Tehát providenciális szerzôt talált a Cambridge University Press Tôkés L. Rudolfban, a connecticuti egyetem politológiaprofesszorában, aki könyve idôbeli kiindulópontján, 1956-ban szakította meg magyarországi egyetemi tanulmányait, de sohasem szûnt meg alaposan tanulmányozni az itthon történteket, jól ismeri a nemzetközi politológiai irodalmat, s annak szaknyelvén írva s a nagyvilág szemével nézve a kis hazát, nem téved el kacskaringós útjaink között.
S még a magyar olvasónak is mond újat, miután nagy tényanyagot dolgozott fel, nagyszámú interjút készített, s ezeket élvezhetô elôadásban, a történelmi riport és a tankönyv olvasmányos határán adja elô. A tankönyvjelleg magával hozza a modern amerikai politológia sémáit, melyek nem befolyásolják ugyan a szerzô következtetéseinek lényegét, de nehezen emészthetôk a más sémákon nevelkedett olvasónak: ilyen a PB-napirendek tematikus statisztikája (holott Tôkés tudja, a fontos témák nem mindig olvashatók a napirendben) vagy a PB-tagok életkorának átlaga. Amilyen fontos, hogy Kádár 1956-ban 44 éves, tehát nagyon is gyorsan tudja nézeteit változtatni, míg 75 évesen erre már nem képes, annyira lényegtelen a statisztéria életkora. A nyugati diák azonban ezt várja, s ezzel együtt megkapja a Kádár-rendszer koherens leírását is.
Eredeti és fontos a hazai politológus és laikus érdeklôdô olvasó számára a második rész, amely szembeállítja a rendszerváltás két fô hazai mozgatóerejét: az ellenzéket és az MSZMP "reformelitjét". Tôkés hangsúlyozza, hogy a nyolcvanas években már minden, a jövôt kutató elképzelés: a "demokratikus" és "népnemzeti" ellenzéké, a reformkommunistáké, a válság mélységét ismerô párt- és állami hivatalnokoké közös gonddal küzdött - ez az anarchia, a teljes gazdasági összeomlás, a véres konfliktusok elkerülése volt. Tôkés finoman utal arra, hogy a kül- és belpolitikai, a gazdasági átmenet lehetôségeit mérlegelôket egyazon rejtély izgatta: a nép magatartásának kiszámíthatatlansága az átmenet idôszakában.
(Jelzem, egészen más volt a pártelit azon többségének az attitûdje, amely politikai perspektíva híján idôhúzásra játszott. Az elbürokratizálódott pártapparátus annyira adottnak vette képességét a párttagság, az értelmiség, a társadalom manipulálására, hogy néhány hónappal összeomlása elôtt általános tagkönyvcserét hajtott végre, és azt mérsékelt veszteséggel lebonyolította, néhány évvel korábban pedig államosította a pártvagyont, ami aztán igen kellemetlen helyzetbe hozta a rendszerváltás évében.)
E rész vizsgálatának fô tárgya nem a nép, melynek döntô szava csak a népszavazás és az elsô többpárti választás kimenetelében volt, nem is a hatalmasra nôtt párt-, állami és miegyéb bürokrácia, mely fôleg a maga átmentésével foglalkozott, hanem az elit. A könyv legfontosabb és legeredetibb része a régi és új politikai elit összetételének, magatartásának, programjainak és taktikájának vizsgálata. Megkülönbözteti a "kettôs kötöttségû" közgazdászokat és szociológusokat, akik tudományos intézetekben, a sajtóban és miniszteriális intézményekben dolgoztak, tisztában voltak a Kádár-rendszer csôdjével, a kivezetô út kimunkálásán fáradoztak, de nem voltak személyes politikai karrierelképzeléseik (bár nagyon is kapósak lettek egy-két évre), független elemzôként szerették volna befolyásolni az átmenetet.
Ezek az elemzôk fontos tanulmányokat és háttéranyagokat írtak, s ezzel méltán tettek szert nagy tekintélyre; az események menetét azonban elôre nem láthatták és nem is befolyásolhatták… A rendszerváltás bonyolult útján azok, akik tudták, mi történik, mást mondtak, akik rosszul tudták, mondhattak, amit akartak. Tôkés négy személyt emel ki, mint a váltás fô mozgatóit az MSZMP vezetésében, s anyaggyûjtése során arra törekedett, hogy fôleg velük készítsen interjúkat, az ô szerepüket gondolja át. (Grósz, Pozsgay, Berecz, Németh Miklós.) Így a gyûjtött anyag súlya alatt eltekintett attól, amit nyilván maga is felismert; hogy Berecz tehetetlenül csetlett-botlott a történelem színpadán, hogy Grósz bizonyára nem fogta fel a változás nagyságát s kínnal szerzett hatalma korlátait és gyors fogyatkozását, vagyis azt, hogy ô csupán átmeneti figura; Pozsgay pedig inkább eszköze, mint mozgatója a váltás erôinek - igaz, hogy maga Pozsgay ezt a mai napig nem látta be. Közülük talán egyedül Németh Miklós tudta, hogy mit cselekszik, mint annak az új gazdasági elitnek a miniszterelnöki székbe került tagja, amely évek óta tisztában volt azzal, hogy nemcsak Kádár személye és rendszere, de a létezô szocializmus keretei is tarthatatlanok, s nem reformálni kell ôket, hanem mielôbb elmozdítani az átállás útjából.
Tôkés szerint Pozsgay vezetôi képességét bizonyítja, hogy a pártapparátus olyan kulcsszemélyeit vonta befolyása alá, mint Horn Gyula és Szûrös Mátyás. Valójában a KB külügyi osztályának vezetôi - Szûrös, Horn, Szokai, Kovács László, Tabajdi és mások - elôbb rájöttek, mi újság, mint Pozsgay, ha túl óvatosak is voltak ahhoz, hogy elôzni akarják a versenyben. Mivel azt is tudták, milyen kicsiny tét a nagyok játékasztalán Magyarország, amíg lap vagyunk Gorbacsov kezében, veszélyes moccanni, ha már az asztalra dobta a magyar lapot, villámgyorsan a Nyugatra kell tenni. Ha Pozsgay is átlátja ezt idejében, szorgalmasan tanul angolul, ahelyett hogy a szovjet reformszárny (Jakovlev) támogatására áhítozzon. Pozsgay sokat emlegetett nyilatkozatával (melynek igaz története még elmondatlan) az 1956-os "népfelkelésrôl" a nap hôse lett ugyan rövid idôre, de elidegenítette magától az MSZMP többségét, anélkül hogy megnyerte volna az '56-osok aktív támogatását. Talán akkor jár legjobban, ha már 1989-ben az MDF-hez csatlakozik, ha nem magától, hát úgy, hogy a feldühödött KEB kizárja, mint egy évvel elôbb Lengyelt és társait, csakhogy Grószéknak egy ideig még nagy szükségük volt Pozsgayra (és Nyersre). 1990 végén, a siófoki MSZP-kongresszuson már alig okozott megrázkódtatást Pozsgay drámainak tervezett távozása.
A fenti megjegyzés fenntartásával el kell ismerni, hogy Tôkés összegyûjtött nagy anyaga alapján számos konkrét példával nagyon jól jellemzi hôseit, tanulmányozta és megértette személyiségüket és elképzeléseiket. A négy kiválasztott "párhuzamos életrajza" sokat megmagyaráz az olvasónak, és jó arra, hogy elkerülje az egyszemélyes életrajzok gyakori hibáját, hôsük túlértékelését. Tôkés nem kívánja eldönteni, ki volt közülük "az igazi", csak azt vizsgálja, a dráma változó színein mikor és miért tudott egyik vagy másik jobban érvényesülni. Bár nem titkolja, hogy Pozsgay rokonszenvesebb számára Grósznál, alaposan dokumentálja, hogy Pozsgay - éppúgy, mint Berecz és Grósz - a kádári pártapparátus azon mindinkább túlsúlyt képezô "ifjú" generációjához tartozott, amely 1956 után indult el a pártkarrier útján, és amennyiben például Pozsgay más és több volt az átlag-apparátcsiknál, képességeit nem csillogtatnia, hanem fékeznie kellett, ha "sínen" akart maradni. Nem véletlen, hogy Kádár utódválasztása végül a legkevésbé tehetséges, mûvelt vagy jó fellépésû Grószra esett. Nemcsak személyes gusztusa okán, hanem konszenzusban az akkor még mindenható apparátus akaratával.
Pozsgay 1980 körül valóban kilépett a szokásos körbôl, új barátokat szerzett, akik hatottak rá, de ahogy rokonszenvesebb lett ellenzéki és általában értelmiségi körökben, elképzelhetetlenné vált, hogy ô legyen az apparátus választott vezére, hacsak Gorbacsov vagy Kádár rájuk nem kényszeríti ôt, de hát errôl szó sem volt. Berecz túlságosan ráhajtott a vezérszerepre, s ez tette ellenszenvessé sokak szemében, mikor pedig kiderült, hogy konszenzusra kell jutni az ellenzékkel és a nyugati megfigyelôkkel, már csak irodalmi munkássága (Ellenforradalom tollal és fegyverrel) miatt is lehetetlenné vált.
Lengyel László Tôkés könyvével vitázó, gondolatgazdag cikkében (A kádári párt bukása. Az utódlási harc. Rubicon, 1998/1. szám) a Tôkés által sem alábecsült Grószt emeli ki, mint a Kádárt leváltó puccsot "kiválóan megszervezô" politikust, a "határozott és lendületes" fiatalítót és ésszerûsítôt, az "ifjútörökök" 58 éves vezérét. Nem kívánom alábecsülni Grósz képességeit és bátorságát - hiszen az elbizonytalanodott Fehér Házban ahhoz is bátorság kellett, hogy a haldokló feje alól kihúzzák a párnát -, de többet nyomott a latba Rizskov és Kádár választása. Kádártól az apparátus már 1972-tôl szabadulni szeretett volna - a maradiak engedékenységéért, a haladárok merevségéért. Mikor eljött az alkalom, vezérré választották Grószt, aki tényleg jól megszervezte azt, amit 10-15 évvel azelôtt kellett és szeretett volna, de a siker után visszariadt attól, amit Tôkés "kialkudott forradalomnak" nevez. Ha Grósz tudja, milyen hamar bukik, elkezdi-e? Ügyessége nagy volt, koncepciója és arra épített stratégiája kevés. Akár igazi utódjának, a nála még ügyesebb taktikus, jobb szervezô és talán kevésbé skrupulózus Horn Gyulának - aki nem kapta meg Tôkés könyvében az ôt megilletô helyet.
Miközben fenti soraim még a szerkesztôség számítógépében szunnyadoztak, Tôkés könyve végre megjelent magyarul. (A kialkudott forradalom. Gazdasági reform, társadalmi átalakulás és politikai hatalomutódlás, 1957-1990. Kossuth Kiadó, 1998.) Így most már a csak magyarul olvasó is megítélheti, helytállóak-e reflexióim, reális-e Tôkés képe a rendszerváltásról. Azok figyelmét, akik már olvasták az angol eredetit, viszont hadd hívjam fel arra, hogy a magyar kiadás a hely és idô szûk volta ellenére is értékes elemekkel gyarapodott. Ezek közül mutatóba álljon itt a Németh Miklóssal a magyar kiadáshoz készített interjú egy-két újdonsága.
Németh egyéb érdekességek mellett elmondta, hogy ôt nemcsak kihagyták az 1988 decemberében Grósz Károly elnökletével megalakult nemzetközi, jogi és közigazgatás-politikai "vészbizottságból", de nem is tájékoztatták az ott készülô tervekrôl az ellenzéki erôk esetleges megfékezésére. Felháborodottan visszautasítja Grósz gyanúsítását: ha ott van, ô rögtön továbbadta volna értesüléseit teniszparti közben Palmer USA-nagykövetnek. Kárpáti honvédelmi miniszter volt az egyetlen, aki kötelességének érezte miniszterelnökét tájékoztatni a titkos katonai és állambiztonsági tervekrôl.
A miniszterelnöki kinevezését követô héten Grósz elvitte Némethet egy páncélterembe a Honvédelmi Minisztérium pincéjében, és ott aláíratta vele a szovjet atomfegyverek magyarországi állomásoztatásáról szóló titkos egyezményt. Mikor elsô rémületébôl magához térve megkérdezte Kárpátit, hol lehetnek ezek a fegyverek, a honvédelmi miniszter azt felelte: ôt errôl nem tájékoztatták, de a magyar katonai felderítés fônöke a Bakonyra tippel. Ezután Németh "elsô számú feladatának a szovjet atomfegyverek Magyarországról való eltávolítását tartotta. Erre a legelsô alkalmat Rizskov szovjet miniszterelnökkel folytatott 1989. végi moszkvai tárgyalása szolgáltatta. Bár Rizskov nem érezte magát kompetensnek az ügyben, megígérte, hogy szól Gorbacsovnak. A magyar miniszterelnök még aznap tárgyalt Gorbacsovval, aki Németh követelésének helyt adva elkötelezte magát a kérdéses hadieszközök Magyarország területérôl való eltávolítására. Öt hónappal késôbb - Németh 1989 szeptemberének második-harmadik hetére emlékszik - a budapesti szovjet nagykövet átadta Rizskov miniszterelnök levelét, melyben hivatalosan értesítette a magyar kormányt Gorbacsov ígéretének sikeres végrehajtásáról."
Rudolf L. Tôkés: Hungary's Negotiated Revolution. Cambridge, 1996.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu