Mikor nagyapáékra rátalált a fiúisten
Azt hiszem, az már
nem volt a mindenség része,
túl volt a városon,
túl a teremtésen,
ahol a papa meg a mama éltek,
Nem volt a földön,
nem volt az égen,
menedék volt,
túl a mindenségen.
A mama ételt kevert
a sparhelton egy
zománcos tálban.
Mikor a papa belépett.
Azt mondta:
ôrült nagy gáz van,
mert elôkerült
az idevezetô járat,
s most jön a fiuk,
hogy kinyírja ôket,
mert nem teremtettek neki
pénzt, meg nôket.
Hiába bújtak meg régen
túl a földön, túl
az égen,
az istengyermek mindenre képes,
hogy teremtô legyen
velük is végez.
Sötét volt már, késô
este,
mikor az új isten
az ajtót megverte,
belépett a házba,
abba az ôrült nagy gázba,
és fegyvert kapott elô.
Adjatok pénzt - mondta,
különben mindent szitára
lô.
A papa azt mondta, nincsen.
Úgy beszélt, mint egy teremtô,
akitôl függ, ami történt
és ami eljô.
A mama meg sírt: fiam,
kicsi gyermek -
ahogyan sír egy anyaisten.
Adjátok - mondta megint -,
mert pár haverom kint vár,
pár görög vagány.
A papa megint rávágta: nincsen,
s a fiú akkor, ahogy ígérte,
szitára lôtt mindent,
a konyhát meg a szobát,
a bútorokat, a falakat,
az apát meg az anyát,
de pénzt sehol nem talált.
Mikor kilépett,
a többi görög vagány
már hangosan kiabált,
Sanyi, mennyit hoztál.
A Sanyi meg mondta,
hogy semmi nincsen,
de a görögök nem hitték,
s elkezdték lôni az istent.
És a Sanyi, aki az apám volt,
úgy hevert ott,
mint egy igazi halott.
Én a spájzban vonyítottam
egy kosárban,
mikor jöttek
a nyomozó angyalok,
elôhúztak, s azt mondták:
ez itt az én idôm,
most már vagyok.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu