Szép gondolat, megható gondolat, bölcs gondolat, csak hát nem biztos, hogy igaz is. Ha tapasztalataink nem bizonyítanák is az ellenkezôjét (pedig bizonyítják), elgondolkodhatnánk azon, hogy a retorikától való tartózkodás nem volna-e maga is egyfajta retorikai fogás, a meggyôzés és a rokonszenvkeltés egy eszköze. Azután meg azzal is érvelhetnénk, hogy a nyelv mindenképpen arra szolgál, hogy az emberek rávegyék egymást erre-arra, a hatás elkerülhetetlen velejárója minden nyelvhasználatnak, így hát a retorika már csak ezért is magában a nyelvben (s minden kommunikációban) benne van. Értjük, persze: amikor az embereknek elegük van a nagy szavakból, a lejáratódott, hitelüket vesztett, hazugnak bizonyult mondatépítményekbôl, a halmozott jelzôkbôl, pöffeszkedô mellékmondatokból (ahogyan ez a mondat is éppen alakul), akkor kihívásként értékelik, az igazság letéteményesének tekintik, a szabadság megnyilvánulásaként értelmezik az egyszerû, nagyon világos, nagyon egyértelmû megszólalást. Hogy: ez jó, az meg rossz. Ez igaz, az hamis. Ilyen tisztán.
Egyszóval: a retorikamentesség nem maga a szabadság, sôt nem is lehetséges (míg a szabadságról azt feltételezzük, hogy az), mégis van abban valami, amit Eco mond. Van pátosza a pátoszmentességnek, s feltétlenül demokratikus: így bárki meg tud szólalni, ezt bárki megérti. Annak is van jelentôsége, ha egy költészet váratlanul érdesen, durván, nagyon egyszerûen szólal meg, félretéve mindazt, amit akár csak távolról is ékítménynek lehetne gondolni. Ilyenkor különös jelentôségre tesz szert a kimondás gesztusa: mintha csak mindaz, ami ki van mondva, ugyanaz volna, ami eddig is megvolt, csak épp rejtetten; mintha a mag azonos lenne, csak hol ornamentikával körítve, hol meg csak úgy, a maga pôreségében állna elénk. Holott éppen a költészetben egészen nyilvánvaló, hogy ami másképpen van mondva, az más is. Hogy nem az eszmei mondanivaló puszta feldíszítgetésérôl van szó.
Petri György életmûvében az Örökhétfô címû kötetet fordulópontfélének tekintik. Ez a kötet is leírható volna az Eco-féle megközelítés szerint: ez az elsô szamizdat Petri-kötet (egyáltalán: Magyarországon az elsô szamizdat verseskötet, ha jól tudom), amelyben tehát a költô megszerezte, kivívta vagy csak épp eljátszotta saját szólásszabadságát. S ha szabad szólni, akkor meg szabad szabadulni a retorikától, akkor lehet egyenesen, közvetlenül, sallangmentesen beszélni, akkor minden kimondható, s mindegy, hogy hogyan mondjuk.
Több mint másfél évtized múltán érdemes újraolvasni ezt a szürke kötetecskét, amelynek néhány oldalán már akkor eléggé szétmaszatolódott a rossz festékanyag. Zárójel helyett /-jel, a hosszú í-kre kézzel rajzolták a vesszôt, kurzív helyett aláhúzás. Hét ciklusba rendezve alig hetvenoldalnyi vers, de sokszor minden oldalon több is, semmi elegáns szellôsség, üres lapnyi lélegzetvétel. Kétségbeesve keresgéljük azokat a bizonyos felforgató, vad, dühödten politizáló pamfletverseket, amelyekkel mintha annak idején tele lett volna a kötet. Hová tûntek? Itt kell valahol lenniük! Összeragadtak volna a lapok? Na nézzük:
Cipômre nézek: fûzô benne!
Nem lehet, hogy ez börtön lenne.
(Mondogatnivaló)
Ahol, ugyebár, arról lenne szó, hogy mindaz, ami zárt vagy legalábbis zárható, ami lehatárol és elszigetel, az esetleg csak a célszerûséget, a kényelmet, a civilizációs szükségleteket szolgálja, s nem kell feltétlenül a totalitarizmusra, a leigázásra, az uralom logikájára gondolnunk. Vagy arról, hogy olykor a legegyszerûbb dolgokra rácsodálkozunk hirtelen (lásd a felkiáltójelet az elsô sor végén), s abból rögtön sötét következtetéseket vagyunk hajlamosak levonni, amelyeket azonban rögvest el is hessegetünk magunktól. Manapság valami ilyesmi jutna eszünkbe errôl az egyszerû kis kétsorosról - annak idején nyilván a börtön szóra fûzôdött föl az egész jelentéssor, a körülötte lévô versek gumibot- és rendôrmotívumai határozták meg elsôsorban.
És egyébként persze megvannak azok a bizonyos versek is, jó volt akkoriban felszisszenni, amikor A kis októberi forradalom 24. évfordulójára írott versben "Imre bácsiék, Pista bácsiék" nevére bukkant az ember, vagy kajánkodhatott, hogy milyen jól válaszolt Petri Bertha Bulcsúnak (a Petri/Bertha-ismertségi arány azóta megfordult, és azt hiszem, ez helyes tendencia). Ha az ember így utólag eljátszik a gondolattal, hogy mi maradhatott volna ebben a kötetben, ha rendes csatornákon keresztül publikáltatik, szakképzett cenzorok gondozásában - hát, alig valami. Szinte minden sorából árad a reménytelenség és a beletörôdéssel vegyes ellenszegülés. Ebben a kötetben minden áll, a hétfô örök, a nap nem tud lemenni (Krízis), "egy helyben pörög minden év" (Dal); csend van ("a vizigót köztársaságból édes csönd szivárog" - Vizigót vasárnapok), és minden rohad. Gyakori szavai: a por, a mocsok, a szar, a rothadás, a hideg, az esô. S persze akkori olvasója számára a rothadás, akár csak a foggyökéré is, a rendszer rothadásával azonosítódott, s talán még akkor is a városi mélyvilág kiszolgáltatottjaira, nyomorultjaira, a magát szocializmusnak nevezô rendszer számkivetettjeire gondolt, ha ezt a szép, háromsoros verset olvasta:
Az udvaron lecsúszott
Porharisnyában ténfereg a szél.
Fenyegetôzik, hülyeségeket beszél.
(Öregasszony)
Pedig hát hol van itt a politikai közvetlenség? Hol a költôiség hiánya? Hol az egyenes beszéd, a retorikától való megszabadulás? Mai szemmel olvasva Petri kötetébôl csöppet sem hiányzik az az úgynevezett poétikusság, a megformáltság. Sok azok közül a versek közül, amelyek annak idején erôsnek hatottak, ma is azok, csak épp nem nagyon érzékeljük ma már akkori politikai bátorságukat. Akkor bátrak lehettek, ma szépek. Akkor senkit nem érdekelt, hogy hogyan is vannak megcsinálva - ma fôleg ez vált érdekessé.
Petrit persze képtelenség volna depolitizálni, errôl szó sincs. Csak ha emlékeinkben úgy él, mint ami azért hatott annyira erôteljesen (a szamizdat biztosította szûk nyilvánosságban), mert "végre kimondta", mert annyira egyértelmû, akár durva lett volna - akkor a mai olvasás számára talán éppen az lehet benne az érdekes, hogy mennyire együtt van benne az aktualitás és a dolgok végleges megfogalmazásának vágya, a politika és az egzisztencia, a társadalmi és a magánnyomorúság, a direktség és a megalkotottság.
Pedig olykor megbicsaklik. Vagyis: ki tudja? Mondom, átértékelôdnek a dolgok. Nekem például sohasem tetszett a kötet két verse, a Petôfi-tér-melody meg az Andrzej és Wanda. Viszont az elôbbinek akkor nem volt érvényessége, az utóbbinak pedig mára veszett el mindenféle pátosza. Aki annak idején komolyan vette a Petôfi-tér-melodyt, az elhitette magával, hogy a Petôfi téri tüntetésekben bármi szerepe is lett volna a szociális feszültségeknek (az éhségnek, amelyre a vers utal), hogy ezeknek a megmozdulásoknak valami himnuszra, mondókára s az azokat megíró költôre lett volna szükségük. Én ebben mindig is kételkedtem. Ma viszont már olvasható a vers úgy is, mint hallatlanul ironikus mondóka, amely valami olyasfajta szomorkás gúnnyal tekint a nagyhangú, magamutogató, önmagát véresen komolyan vevô lázongó értelmiségiekre, mint a Bibó temetésének beszélôje, s amely éppen a "forradalom viharmadarának" képén, a skandálható verset farigcsáló népköltô alakján viccelôdik. Az Andrzej és Wanda egészen egyszerûen gyenge: kis allegorikus történet a betojt hatalmasságok és a bátor munkásosztály konfrontációjáról, talán nem véletlenül ér olyan kurta-furcsán véget; minden nyelvi humora ellenére alig több (s aligha folytatódhatott volna másként), mint egy épületes szovjet tanmese. Nem vitatom ugyanakkor, hogy a "sajnálatos" lengyel események idején meglehetett a maga ereje. Nem irodalmi, hanem talán közösségformáló vagy politikai ereje. Ma már egyikükbôl sem maradt semmi.
Aztán ebben a kötetben van az Apokrif, a botrányos Szent Család-ábrázolás. Vagyis: a botrányos lumpenábrázolás? Vagyis: micsoda? Egyrész jó vicc: lefordítani a legszentebb történetek egyikét a nyócadik kerületre, szegény, hülye, megcsalt férjet csinálni Szent Józsefbôl, kéjvágyó macát Szûz Máriából, házibarátot a Jóistenbôl. József legfeljebb a krimóban lehet nagyfiú, ott fojtja fröccsbe bánatát, és ott dicsekedhet vele, hogy megmondta a magáét. Másrészt viszont: igazi hívô, vallásos vers, amely az új Megváltó eljövetelét mintha valahová a Józsefvárosba jósolná. Azt sugallja, hogy az a hajdani történet mélyen emberi és mindennapos, s hogy nem tudhatjuk, nem zajlik-e éppen valami ilyesmi itt, a tôszomszédságunkban. Hátha éppen most és errefelé, a Háromkirályok kocsma közelében fogan meg az, aki megszabadít mindebbôl a nyomorúságból? Ez a két értelmezési lehetôség egyszerre van jelen a versben: a profanizálás és a felemelés, a sárba rángatás és a transzcendálás billegteti ide-oda.
S ennek a Petrinek a szójáték az alapeleme. Viccelôdik, idétlenül és mélyen, szórakozik, babrál a szavakkal. Ez részint az értelmiségi szubkultúra hozadéka; részint (ahogyan monográfusa, Keresztury Tibor jelzi kiváló könyvében) elmozdulás a nagy, ívelt és megszerkesztett formák felôl a törmelék, a rom, az apróság felé, minimalizálás, leszámolás a teljesség és szépség eszményeivel. Egyszerre van benne a hülyéskedés és a komoly, mélyértelmû játék; de Petri mintha nem is törekedne arra, hogy hülyéskedése feltétlenül valami távolabbi, valami szent és nagy dolog felé mutasson. Ennyiben rokona annak a Tandorinak, akire a kötet több verse is utal (hol megszólítva - T. D.-nek -, hol a szonett akkoriban Tandoritól nagy mennyiségben kultivált mûfaját megidézve), s aki ugyancsak ekkoriban fordult a felszín felé. Nem hogy felszínes volna a szó értékítélet-értelmében: hanem hogy feladja azt a törekvését, hogy minden apróság egyértelmûen valami mögöttesre utaljon, meghiúsítja az olvasó allegorizáló törekvéseit, magával a játékkal is játszik.
Petrinek egyébként nem lett felszabadító hatása. Magát szabadította fel, ha erre szüksége volt egyáltalán (inkább azt hiszem, mindig is szabad volt); nem támadtak nagy szamizdat költôk, nem lettek erôteljesebbek az elsô nyilvánosságban sem a kimondás gesztusai. Ennek ellenére: ez volt az év legfontosabb verseskötete.
Petri György: Örökhétfô.
AB Független Kiadó,
Budapest, 1981, 83 o.,
készült szitanyomással,
940 példányban.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu