Elefánt

Mit csinálunk, ha kiböjtöljük az elefántot a porcelánboltból? Nyilván eltakarítjuk a romokat, újrarendezzük a boltot és a kirakatot - amúgy sem voltak azok olyan jól berendezve. Csakhogy a romeltakarítást és a rombolást formai szempontból gyakorta nehéz, mi több, gyakorta tilos megkülönböztetni, hiszen a demokrácia elôfeltevése az, hogy közös szabályok szerint vagy közös szabályokat sértve rombolnak és takarítanak azok, akik rombolásnak tekintik azt, amit mások takarításnak, és viszont. A takarítás legitimálja a rombolást visszamenôleg, elôremenôleg, s a rombolás folyamatosságának a fölszámolása a folyamatosság fölszámolásának rombolását folytatja.

Nagy dilemma ez. Ha például a közös szabályrendszerre hivatkozva helytelenítjük, hogy Profi Pétert lecserélték Pártos Pálra, akkor nehéz lesz helyeselni, ha majd Pártos Pál helyébe visszacserélik Profi Pétert, ám ugyanolyan nehéz lesz helyeselni azt is, ha ezt nem teszik meg, hiszen akkor egy helytelen lépés eredményeként Pártos úr marad abban a pozícióban, amelyrôl azt tartjuk, hogy Pártosoktól mentesnek és Profik számára fenntartottnak kellene lennie.

Gondoljunk például Surányi György és Bod Péter Ákos váltakozására a Magyar Nemzeti Bank élén. A liberális orrok kényesebbje már akkor is fintorgott, amikor Horn 1994-ben lemondásra piszkálta Bod Pártost, akinek még jó néhány éve lett volna hátra a ciklusából. Éppen azért lett volna még jó néhány éve, mert a törvény azzal is védi az MNB függetlenségét, hogy elválasztja a bankelnöki ciklust a kormányzatitól. Éppen ez a függetlenséget garantáló elem állt a kormány útjába, hogy helyreállítsa az MNB függetlenségének kívánatos mértékét. Ha Bod Pártos nem lett volna lemondós kedvében, és a kormány másképp próbálta volna ôt a székébôl kivésni, az még a kevésbé kényes liberális orrokat is heves fintorgásra késztette volna. S nem is mondhattuk volna mást, mint hogy: helyes a fintorgás, liberális. Azt viszont aligha helyeselték volna ugyanezen orrok gazdái, ha a gazdaságpolitikában semmi nem történik meg, ami Surányi vagy egy Surányi-féle bankelnök nélkül nem történhetett volna meg.

Ha lépünk, ha nem, mindenképpen helytelenül cselekszünk, s mindenképpen számíthatunk arra, hogy Pártos úr pártostársai Pártosnak minôsítik majd a mi Profinkat, és Profinak az ô Pártosukat. Annál is inkább, mert Pártos Pál is lehet profi, és Profi Péternek is lehet pártállása, csak az elsô esetben pártosan mûködô szakértelemrôl, a második esetben egy szakember magánemberi jellemzôjérôl van szó.

Pártos Pálon és Profi Péteren természetesen nemcsak személyeket, hanem intézményeket is értünk, hiszen már személyként is azért érdekesek, mert intézményeket határoznak meg.

Az illetéktelen, pártos térfoglalás a térfoglalók szempontjából kétféle, egyaránt üdvös eredményre vezethet. Az egyik: vetélytársaik nem követik ôket az illetéktelen térfoglalásban, s ez esetben a térfoglalás eredménye tartós lesz, nem kell leadni a kormányzással együtt az illetéktelenül elfoglalt területet, hanem azt meg lehet tartani. A másik: vetélytársaikat bevezetik az illetéktelen térfoglalás gyakorlatába, megfertôzik ôket stílusukkal, harcmodorukkal, s a szokásjogot eltérítik a nekik megfelelô irányba.

Nézzük, miként lehet ezt a dilemmát ráilleszteni az 1956-os Intézet és a kancellária udvari történetírói számára gründolódó intézet ügyére.

Lapzártakor még nem lehet tudni, hogy a kormány, illetve - ami ugyanaz - a kancellár mire vállalkozik az 1956-os Intézet elpusztítása érdekében. Megelégszik-e azzal, hogy fölmondja a kormányzati felelôsségvállalást az intézet fönntartásáért, és a meghagyott pár millió forintos támogatással visszavonul az intézet melléktámogatóinak sorába; vagy további erôfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az intézet fönnmaradását lehetetlenné tegye; további intézkedésekkel bünteti azokat, akik az intézet mellett kiálltak; esetleg a törvényesség határán billegô vagy azon átbillenô puccsal elrabolja az intézetet azoktól, akik létrehozták, akik az emigráns Nagy Imre Intézet örökségét a diktatúra évtizedeiben megszolgálták, átvették és kiteljesítették, és az általuk teremtett mûhelyt átjátssza ellenfeleik és rágalmazóik kezére… Akár így, akár úgy, annyi bizonyos, hogy az 1956-os Intézetet - legalábbis a jelenlegit - az Orbán-kormány állami pénzbôl nem tartja fenn. Létrehoz és fenntart viszont egy másik történeti intézetet a kormány hivatalnokai, tanácsosai, tanácsadói és ideológusai, udvari történészek és a kancellár személye körüli mûkedvelôk számára.

Kérdés, mi lesz az 1956-os Intézettel, és mi lesz a Tellér-Schmidt-félével, ha majd az egyenletesen bôszülô választó kiszavazza az elefántot a porcelánboltból. Talán nem kell bizonygatnunk, hogy ez számos analóg kérdés próbakérdése. Van-e erre jobb válasz a két kézenfekvônél? Az egyik kézenfekvô válasz az, hogy mindent visszacsinálunk: amit leállítottak, elindítjuk, amit elindítottak, leállítjuk, akitôl elvétetett, annak adatik, akinek adatott, attól elvétetik; még egyszer nem leszünk olyan balekok, hogy eltartjuk a Magyar Nemzetüket, a Vasárnapi Újságjukat, a Teleki Alapítványukat, elfogadjuk a médiatörvényüket, a médiavezéreiket, a vizsgálóbizottságaikat és mindenféle egyebüket, hogy azután joviális önkorlátozásunkat korlátlan pofátlansággal hálálják meg. Bejáratjuk azt a gyakorlatot, hogy minden intézet addig él, amíg az ôt éltetô kormány él, úgy váltják egymást a kutatóintézetek, mint a politikai államtitkárok.

A másik kézenfekvô válasz az, hogy hadd fusson, amit leállítottak, hadd fusson, amit elindítottak, hadd fusson mindenki, ne panaszkodjon senki, széles az adózó zsebe, minden kéz belefér.

Lehet, hogy a kézenfekvôeknél jobb válasz nem nagyon különbözhetne a gyakorlati következményeket tekintve a fentiek valamelyikétôl, de különbözhetne tôlük a kiszámíthatóság és a normativitás mértékét illetôen. Ehhez a különbözéshez három dolog kell. Egyrészt le kell vonni a történtekbôl azt a tanulságot, hogy egy kutatóintézet sorsát nem lehet bizalmi alapon, hiányos garanciákkal rábízni egy kormányra akkor sem, ha az illetô kormány erre rászolgált, mert egyetlen kormány sem garantálhatja, hogy mindig ô lesz a kormány. Másrészt végig kell gondolni, hogy milyen lehet és milyen nem lehet egy költségvetésbôl fenntartott, hogy úgy mondjam, ideológiailag érzékeny kutatóintézet, illetve közalapítvány, milyen követelményeknek, normáknak, összeférhetetlenségi elveknek kell megfelelnie. Ezt a követelményrendszert még az elefánt hivatali idejében nyilvánosságra kell hozni, le kell szögezni, hogy a követelményrendszert kidolgozó párt(ok), ha kormányra kerülnek, ahhoz tartják magukat, s az újonnan gründolt intézmény is akkor maradhat meg, ha a tevékenysége annak megfelel, vagy annak megfelelôen át-alakul. Ennek a követelményrendszernek az volna a legfontosabb funkciója, hogy a történelem kutatását elválassza a politikai kurzusoknak nyújtott ideológiai és politikai szolgáltatásoktól. Nagyon valószínûtlen például, hogy ezzel az elvvel összeférhetne az, ha a kutatóintézetet birtokló közalapítványban a kancellária politikai elemzô osztályát vezetô személy elnököl.

Mindazonáltal nagy és nehéz kérdés, hogy lehetséges-e ennek az elválasztásnak a normatív érvényesítése.

kurzustörténész

December 6-án kóstolót hozott a Duna Tévé Télapója a kurzus diétája szerint elkészített történelembôl, melynek a kancellária most konyhát nyit. Szent Miklós estéjét a csendôrség békés és boldog emlékezetével tölthettük. Levetítették a Magyar Királyi Csendôrségrôl szóló dokumentumfilm két részét egy stúdióbeszélgetéssel összekötve.

Sok minden elhangzott, ami fölháborító, de nem ez a probléma. Az nem fölháborító, ha a televízióban fölháborító dolgok hangzanak el. Ezeket is rögzíteni kell, ezekkel is szembesülni kell, át kell élni, hogy a történteket milyen sokféleképpen lehet átélni, és el kell viselni, hogy nem mindenkit háborít fel, amit fölháborító. Nagyon érdekes, ahogy a csendôrség közremûködésével végrehajtott délvidéki vérengzés mellékszereplôinek ajkán megelevenednek, megszemélyesülnek a vérengzés apológiájának ismert elemei (amelyek természetesen az igazság elemeit is tartalmazták), ahogy a kortanú elmondja, hogy a csendôrök nem öltek ott, csak razziáztak a közbiztonság végett; nagyon érdekes, ahogy az egykori csendôrtiszt lelkesen elôadja, mennyire fellélegzett az ország, amikor a nyilas puccs érvénytelenítette Horthy fegyverszüneti proklamációját, hiszen mindenki félt az oroszoktól (és valóban majdnem mindenki félt, és valóban nem ok nélkül); nagyon érdekes, ahogy a gettósítás végrehajtásában részt vevô tiszt arról beszél, hogy a zsidó tanácsok viselkedtek a leggaládabb módon a zsidókkal; ahogy az ostromlott fôvárosban szolgáló csendôr szenvedélyesen magyarázza, hogy ôk nem támadták, hanem éppen a nyilasokkal szemben védték a gettóba zárt zsidókat, stb.

Ez a dokumentumfilm azonban nem a különbözô nézôpontok iránt érdeklôdô, tájékozott, illetve tájékoztatott, nyitott befogadónak készült, hanem azoknak, akik nem tudnak vagy nem akarnak tudni arról, hogy a Magyar Királyi Csendôrség ezredese végeztette ki a kivégzendôket az újvidéki strandon, hogy a vérengzés csendôr fôszereplôje, Zöldy Márton, a Magyar Királyi Csendôrség századosa a fegyveres SS összekötôje volt, aki szökése után a Gestapo századosaként tért vissza Magyarországra, és magánszorgalomból irányított munkaszolgálatosokat Auschwitzba; akik nem ismerik a túlélôk és szemtanúk beszámolóit a gettósítás során csendôrök által végrehajtott kegyetlenkedésekrôl; akik nem hallottak még arról, hogy szerte az országban számos gettóban mûködtek úgynevezett "pénzverdék", ahol csendôri közremûködéssel, helyenként különleges csendôri vizsgálóosztagok létrehozásával folytak a zsidók értékeinek felkutatását szolgáló kínvallatások, s a felkutatott értékek egy része a csendôrök zsebében tûnt el; hogy a zsidótlanítási akciót irányító csendôrök, Ferenczy László, Lullay Leó és mások nem végrehajtó közrendészeti szakemberekként, hanem nagyon is aktív politikusként kavargattak a pokol bográcsaiban; hogy a mentesítések elbírálásában csendôrtisztek vettek részt, hogy a nyilasok által felállított Nemzeti Számonkérés Szervezetét a M. Kir. Csendôrség Orendy nevû alezredese vezette, s állománya jelentôs részben csendôrökbôl állt, hogy az ostromlott fôvárosban az volt a kivétel, amikor a csendôrök valóban védték a nemzetközi gettó lakóit a nyilas betöréstôl, s az volt a szabály, hogy a csendôrség, akárcsak a többi fegyveres testület tétlenül nézte azt a nyilas vérengzést, amely ellen még a Szálasi-érában hatályos jogszabályok szerint is kötelességük lett volna fellépni. Az ártatlanul átlagos nézôtôl nem várható el, hogy egy név fölidézzen benne egy jó pár évvel ezelôtt lefutott botrányt, és eszébe jusson hogy az a Szende József nevû joviális bácsi, akinek honvédô pátosztól átfûtött szavai búcsúzó üzenetként oly erôs hangsúlyt kapnak a film végén, azonos azzal a háborús bûnösnek minôsített nyilaskeresztes párttaggal, aki 1991-ben a miskolci MDF-szervezet által kiadott önéletrajzi mûvével bizonyította, hogy ôt speciel volt miért háborús bûnösnek minôsíteni, s a kezében szorongatott könyv azonos azzal, amit betiltottak, miután hemzsegtek benne a zsidóság és a cigányság elleni gyûlöletkeltésre alkalmas kijelentések.

A film üzenete az, hogy a M. Kir. Csendôrség autentikus képe azonos az önképével, azzal a képpel, amit önmagáról ad. Hogy az igazság nemcsak azzal a külsô képpel ellentétes, amit a háború utáni évtizedekben hamisítottak errôl a testületrôl (s ami valóban távol állt a hiteles ábrázolástól), hanem minden külsô képpel egyáltalán. Éppen ezért a film az önképet kiegészítô vagy kiegyensúlyozó külsô információkkal sem szolgál, és nem is vallja magát hiányosnak vagy részlegesnek emiatt.

A stúdióbeszélgetés funkciója kettôs. Egyrészt megerôsíti a film üzenetét azzal, hogy külsôként megjelenített belsô szemlélôkkel igazolja vissza a csendôrség belsô szemléletének a hitelét, másrészt szorosan összeköti a filmet a jelennel. Ennek a kettôs funkciónak felel meg a beszélgetô társaság összetétele. A stúdióbeszélgetést filmfüggetlen mûsorvezetônek álcázva a dokumentumfilm szakértôje, dr. Szakály Sándor celebrálja, beszélgetôtársai egy kivétellel a rendôrségtôl jöttek: rendôrök tanárai és parancsnokai. Dr. Szakály elôadja, hogy a zsidókkal való csendôri törôdés a gettósítástól a bevagonírozásig (a sajnálatos, de szabályerôsítô kivételekkel együtt) nem volt és nem is lehetett más, mint egy alapvetôen békés, szakszerû és szabályszerû intézkedéssorozat, hiszen ezek a szegény zsidók törvénytisztelô állampolgárok voltak, akik jóhiszemûen és engedelmesen követték a hatóságok rendelkezéseit. Természetesen dr. Szakály is tudja, hogy az üldözöttek, a segítôk és a préda felkutatása, a csoportos megfélemlítés éppen elég ok volt az erôszakra, s a világháború kollektív idegrángása éppen elég ok volt az oktalan erôszakra is; azt pedig pláne tudja, hiszen én is az ô könyvébôl tudom, hogy a Magyar Királyi Csendôrségbôl kiállított tábori csendôrség hogyan lépett föl a frontkatonákkal szemben; hogy ôk tartóztatták fel a Donnál a legkíméletlenebb eszközökkel a visszaözönlô katonákat, ôk fogadták géppisztolytûzzel a menekülô csapatokat, ôk koncolták fel az ellenszegülôket, hogy pontosan úgy hajtották végre Jány Gusztáv hírhedt hadparancsát, mint a gettósítási és deportálási rendeleteket. Szóval, tudja ô ezt, amikor tudnia érdemes, és nem tudja, amikor nem tudnia érdemes.

A háborús évek csendôri munkálkodásának apológiája nem végcél, hanem közbülsô cél, amelynek elérése nélkül nem lehetne a M. Kir. Csendôrséget a közrend biztosításának ideális intézményeként bemutatni. A beszélgetés végsô és politikailag jelentôs, nagyon egyértelmûen, határozottan és sokszorosan megfogalmazott üzenete ez: a közbiztonság megteremtésének ideális eszköze a csendôrség volt, és ez lenne ma is, ez az a mûködési mód, amellyel a bûncselekményeket fölülmúlhatatlan eredményességgel meg lehet elôzni és fel lehet deríteni, és ez az eszköz csak azért nem áll a rendelkezésünkre, mert 1945 után a szakmai szempontokat mellôzve, tisztán politikai okokból, kollektív megtorlásként megszüntették. Miután ezek a politikai okok megszûntek, immáron semmi értelme sincs a csendôrség hiányának, pontosabban semmi értelme sincs annak, hogy ami van, ne olyan legyen, mint a csendôrség volt, semmi értelme sincs annak, hogy egy nagyon eredményes modell helyett egy nagyon kevéssé eredményes mûködjön. Minden módszertani és elvi aggály eltûnik a mögött a filmben és a beszélgetésben sokszorosan hangsúlyozott állítás mögött, hogy a csendôrség úgyszólván tökéletes szabálytartással mûködött, a csendôr úgyszólván sohasem lépte túl jogosítványai határát. Egyetlen szó sem esik arról, ami a csendôrség modelljének aktualitása szempontjából egy demokrata számára a legfontosabb kérdés, hogy tudniillik miként viszonyulnak a századvégi európai demokráciák normáihoz azok az eszközök, amelyeket a csendôr használhatott. Senki nem említi, következésképpen senki nem viszonyul ahhoz, hogy a csendôr bizonyos társadalmi kategóriákkal szemben mintegy természetes fenyítési, pofozási szabadsággal rendelkezett, és ez alapvetôen meghatározta módszertani lehetôségeit a bûnüldözésben és helyét a helyi társadalomban. Bergstein Béla írja 1910-ben: "Egy Szabolcs megyei csendôrôrmester e sorok írójának így magyarázta egy meghitt pillanatban a magyar cigánytelepítô metódust: >>Minden csendôrôrsnek megvan a maga körzete. Ha azon belül egy cigánykaravánra találunk, azt elverjük, és a szomszéd körzet határáig kísérjük. Ott a másik csendôrôrs akad reá, ez ismét elveri, és a szomszéd körzet határáig kíséri. S ez így megy a végtelenségig.<<" A csendôrpofon a magyar ugar patriarchális világának közönséges jelensége volt. Veres Péter külön megemlékezik a Számadásban arról, hogy amikor a faluja a nyílt szavazáson nem a csendôrileg megtámogatott kormánypárti jelölt mellett szavazott, akkor a helyi szocdem pártvezetôvel ellentétben, akit a községháza pincéjében "elôször szokás szerint megkezeltek és kitanítottak az állampolgári jogairól", ô még nem is kapott "túl sok pofont" a csendôrségen.

Egy ennyire jellegzetes tényrôl ennyire nem beszélni (annak a Mezey Barnának a jelenlétében, aki például a fönt idézett Bergstein-szöveget a maga dokumentumgyûjteményében megjelentette) csak szándékosan lehet. Azzal a szándékkal, hogy ne kelljen elítélni azt, amit nem lehet nyíltan helyeselni. A csendôrség teljes körû módszertani rehabilitációja a szóba hozott módszerek nyílt és a szóba nem hozott módszerek (a fenyítési szabadság) hallgatólagos rehabilitációját jelentik. Ezzel az üzenettel szólítja meg a pofonadta biztonságra vágyó nézôt a rendôrség PR-elôadásává nemesedett stúdióbeszélgetés, amely a télelôn szépen harmonizált a parlamenti viták tematikájával, pontosan arra vitte a szót, amerre a kormány terelte.

A történelemformálásnak és az aktuálpolitikai diskurzusnak ezt a harmóniáját állandósíthatja majd a kancellária történelemkutatási hivatala, ameddig állandósíthatja.

Víziló

Kezdtük azzal, hogy mi legyen a túlélés után, zárjuk azzal, hogy mi legyen a túléléssel. Képletesen fogunk errôl beszélni, mégpedig valóságos vastagbôrû túlélôk túlélési képletével. Ezekkel a vastagbôrû túlélôkkel Ungváry Krisztián lenyûgözô könyvében, a Budapest ostromában találkozunk. Ungváry Krisztián könyve a könyörületes együttérzés és a könyörtelen tárgyilagosság találkozásából született mestermû. A szerzô úgy számol el az ostrom másfél százezer áldozatával, mintha minden halál az ô személyes ügye volna. A hekatomba szabatos leírásában az állatoknak is jut egy oldal, a 228.: az állatkert két és félezer lakójából 14 élte túl az ostromot. A gondozóknak, miután már harmadik társuk veszett oda az Állatkertre hulló golyózáporban, be kellett látniuk, hogy az állatok etetése lehetetlenné vált.

A pálmaház üvegfalát beszakította a légnyomás, a fûtôberendezés találatot kapott, a tavacskájukba belefagyott krokodilokat csak a tavaszi olvadás után lehetett eltemetni. Az akváriumokat éhes emberek verték szét puskatussal az ostrom után, és a tengervízben tocsogva összefogdosták a tengeri halakat. A ragadozók elhagyták sérült ketreceiket és éhségükben fölfalták egymást, némelyiküket a katonák lôdözték le a városban. A földalatti alagútjában bujkáló, kóbor lovakon élô utolsó oroszlán befogására Zamercev városparancsnok szervezett kisebb hadmûveletet. Ettôl az élve befogott oroszlántól és két shetlandi pónitól eltekintve csak néhány dögevô ragadozómadár élte túl az ostromot, és a vízilovak: "A vízilovakat zsírtartalékaik mellett az mentette meg, hogy medencéjük vízellátása független volt a vízhálózattól: a természetes, meleg, mindvégig egyenletesen bugyborékoló artézi vízbe elmerülve éhesen, de mindent túléltek."

Két sikeres túlélési stratégia van tehát: a dögevô-stratégia, amely bevon a pusztítás érdekkörébe, és a víziló-stratégia, amely kivon a pusztítás hatókörébôl. Az elsôhöz hulla kell, a másodikhoz: zsírtartalék és független vízellátás.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu