Nemrégiben jelent meg legújabb
könyve, amely a háborús bûnökkel, illetve
az azokkal kapcsolatos igazságtétellel foglalkozik. Hadd
tegyünk föl elôször egy nagyon banálisnak látszó
kérdést: miért Háborús bûnök
a könyv címe?
Nos azért, mert a könyv elsôsorban a volt Jugoszláviában és Ruandában elkövetett bûnökkel foglalkozik, és azzal, hogyan vonhatók felelôsségre az elkövetôik. Ezeket a cselekményeket pedig a nemzetközi jogban háborús bûncselekményeknek tekintik.
A könyv sokat foglalkozik nemcsak az említett két országgal, hanem a dél-amerikai diktatúrák és a kommunizmus bukása utáni igazságtétellel, sôt a dél-afrikai helyzettel is. Mindaz, ami ezekben az országokban történt, nem tekinthetô a szó hagyományos értelmében háborús bûncselekménynek. Az is tudható ma már, hogy a a XX. században sokkal több ember esett áldozatul saját kormánya kárhozatos ténykedésének, mint ahányan háborús konfliktus során pusztultak el. A Tadic'-ügyben, mely az elsô olyan ügy volt, amelyben Hágában ítéletet hoztak, a védelem is hivatkozott arra, hogy a boszniai háború nem nemzetközi konfliktus volt, ezért a háborús bûnökre vonatkozó nemzetközi jogelvek nem alkalmazhatók rá…
A nemzetközi jog fejlôdése olyan irányt vett, hogy azok a bûnök, amelyeket Tadic elkövetett, ma háborús bûnöknek számítanak. Néhány évvel ezelôtt még éles vita folyt arról, hogy a polgárháborúban vagy belsô konfliktusban elkövetett tömeges jogsértések vajon a háborús bûnök kategóriájába esnek-e. Az 1949-es Genfi Konvenció a háborús bûnök szinonímájaként tömeges és súlyos jogsértéseket említ, de ezeket eredetileg csak államok közötti fegyveres konfliktusok esetében értelmezi. Sokáig vitatott volt, vajon a Konvencióban taglalt cselekmények alkalmazhatók-e nem államok közötti konfliktusokra is. Mára ez a kérdés lezárult, méghozzá három precedensértékû aktus révén. A kérdés elsô szinten akkor dôlt el, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa felállította azt a különleges bíróságot, amely a Ruandában elkövetett bûnöket vizsgálta.* Ruandában szó sem volt nemzetközi konfliktusról, a Biztonsági Tanács mégis úgy döntött, hogy az ottani népirtás háborús bûncselekménynek számít. Másodszor a volt Jugoszláviában elkövetett bûnökkel foglalkozó bíróság Tadic'-ügyben hozott fellebbviteli döntésében dôlt el. Tadic' sok mindenre hivatkozott: elsôsorban is arra, hogy azon a területen, ahol a vád szerint elkövette a tetteit, nem volt háború, az békés területnek, hátországnak számított.
A bíróság elutasította ezt az érvelést, mondván, hogy ha egy országban háború folyik, a cselekmények megítélése szempontjából lényegtelen, hogy azokat olyan területen követik el, ahol éppen csaták dúlnak, vagy ott, ahol éppen nem kerül sor fegyveres összecsapásokra. Tadic' másik érve az volt, hogy a boszniai háború polgárháború volt. A bíróság ezt is elvetette. Az ítélet szerint a háborús bûncselekmény fogalma nem korlátozódik nemzetközi konfliktusokra. Tehát a Tadic'-ügyben hozott 1995-ös ítélet megerôsítette azt az elvet, amely a ruandai bíróság felállításakor is megfogalmazódott. Végül a harmadik, döntô momentum az volt, amikor nemrégiben Rómában az ENSZ-tagállamok képviselôi döntést hoztak a Nemzetközi Büntetôbíróság felállításáról, és az erre vonatkozó egyezményben egyértelmûen háborús bûnökként definiálták a belsô konfliktusok során elkövetett súlyos és tömeges jogsértéseket. Tehát azt mondhatjuk, hogy most már tekintélyes mennyiségû nemzetközi joganyag áll rendelkezésre, amely egyértelmûen állást foglal ebben a kérdésben.
De mi van akkor, ha egyáltalán nincs semmilyen fegyveres konfliktus? Csak ebben az évszázadban számtalan olyan esetrôl tudunk, amikor tömeges jogsértésekre, deportálásokra, ítélet nélküli kivégzésekre, népirtásra került sor olyan országokban, ahol se háború, se polgárháború nem volt akkor, amikor ezeket a bûnöket elkövették…
Ha nincs fegyveres konfliktus, akkor ezek nem tekinthetôk háborús bûnöknek, egy kivétellel: ha megszállt területrôl van szó. Például az 1967-es háborúban Izrael által elfoglalt és azóta megszállt területeken elkövetett bizonyos bûncselekmények háborús bûnöknek számítanak.
Tehát a különbözô diktatúrák által elkövetett bûnök, például a kínai kulturális forradalom rémtettei, vagy a vörös khmerek népirtása, hogy ne említsünk idôben és térben közelebbi eseteket, nem számítanak ebbe a kategóriába?
A kínai kulturális forradalom valóban nem, de a kambodzsai eset az más. Ott háború és polgárháború folyt.
Beszéljünk egy kicsit az olyan esetekrôl, amelyek hasonlatosak azokhoz a bûnökhöz, amelyeket a volt kommunista országokban, például Magyarországon az 1956-os forradalom alatt és után követtek el! Az 1956-os esetekre az a jellemzô, hogy a beazonosítható elkövetôk önmagukban egyenként csak kisebb léptékû tetteket követtek el, amelyek arányaikban összemérhetôk mondjuk egy sorozatgyilkos tetteivel. A könyvében végig axiómaként kezeli, hogy a háborús bûnök nem évülnek el. Miért nem alkalmazható az elévülés arra, aki karhatalmistaként részt vett egy sortûzben, miközben a köztörvényes gyilkos esetleg megúszhatja?
Az elévülés nem általános szabály. Az Egyesült Államokban az úgynevezett súlyos bûncselekmények, mint például a gyilkosság, nem évülnek el. Tehát egyáltalán nem szokatlan az az elv és gyakorlat, hogy a legsúlyosabb bûncselekményekre nem vonatkozik az elévülés. A népirtás, az emberiségellenes bûncselekmények definíció szerint nagy tömegben elkövetett és kiemelten súlyos bûnök. A nemzetközi jogban régóta konszenzus van arról, hogy ezek olyan súlyosak és olyan nagy kárt okoznak a társadalomnak és az emberi civilizációnak, hogy nem évülhetnek el. Továbbá e bûnök természetéhez, jellegéhez hozzátartozik, hogy az elkövetôk általában a konfliktus aktuális gyôztesei, és ha vonatkozna rájuk az elévülés, akkor a legtöbb esetben automatikusan és örökre mentesülnének a felelôsségrevonás alól. A gyôztes fél szinte soha nem vonja felelôsségre azokat, akik az ô oldalán harcoltak, és hozzásegítették a gyôzelemhez. Ezért a háborús bûnök elkövetôit különösen nehéz elfogni és bíróság elé állítani. Két dolog kell ahhoz, hogy a lehetô legkevesebb esélyük legyen arra, hogy végleg megússzák. Egyrészt az, hogy a bûneik ne évüljenek el, másrészt az, hogy egyetlen országban se számíthassanak menedékre. Vagyis bárhol is fogják el ôket, ne legyen akadálya a bíróság elé állításnak.
Nem tart-e mégis attól, hogy még abban az esetben is, ha például a hágai büntetôbíróság hatékonyan mûködik, egyszerûen a bizonyítás belsô korlátai miatt a Jedremovic-félékre fog lesújtani az igazságszolgáltatás, Mladic, Karadzic, Milosevic és a hozzájuk hasonló kaliberû gonosztevôk pedig megússzák szárazon?
Számításba kell venni, hogy még csak az elsô lépéseket tettük meg azon az úton, amelynek során kiépülhet a háborús és emberiségellenes bûncselekményekkel foglalkozó hatékony nemzetközi jogi rendszer. Úgy vélem, az igazi meglepetés a Jugoszláv Bírósággal kapcsolatban nem az, hogy mennyire rosszul mûködött. Éppen ellenkezôleg: az örvendetes meglepetés a bíróság eddigi relatív hatékonysága, ami visszamenôleg is igazolja, hogy helyes és szükséges volt a felállítása. Ma már több mint egyharmada ôrizetben van azoknak, akik ellen a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bûncselekmények vádjával körözést adtak ki. Például Dario Kordic', a Boszniai Horvát Köztársaság egykori elnökhelyettese, akit a Közép-Boszniában elkövetett etnikai tisztogatások irányításával vádolnak. Egy másik példa Simo Drljac'a, a boszniai szerb rendôrség prijedori körzetének parancsnoka. Ebben a körzetben, amely közel esik a fôleg szerbek lakta városhoz, Banja Lukához, 1993 és 1995 között brutális etnikai tisztogatás folyt, és ebben a térségben mûködött számos hírhedt koncentrációs tábor, köztük az omarskai is. Drljac'a csak azért nincs ôrizetben, mert amikor le akarták tartóztatni, fegyveresen ellenállt, és meghalt a tûzharcban. De az ô példája is azt mutatja, hogy szó sincs arról, hogy csak a kishalakat fenyegetné a büntetôbíróság ítélete. A Ruandai Bíróság pedig még ennél is hatékonyabban mûködik: a körözött vádlottak már több mint kétharmadát elfogták, köztük a legmagasabb beosztású személyeket is, például Mladic' tábornok ruandai megfelelôjét, Theoneste Bagasora ezredest, valamint Ruanda korábbi miniszterelnökét, Khambandát, akit már el is ítéltek. Más felsô vezetôket is sikerült elfogni, akik szerte a világon megpróbáltak menedéket találni.
A többségüket már elfogták, és átadták a tanzániai Arushában székelô testületnek. Pinochet tábornok mostani letartóztatása Londonban szintén azt jelzi, hogy a legfelsôbb szintû vezetôknek is számolniuk kell ezután a megtorlással. Ez még akkor is igaz, ha a brit felsôház bírói tanácsa fönntartja az angol Legfelsô Bíróság elképesztô és hibás döntését, és a tábornokot végül elengedik.
Mit gondol, az angol bíróság miért döntött így ebben az ügyben?
Ez a döntés alapvetôen hibás, hiszen olyan, már régen túlhaladott nemzetközi jogi elvre hivatkozik, miszerint egy állam vezetôje mentességet élvez a hivatali mûködéséhez fûzôdô tetteivel kapcsolatban. Ezt az elvet a nürnbergi per már réges-régen érvénytelenítette. A náci vezetôk elleni pert megalapozó és azóta a nemzetközi jogban is elfogadott alapelveket rögzítô nürnbergi statútumok világosan kimondják, hogy az állam feje sem élvez semmiféle mentességet. Ugyanebben a szellemben foglalt állást a Jugoszláv és Ruandai Bíróságok alapdokumentuma éppúgy, mint az állandó Nemzetközi Büntetôbíróság most elfogadott alapító okirata. Az angol bíróság ugyan nem hagyta figyelmen kívül ezeket a fejleményeket, de azzal a furcsa érveléssel állt elô, hogy ezekbôl a nemzetközi jogi dokumentumokból az következik, hogy Pinochet ügyében egy nemzetközi bíróság illetékes, nem pedig egy nemzeti, esetünkben a madridi bíróság. Ennek az érvelésnek az égvilágon semmi jogalapja nincs, és remélem, hogy a brit felsôház bírói tanácsa érvényteleníti.
Viszont Pinochetet nem kifejezetten háborús bûnök elkövetésével vádolják. A spanyol kiadatási kérelem alapja 60 spanyol állampolgár meggyilkolása, ítélet nélküli kivégzése. Vagyis az, hogy errôl tudomása volt, illetve erre parancsot adott…
A kiadatási kérelem két dologra hivatkozott: az egyik a spanyol állampolgárok meggyilkolása, és a nemzetközi jogban elfogadott, hogy egy állam perbe foghat bárkit, aki polgárai ellen bárhol a világon bûncselekményt követ el. Ennek alapján követelik a brit és amerikai hatóságok azoknak a líbiaiaknak a kiadatását, akiket a lockerbyi merénylet elkövetésével vádolnak. Az is lassan elfogadottá válik a nemzetközi jogban, hogy egyetemes joghatósága van minden országnak bizonyos bûncselekmények esetében: tehát bármely államnak joga van bárkit bíróság elé állítani, ha ilyen típusú bûnökkel vádolják. A háborús bûnök, a népirtás ilyenek. A spanyol kiadatási kérelem egyrészt hivatkozik az ítélet nélkül kivégzett spanyol állampolgárokra, de olyan más államok polgáraira is, akiket annak idején a Kondor-hadmûvelet keretében gyilkoltak meg. Mint emlékezetes, a Kondor-hadmûvelet egy sajátos együttmûködés volt a chilei és az argentin katonai hatóságok között. Az argentinok vállalták, hogy elteszik láb alól azokat, akik Chilébôl menekülve Argentínában kerestek menedéket, és viszont.
A könyvében ön is említi azt a problémát, miszerint a nürnbergi statútumok alapján, ha szó szerint vesszük ôket - márpedig egy joganyagot nemigen lehet máshogy venni -, a brit légierô néhány tábornokát is el lehetett volna ítélni. A joganyag, illetve az alkalmazás bizonytalanságai és kétértelmûsége nem ássák alá ezeknek az eljárásoknak a tekintélyét, és nem teszik lehetetlenné a következetes jogalkalmazást ezekben az ügyekben?
A nürnbergi perrel szembeni legnagyobb kifogás nem is a visszamenôleges hatály bírálata volt, hanem az, hogy ez a gyôztesek igazságtétele, és azok a bûnök, amelyeket a gyôztesek követtek el, büntetlenek maradnak. Vitathatatlan, hogy a késôbbi gyôztesek is számos háborús bûnt követtek el. Gondoljunk csak a a katyni mészárlásra, a szovjet hadsereg katonái által elkövetett tömeges nemi erôszakra az általuk megszállt országokban, vagy akár Drezda bombázására, amely ráadásul a háború azon végsô szakaszában történt, amikor annak már semmilyen stratégiai jelentôsége nem volt. A Jugoszláv Bíróság felállítása a nemzetközi jog elveiben és gyakorlatában ebbôl a szempontból is döntô elôrelépés volt, hiszen ott kimondták, hogy a bíróság mindegyik részt vevô fél, a szerbek, a horvátok és a muszlimok ügyeiben is egyenlô joghatósággal bír. Úgy vélem, egyre inkább elfogadott, hogy a háborús bûnök elkövetôivel szemben egyöntetûen fel kell lépni, tartozzanak bármelyik félhez. A nürnbergi perrel kapcsolatos fent említett kifogás bizonyos értelemben megalapozott volt, annak ellenére, hogy a nácik által elkövetett bûnök nagyságrendje össze sem hasonlítható mindazzal, ami a gyôztes felek rovására írható. Viszont továbbra is úgy hiszem, hogy a nürnbergi per ennek ellenére egy fontos elôrelépés volt, és ebben az értelemben a Jugoszláv Bíróság felállítása és eddigi gyakorlata egy újabb döntô elôrelépésnek számít a nemzetközi jogfejlôdésben.
Tekintettel arra, hogy ezek a bûnök nem évülnek el, elképzelhetônek tartja, hogy néhány agg szovjet generálist a Nemzetközi Büntetôbíróság elé citálnak a második világháborúban vagy az után elkövetett bûneiért?
Nem, ez kizárt, hiszen a most felálló állandó Nemzetközi Büntetôbíróság joghatósága csak az alapítása után elkövetett ügyekre terjed majd ki.
Önnek döntô szerepe volt nemcsak a Jugoszláv Bíróság felállításának kezdeményezésében, de a most alakuló állandó Nemzetközi Büntetôbíróság felállításában is. A jelek szerint a Jugoszláv Bíróság valóban sokkal hatékonyabb, mint azt 1993-94-ben, amikor a felállításáról döntöttek, várni lehetett. De azért ezt nem lehetett elôre tudni. Nem féltek attól, hogy ha a bíróság képtelen lesz eredményt felmutatni, akkor az egész dolog visszafelé sül el? Mennyire látták kockázatosnak akkor ezt a kezdeményezést?
Azt hiszem, kivételesen szerencsés történelmi pillanatban kezdeményeztük a Jugoszláv Bíróság felállítását, és be kell valljam utólag, hogy ennek ellenére nagyon kockázatos vállalkozásnak tûnt. Sokan azok közül, akikkel hasonló ügyekben régóta együtt dolgoztam, óvtak ettôl a lépéstôl, sôt egyik közeli kollégám a The New York Times-ban is bírálta a javaslatomat, mondván, hogy az inkább visszaveti, semmint elôrelendítené a nemzetközi jog fejlôdését. Ennek ellenére hittem abban, hogy van esély a bíróság hatékony mûködésére.
Mire alapozta a bizakodását?
Alapvetôen két dologra. Egyrészt arra, hogy véget ért a hidegháború, tehát esély nyílt arra, hogy a nemzetközi jog e területén a nürnbergi per óta elôször komoly haladást lehet elérni. Megszûntek azok a hatalmi és politikai kényszerek, amelyek a nagyhatalmi szembenállás és a világ megosztottsága miatt politikai értelemben megakadályozták a nemzetközi közösség hatékony és egységes fellépését az ilyen típusú ügyekben. Másrészt az volt a benyomásom, hogy a boszniai háború hatalmas sokkot jelentett a nemzetközi közösség számára, és ha végigtekintünk a kérdés történetén, azt látjuk, hogy ilyen ügyekben akkor van esély az elôrelépésre, ha a világ közvéleményét valamilyen hasonló méretû sokk éri. Az elsô ilyen sokk talán a krími háború volt, hiszen éppen akkor találták fel a távírót, és így az újságoknak módjukban állt tudósítókat küldeni a helyszínre, akik nap mint nap küldték a beszámolóikat arról, mi is folyik egy háborúban. Ez volt az elsô háború a történelemben, ahonnan a tudósítók közvetlenül és kendôzetlenül számoltak be mindarról, amit láttak. Hasonló sokkot jelentett az elsô világháború, ami után, bár volt rá kísérlet, politikai okokból mégsem történt lényegi haladás a háborús bûncselekmények megtorlása ügyében. A legnagyobb sokk a második világháború volt, aminek viszont már számos következménye volt. Nemcsak a nürnbergi és a tokiói perek, hanem az ENSZ Alapokmányának elfogadása, amely elkötelezte magát az emberi jogok védelme mellett, azután az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása, vagy a népirtásról szóló nemzetközi konvenció és az 1949-es Genfi Konvenció elfogadása. A hidegháború ezt a nemzetközi jogi fejlôdést is befagyasztotta, és a boszniai háború volt az elsô olyan esemény a hidegháború után, amely újra sokkolta a világot. Azért is volt ez szerencsés történelmi pillanat, mert miközben a nyugati közvélemény nagy nyomást gyakorolt a kormányaira, azok a muzulmán országok, amelyek saját belsô ügyeik miatt esetleg ellenálltak volna egy ilyen precedensértékû kezdeményezésnek, mint elôször a különleges, majd az állandó nemzetközi büntetôbíróság felállítása, azért nem tették, mert Boszniában a legtöbb atrocitás éppen a muzulmán közösséget érte. És még egy tényezôt tartok rendkívül fontosnak. Mégpedig azt, hogy a nemzetközi emberi jogi mozgalmak egyre nagyobb befolyásra tettek szert a hetvenes évek második fele óta. A moszkvai Helsinki Bizottság megalakulása 1976-ban, az Amnesty International 1977-es Béke Nobel-díja, majd a Helsinki Bizottságok Nemzetközi Szövetségének megalakulása voltak ennek a folyamatnak a kiindulópontjai. 1993-ra ezek a szövetségek és mozgalmak már szervezett és egységes erôként tudtak föllépni. Mivel kezdettôl részt vettem ennek a formálódó nemzetközi emberi jogi mozgalomnak az alakításában, szinte mindenkivel folyamatosan kapcsolatban álltam, így volt némi sejtésem arról, hogy mire képes ez a mozgalom, mit tud elérni. Úgyhogy ezért voltam talán derûlátóbb az átlagnál.
Ugyanakkor van az ön könyvének egy talán kissé ironikus olvasata is. Úgy tûnik, hogy a siker vagy a hatékony mûködés egyik feltétele az volt, hogy ezt az ügyet leválasszák a nemzetközi közösségrôl, a bíróságot függetlenítsék az ENSZ-tôl, így azoktól az esetleges késôbbi aktuálpolitikai behatásoktól, amelyek akadályozhatják a bíróság mûködését. Nem tart-e viszont attól, hogy pontosan ez a függetlenség másfelôl védtelenné és erôtlenné teszi a bíróságot, és ez az, ami visszaveti a további fejlôdést?
Valóban elképzelhetônek tartok nagyon komoly visszarendezôdést, tagadhatatlan, hogy ennek megvan a veszélye. Ha a bíróság jelentéktelen, méltatlan vagy ostoba ügyekbe keveredik, ha engedi, hogy a politika befolyásolja a mûködését, vagy a bírók nem tudják biztosítani, hogy a perek a méltányosság és törvényesség szabályainak megfelelôen folyjanak, akkor az valóban alááshatja a bíróság tekintélyét, és hitelteleníti az ügyet. A Jugoszláv Bíróság kezdetben halálosan lassú tempóban mûködött, mindazonáltal végül képes volt kivívni a maga presztízsét, és ez súlyt adott az igazságtétel ügyének. A Ruandai Bíróság még rosszabbul indult. Szakmai alkalmatlanság, sôt korrupció árnyékolta be mûködésének elsô szakaszát. Ma viszont a bíróság igen jól mûködik, és a vádemelési eljárás is sokkal jobb, szakszerûbb és hatékonyabb, mint az elején. Ami a dolog lényegét illeti, a bíróságok önmagukban nagyon gyenge testületek. Alexander Hamilton írta egy helyütt a Federalistában, hogy a bíróságok a legkevésbé veszélyes hatalmi ág. Nem rendelkezik sem a kard, sem a pénz hatalmával. Egyetlen hatalma az ítélkezés. Ha a bírói hatalom hatékonyan szolgálja az igazságot, azzal tekintélyt vív ki, és így válik erôs hatalommá. Az amerikai Legfelsô Bíróságnak annak idején magának kellett megteremtenie a saját tekintélyét, ami néhány kivételes egyéniségnek, mint például a Legfelsô Bíróság elsô elnökének, Marshall bírónak volt köszönhetô. Bár a Legfelsô Bíróság ma sem rendelkezik sem a kard, sem a pénz hatalmával, ma senki sincs, még az amerikai elnök sem, aki megtehetné, hogy nem veti alá magát a bíróság döntésének.
A Nemzetközi Büntetôbíróságnak hasonló folyamaton kell átmennie, és csak így válhat olyan erôvé, amelynek a döntései alól senki és semelyik állam sem vonhatja ki magát. Ez sokkal nehezebb feladat, hiszen ezt a tekintélyt a nemzetközi színtéren kell kivívni, sokféle ellenérdek és politikai befolyás dacára. Mindazoknak, akiknek részük volt az életre hívásukban, így nekem is, az egyik legfontosabb feladatunk, hogy folyamatosan ellenôrizzük, ezek a testületek valóban úgy mûködnek-e, ami visszavonhatatlan tekintéllyel ruházza fel ôket.
Nem lát mégis valami ellentmondást abban, hogy egyrészt jó, ha a bíróság független a nemzetközi politika aktuális érdekeitôl és erôviszonyaitól, másfelôl viszont szükség van valakikre, valamilyen testületre, amely valamilyen felhatalmazás alapján végrehajtja a döntéseit, elfogja a körözött bûnözôket, bezárja és ôrzi az elítélteket?
Akár a jugoszláv, akár a ruandai bíróság példáját vesszük, a helyzet az, hogy ezek a bíróságok senkinek sem adhatnak parancsot, és nem is rendelkeznek semmilyen fegyveres erôvel, hogy maguk hajtsák végre a döntéseiket. Ennek ellenére a Jugoszláv Bíróság képes volt arra, hogy rákényszerítse a NATO-t, hogy elfogjon számos körözött elkövetôt a volt Jugoszlávia területén. Ugyancsak képes volt nyomást gyakorolni az amerikai kormányra, akik rá tudták bírni Horvátországot, hogy kiadjanak néhány horvát vádlottat. A ruandai esetben pedig azt láttuk, hogy számos elkövetô talált menedéket "baráti" országokban, Kenyában, Kamerunban. Sôt a kenyai kormány nagyon jó viszonyt ápolt azzal a ruandai kormánnyal, amelyik felelôs volt a népirtásért. A körözés alatt álló ruandaiak hosszú ideig zavartalanul éltek Kenyában, mindenki tudta, hol vannak, a kenyai kormány mégsem tett semmit. Végül mégis sikerült erkölcsi és politikai nyomással mind Kamerunt, mind Kenyát rákényszeríteni arra, hogy elfogják ezeket az embereket, és átadják a bíróságnak. Ez egy önmagát erôsítô folyamat. Minél több országot sikerül erre rávenni, annál inkább elvárható, hogy ezt más országok is megtegyék. Ha a bíróság körözése alapján a NATO már elfogott vádlottakat, akkor a jövôben még kevésbé teheti meg, hogy ezt ne tegye, noha a bíróságnak semmilyen hatalma nincs a NATO felett.
És akkor miért van Mladic' és Karadzÿic' még mindig szabadlábon?
Azt nem tudom megmondani, hogy miért vannak még mindig szabadlábon, de szinte biztos vagyok abban, hogy rövidesen elkapják ôket. Világos, hogy ha a NATO-nak nem sikerül ôket letartóztatnia, akkor az egész boszniai vállalkozás kudarcba fúl. Nem jöhetnek ki onnan anélkül, hogy ôket ki ne vonnák a forgalomból. Márpedig ki akarnak jönni Boszniából, méghozzá olyan hamar, amilyen hamar csak lehet.
A krími háború kapcsán említette a tájékoztatás hatalmát. A könyv egyik fejezete az érem másik oldalával foglalkozik, nevezetesen azzal, hogy miként vált a média a népirtás eszközévé. Egy korábbi mûvében a híres Skokie-ügyet elemezve arra jutott, hogy az amerikai náciknak joguk van nézeteik szabad hirdetésére.
E könyvében viszont említi Julius Streicher ellentmondásos esetét, akit antiszemita cikkeiért ítéltek halálra Nürnbergben, noha a háború és a holocaust idején semmiféle pozíciót nem töltött be a náci államban. Mostani könyve is részletesen foglalkozik azzal a ruandai rádióadóval, amely a tuszik kiirtására buzdított, valamint a jugoszláv állami televízió és rádió felelôsségével. Mitôl függ, hogy a szólásszabadság elvét kell-e elôbbre helyeznünk, vagy pedig a véleménynyilvánítást is a népirtás és a háborús bûntettek közé soroljuk?
Ami a tájékoztatás és a szólásszabadság kérdését illeti, a legfontosabb tanulság számomra mindabból, ami a volt Jugoszláviában és Ruandában történt, hogy minden korábbinál következetesebben kell kiállni a szólásszabadság elve mellett. Véleményem szerint a Skokie-ügyben képviselt álláspontom és mindaz, amit a jugoszláv és a ruandai esetrôl írtam, nincsenek ellentmondásban egymással. A döntô elem az, hogy sem a volt Jugoszláviában, sem Ruandában nem beszélhettünk a szólás és a tájékoztatás szabadságáról. Mindkét esetben arról volt szó, hogy a tömegtájékoztatást a kormány uralta, és azon keresztül árasztotta el az embereket a gyûlöletre uszító propagandájával, miközben minden más csatornát, amelynek révén az embereknek módjukban állt volna más információkhoz jutni, ellentétes véleményt meghallgatni és ezek alapján mérlegelni és ítéletet alkotni, kiszorítottak a tájékoztatásból. Tehát egyfelôl nem volt szólásszabadság, másfelôl éppen a szólásszabadság hiánya volt az, ami olyan hihetetlenül felerôsítette és hatásossá tette a kormány gyûlöletpropagandáját. A Skokie-ügyben viszont nem errôl volt szó. Ott adott volt a szólásszabadság, és a kérdés az volt, van-e joga az államnak kizárni a szabadon megjelenhetô vélemények közül azokat, amelyek gyûlöletre uszítanak. Az álláspontom az, hogy nem. De ahol nincs sajtószabadság, és az egyetlen vélemény, ami megjelenhet, gyûlöletre és gyilkosságra uszít, ott igenis fölvethetô, hogy a propagandában szerepet vállaló újságíró maga is részese a népirtásnak.
A ruandai eset még ennél is egyértelmûbb, hiszen ott egy bizonyos rádióadó, a Radio Mille Collines nem egyszerûen uszított, de irányító szerepet is betöltött, hiszen rendszeresen eligazította a fegyveres bandákat arról, hogy hol vannak nagy tömegben tuszi menekültek, akikre le lehet csapni, melyik templomba zárkóztak be, amit rájuk lehet gyújtani. Ez esetben a média közvetlen résztvevôje és szervezôje is volt a tömeggyilkosságoknak.
És vannak olyan jugoszláv vagy ruandai újságírók, akiket már bíróság elé is állítottak?
Mindazon ruandaiak esetében, akiket már elítéltek, a vád része volt a gyûlöletre uszítás. Az egyik vádlott esetében pedig konkrétan a Radio Mille Collines-nál betöltött szerepe és tevékenysége volt az egyik fô vádpont.
Köszönjük a beszélgetést!
* A rövidség kedvéért az interjúban Jugoszláv Bíróság néven szerepel az ENSZ Különleges Bírósága a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bûncselekmények vizsgálatára (UN Special Tribunal for ex-Yugoslavia), amit 1993-ben állítottak fel Hágában. Ruandai Bíróságként említjük az 1994-es ruandai népirtást vizsgáló Különleges ENSZ-Bíróságot (UN Special Tribunal for Rwanda), amely 1995 óta mûködik a tanzániai Arushában. Végül a Rómában az ENSZ égisze alatt nemrég tetô alá hozott, állandóan mûködô és egyetemes joghatósággal felruházott International Criminal Court az interjúban Nemzetközi Büntetôbíróságként szerepel. Ez utóbbi Rómában elfogadott alapító iratát a tagállamoknak még ratifikálniuk kell, hivatalos megalakulására csak azután kerülhet sor. Aryeh Neier mindhárom bíróság felállításának kezdeményezésében úttörô szerepet játszott.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu