Madách tragédiája soha sem csak egy dráma volt a magyar drámairodalomból, még csak nem is egyszerûen egy a nemzeti klasszikusaink közül - ideológiai-politikai szempontból kiemelt jelentôségû mûnek számított és számít. Elég, ha csupán az ötvenes évek Tragédia-vitáira utalok, vagy arra, hogy a fôvárosban hosszú ideig egyetlen színház, a Nemzeti kizárólagos joga és kötelessége volt e dráma bemutatása és mûsoron tartása. A hetvenes években azonban lényegében nem volt Az ember tragédiája Budapesten. A Nemzeti legutolsó felújítása óta tizenhét év telt el. Ugyanakkor a 25. Színház kísérlete mellett egy vendégjáték, a tartui, illetve Szinetár Miklós tévés feldolgozása jelezte, hogy a Tragédia mekkora kihívást jelent a mûvészeknek, hiszen mindhárom megközelítés azt kutatta: miként lehet korszerûen megszólaltatni e gondolati drámát.
S ekkor, szinte egy idôben, két színház is bemutatta Madách darabját: a Madách Színházban Lengyel György, Szolnokon Paál István rendezésében. A két elôadásban közös volt, hogy szertartás-játékként indult, s hogy testi mivoltában is megjelenítette az Urat, ezáltal a keretjáték dramaturgiai-drámai súlya megnôtt, hiszen az Úr és Lucifer közötti harc személyessé, erôteljesebbé válhatott. De míg Pesten a történelmi színek megjelenítése, illetve a lezárás lényegében a hagyományokhoz hû maradt, Szolnokon radikálisabb átértelmezésre került sor. Ebbôl következôen a Madách Színház elôadása még beilleszkedett az esztétikailag-politikailag tûrt kategóriába, a szolnoki már nem.
A szolnoki színházzal amúgy is sok baj volt. Tulajdonképpen akkor is, amikor még Székely Gábor volt az igazgató, s ha másért nem, hát azért szúrta a hatalom szemét, mert oda is, akárcsak Kaposvárra, tömegesen zarándokoltak az országból - mindenekelôtt a fôvárosból - a fiatal meg a nem is olyan fiatal értelmiségiek, hiszen mindkét helyen jó színházat lehetett látni. Minden ilyen - szellemi és valóságos - mozgás gyanús, ebbôl következôen ellenôrizendô volt. Székely eljövetele után még problematikusabbá vált az alföldi város színháza. Még Székely szerzôdtette Paál Istvánt, akinek vezetésével a Szegedi Egyetemi Színpad a hetvenes évek elsô felében sok problémát okozott Aczéléknak. 1978-ban Schwajda György friss igazgatóként elsô bemutatónak (Shylock szerepében Major Tamással) A velencei kalmárt akarta mûsorra tûzni, s ez Aczél György személyes és folyamatos ellenkezését váltotta ki, hiszen ô e Shakespeare-mûnek még a mûsortervbe vételét is tiltotta. Schwajda tiltakozásul lemondott (de azóta többször is vállalta az igazgatóságot, s közben nagy színházépítôvé is kiképezte magát). Helyére Kerényi Imre került, aki igyekezett ügyesen lavírozni, s egyaránt eleget tenni a mûvészi vágyaknak, elképzeléseknek és a politikai elvárásoknak.
Kétéves igazgatósága alatt neki is többször kellett raportra mennie - többek között Paál miatt, hiszen ô volt például Mroz_ek Tangójának és Jarry A leláncolt Übüjének a rendezôje, s mindkét darabra szilenciumot mondtak ki. Sôt 1979 szeptemberében ugyancsak Paál Beckett-rendezésével - A játszma vége - nyílt meg a szolnoki szobaszínház, s amennyire üdvözlendônek tûnt, hogy új játszóhellyel bôvült a színház, annyira károsnak tekintették, hogy nyugati drámával nyitott, s nem is akárkiével, hanem az abszurd irányzat pápájáéval. Idôvel sokasodtak a kifogások, hiszen Aczélék fölháborítónak és ideológiailag károsnak tekintették, hogy a színházak - ha másutt nem, hát a stúdiójukban - egyre-másra angol-amerikai meg lengyel darabokat akartak bemutatni, ezért folyamatosan redukálták, felülbírálták a bemutatóterveket.
Utólag már nevetségesnek tûnik az az igyekezet, amelylyel Aczél és mûvelôdési miniszterhelyettesként Tóth Dezsô megpróbálta feltartóztatni a magyar nép épülésére károsan ható nyugati és keleti szerzôk darabjainak áradatát, de akkor ez szinte minden színház életét alaposan megkeserítette, ugyanakkor a tendencia megállíthatatlannak bizonyult: e tiltott és redukáltan (azaz csak egyetlen helyen, vagy bizonyos személyi-ideológiai garanciák, tehát elôzetes vagy menet közbeni ellenôrzés mellett) bemutatható darabok elôbb-utóbb mind színpadot kaptak.
Szolnokon 1980-ban ismét igazgatóváltás történt. Egy hivatalnok, Lengyel Boldizsár került a színház élére, s meglepetésre Paál István lett a fôrendezô. A kinevezôk abban az ôsi jelenségben bíztak, hogy a renitens, ha funkciót kap, megszelídül. Hogy még biztosabbra menjenek, Jászai-díjat is adtak Paálnak. Számításuk azonban nem jött be: Paál fôrendezôi bemutatkozása Az ember tragédiája volt.
A bemutatót követôen minisztériumi és megyei pártbizottsági ellenôrzés következett, a funkcionáriusok árgus szemekkel figyelték az elôadás minden mozzanatát, ugyanis feljelentés érkezett a pártközpontba: a produkcióba ellenforradalmi, illetve a lengyel ellenzékiekkel szimpatizáló részletek kerültek. Az illetékesek félelme bizonyos fokig érthetônek tûnt, hiszen Paálról köztudott volt, hogy '56-ot nem tekinti ellenforradalomnak, s hogy valóban szimpatizál a lengyelekkel, különösen ami a lengyel színházat és Grotowskit illeti. De hiába figyeltek az elvtársak, csak nem fedezték fel a vádakban megfogalmazott elemeket. Mindenesetre terjedt a gyanú: valami baj van a szolnoki Tragédiával. A szokásos és rendszeresen megtartott színházvezetôi értekezleteken addig is gyakran került szégyenpadra Paál, most Tóth Dezsô a maga és a párt nevében utasította rendre ôt a Tragédia miatt, bár az elôadást természetesen nem látta. Így aztán a tények nem zavarták abban, hogy ismételten a lengyel vonatkozásokat, no meg a szöveg megengedhetetlen megcsonkítását vesse a rendezô szemére.
Ami az utóbbi vádat illeti, Paál valóban szokatlanul radikális húzásokat eszközölt a drámában. A Tragédiát szinte soha sem játsszák el teljes terjedelmében, de ezúttal körülbelül felére csökkent az elhangzó szöveg. A húzást azonban a koncepció indokolta, ugyanis Szolnokon nem a kötelezô irodalom színi illusztrációja került színpadra, hanem egy olyan modelldráma, amely nagyon erôsen rímelt a jelen valóságára, mindenekelôtt a fiatalság életérzésére. Közösségi színház volt ez, tíz színész játszotta az összes szerepet, s többnyire nagyon fiatalok alkották az együttest. Egyenfehér darócruhába öltözött tömeg kavargott a kétszintes, kopár falakkal határolt térben, amelynek egyetlen dísze volt: hátul fenn - mint Isten szeme - egy hatalmas rózsaablak. Éles fehér fények szabdalták a teret, s csak e fények, valamint a szereplôk által kialakított térformák jelezték a különbözô helyszíneket. A tömegbôl vált ki az Úr (Nagy Zoltán), majd a két fiatal, Ádám (Nagy Sándor Tamás) és Éva (Szoboszlai Éva) s a velük egyívású Lucifer (Ivánka Csaba). Az elôadás középpontjában a központi hatalmat képviselô, de nyájasan a tömeg közé is lemenô, azzal idônként elvegyülô, a jó uralkodó látszatát fenntartó Úr és a nonkonformista, a lázadó, a gondolkodó egyén, Lucifer harca állt. Lucifer e harcban szövetségesül szeretné megnyerni Ádámot és Évát, a történelmi példázat tehát egy agitáció demonstráló anyaga. A demonstráció azonban nem sikerül, az utolsó képben minden szereplô hason fekve imádja és dicsôíti az Urat, s közéjük fekszik Ádám és Éva is. Lucifer emberfeletti erôvel igyekszik felrángatni ôket a hajbókolók közül, idônként maga is közéjük zuhan, de újra és újra talpra áll, és próbálja magával emelni társait is.
Itt szakad meg az elôadás. Hogy lehet ebben a helyzetben elmondani az optimizmust sugalló zárszót? Lehet-e cinizmus nélkül elzengeni az ismert szavakat? Paál arra épített, hogy a nézôk - legyenek diákok vagy felnôttek - ismerik az utolsó mondatot, tehát a befejezô képhez hozzágondolják, magukban hozzámondják, tehát bennük áll össze a keserû valóság és az utópisztikus vég kettôssége, s ez indíthatja el a megtisztító gondolkodást. Azaz lényegében volt hû Madáchhoz, miközben betû szerint nem.
A koncepció azonban erôsebbnek bizonyult, mint a kivitelezés, csak néhány - igaz, nagyon erôs - pillanatban, epizódban született az elképzeléssel adekvát színpadi megoldás, s fôleg színészileg volt billenékeny a produkció. Ez meglátszott a kritikai értékelésen is, hiszen majd minden kritikus elismerôn írt ugyan az elôadásról, de az elsô ízben megrendezett kritikusi díj szavazásán végül is ez a produkció nem kapott díjat. (Az érdekesség kedvéért: a díjak Csurka, illetve a Pesti Színház Deficitje, a Nemzeti Úrhatnám polgára és Jövedelmezô állása, a kaposvári Gyöngyélet és Halmi, a Várszínház Don Juanja, valamint a Budapest-orfeum között oszlottak meg.)
Nemsokára Paál István körül bezárult a hurok: csaknem minden további bemutatóját bírálták, és 1985-ben Déry Tibor regényének, a G. A. úr X-ben-nek a felszabadulás 40. évfordulójára bemutatni tervezett színpadi adaptációját végképp betiltották. Emiatt Paál felmondott, s sokak megkönnyebbülésére távozott Szolnokról.
Ez volt az aczéli kultúrpolitika egyik utolsó jelentôs erôdemonstrációja.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu