Így volt ez a nyolcadik évfordulón, 1981-ben is: az egyiptomi fôváros Medinet Naszr nevû városrészében befutott a dísztribünhöz a konvoj, Szadat elnök, Mubarak alelnök és Abu Ghazala védelmi miniszter kiszállt a nyitott parancsnoki kocsiból, amelyben szorosan egymás mellett állva, díszegyenruhában tették meg az ide vezetô utat, majd elhelyezkedtek az emelvényen. Déli egy órakor a díszszemle nagyrészt már lezajlott, az ország és a hadsereg legfelsô vezetôi végre hátradôlhettek az elvonuló csapattesteket megilletô hosszas és fárasztóan feszes tisztelgés után, hogy a fénylô kék égre fordítsák tekintetüket, ahol épp a légierô Mirage vadászbombázói húzták az ünnepi alkalomhoz illô színes csíkjaikat.
A fülsértô zajban nem tûnt fel, hogy eközben a földön, a végtelen sorban elvonuló régebbi, még szovjet gyártmányú rakétaszállító jármûvek közül az egyik tüzérségi parancsnoki gépkocsi hirtelen kiválik a többi közül, és közvetlenül a tribün elé kanyarodik. Egy tiszt vezetésével kéksapkás katonák csapták föl az ajtókat, kézigránátokat dobtak a tribün felé, majd rohanvást közelítve célpontjukhoz, tüzet nyitottak Kalasnyikovjaikból. "Dicsôség Egyiptomnak!", "Ügynökök, befurakodók!" - efféle jelszavakat kiáltoztak. Az emelvényen bôséges számban tartózkodó biztonsági emberek másodperceken belül ellentámadásba lendültek, két támadót leterítettek, négyet pedig sikerült sértetlenül megbilincselniük. Szadatot azonban már nem tudták megvédeni. A kórház, ahová helikopteren szállították el, másfél órával késôbb jelentette a halálát. Öt lövést kapott. A kairói rádió viszont csak négy órával késôbb mondta be, hogy az elnök meghalt. A merényletnek rajta kívül még vagy tíz áldozata volt, a pontos számban a késôbbi beszámolók sem tudtak megegyezni.
Mubarak alelnök, aki sértetlen maradt, még aznap átvette az elnöki hatalmat, és másnap a Népgyûlés hivatalos elnökjelöltté nyilvánította. A törvényhozó hatalom függetlennek éppenséggel nem nevezhetô szerve rögtön módosította az alkotmánynak azt a cikkelyét, amely hatvan napot engedélyez az új államfô megválasztására, és a merénylet után egy héttel, október 13-án népszavazás formájában hat évre elnökké választották Mubarakot.
*
Ahol ekkora a sietség, ott biztos nem stimmel valami. Kétségtelen tény, hogy a merénylet idejére az egyiptomi rezsimnek igencsak megfogyatkozott a népszerûsége kül- és belföldön egyaránt. Moszkva és a szovjet tömb szemszögébôl Szadat árulónak számított, amióta 1972-ben kitessékelte az országból azt a mintegy húszezer szovjet katonai "szakértôt" és "tanácsadót", akik hovatovább a Varsói Szerzôdés elôretolt bástyájává tették Egyiptomot, és ez a megítélés csak tovább romlott, amikor négy évvel késôbb a két ország közötti barátsági szerzôdést is felbontotta. A szocialista blokkon belül Szadat személyének értékelése vízválasztónak számított.
A kínai kormány "nem csupán az egyiptomi nép, hanem a többi nép számára is szörnyû veszteségnek" minôsítette a halálát, ôt magát pedig többek között a hegemonizmus (ez volt Peking Moszkvára irányzott szitokszava) elleni harcban tanúsított fáradhatatlan erôfeszítéseiért méltatta. A merénylet után az észak-koreai vezetés egynapos, Ceausescu Romániája kétnapos gyászt rendelt el.
Rajtuk kívül csak Banglades gyászolta ilyen mértékben a meggyilkolt államfôt (négy teljes napon át). Az arab országok az Izraellel történt békekötés miatt fordultak el tôle, a felszínen még ôrizve az egység látszatát, habár a különbségeket jól ki lehetett olvasni abból, hogy például Líbia, Irak vagy a Palesztin Felszabadítási Front hörgô kirohanásokkal ünnepelte a merényletet, míg Marokkó például megelégedett a történtek szûkszavú tudomásulvételével. A temetésen az arab világból az egyetlen igazi szövetségesen, Szudánon kívül csupán Omán és Szomália képviseltette magát.
A nyugati világ éppen egy hónappal a merénylet elôtt volt kénytelen csalatkozni viszonylag újdonsült szövetségesében.
Szadat politikájának célja ekkor már Egyiptom nyugatosítása, az arab világból való kiszakítása, kiemelése volt, következésképpen a Nyugat is egyre inkább az ebbôl adódó elvárásokkal figyelte az országot. És amikor 1981. szeptember 5-én Szadat az egyiptomi törvényhozás elôtt maga is a "tisztogatás" kifejezést használta a két nappal korábbi letartóztatásokat értelmezve, a nyugati sajtó és különféle (fôként baloldali) politikai körök jogos szigorral bírálták intézkedéseit. Feloszlatott több fundamentalista mohamedán szervezetet, megvonta a megjelenés jogát öt vallási jellegû és két baloldali laptól, a kopt keresztények pápáját, III. Senuda pátriárkát pedig megfosztotta minden világi hatalmától. A lecsapást azzal indokolta, hogy vallásos szélsôségesek a Szovjetunió aktív támogatásával az államrend ellen törtek.
Amikor a kormányon lévô francia szocialisták hivatalos közleményükben rámutattak, hogy a letartóztatottak között számos olyan személy van, akinek nyilvánvalóan semmi köze a muzulmán szélsôségesekhez, Szadat a Le Monde szerint így fakadt ki: "Ezek a barom nyugatiak nem képesek felfogni, hogy értük harcolok!" Az elkeseredett ingerültséget az elnök kevéssé kritikatûrô személyiségén kívül még valami magyarázza. Ez pedig a megoldhatatlanságig képtelen helyzete: az, hogy több, egymást keresztezô kényszerpálya béklyójában vergôdött, és egy olyan erôtérben kellett politizálnia, ahol önmagukban teljes mértékben helyeselhetô törekvései egymás ellen dolgoztak.
*
A Faruk királyt 1952-ben elûzô Szabad Tisztek Bizottságában két évvel késôbb vette át a hatalmat Gamal Abdel Nasszer. A nevével jelölt politikai és ideológiai irányzat nemzeti felszabadítási, szocialisztikus és e célok követése érdekében nemzetközi összefogást szorgalmazó - pánarab - elemeket elegyített. A nasszerizmus emellett határozottan szekuláris, szovjetbarát, jobbító magabiztosságából következôen pedig kifejezetten diktatórikus mozgalom volt. A nasszeri idôkben a brit gyarmatosítás ellen korábban fellépett politikai erôket elhallgattatták, vezetôiket bebörtönözték, és ugyanez volt a mohamedán megújulási mozgalmak sorsa is. Az utóbbiak közül az 1928-ban született Muzulmán Testvériség volt a legrégebbi, legszélesebb és legbefolyásosabb. A nasszeri idôkben több hullámban ezrével csukták le, tucatszámra gyilkolták meg és végezték ki tagjait. A szegény egyiptomi parasztok számára azonban az egalitárius ígéretek, ezek néhány valóra váltott eleme, az öntudatot növelô, kardcsörtetô, egységes arab nemzetet hirdetô jelszavak voltak a fontosak, a gondolatrendôrség, a besúgók hálózata mindössze egy igen szûk felsôbb réteg életét tette gyötrelmessé.
Nasszer 1970-ben meghalt, és régi harcostársa, közeli munkatársa, 1969-tôl helyettese, Anvar Szadat lépett a helyére. Egy olyan ország élére, amely másfél évtized alatt kissé már belefásult az Izraellel szembeni folyamatos hadiállapotba és háborús kudarcokba, a pánarab törekvések sikertelenségébe, az alig enyhülô szegénységbe, amelyhez a népszaporodás is hozzájárult. A fásultság ellenére az egyiptomiak nemzeti hôsként búcsúztatták és gyászolták Nasszert, akirôl annyit mindenképpen el lehetett mondani, hogy kivezette az országot a brit gyámságból - igaz, rögtön egy másik érdekszférába, a Szovjetunióéba.
Szadat kevésbé volt diktátor, mint Nasszer, jobban figyelt a manipulatív belpolitikai aprómunkára, és ezért sokan megalkuvó, kisstílû zsarnokocskának látták, ami így azért igaztalan, felszínes vélemény. Természetesen az is téved, aki a nyugati értékek rettenthetetlen védelmezôjét látja benne, a magányos ôrszemet ellenséges erôk gyilkos gyûrûjében. Az egyiptomi belpolitika bonyodalmas játékában, amelyet a nasszeri idôkbôl örökölt lefojtottság tett szubtilissé, leegyszerûsítetten nézve négy erô állt szemben egymással. Tekintsük elsônek magát a rezsimet, vagyis Szadatot, akinek a víziói elsôdlegesen külpolitikaiak voltak, és belpolitikai lépéseinek a legfôbb mozgató ereje az volt, hogy az elôbbiek érdekében biztosítja szintén az elôbbiek által szentesített hatalmát. Legitimitásának forrása a nasszerista hagyomány volt, amelyre hivatalosan és formálisan mindvégig hivatkozott, mégpedig az ilyenkor szokásos módon: mindent, ami eltért ettôl, a hagyomány továbbfejlesztéseként, tökéletesítéseként állított be. Ebbôl következik, hogy legfontosabb politikai ellenfelei saját korábbi nasszerista elvbarátai lettek, akik természetesen joggal mutattak rá arra, hogy hátat fordít egykori közös vezérüknek. Ezt a csoportot már 1971-ben egy nagyobb kormányátalakítással kipenderítette a hatalomból, és ezzel párhuzamosan megindította az elsô támadásokat más baloldaliakkal, kommunista politikusokkal, értelmiségiekkel szemben is.
Saját szövetségesi környezetét ugyanakkor kiterjesztette a korábbi mérsékelt vallásos ellenzék, a Muzulmán Testvériség felé. A csoport számos, hosszú éveken át börtönben sínylôdô vezetôjét engedte szabadon az évek során, mindamellett egyfajta húzd meg-ereszd meg, mézesmadzag-korbács politika jellemezte. A mérsékelt vallási erôk és a rezsim huzavonájában viszont a negyedik erô, a radikális iszlámisták politikai jelentôsége nôtt meg.
A Muzulmán Testvériségnek a harmincas években fontos szerepe volt a függetlenségi törekvések kristályosításában, ideológiai szervezô ereje és konkrét társadalomszervezési javaslatai sem voltak késôbb kisebb súlyúak, mint a Szabad Tisztek baloldali, szocialisztikus törekvései. Ráadásul még némi nézetazonosságot is fel lehetett fedezni a két irányzat között, fôleg a szegények felemelésére vonatkozó javaslataik terén. Ezek a javaslatok a hetvenes évekre az elnyomás ellenére is részben testet öltöttek, hiszen a Muzulmán Testvérek az iszlám hitelvein alapuló szolidaritás számos helyi szintû szervezetét - mondhatni bázisközösségét - hozták létre, amelyek éppen a legszegényebbek számára nyújtottak és nyújtanak mindmáig egyfajta szociális és egészségügyi biztonságot. Maguk a lassan sokasodó, különféle mértékben radikális, nem vagy félig legális mohamedán csoportosulások tagjai azonban nem a társadalom alsó rétegeibôl kerültek ki, hiszen az ideológiájuk sem a konkrét problémákból, ezek válaszaként fogalmazódott meg, hanem folyamatosan, offenzív módon, az iszlám mint vallás, mint életforma, mint értékrendszer fenntartásaként, újraérvényesítéseként. Szadat a hetvenes évek közepén kifejezetten szorgalmazta, hogy az egyetemeken vallásos szervezetek tevékenykedjenek, mert tôlük remélte a baloldali törekvések ellensúlyozását. Így a késôbbi radikálisok is jobbára az egyetemeken, elsô generációs - fôként mûszaki - értelmiségiekbôl verbuválódtak. De a hetvenes évek végén a korporatív jellegû foglalkozási szervezetek közül is nemegy - például az orvosoké, gyógyszerészeké, ügyvédeké - a Muzulmán Testvériséggel állt szoros szövetségben.
A nyitás politikája, amely a korábban szinte kizárólag Kelet-Európába exportáló Egyiptomot lassanként a Nyugathoz kötötte, egyetlen vonatkozásban hozott látványos eredményeket. Ez pedig a látható társadalmi különbségek ugrásszerû növekedése volt, amely nemcsak a muzulmán értékek felôl, hanem a szegényesen tengôdô többség elementáris igazságérzete számára is elfogadhatatlan volt. Amikor a kormány 1977-ben egyetlen nagy lélegzetvétellel szakítani próbált a nasszeri szocializmusból örökölt szubvenciós politikával, a bejelentett áremelkedéseket országszerte hatalmas tüntetések, fosztogatások, gyújtogatások fogadták. A Szadat által leegyszerûsítetten "tolvajok lázadásának" minôsített események hatására a kormány az áremeléseket visszavonta, az ezekkel egy csomagban bejelentett béremeléseket viszont nem, így a gazdasági helyzet még tovább romlott, Egyiptom még kiszolgáltatottabbá vált az amerikai segítséggel szemben.
Camp David kezdetben az egyiptomiak többségének egyetértésével találkozott, Izrael azonban a saját közvetlen érdekeinek vetette alá a megállapodás végrehajtását, figyelmen kívül hagyva, hogy Szadat otthon is, az arab világon belül is csak a palesztin kérdés rendezésére vonatkozó ígéretek megvalósulásával együtt tudja elfogadtatni a "területet békéért" elvét. A békeszerzôdés belpolitikai hozadéka 1981-re semmivé vált. A szeptemberi tisztogatásnak is talán az volt az egyik fô oka, hogy Izrael a fundamentalista terjeszkedésre hivatkozva halasztgatta a megállapodások valóra váltását. Szadat azonban ekkor már nem mert kizárólag a - többségükben nem erôszakpárti - fundamentalistákon ütni, ezért voltak a letartóztatottak között baloldaliak, sôt kopt vallási vezetôk is. Néhány nappal késôbb az elnök közeli politikai reformokat hirdetett, de ezekre már nem maradt ideje.
Halálát meglehetôs közöny fogadta hazájában. Az egyiptomiakat sokkal kevésbé rázta meg a merénylet, mint az a tény, hogy emiatt egy hétre bezártak a mozik, szüneteltek a sportesemények, és a televízió sem sugározta a közkedvelt szappanoperákat. A közel-keleti béke érdekében a legbátrabb, legönzetlenebb és legnagyvonalúbb engedményekre vállalkozó arab politikus belpolitikai kudarcát semmi sem bizonyítja jobban, mint a temetése, amelynek még a színhelye sem felelt meg a végakaratának. Hiába tisztelgett a koporsójánál három egymást követô amerikai elnök is, ha a menetet biztosító rendôrkordon túlsó oldalán szinte csak külföldi újságírók alkották a részvétteljes tömeget.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu