1980
Megfigyeltük-e már, hogy ha közeli ismerôsünk, barátunk vagy akár bármely ismertebb honfitársunk elhagyja az országot, disszidál, emigrál, kivándorol, külföldre szakad, nyugati országba házasodik vagy (egyszerûen) tartós külföldi munkavállalási engedélyt kap, és konzuli útlevéllel járja a világot, szóval elmegy tôlünk, elhagyja megszokott környezetét, munkáját, családját, itt hagyja idôs anyját vagy éppen még nevelésre szoruló gyerekeit, abbahagyja munkáját, amely érdekelte, foglalkoztatta, amelybe sokszor éveket-évtizedeket invesztált, feladja nehezen összekuporgatott "vagyonát" és státusszimbólumait, lakását, emléktárgyait, könyveit (autóját leginkább magával viszi), és még egyszer utoljára - ha kissé szentimentális - felkeresi szülei sírját és esetleg a határon túlra került templomot, hol gyerekkorában misére vagy péntek esti istentiszteletre járt -, mi, itthon maradtak, az életben maradó elköltözôkrôl múlt idôben kezdünk beszélni. Számunkra a határ átlépése nem költözést jelent a Föld egyik részébôl a másikba, nem lakáscserét és nem munkahely-változtatást, hanem a mulandóság más szférájába való átlépést - a végleges búcsú pillanatát, szociológiailag szólva nem a mobilitás vagy a migráció, hanem a demográfia aktusát. A haza elhagyása a halállal analóg. Valószínûleg ezért beszélünk eltávozott barátainkról múlt idôben: milyen ember is volt Tánczos és Kosály, vitattuk egy évvel ezelôtt, pedig csupán az elôbbi távozott végleg a fregoli kötelét választván, az utóbbi külföldre ment az irigylésre méltó seattle-i professzúra kedvéért. Milyen ember is volt Józsa Péter, akit betegség vitt el, és milyenek voltak barátai - olykor vitapartnerei -, a Lukács-tanítványok, akiket a vonat vagy a repülô. Az 1980-as év szaporította a sajátos magyar félmúlt népbetegsége (exitus hungaricus) alanyainak számát. Szociológusok és munkások, vezetô beosztású mérnökök és szomszédok, a pályakezdésbe már belefáradt fél-fiatalok és érett középkorúak voltak közöttük.
Nem csupán hírneve, nem különcsége, nem politikussága, hanem emberi és fizikai közelsége miatt kell összefoglalni most, ameddig még lehet, hogy milyen ember volt Földvári Tamás. (Hogy milyen lesz, annak megítélése egyelôre nem a mi feladatunk.) Kíséreljük meg a tárgyszerû nekrológot az élôrôl. S bár gondolatmenetünk szerint múltbéli jelenségrôl írunk, mégis jelenvaló személyrôl, akinek van jövôje, nem kell hát rávonatkoztatni a tôlünk amúgy is idegen (halottakról jót vagy semmit) ostoba közhelyet.
Mindazok, akik így vagy úgy emigrációba kényszerítették, és rossz a lelkiismeretük távozása miatt (a menekülés lenne talán a legpontosabb szó), indulatuk és beállítottságuk szerint mániákusnak, elmebetegnek, deviánsnak, fantasztának, tehetségtelennek, lustának, gondolatnélkülinek, egyszerû exhibicionista hôzöngônek, magamutogató, színeváltozó kispolgári értelmiséginek mondják, aki a kor divatos ideológiai eszmeáramlatait követve lett kommunistából újbaloldali, ahonnan azután egyenesen vezet az út az ellenforradalmárok táborába. Ki is volt hát dr. Földvári Tamás, a leningrádi és budapesti tudományegyetem diplomása, az oxfordi St. Anthony's College majdnem végzett doktora, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatócsoportja és Központi Fizikai Kutató Intézete, a Szövetkezeti Kutatóintézet, valamint a Felsôoktatási Pedagógiai Kutatóközpont tudományos kutatója? Tegyük félre az érzelmeket, és igyekezzünk ragaszkodni a nem is olyan száraz tényekhez.
Ez a fiatalnak mondott értelmiségi már betöltötte 40. életévét, 1939-ben született, Budapesten, a klasszikusan rozsdatemetôként jellemzett nyolcadik kerületben, valahol a Bérkocsis utca táján. Szülei szegény, süketnéma emberek voltak, a kispolgárság legalján, de lehet, hogy proletárok. Tamásnak egy testvéröccse van (ma is Pesten él családjával, külkereskedô), értelmiségivé válása az ötvenes évek végén nem volt könnyebb, mint annak az ôt megelôzô nemzedéknek, amelynek hirtelen kellett a társadalmi léptékváltás nehézségeivel megküzdenie. Az intergenerációs mobilitás és a hátrányos helyzet problematikáját nem könyvekbôl, széplelkû tanulmányokból vagy kései rádöbbenésekbôl ismerte: a maga bôrén tapasztalta.
Ötéves korában a pesti gettóban érte a felszabadulás, ô maga mutatta nekem a hétemeletes szürke házat a Dob utca sarkán, ahol 1945. január 19-én megélte, hogy túlélte a háborút. A belváros felé bandukoltunk, hazakísért, és azt állította, hogy tisztán emlékezik az éhezés, a félelem napjaira, a belövésekre, a háború zajára és az elsô orosz katonákra, akiknek életét köszönheti.
Hogy ennek a meghatározó élménynek, ôsei vérének és génjeinek vagy egyszerûen a szabályos, a társadalmi normákhoz alkalmazkodó fejlôdésének köszönhetô-e, hogy lelkes úttörô lett az ötvenes években, nehezen lenne ma bizonyítható. Mindenesetre tény, hogy amikor az úttörômozgalom már nagyon is hivatalosnak tekintett formális szervezetté szûkült, saját elmondása szerint 1955 táján, zászlószögeket árult úttörôcsapatának zászlójára. Ekkor ismerte meg Boldizsár Ivánt, aki három, egyenként ötvenforintos zászlószöget vásárolt tôle a New York Palotában.
Keveset tudunk arról, hogy a 16 év körüli diák hogyan élte át az '56-os megrázkódtatást, de az egyértelmû, hogy az "ellenforradalom" ellen harcolók kisebbségi táborában találjuk 1957-ben. A harc már eldôlt, hiszen nem a Vörösmarty Gimnázium diákjai döntötték el. Földvári a hatalom mellé állt, és nincs okunk kételkedni abban, hogy meggyôzôdésbôl tette; a hatalom az '57-es év elején vállaltan is a kisebbség diktatúrája a többség felett. A falakon a "Te, sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!" szövegû '19-es plakát bátorítja a pufajkájukat a nép és a nemzet elôtt szégyellô karhatalmistákat. Ebben a kiélezett politikai helyzetben jelent meg Földvári valószínûleg elsô közleménye, a kiélezett osztályharcot egyáltalán nem tükrözô gyengécske, szentimentális, a szerzô életkorát és nem a kort jellemzô zsengéje:
Ki tudta azt, mit senki sem tudott,
s ki élni tudott múló perceket,
ki rögös úton százszor elbukott,
de szôni kezdett újabb terveket,
ki vágyni vágyott minden vágy után,
ki sírva kívánt múló csókokat,
ki eltûnt dalok csendes ritmusán
nyár éjjelen merengett sokat,
ki újra mindig újat halmozott,
de felejteni nem tudott soha,
ki néha-néha rosszat álmodott,
mert álmodása víg volt, s ostoba,
az úgy élt, ahogy embernek élni kell,
s száz új életet százszor érdemel
- szól Földvári Tamás, "a Bp-i Vörösmarty gimn. tanulójának" (diák)verse a Diák Magazin valószínûleg egyetlen megjelent számában.
Talán érdemes részletesebben kitérni arra, hogy 1957 legelején, március 15. elôtt milyen lehetett a politikai helyzet a középiskolákban, milyen felfogást tükrözött a rövid életû mesterséges képzôdmény, a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége, amelynek kiadványában - és nem idôszakos lapjában, hiszen a Magazinon se dátum, se évfolyamjelzés nincs, továbbá "szerkeszti a szerkesztôbizottság", "felelôs kiadó az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat igazgatója" - megjelent az idézett költemény. 1957 elején már feloszlatták vagy feloszlottak a középiskolákban megalakult októberi szervezetek, a (sajnálatos eseményekben) bûnös tanárokat eltávolították, letartóztatták, internálták. "A zavargások sok helyen demoralizálták a középiskolás fiatalok egy részét, többen közülük a hamis propagandának hitelt adva, meggondolatlanul külföldre távoztak. Sajnos, a diákfiatalok között még most is igen sok téves nézet uralkodik, a lelkiismereti szabadság nevében szellemi terrort igyekeznek egyesek társaikra erôszakolni…" - olvashatjuk ugyanabban a kiadványban az Ötszáz középiskolás állásfoglalása címû határozatban. Ez idô tájt se az október 23-án vagy még elôbb feloszlott DISZ-szervezetek, se a forradalmi bizottságok nem mûködtek már. Az átmeneti idôszakban, konszolidációs kísérletként mesterségesen hozták létre az 1947-1950 közötti átmeneti periódus úgynevezett ifjúsági rétegszervezeteit, valamennyi egyértelmûen akkor az MKP, illetve az MDP, most az újjászervezôdô MSZMP ifjúsági szervezete. A nevük is azonos: EPOSZ, MEFESZ, Úttörôk és Diákszövetség, csak a SZIT helyett alakult meg a Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség. Mindezt a középiskolások nem tudták és nem is tudhatták akkor. Az állásfoglalás még nem beszélt ellenforradalomról, még nem beszélt a párt vezetô szerepérôl, csak elhatárolta magát az álszocializmus hirdetôitôl és különösen pedig a fasisztáktól. A legnagyobb gondot a közeledô március 15-e jelentette. Az ország a MUK hisztériájában élt, az állásfoglalás figyelmeztetett: Senki se használhassa fel a diákifjúság nagyszerû és szent nemzeti érzéseit fasiszta célok érdekében.
Azt hiszem, rendkívül jellemzô, hogy nem ismerjük meg sem az Országos Ideiglenes Elnökség névsorát, nem tudjuk meg egyetlen résztvevô nevét sem, de még azt sem, hogy hol gyûlt össze a mintegy 500 aktivista. (Egyedül Jóború Magda mûvelôdésügyi miniszterhelyettes jelentésérôl esett szó. Földvári tehát olyan általános légkörben jelentkezett és járta 16-17 évesen a gimnázium III. osztályát, amikor azt sugallták, hogy a szellemi terror ôt sújtja, ô az erôszak áldozata, ô képviseli azt a bátor avantgárdot, amely kész kiállni a szocializmus (és már talán a párt) kisebbségbe szorított ügye mellett. Ô - reméljük - nem a nemzeti-népi eszmék elnyomására figyelt elsôsorban, hanem arra, hogy jóváteszik a múlt hibáit, lám Fodor József, az addig hallgatásra ítélt, ám a feloszlatott Írószövetség helyébe lépô Irodalmi Tanács tagságát hirtelen elvállaló író biztatására a szociáldemokrata Várnai Zseni is itt jelentkezett újra (tíz év kényszerû hallgatás után).
Földvári egy év múlva leérettségizett, hihetôleg nehézség nélkül jutott ki a leningrádi egyetemre, ahol filozófiát tanult, és ha nem tévedek, itt lépett be a pártba is. Meggyôzôdése, úgy hiszem, vitathatatlan.
*
Az egyetem elvégzése után elsô állását az MTA mellett újonnan szervezett Szociológiai Kutatócsoportban kapta. Itt számos jelentôs hatás éri. Mint egyszer elmesélte, Heller Ágnessel volt egy szobában, akinek filozófiáját túl elvontnak és dogmatikusnak érezte, politikai nézeteire azonban bizonyára odafigyelt a fiatal ember, és természetesen az intézetalapító igazgató, Hegedüs András hatott rá legelsôsorban. Hegedüs ez idô tájt igyekezett maga köré gyûjteni a magyar szociológia valamennyi fiatal reménységét: Szelényi Iván, Zsille Zoltán, Rozgonyi Tamás, Pál Tamás stb. voltak a tudományos gyakornokok. Nekik kellene a történelem számára rekonstruálni a kutatócsoport akkori légkörét. Hegedüs fokozatos átalakulásával változtak a fiatalok is. Politikailag és világnézetileg sokan nem követték a mester változását (Pál és Rozgonyi), mások - mindmáig - túlléptek, legalábbis a rendszerkritikában, volt igazgatójukon. De még messze vagyunk a krízistôl.
A hatvanas években néhány évig szerényen dolgozott, Kemény Istvánnal és Szesztay Andrással közösen empirikus kutatást végeztek a volt szovjet ösztöndíjasok további sorsáról. Az új kutatóhelynek ez egyik indító kiadványa lett.
*
1968. augusztus 21-e kétségtelenül fordulópontot jelentett életében. Míg kollégái - legtöbben párttagok -, Heller, Vajda és mások az adriai Korcsulán aláírták a Praxis csoport által szerkesztett tiltakozást, és azután még vagy négy évig csatázgattak a párt soraiban, élve és visszaélve a demokratikus centralizmus játékszabályaival, hogy 1972-ben megtörténjék az elkerülhetetlen, és kizárják ôket a pártból (hisz állásfoglalásukkal a párt politikájának alapjait támadták), Földvári a számára egyszerûbb, szimpatikusabb és egyenes megoldást választotta. Az intervenció utáni elsô taggyûlésen szerényen felállt, bejelentette, hogy nézeteltérése van a párttal, és visszaadja párttagsági könyvét. Eljárásának pártszerûsége (becsületességérôl nem is szólva) vitathatatlan. Állását egy ideig (rövid ideig) megtarthatta, de hamarosan távoznia kellett a Szociológiai Kutatóintézetbôl. Távozása lényegében egybeesett Hegedüs András leváltásával, és akkor már közeli barátjának, Zsillének az eltávolításával.1
Ha jól tudom, rövidebb-hosszabb ideig a KFKI-ben dolgozott. A központi tudományszervezési fôosztály hatáskörében szociológus, és nem ismerte fel vagy nem akarta felismerni, hogy a Páll Lénárd által vezetett intézményben a szociológusnak egyetlen feladata lehet: a fôigazgató tudománypolitikába bujtatott nagypolitikai ambícióinak kiszolgálása. Viszont valószínûleg hamar áttekintette a mamut nagyságú kutatóintézet, sôt a központi intézetbe rejtett négy önálló intézet belsô szervezeti és személyi ellentmondásait, valamint az abban rejlô problémákat, hogy ez az egyetlen intézet többet hasít ki az országos kutatás-fejlesztési alapból, mint az összes többi együttvéve. Földvári ugyan nem találkozott a bevezetôben említett Kosállyal, de ha találkoztak volna, és Kosály elmondta volna neki a maga tudományszervezési és -politikai dilemmáit, olykor talán kicsinyes személyi harcait, most általunk nem minôsített vergôdését a nemzetközi tudományos big business, az egyetemi katedra, az alkalmazott kutatás és az elmélet között, hiába írta volna meg ennek szociológiailag is releváns problémáit: nem aratott volna nagy sikert az intézet vezetésénél.
*
A KFKI után következett a Szövetkezeti Kutatóintézet. Azt hiszem, ekkorra esik elsô válása és élettársi kapcsolata Párkányi Máriával. Két gyermekük született. Talán egy vagy két idegösszeroppanás tarkította ezeket az éveket, amelyet vagy amelyeket rosszakarói azután hol sajnálkozva, hol bizonyítékul, de állandóan felemlegetnek. Hogy ez idô alatt hány vezetô kádert kezeltek a Hárshegyen olyan eredménnyel, hogy vissza tudtak térni magas vezetô posztjukra, arról ritkábban esik szó.2
Egy magyar társadalomkutató eszmei fejlôdését nehéz írásai alapján nyomon követni. Esetünkben ez a megállapítás különösen érvényes, hisz Földvári 30 éves volt, amikor hirtelen, bár nem minden elôkészület nélkül, átesett a katartikus válságon - "a mennyiség minôségbe csap át" -, megbecsült, akadémiai karrier elôtt álló párttag fiatal kutatóból egyszerre bizonytalan egzisztenciájú, alacsonyabb presztízzsel bíró munkahelyen dolgozó, pártonkívüli (sôt: pártból kilépett), hanyatló karrierû, tehát fokozatosan marginalizálódó gondolkodó lett. Mondanivalójának lényegét egy - hihetôleg rövid - taggyûlési felszólalásába tömörítette. Ezek után már csak kísérleteket tehet, hogy valódi gondolatait kifejtse.
Magam keveset tudok arról, hogy mivel foglalkozott a Szövetkezeti Kutatóintézetben, barátainak kötelessége lenne ott írt belsô tanulmányait megôrizni az utókor számára, még ha azok - bizonyára - magukon is viselik a munkaterv szerint készített hazai intézeti dolgozatok negatív sajátosságait. Hogy érdeklôdése ekkor fordult-e a munkások problémája felé - nem tudom, de mindenesetre a hetvenes években szövetkezett Zsillével (bár a Zsille által oly nagyra tartott, megítélésem szerint kissé túlbecsült, 1972-es MTESZ-SZVT-féle szociológiai konferencia szereplôi és szervezôi között nincs ott, és Zsille sohasem hívta meg a "bizottmánynak" becézett szociológusok egyre rendszertelenebbé váló, majd megszûnô összejöveteleire). A Zsillével folytatott közös munka eredménye az Ikarus gyári szociológia, talán utolsó, sikeres publikációjuk a Mozgó Világban.
Hogy a munkásszociográfia felé hajló "Ikarusz" és a rendszer pluralizálhatóságát vitató, a politológia felé mutató interjú a szociológus-Földvári igazi megnyilvánulása-e, hogy egyáltalán a tiszta tudomány fennköltségének mérlegén tudomány-e, amit Földvári mûvelt - ezt a meddô vitát halasszuk kellemes rózsadombi estéinkre, ahol tovább skatulyázhatjuk kicsiny match-boxokba a társadalomtudományok megannyi áldiszciplínáját. Tény, hogy mint minden igazi társadalomtudós, Földvári újra meg újra visszatért az egész népben és nemzetben való gondolkodáshoz és a cselekvés kényszeréhez. Valójában persze sohasem fordult el az igazi makroproblémáktól, csak olykor - s mindegy, hogy kényszerbôl vagy véletlenbôl, empirikus, tehát szükséges kitérôként - a társadalom rétegzett mikrokérdéseit is kutatta.
Miután 1968-ban önként kilépett az erôtérbôl, amely nálunk egyedül biztosítja a politikai mozgásteret, rájött, hogy nézeteinek kifejtéséhez más fórumokra is szüksége van. Munkahelyein ismételten megkísérelte, hogy kutatási tervezetek, hipotézisek, szakszerû elôadások formájában elôadja nézeteit, legutoljára éppen a magyar értelmiség világképének kutatásáról szóló elképzeléseinek formájában, de mindig beleütközött a "falak"-ba, amelyek az ô esetében sohasem voltak olyan rugalmasak, mint Kovács András hasonló címû filmjében.
Földvárinak még éppen hogy voltak emlékei a háború utáni többpártrendszer éveirôl: "Én negyvenkilencben ötödik általánosba jártam, lelkes, piros nyakkendôs úttörôként az elsô választáson, ahol a Népfront egységes listájára adta le mindenki a szavazatát, díszôrséget álltam - az iskolánk választókörzet volt, és odajöttek az emberek szavazni. Tízéves gyerekként hívô kommunista voltam, amennyire egy tízéves gyerek az lehet, ugyanakkor demokrata is voltam, és tetszett a koalíciós idôkben az, hogy több párt van, nagyon érdekelt, és hét-nyolc éves koromban egészen pontosan tudtam, hogy milyen pártok vannak, hogy hány százalékot kaptak Pesten, vidéken, böngésztem az újságokat. Aztán hirtelen megszûnt ez a színesség, és le kellett mindenkinek adnia a voksát a Népfrontra, akkor már tízéves koromban valami nagy zavart éreztem, furcsán éreztem magam ebben a díszôrségben" - mesélte 1979-ben.
Elvesztve az erôteret, keresni kezdte gyerekkora emlékeit, már nem csak tallózni akart a választási eredményekben, maga is választani akart. Pluralizmusfelfogásában túllépett mesterén, Hegedüs Andráson és barátján, Zsillén - vállalva a nyugat-európai közlés következményeit, 1979 végén nyilatkozott a baloldali bécsi Fórumnak: "Úgy gondolom, hogy a fôhatalom jellegének lényeges változtatása nélkül, ezen országok (a közép-kelet-európai szocialista országok) hatalmi tömbhelyzetének módosítása és a nemzetközi status quo fölborítása nélkül is lehetséges bizonyos reális pluralizmus bevezetése ezekben az országokban. Lehetséges bizonyos reális, legitim ellenzéknek a mûködése, függetlenül attól, hogy hasonló tendenciák például a szovjet politikai rendszerben bekövetkeznek-e vagy sem."
Meddô lenne Földvári távozása után és a lengyelországi fejlemények alakulása közben azon meditálni, hogy utópiát hirdet-e? Mindenesetre nyíltan szellemi ellenzékinek vallja magát. Zsillével együtt ô is az erôszakos megrázkódtatások elkerülését kívánja: klasszikus értelemben tehát reformista, de Hegedüssel szemben kritikája nem marad "belsô kritika" (H. A. kifejezése), sôt mivel nyíltan kimondja, hogy nem tartja a jelenlegi parlamentet a sajátjának, tehát tényleges politikát akar mûvelni, nem túlzás, ha megállapítjuk, hogy Földvári kétségtelenül eljutott a rendszer külsô kritikájáig.
Politikai cselekvése nem nélkülöz bizonyos avantgardista naivitást, a húszas évek szektásaira emlékeztetô nyílt sisakos kivagyiságot. Amikor a parlamenti és tanácstagi választások elôtt elment a jelölôgyûlésre, hogy "a hozzáértô dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk" ne csak József Attila-évfordulókon hangozzék el, akkor nem gondolt a következményekre, s nem törôdött azzal, hogy munkahelyi vezetése már két nap múlva tudomást szerez újabb botrányáról. Makacsul ragaszkodik álláspontjához, amelyet a Fórumban fejteget: "…én tulajdonképpen mindig is >>legalista<< voltam, azaz nem voltam hajlandó semmiféle olyan tevékenységre, amelyet - az általam egyébként nem egészen jogszerûnek tartott - hivatalosság ellenségesnek vagy üldözendônek vélhet." Hiszen a törvény paragrafusa biztosítja, hogy második jelöltet állíthasson a Népfront jelölôgyûlése (élettársa egy szavazat híján majdnem rákerül a kerületi tanácstagok jelöltlistájára). Jogilag igaza volt, ha kifogásolta, hogy munkahelyén a munkaügyi döntôbizottság választását nem két héttel, hanem három órával elôbb hirdették meg, és így tovább… Mintha nem akarta volna tudomásul venni, hogy a törvényes rendszerben mi a hatalmi apparátus mûködésének lényege - felszólalásainak sikere és akcióinak kudarca után még a legszûkebb baráti körben is nyílt tekintettel bizonygatta, hogy mindenben szabályosan járt el. Így volt szabályos útlevele is, amellyel átlépte a határt, most sem sértette meg a törvényt, "legalista" maradt - nem tekinthetô disszidensnek.
*
Húsz esztendô múlva, az ezredfordulón, ha még lesz Kelet-Közép-Európa és benne Magyarország, dr. Földvári Tamás éppen 60 éves lesz, még csak éppen eléri azt az életkort, amelyben külföldre szakadt hazánkfiaiból külföldön élô nagy magyar öregek válnak. Lehet, hogy a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként látjuk majd viszont valamiféle tudományos ülésszakon (2000-ben éppen aktuális lesz a "Huszadik Századra" való visszatekintés: a Pesten élô hetvenes Litván lehet a díszelnök és a hazalátogató Földvári a díszelôadó), de lehet, hogy külföldi otthonában keresi fel majd a magyar televízió stábja, hogy nyilatkozzon, és ô talán udvariasan elhallgatja majd távozásának körülményeit. (Nem nagyon hihetô.) De lehet, hogy mégis feléled az érdeklôdés a hungarológia iránt Nyugaton, és egyenrangú félként fog nyilatkozni vagy fog nyilatkozatot kérni a majdani vezetô politikusoktól. (Lendvai Pál sem hihette 1957-ben, amikor már a Kádár-féle Esti Hírlap munkatársaként disszidált, hogy exkluzív interjút készít 23 év múlva Aczél György miniszterelnök-helyettessel.)
*
Végül is deviáns volt-e Földvári Tamás? Összeférhetetlen? Fantaszta? Ha a deviancia ellentéte a konformizmus, ha az összeférhetetlenség ellentéte a hallgatás és mellébeszélés, ha a fantázia ellentéte a gondolatok gúzsba kötése - akkor Földvári deviáns, összeférhetetlen és fantaszta volt, kimondta, hogy a király meztelen, és nem szerette az uniformist, nem követte a hivatalos fôvonalat és nem beszélt mellé, továbbá nem bírt parancsolni képzeletének, ha a szabadság alternatívái felmerültek benne.
Joggal ütközött össze
- az egyházi iskolában nevelkedett és marxista lélektanásszá vedlett, kiugrott teológussal, aki múltjának foltjait és emiatt táplált sérelmeit pártvezetôségi bástyái között igyekszik feledni;
- a szociáldemokrata diákvezetôbôl a pártfúzió során kommunistává vedlett történésszel, aki könnyelmû pillanataiban még szinte ki is mondja, hogy "legalább mi, zsidók tartsunk össze";
- az angolul alig tudó, de angliai-amerikai ösztöndíjat élvezô párttitkárral, aki értelmiségi származását még ma is szégyelli, és rejtett nacionalizmusát, amelyet gyermekkora falusi hittanóráinak színvonalán melenget, dühödt kirohanásokkal kompenzálja, ha a "nemzet" kifejezés elhangzik;
- a tudomány és bárminemû gondolkodás iránt oly kevés érdeklôdést mutató tudományos osztályvezetôvel, akinek egyetlen célja, hogy békében érje meg közeli nyugdíját, és aki pártonkívüliként legfeljebb fôzési-sütési problémákban foglal állást…;
- nem beszélve a lakókörzeti tisztviselôkrôl, tanácsi funkcionáriusokról, hatósági közegekrôl, a részeredményekbôl kandidáló és befutott kortársakról, s mindazokról, akik a szocialista frazeológiában regenerált és a porosz hagyományokból táplálkozó, bürokratikus, félfeudális magyar tanügy iskoláiban nevelkedvén Kossuthban ma is a hôbörgôt, Petôfiben a nyakkendôt-kötni-nem-hajlandót, Adyban a luetikust, József Attilában a skizofrén-elhajlót látják, s különben is: valamennyit elavultnak és álforradalminak tartanák, ha eszükbe jutnának, amikor este kinyitják a tévét és megnézik az esti mesét, és az el nem tornázott torna után végigizgulják jól megérdemelt nyugatnémet krimijüket. Micsoda ostobaság az NSZK-ba menni, amikor idehozzák a Derricket és a Felügyelôt ?
1 Természetesen nem folyt ellenük semmiféle fegyelmi eljárás. Számos tudományos gyakornoknak ekkor járt le a gyakornoki ideje, és az intézet új vezetése (Kulcsár Kálmán and Co.) nem véglegesítette az ellenzékiséggel már kacérkodó fiatalokat.
2 Gór Nagy Sándor nehézipari minisztériumi államtitkárt például kényszerzubbonyban szállították el hivatalából, és felgyógyulása után még évekig az Országos Mérésügyi Hivatal elnöke volt. Csak második teljes összeroppanásakor nyugdíjazták.
A szerzô jegyzete 1998-ból
1979. október végén Földvári Tamás barátjával, Zsille Zoltánnal - egy másik ellenzéki akcióval párhuzamosan - önállóan kezdeményezték a letartóztatott csehszlovák chartásokkal való szolidaritási akciót. Kádár Jánosnak címzett levelüket 127-en írták alá.
Ennek az akciónak folyományaképpen 1980-ban, néhány hónappal az aláírások után többünket elbocsátottak a Felsôoktatási Pedagógiai Kutatóközpontból, pontosabban az éppen aktuális tudománypolitikai átszervezés során "indoklás nélkül" nem vettek át bennünket a Gazsó Ferenc igazgatósága alatt létrehozott Oktatáskutató Intézetbe. Amikor Földvári Tamás Nyugatra távozott, akkor írtam - minden közlési cél nélkül - a fentieket. Földvári Tamás nem csinált karriert Németországban, sem Angliában, ahová hamarosan továbbutazott. Papírjaim rendezése közben, 1998 nyarán találtam rá erre a teljesen elfelejtett írásra, gemkapoccsal mellé volt tûzve Petri György gépiratban terjesztett, Földvári Tamáshoz írott verse. E majd harmincéves szöveg mostani közreadásához semmiféle kommentárom nincs, hacsak az nem, hogy a kort: az 1980-nal kezdôdô éveket a kádári liberalizmus fénykoraként szereti ábrázolni jó néhány publicistánk és reform-társadalomtudósunk, azok, akik mostani önjellemzésük szerint már akkor kezdték felvázolni az átalakulás forgatókönyvét.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu