(Cserépkályha) A nyolcvanas évek elején a budapesti belterületi bérházakban már alig voltak szén- vagy éppen fafûtéses kályhák. A tanácsi házkezelôségek a lakók fáspincéit raktáraknak adták ki, a gyerekek ijesztgetésére szolgáló szenesember kiveszett a nagyvárosi folklórból, akár a Tüzép a kabaréból. A cserépkályhákba, kandallókba gázkonvektorokat szereltek, a hengeres fürdôszobakályha átadta helyét a villanybojlernek. A demokratikus ellenzék azzal a problémával találta szemben magát, amivel a német kommunisták Hitler hatalomátvételekor, 1933-ban: nem volt hol elégetni a papírokat. (Budán, a Lágymányos korszerûbb házaiban ez a gond már elôbb, 1970 táján jelentkezett. Fekete Éva a Szétfolyóirat címû elôszamizdatot egy bádoglavórban próbálta elégetni - hiába.)
1981 októberében együtt volt a Beszélô elsô számának megszerkesztett kézirata. Amikor a veszedelmes papírköteg elindult a sokszorosító mûhely - azóta tudjuk: Orosz István dunabogdányi háza - felé, Kis János megjegyezte, nem tanácsos, hogy az elôkészítô munka során összegyûlt nagy mennyiségû vázlatot, laptervet, kéziratváltozatokat vagy éppen a majdani lapterjesztôkre vonatkozó feljegyzéseket továbbra is ôrizgessük. A szerkesztôk szûkebb ismeretségi körébôl egyedül Matolay Magdi Tûzoltó utcai lakásában mûködött még cserépkályha.
Ez idô tájt magam is ebben a lakásban laktam. Magdi, a SZETA egyik alapítója Horváth Zsuzsával együtt szervezôje és gépírója volt a hetvenes évek végén mind nagyobb méretûvé váló gépiratos szamizdatkiadásnak. Ráadásul - október lévén - épp kezdetét vette a fûtési szezon. Minden együtt volt tehát a konspiratív kéziratégetéshez. Bizony, ha a Beszélô elôkészítô iratait az a Tûzoltó utcai kályhatûz el nem égette volna, most az én mesém is hosszabb lenne. Papírok híján az emlékezetemre kell hagyatkoznom, csakhogy ami keveset az emlékezetem megôrzött, azt mind elmondtam, leírtam a kilencvenes évek elején még sûrûn jelentkezô érdeklôdôk kérdéseire válaszolva. Így az alábbiakban aligha írhatok le olyasmit, ami ne lett volna már eddig is olvasható Csizmadia Ervin A magyar demokratikus ellenzék címû háromkötetes mûvében, az egykori szerkesztôkkel készült interjúk sorában.
(NOI) Nem segítettek emlékezetem felfrissítésében az állambiztonsági szervezet napi operatív információs jelentései sem (NOI). Átnéztem azt az 1980-81-bôl származó csekély mennyiségû rám vonatkozó jelentést, amelyeket még a Történeti Hivatal mûködésének megkezdése elôtt a Belügyminisztériumtól kaptam meg, és átnéztem a Demszky Gábor kezdeményezésére összeállított Egyesített dossziét, amely együttesen tartalmazza hat ismert ellenzéki anyagait. (A Történeti Hivatalban ôrzött irataimat - bár betekintésre elôkészítették ôket - a jelen írás lezárásáig nem volt idôm megnézni.) Az anyagokban egy - 1980. november 25-én kelt - jelentést találtam, amely szerint két célszemély: "Ingovány", azaz Csákó Mihály és "Mézes" (?) egy 400-500 példányban megjelenô, 8-12 íves folyóirat tervérôl beszélgetnek: a majdani lap humorrovatában "Szervezô" (Dalos György) és "Szeges" (ez én vagyok) írásai jelennének meg.
Bármilyen megtisztelô, hogy e szerint létezett egy lapterv, amelynek készítôi humoros szerzôként Dalos György mellett tartottak számon, annak idején ilyen tervrôl nem tudtam, ilyen felkérést nem kaptam. E korai híradás után a legközelebbi, feltehetôleg 1981 decemberében kelt jelentés már arról számol be, hogy "a belsô ellenzék prominens képviselôi - korábbi elképzeléseiket realizálva - illegális kiadvány terjesztését kezdték meg", majd ismerteti a Beszélô elsô számának tartalmát.
1981. október 22-én bevittek a Tolnai Lajos utcába, a Budapesti Rendôr-fôkapitányság vizsgálati osztályára, és kihallgattak a forradalom negyedszázados évfordulója alkalmából Eörsi János és Betlen Anna lakásán rendezett megemlékezésrôl. A többórás faggatózás alatt egyedül attól tartottam, hogy rákérdeznek a Beszélôre, hiszen az elsô szám kézirata éppen ez idô tájt készült el. De nem hangzott el ilyen kérdés. A kihallgatásokról készült jelentésben is csak annyi olvasható, "Kôszeg Ferenc és Csákó Mihály elismerte a részvételt, de semmi érdemlegeset nem voltak hajlandók jegyzôkönyvbe mondani". A jelentés további részében is csak a "repülô egyetemrôl" esik szó.
Az adatok hiányából persze a tudományban - különösen a történettudományban - sosem szabad olyan következtetést levonni, hogy valamely jelenség nem is létezett. Valószínûtlen, hogy a Beszélô elôkészítésérôl semmiféle információ ne jutott volna el az állambiztonsági szervezet fülelôihez. Az azonban elképzelhetô, hogy a készülô folyóiratról sokkal kevesebb és sokkal kevésbé biztos információ érkezett a Néphadsereg utcába (itt mûködött a III/III-as Csoportfônökség), mint a repülô egyetem vagy a SZETA - szándékoltan a nyilvánosság elôtt zajló - tevékenységérôl. Az is lehet, hogy a beérkezô információk túl bizonytalanok, a tervezett ellenintézkedések még körvonalazatlanok voltak, s így a napi operatív jelentésekbe, azaz az állambiztonsági szervezet belsô tájékoztatási rendszerébe sem kerültek be: a szervezet házon belül is konspirált. Lehet, hogy a folyóirattal kapcsolatos - például lakáslehallgatásból származó - hírek, a pártközponttal még nem egyeztetett intézkedési tervek csak egy-egy célszemély vagy "bizalmas nyomozás" dossziéjában jelentek meg. Ezeket viszont ôk égették el 1989 decemberében az ócsai "objektum" - a Tûzoltó utcai kályhánál jóval nagyobb kapacitású - kazánjában.
Pedig a folyóirat-kiadás terve, mint a fentebb idézett 1980. novemberi jelentésbôl is kitetszik - a levegôben volt. Sôt: korántsem csak a levegôben. 1980 márciusától rendszeresen jelentek meg gépiratos periodikák: a Máshonnan Beszélô elôdjének tekinthetô Kelet-Európai Figyelô öt száma Kenedi János szerkesztésében, a Tóth Gábor szerkesztette Szféra (1980 szeptemberétôl 1982 februárjáig kilenc száma jelent meg) és a Bába Iván szerkesztette Magyar Figyelô hat száma. A vita tehát kimondatlanul arról szólt, induljon-e technikai úton sokszorosított szamizdat. A technikai sokszorosítás egyetlen lehetôsége a stencilgépek használata volt. A kézi sokszorosításnak azok a stencilgépeket pótló módszerei, amelyeket Demszky Gábor Lengyelországban sajátított el 1980 kora nyarán, részint csapnivaló minôséget eredményeztek, részint nagyon drágák voltak, és egyik módszer sem volt alkalmas terjedelmes szövegek nagy példányszámú sokszorosítására. (Fénymásoló gépek még alig voltak az országban, a számítógépek térhódítása pedig csak a nyolcvanas évek közepén kezdôdött meg.) Stencilgép egyáltalán nem lehetett magántulajdonban, a vállalati stencileket pedig úgy ôrizték, mint a robbanószert. A Csizmadia Ervinnek adott interjújában Kis János elmondta, hogy 1980-ban használt stencilgépet kért Budapestre látogató, nem kommunista francia szakszervezeti aktivistáktól. Nyugaton a xeroxtechnika ez idô tájt szorította ki a stencilezést, így a használt gépek értéktelenné váltak. A gépek 1980 végére meg is érkeztek, sôt voltak már tartalék gépek is.
( Vita) A Kenedi János lakásán 1980 végén megrendezett - és azóta sokak által leírt - vita arról, hogy legyen-e szamizdat folyóirat, kimondatlanul arról szólt, legyen-e az addiginál sokkal nagyobb példányszámú, a korábbinál sokkal szélesebb közönséghez eljuttatandó szamizdat folyóirat. Konrád György Irán, illetve a Khomeini-mozgalom példájára hivatkozva felvetette, nem lehetne-e a folyóiratot magnókazettán terjeszteni és hólabdaszerûen sokszorosítani. Rajta kívül - emlékezetem szerint - senki sem hozta szóba a sokszorosítás technikai kérdését. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy stencillel sokszorosított folyóiratról beszélünk, bár a gépek megérkeztérôl Kis Jánoson kívül valószínûleg csak Nagy Bálint tudott.
A technikai kérdést csendben zárójelbe téve a tartalmi kérdés így hangzott: lenne-e olvasóközönsége és lenne-e mondanivalója a szamizdat folyóiratnak. Várható-e, hogy a lengyelországi események, a Szolidaritás erôsödése nyomán megnô a magyar ellenzék szerepe, bôvül támogatói köre? Számíthatunk-e arra, hogy az ellenzék véleménye a társadalom szélesebb körei számára is érdekessé válik? A jelenlévôk többsége szkeptikus volt. Nem hittek benne, hogy a társadalomnak az ellenzéken kívüli köre fogékony lenne a környezô országokénál liberálisabb legális sajtóban nem közölhetô politikai mondanivalóra vagy éppen programra, és kételkedtek abban is, van-e az ellenzéknek az önreflexión túlmutató mondanivalója. Kenedi János azt mondta, elôbb a Társadalomtudományi Társaságot kell létrehozni (ahogy a századforduló szociológusai tették): amíg nincsenek tudományosan megalapozott ismeretek a társadalomról, addig programokat sem ajánlhatunk az embereknek. Saját visszaemlékezésében Kenedi három okot sorol fel, amiért ellenezte a lapindítást: nincs program, amelyet a megindítandó lap képviselhetne, nincsenek politikailag ambiciózus szerzôk, és az ellenzék nem lesz képes összeegyeztetni a nyílt sisakos kiállás meg a technikai infrastruktúrát védelmezô konspiráció játékszabályait.
(Ellenzéki Pesti Mûsor) Én magam nem azért voltam a lapindítás mellett, mert okosabb voltam, messzibbre láttam, mint az ellenzôk, hanem azért, mert együgyûbb voltam.
A teoretikus problémákat nem értettem, a technikaiakat pedig nem vettem tudomásul. Azzal érveltem, hogy egyre több ellenzéki esemény van, amelyeket a legális sajtó elhallgat, szükség lenne legalább egy havonta megjelenô 20-40 oldalas bulletinre, hogy beszámoljon például a SZETA rendezvényeirôl (vagy a meghiúsításuk körülményeirôl), illetve a tervezett nyilvános eseményekrôl. Egy effajta illegális Pesti Mûsor kiadása konspirált körülmények között nyilvánvalóan nonszensz volt, ám a megjegyzésem a lapindítás legfôbb szorgalmazója, a Kenedinél rendezett összejövetel kezdeményezôje, Saci, azaz Szilágyi Sándor számára elegendô lehetett ahhoz, hogy engem is a lapindítást támogató kisebbségbe soroljon.
Az összejövetel után - ezt is sokszor megírták már - Szilágyi Sándor nem nyugodott bele az eredménytelenségbe. A következô hetekben Petri meg Nagy Bálint biztatására sorra felkereste azokat, akik a lapindítás mellett foglaltak állást. Hozzám is eljött, a napi jelentésekben ennek se találtam nyomát, holott a késôbbi idôkbôl számos dokumentuma van annak, hogy mindent felvettek, ami a lakásban elhangzott. Két - egymáshoz képest derékszögben álló - fotelban ültünk egy kis kerek asztal mellett, de hogy mit is beszéltünk, arra nem emlékszem. Nyilván megkérdeztem, Kis János benne van-e a lapindításban, Saci pedig feltehetôen azt válaszolta, igen. Legközelebb már 1981 legelején az utcán találkoztunk, az egykori Egyetem presszó elôtt, a Felszabadulás téren. Petri, Nagy Bálint, Haraszti, Iványi, Saci és János percre pontosan érkezett, mint az igazi összeesküvôk. Együtt mentünk el egy üresen álló lakásba, máig sem tudom, kiébe, sôt arra sem emlékszem, merre mentünk. Bizonyos azonban, hogy kis lakás volt, a panelek szokásos bútorzatával. A két nagy szakállas, Bálint és Iványi, szinte teljesen betöltötték a teret. Utólag úgy tetszik, egyikünknek sem voltak világos elképzelései, milyen is legyen a lapunk. A mûfaj, a rovatok menet közben alakultak ki, kezdetben még az sem dôlt el, havonta vagy negyedévenként megjelenô folyóiratot akarunk-e. Az elôkészítés idôtartama azonban hamarosan világossá tette, hogy a havi megjelenés irreális. A magam eredeti elképzeléseibôl - a Beszélô elsô száma a tanúja - megmaradt, hogy a lap hírt ad az ellenzék, a második nyilvánosság kiadványairól, rendezvényeirôl. Az élet hozta, hogy a folyóirat már az elsô számban kénytelen volt beszámolni az ellenzéket ért atrocitásokról, nevezetesen a magyar szakos lengyel egyetemista, Wojciech Maziarski kitoloncolásáról, meg arról, hogy a rendôrök az utcán leszedik a járókelôkrôl a Solidarnosc'-jelvényt, noha a Szolidaritás ekkor még hivatalosan mûködô, nagy szakszervezeti szövetség volt, a lengyel kormány tárgyalópartnere. Késôbb az efféle atrocitásokról szóló hírek annyira megszaporodtak, hogy három alkalommal külön füzetben számoltunk be róluk. (Haraszti azt javasolta, legyen a különszámok címe: Bad News, azaz Rossz Hírek.) E krónikák egy részét én írtam, általában humoros hangnemre törekedve - néhányszor szemrehányásokat is kaptam, hogy bagatellizálom a hatóság jogsértéseit.
Az elsô, még szigorúan konspirált összejövetelen a szerkesztôség személyi összetételérôl is beszéltünk. Krassó meghívását javasoltam, ezt azonban a többiek ellenezték. Utóbb Krassó lenini módszernek minôsítette, hogy a Kenedinél rendezett összejövetel többségi álláspontja ellenére egy kisebbség titokban mégis megszervezte a lapindítást. Pedig hát a Kenedinél összegyûlt társaság semmiféle szervezetet nem képviselt, és nem volt semmiféle döntési jogosultsága.
(A fogbetegek távoztával…) Az elsô találkozó után a szerkesztôség hetenként összejött, rendszerint nálunk. Ekkoriban a lakásban még egy fogorvosi rendelô is mûködött. Az ülések a rendelés végeztével, azaz kilenc óra tájban kezdôdtek a fogorvos várószobájában. (Valahogy az volt az illúzióm, hogy a rendelôt az állambiztonságiak nem tekintik a lakás részének, és nem is hallgatják le. Még az sem lehetetlen, hogy így is volt.) Amikor elsô alkalommal érkezett meg a szerkesztôségi ülésre Nagy Bálint után Iványi Gábor is, ötéves Áron fiam döbbent arccal újságolta: "Még jött egy ugyanolyan …." Az utolsó fogbetegek távozását a szerkesztôk a konyhában várták ki, Éva kávét, teát, szendvicset készített nekik…
Csak egy naplóíró tudná megmondani, mikor mirôl tárgyaltunk a következô hónapok vagy húsz szerkesztôségi ülésén - naplóíró azonban tudtommal nem volt közöttünk. Bizonyosnak tetszik, hogy még az elsô szám elôkészítése közben mondta Kis János: tervezzük úgy, hogy minden számban legyen valamilyen 1956-tal kapcsolatos anyag. "Elsô számunk megjelenése egybeesik az 1956-os magyar forradalom negyedszázados évfordulójával - olvassuk a nyitó szám tartalomjegyzékének élén: az 1. szám Bibó István 1956-os "kibontakozási javaslatát" közli. Ugyanekkor jelent meg Fényi Tibor összeállítása: A csehszlovákiai magyar kisebbség történetének kronológiája. Ettôl kezdve számról számra olvashatunk írásokat "térségünk" országairól, mindenekelôtt a szomszédos országokban élô magyar kisebbség helyzetérôl.
Kirúgott könyvkiadói szerkesztôként írni akartam a könyvkiadói cenzúra mûködésérôl. A késztetést az adta hozzá, hogy Aczél György egy francia újságírónak hosszan fejtegette: Magyarországon nincs cenzúra. Valamikor 1981 tavaszán hozzá is kezdtem az íráshoz, egy-két oldal után világossá vált, ha valóban 20-40 oldalas bulletint adnánk ki, egy efféle írásnak legalább tíz folytatásban kellene megjelennie. A Könyvkiadói cenzúra Magyarországon címû írásom végül a Beszélô 5-6. és 9. számában jelent meg, a harmadik résszel így is örökre adós maradtam.
Az összejövetelek visszatérô szereplôje volt egy ember, aki fizikai valójában csak jóval késôbb jelent meg a szerkesztôség körében. Jakab Károlyt, a Parasztpárt egykori Nógrád megyei politikusát visszaesôként elkövetett izgatásért állították bíróság elé, börtön helyett azonban "elmebetegsége" miatt gondnokság alá helyezték. Haraszti Miklós az ügyet a Szovjetunióból ismert "politikai pszichiátria" magyar változatának tekintette - mint Pákh Tibor története és több más, 1990 után ismertté vált eset mutatta - nem is alaptalanul. Miklós szívós harcot folytatott védence orvosi megbélyegzésének megszüntetéséért, az ügy fordulatairól részletesen beszámolt a szerkesztôségi üléseken, és tapasztalatait esettanulmányként megírta a Beszélô elsô számában. Késôbb többször visszatért az ügyre, míg gyôztesen nem jelenthette, hogy hôsét orvosai gyógyultnak nyilvánították. Késôbb Jakab bácsi sûrûn felkereste Harasztit, Solt Ottiliát, idônként engem is meglátogatott. A rendszerváltás után visszakapta korábban téeszesített földjét. Ekkor a politikai fejlôdés következô lépéseként Nagy Lajos király három tenger mosta birodalmának helyreállítása mellett szállt síkra.
(Telefonkönyvvel a kezünkben) Ahogy a lap szerkesztése elôrehaladt, egyre inkább elôtérbe kerültek a terjesztés kérdései. (Az elôállításról a szerkesztôségi összejöveteleken tilos volt beszélni, errôl Kis János kizárólag a szabad ég alatt beszélt, elsôsorban Nagy Bálinttal meg minden bizonnyal Magyar Bálinttal, aki az összeköttetést biztosította a sokszorosító mûhely gazdájával, Orosz Istvánnal, de a szerkesztôséggel nem tartotta közvetlenül a kapcsolatot.) Kézenfekvô volt, hogy az elôállítást piramisrendszerben kell megoldani, a teljes példányszámot 500-as, 100-as, 20-as, 5-ös tételekre bontva. A csúcsraktár a késôbbi Duna-körös környezetvédô építész, Miklóssy Endre lakásán volt. Megállapodtunk, hogy a közvetlen terjesztéssel, lapeladással csak a húszas, ötös tételek kezelôi foglalkozhatnak, a nagyobb raktárosok nem; a kis terjesztôknek kell gondoskodniuk arról is, hogy a lapeladásból származó bevétel visszajusson a szerkesztôségbe. Konspirációs szempontból a rendszer jól mûködött, Orosz István, Miklóssy Endre sosem bukott le, a pénz visszacsorgása azonban akadozott, egészen addig, amíg l986 táján Grawátsch Péter nem vállalta el a fôadószedô szerepét. Akkorra azonban a konspiráció már nem volt olyan szigorú, mint a kezdeti idôkben.
A húszas terjesztôk egy részét a szerkesztôség toborozta. Megpróbáltuk végiggondolni, kinek milyen intézményeknél vannak a terjesztést vállaló ismerôsei. A Csizmadia Ervinnel készült interjúban leírtam az abszurd jelenetet, ahogy együttesen olvastuk a közületi telefonkönyvet, és rájöttünk, hogy a Szövetkezeti Kutatóintézetben vagy az Európa Könyvkiadónál ki-ki be tudna szervezni három-négy terjesztôt, de mondjuk a Csepel Autógyárban egyikünk sem ismer senkit.
Hosszú viták folytak a lap címérôl is, rengeteg címvariációt vetettünk el (Politika, Független). Egy ilyen lankasztó címkeresô este kellôs közepén toppant be egyházának talán valamelyik nyírségi gyülekezetébôl érkezve Iványi Gábor. Még le sem ült, az ajtóban állva töprengett a nekiszegezett kérdésen, majd kételkedve kimondta a telitalálat címet: Beszélô. Mindez augusztusban történhetett, amikor már lezajlott a lengyel gyerekek júliusi nyaraltatása a Balaton-felvidéken.
Szerkesztés közben alakult ki az a gyakorlat, hogy a lapot egy "narratív" tartalomjegyzék nyitja, amely a szerkesztôi koncepciót tükrözô sorrendben mutatja be az egyes írásokat, a cikkeket egyszerûen felsoroló "lineáris" tartalomjegyzék ellenben a szitanyomással sokszorosított borító hátoldalán olvasható. Amikor az elsô szám anyaga együtt volt, mindannyian éreztük, hogy szükség van egy rövid beköszöntôre, amely megmagyarázza, mire is szolgál az új lap. Kádár az egyik beszédében "törpe kisebbségnek" minôsítette az ellenzéket. Erre felelt a Kis János írta bevezetô: "Abban szeretnénk lehetôségeinkhez mérten segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség - az ellenzék és az ország vezetése - fennhangon perel egymással."
A két törpe kisebbség képzete önálló életre kelt. 1989-ben sokan kérdezték: miféle felhatalmazás alapján tárgyalnak az ország jövôjérôl az állampárt vezetôivel az ellenzéki kerekasztal pártjai, amelyek a választók összességéhez képest együttesen is csak törpe kisebbséget alkotnak. A kérdésbe rejtett válasz így hangzott: De vajon milyen felhatalmazás alapján tárgyal az ellenzékkel a másik törpe kisebbség, az MSZMP vezetése?
(Kézirathiány) Ennyi év távlatából úgy tetszik, a Beszélô elsô száma visszaigazolta Kenedi aggodalmait. A majdnem tíz hónapos elôkészítés ellenére az induló Beszélô mintha kézirathiánnyal küzdött volna. Az elsô szám tizenegy anyagából egy fordítás (bár egy fontos, Geremek, Kuron, Bujak részvételével lezajlott varsói vita fordítása), egy dokumentum (igaz, a szerzôje Bibó István), egy pedig történeti összeállítás.
A már említett bevezetôn kívül tágabb politikai jelentôsége csak két írásnak van: Wildmann János cikke és a hozzá kapcsolódó interjú a katolikus egyházon belüli "másként gondolkodásról" tudósít, Szilágyi Sándor pedig Tétova zendülôk címû cikkében a budapesti egyetemek diákságának lengyel mintára kialakuló érdekvédelmi mozgalmát és a mozgalom KISZ-es szétmanipulálásának mozzanatait írja le. Ez annál is furcsább, mert a Lányi András kezdeményezte Kisúgó, amely szigorúbban konspirált körülmények között készült, mint a Beszélô, több kitûnô politikai cikket közölt, olyan szerzôk tollából, akik késôbb a Beszélônek is szerzôi lettek (Tamás Gáspár Miklós, Szabó Miklós).
Az 1981-es év Jaruzelski katonai hatalomátvételével végzôdött - a történelem fintora, hogy a december 13-i puccsot megelôzô két hétben jelent meg a magyarországi ellenzék elsô három stencillel sokszorosított folyóirata (a Beszélôn és a Kisúgón kívül Bába Iván Magyar Figyelôjének 6. száma). Mindhárom vállalkozást a lengyelországi események, a Szolidaritás-korszak dinamikája, a magyar ellenzéknek a saját növekedéséhez fûzött, a Szolidaritás példáján erôsödött reménye hívta életre. A puccs után kézenfekvô volt a kérdés, érdemes-e folytatni. Sokan úgy gondolták, nem. A Beszélô éppen ebben a helyzetben, a puccs után találta meg a hangját és a szerepét, annak a Kis János megfogalmazta, ma már közhelyszámba menô, de akkor túlságosan optimistának tetszô felismerésnek a jegyében, hogy a "szükségállapot kihirdetése nem a lengyel válság vége, hanem az általános kelet-európai válság kezdete" (A Titanic fedélzetén, Beszélô, 2. szám). De hát ez már az 1982-es év történetéhez tartozik.
*
Amit eddig írtam, csupa már sokszor leírt tény és történés. Hadd tegyek hozzá néhány nem közérdekû, de nem is közismert adalékot.
Magántörténelmem magánbabonájaként úgy tartottam számon, hogy a páratlan évek valamiféle, a megszokott életembôl való kizökkenést hoznak magukkal. 1957-ben betegség és letartóztatás, 1959-ben mûtét, amely hajszál híján a boncasztalon végzôdött, 1961-ben egy beteljesülni látszó, aztán mégis kesergôre fordult szerelem, 1963-ban a nyomasztó döntéskényszer, hazajöjjek-e Nyugatról, vagy próbáljak új szakmát tanulni, új életet kezdeni. Utóbb abbahagytam az évek osztályozását, bizonyos azonban, hogy 1981 megint kisiklást hozott, századfordulós féltékenységi drámát, részben magam okozta, magam felfújta házassági válságot, elôterében az állásvesztés okozta egzisztenciális bizonytalansággal és három kisgyerekkel.
Ahhoz képest, hogy mint ellenzéki lettem állástalan, az ellenzékben csekély szerepem volt. Legfeljebb a halódó Naplóba írhattam, a korai szamizdatban folyó vitákhoz nemigen tudtam hozzászólni. A SZETA körében otthonosan éreztem magam, de a próbálkozásom, hogy a SZETA 1980. decemberi, nagyon sikeres képzômûvészeti aukciójának a mintájára jótékony célú irodalmi antológiát hozzak létre, bukások sorozatába torkollott. Azt ambicionáltam, hogy profi kivitelû nyomtatott szamizdatot adjak ki, de pontosan arra nem voltam képes, ami Kenedi szerint a szamizdatkészítés feltétele: a szerzôkkel való szükségképpen nyílt kapcsolattartás mellett a technikai elôállítás szigorú konspirálására. Úgy viselkedtem, mint egy állami kiadó szerkesztôje, ráadásul mint egy kényszeres, rossz szerkesztô, aki még a nyomdában is csinosítani akarja a leadott kéziratot. Bementem a szedôüzembe, ahová idegeneknek szigorúan tilos volt a belépés, és ott akartam kijavítani az illegális kiadvány nem eléggé tetszetôs mondatait - nem csoda, hogy kirúgtak, nem csoda, hogy az egész vállalkozás újra meg újra lebukott.
Ráadásul, ahogy a zárt mozgalmakban és a belterjes szubkultúrákban lenni szokott, a mozgalmi tevékenység minduntalan összekeveredett a szerelmi kalandozásokkal: a SZETA-meghívók postázása nemegyszer ágyban végzôdött. Szóval aranyidô volt, ahogy Karinthy Ferenc novellájának zsidó hôse átéli Budapest ostromának heteit, különbözô pincékben, megzavarodott nôk oldalán. Ebben a zûrzavarban a Beszélô szerkesztôségi ülései a kiegyensúlyozott derû óráit jelentették.
A zûrzavar a lengyel gyerekek nyaraltatása idején tetôzött. A Szolidaritás gyerekei - a hatósági zaklatások ellenére - ételben, gondoskodásban, programokban mindent megkaptak, ami csak adható volt. A tábor nappalai a szabad tûzön való fôzés, éjszakái a folyamatos bujálkodalom jegyében teltek - a gyerekek szépséges lengyel kísérôi mindkettôbôl kivették a részüket. Mint egy opera második felvonásának fináléjában, szinte a színpadon egyesültek az ellenzék istenei és istennôi is: légyottjuk megrengette a Káli-medencét övezô dombokat. "Szép voltál a múlt nyáron. Folyton nyafogva is" - írta Petri György a tábort idézve egy évvel késôbb, Matolay Magdi öngyilkossága után. Magam, Évával együtt, csak vendége voltam a tábornak, nem lakója. A féltékenységtôl frusztráltan Magdinak próbáltam udvarolni, újra elbûvölt a kisfiús alakja, szôkesége, kedélyének folyamatos hullámzása a jókedv és a búbánat között. De nemcsak, hogy visszautasított - pillanatok alatt kiderült, Magdi G.-vel, féltékenységem okozójával, Éva szerelmével jött össze, belé szerelmes. Ezt természetesen Éva is észrevette, és már tényleg gyûlöltük egymást.
(Szarvasbôgés) Ôsszel úgy éreztem, komolyra kell fordítanom a fenyegetôzésemet, azt hittem, ezzel elérek valamit. Elmentem, eltûntem otthonról, Magditól kértem szállást. Szigorúan baráti alapon, részben azért is, mert szerettem a kövekkel, kagylóhéjakkal, száraz növényekkel telezsúfolt lakást, és az érthetetlen alaprajzú, egykor talán télikertként szolgáló sarokszobát, ahol az átmeneti napokat töltöttem. Idôközben érzelmileg is összehozott bennünket, hogy G., mint várható volt, visszapártolt Évához, bár nem esett jól naphosszat G. könnyes dicsôítését hallgatni. Elhatároztuk, hogy az eltûnést még titokzatosabbá téve három napra elutazunk a zempléni hegyekbe. Három gyönyörû és szomorú napot töltöttünk együtt, és hallgatva a hajnali szarvasbôgést, irigykedtünk, milyen messze zengô hangon tudják kifejezni a láthatatlan vadak a vágyakozást és a szerelemféltést. De az esték azért rosszak voltak. Egymás mellett feküdtünk álmatlanul, és nem értünk egymáshoz.
Az utolsó estén valamelyik turistaház ivójában Magdi halkabbra fogott hangon megkérdezte, tudom-e, hogy egy szamizdat folyóirat készül. Megszegve a konspiráció szabályait, visszasúgtam: benne vagyok a szerkesztôségben. Nem elôször és nem utoljára az életemben érzékeltem, az ember helye valamely hierarchiában, akár a szarvasagancs ága-boga, szerelmi hívójelként hat. Szavaim azt sejtették, hogy az ellenzéknek a margójáról immár a magja közelébe kerültem. Magdi karja, válla, ahogy szemben ültünk egymással, mintha lágyabb, engedékenyebb lett volna, mint egy fél perccel elôbb.
Másnap, már Budapesten, el kellett valamit vinnem Kis Jancsihoz. Magdi velem tarthatott, hisz a szamizdatkészítés veteránja volt. Jancsi az ajtóban fogadott bennünket, mosolyogva és kedvesen. Magdi ragyogott, összetartozó párként mentünk vissza a Tûzoltó utcába. Befûtöttük a cserépkályhát, amelyben néhány héttel késôbb a Beszélô elôkészítô anyagait égettük el, és ettôl az estétôl kezdve együtt éltünk 1982. október 6-áig.
Nem fejezhetem be ezzel az idillel. A Beszélô ügye jól haladt, de az érzelmi zûrzavar csak még többrétegûvé vált. Egyedül a mindenkinél bölcsebb Krassó óvta - oktalan bosszúságomra - Magdit: "Vigyázz - mondta -, Ferinek csak az Éva fontos."
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu