Vanessával '58 tavaszán Párizsban, a Select bárban ismerkedtem meg, Bandi haverom társaságában, amikor még halovány sejtelmem sem volt, hogy tizenkét év múlva évtizedekre Amerikában fogok letelepedni. Melléültünk, elkértük az öngyújtóját, beszélgetni kezdtünk; másfajta erôs kiejtéssel, de a lány is folyékonyan beszélt franciául. Szemmel látható érdeklôdést tanúsított irántunk, amikor megtudta, hogy magyar egyetemisták vagyunk, és az '56-os forradalom után menekültünk Franciaországba. "Vous etes contre-révalutionnaires, alors", kérdezte megjátszott ijedtséggel, mintha a következô pillanatban fogunk között késsel támadnánk rá a világforradalomra. Mindene a világforradalom volt, trockista volt ez a csodaszép lány, és mindjárt megmagyarázta, a kommunisták azzal követték el az alapvetô nagy hibát, hogy kommunizmust akartak építeni egy szegény és demokratikus hagyományokkal nem rendelkezô országban. "Sok szempontból elítélhetô, amit a szovjetek mûveltek két évvel ezelôtt Magyarországon, az erôszaknak semmi szín alatt nem vagyok híve - folytatta -, azt is figyelembe kell azonban venni, hogy valamit mindenképpen tenni kellett, mivel a szocializmusnak Magyarországon még nem voltak elég mélyek a gyökerei." Mindez kezdett kihozni a sodromból, különösen amikor igyekezett megmagyarázni, hogy valójában mi történt '56-ban Budapesten. Épp nekem, aki szemtanúja voltam a forradalom kitöréséhez és leveréséhez vezetô fejlemények jó részének, és az eseményekben való részvételemért alig pár héttel korábban Budapesten annak rendje, módja szerint in absentia elítéltek.
Vanessával való találkozásom elôtt és után egyébként jó egynéhány nyugati baloldali próbálta megmagyarázni nekem, hogy valójában mi történt Budapesten, és általában ismételték a társutas hírmagyarázók Moszkvát nyíltan vagy burkoltan védelmezô érveit. Nemcsak Kádárék hamisították a történelmet, kisinasaik, segédeik voltak szép számmal Nyugaton is. A meggyôzôdéses társutasokat nagyon nehéz volt meggyôzni, a kommunistákat lehetetlenség. Sokan emlékeztek még közülük a L'Humanitében André Still cikkére, amely '56 novemberének elején a szovjet csapatok visszatérésérôl tájékoztatott, és amelynek az volt a nagybetûkkel kiszedett címe, hogy "Budapest újra mosolyog". Az elitképzô École Normale Supérieure egyik hallgatója azt hányta a szememre, hogy "önök, magyarok a rebelliójukkal szükségtelenül veszélyeztették a nagyhatalmak közötti békés együttélést". Annak idején nem gondoltuk, hogy a marxisták valaha is leszállnak a magas lóról. A prágai tavasz, amelynek az elfojtását a Francia Kommunista Párt már képtelen volt egyértelmûen támogatni, csak tíz évvel késôbb köszöntött be. Még jó idôbe tellett, amíg a francia párt egyik vezetôje, Roger Garaudy egy kairói mecsetben meghasonlottan áttért a fundamentalista iszlám hitre, és amíg a párt fôideológusa, Louis Althusser végképp eszét vesztve meggyilkolta a feleségét, és életét elmegyógyintézetben végezte. '58-ban még dugni is nehéz volt, ha az ember nem volt jártas a marxista dialektikában.
A legtöbb lány, akivel az ember összejött a Sorbonne-on, a menzán és a bisztrókban, marxista volt, vagy valamilyenfajta balos, vagy pedig macskát tartott, és olyan dolgok érdekelték, amelyek nem izgattak, és amikhez nem tudtam hozzászólni. Az ember elmenekült Pestrôl a marxista halandzsa elôl, és erre a Montparnasse-on vörös bugyis Jane Fondák traktálták ugyanazzal a halandzsával, amíg utóbb át nem tértek az aerobikra, és feleségül nem mentek különféle médiamogulokhoz. Nyeltem, próbáltam civilizált maradni. Egyetlenegyszer gurultam dühbe, 1957 karácsonyán, amikor meghívott ebédre egy különben rendkívül rokonszenves házaspár. A fiatalasszony Costa Ricában, diplomatacsaládban nevelkedett amerikai, Tala nevû férje mûvészberkekben jó nevû emigráns festômûvész volt Franco Spanyolországából, ugyanakkor fanatikus kommunista, ami csak akkor derült ki, amikor rám való tekintettel '56-ra terelôdött a szó, és cáfolni kezdtem, hogy Mindszenty hercegprímás nagybirtokosok érdekeiben ügyködô fasiszta ellenforradalmár volt. Tala gúnyosan megkérdezte, hogy "önnek Mindzenti hány hold földet ígért? Hány hold földet akar elmarni a közösbôl az Ortobázsi puztán?" Hortobágyot akart mondani, hogy a felesége és barátai elôtt a magyar földrajzban való jártasságát is fitogtassa, a há betût elnyelte, mivel ezt Franciaországban nem ejtik ki, csak írják, a kettôs mássalhangzónkkal sem tudott mit kezdeni. A helyzet komikussá vált, de már volt bennem egy kis ital, karácsony ide, karácsony oda, rávertem egy nagyot az öklömmel az asztalra, "assez, j'en ai assez", mondtam, vettem a kabátomat, és távoztam, anélkül hogy elköszöntem volna.
Bandi Vanessa iránt nem tanúsított különösebb érdeklôdést, látta azonban, hogy tetszett nekem a lány, és mielôtt begurultam volna, mint Taláék lakásán, halkan odaszólt magyarul, hogy észre térítsen: "Mik a preferenciáid? Politizálni vagy kefélni akarsz?" Bandinak igaza volt. Ellentéteinket kezdtem elsimítani. Gyorsan elmeséltem egy viccet arról, hogy mi a különbség egy sztálinista és egy trockista között. Bandi magunkra hagyott bennünket, mi pedig hosszú sétát tettünk a Szajna partján, couscoust vacsoráztunk erôs algériai borral a Rue St.-Grégoire de Tourban, majd együtt töltöttünk egy csodaszép éjszakát, és viszonyunk egészen a karácsonyi szünetig tartott. Késôbb két évig jártam egy másik lánnyal, Ericával, aki "ez az én édes kis fasisztám"-ként mutatott be Long Islandon, a hálaadás ünnepén vacsora elôtt vörös szüleinek; kedvesen, bárgyún mosolyogtunk mind a négyen. Az apja fiatal korában tagja volt a Lincoln-brigádnak a spanyol polgárháború alatt, és Gerô Ernôvel is levelezett, akirôl persze nem tudta, hogy a szovjet titkosrendôrség magyar ügynöke, Komintern-utasításra tanult meg katalánul, és elvtársaival barcelonai alagsorokban kínvallatta és gyilkolta az anarchistákat és a trockistákat. Mint egy New York-i szerzôi iroda vezetôje, a papa olyan menô íróknak volt az ügyvédje, mint Norman Mailer és Tennessee Williams. Másfél millió dolláros villája volt, és nyaralója Fire Islanden, de légkondicionált pokolnak minôsítette Amerikát, ami nem túl eredeti; késôbb tudtam meg, hogy egyik szerzôjének kifejezését használta. Abban a korban az ember mindent lenyelt, minden opportunizmusra hajlandó volt egy szûk és kellôképpen nedves punciért. És tehetett-e arról Vanessa vagy Erica, hogy vörösök pelenkázták ôket, hogy a szalonkommunizmust úgyszólván az anyatejjel szívták magukba? Hogy gyerekkoruk óta hallgatniuk kellett a társutas agitációt? Hogy a szeminárium már a reggelinél megkezdôdött? Amerikai feleségem nem volt vörös, de még ô is képtelen volt megérteni, miért szavaz a kelet-európai népek közel száz százaléka következetesen a kommunistákra. "Ha tényleg nem szívelik a rezsimet, ne menjenek el szavazni!" - mondta. "Egy egész népet nem lehet szavazatmegtagadásért megbüntetni vagy kiirtani. Nem beszélek egyénekrôl, népekrôl beszélek, és ha egész népek mégis elmennek szavazni, magukra vessenek!" Tizenhat évig voltam a férje Kaynek, de úgyszólván soha nem szavaztunk ugyanarra az elnökjelöltre, szenátorra vagy képviselôre. Én lehetôleg olyanokra adtam le a szavazatomat, akik a belügyeket illetôen a legliberálisabbnak ígérkeztek, akik feltehetôleg a legkevésbé fognak beavatkozni az egyén életébe, és akik ugyanakkor a legnagyobb gyanakvással kísérték figyelemmel a moszkvai fejleményeket, és határozott fellépést ígértek a kommunisták túlkapásaival szemben. Szerettem volna például, ha Henry Jackson szenátort választják elnökké, aki az üzleti és a szakszervezeti vezetôkkel szorosan együttmûködve úgyszólván teljes foglalkoztatottságot teremtett Washington államban, és aki késôbb szívrohamban halt meg, amikor meghallotta a hírt, hogy a szovjet csapatok elözönlötték Afganisztánt. Mivel az erôs hadsereg híve volt, nejem Jacksont sem szerette. Egy ízben keserûen megjegyezte: "Veled nem lehet kettesben vacsorázni az asztal körül, mindig ott ülnek velünk a vörös rezsimek." Válásunknak azonban végül is semmi köze nem volt politikai ellentéteinkhez. Amikor a berlini fal leomlott, felhívott telefonon, és azt mondta: "Most jövök rá, hogy milyen sok mindenben mennyire igazad volt." Az esti hírek után hívott fel azzal, hogy "láttad, hogy táncoltak a fal tetején?" Örömünkben mindketten elsírtuk magunkat.
Vanessával való viszonyunknak volt még egy rendkívül érdekes epizódja, de már nem Párizsban, hanem az Egyesült Államokban, ahová Párizsból érkeztem turistaként a rákövetkezô év nyarán. Vanessa már hónapokkal korábban hazatért New Yorkba, hogy tanulmányait a Columbián folytassa, s mint kiderült, állandó palija is volt, egy Rufus nevû joghallgató, a nem is olyan régi szép idôkre való tekintettel azonban minden természetesen, magától értetôdôen visszaállt közöttünk a normális kerékvágásba, mihelyt vízszintes helyzetbe kerültünk. A nyári szünidôben munkát vállalt, de két napra beteget jelentett, hogy megmutassa New Yorkot. Jártuk a múzeumokat, és a Modern Mûvészetek Múzeuma pénztárosának Vanessa váratlanul azt mondta, hogy "kérek egy jegyet magamnak, és egy gyerekjegyet az unokaöcsémnek". Azzal rám mutatott. A pénztárosnô meghökkenve nézett rám, mivel nemcsak hogy idôsebb voltam, mint Vanessa, de idôsebbnek is néztem ki. Vanessa halálos komolysággal mindjárt megmagyarázta, hogy "az unokaöcsém Európából jött, ezért koránál idôsebbnek néz ki, mivel sokat szenvedett a magyar ellenforradalom alatt". A leadott szöveg annyira abszurd és meglepô volt, hogy a pénztárosnô megzavarodva azonnal beengedett a gyerekjeggyel. Barátnômnek pedig lehetôséget adott, hogy megint csipkelôdjön és a helyzet magaslatára kerüljön. A múzeumlátogatás után lementünk a Lower East Side-ra, Vanessa jelezte, hogy az egykori ukrán negyedben, a Rappaport vendéglôben lehet kapni városszerte a legjobb kóser pastrami szendvicset, amit semmiféleképpen nem hagyhatok ki, ha már New Yorkban vagyok. "Elsôsorban ez a kóser, pácolt, füstölt marhahúsos szendvics tette naggyá ezt a várost", mondta ravaszkodva, jó egynéhány más dolgot figyelmen kívül hagyva. Származására nézve ír katolikus volt, nagyapja hajdanán misszionáriuskodott Kínában, és volt egy rokona, aki maryknalliánus nôvérke volt Peruban, és szegények ingyenes étkeztetésével foglalkozott. Megmagyarázta azonban, hogy New Yorkban, a világ legnagyobb zsidó városában egy kicsit mindenki zsidó, az ír, az angolszász, a néger, az olasz és a kínai is, legalábbis étrendjét illetôen néha az, míg a legtöbb zsidó gyereknek, az ortodoxoktól eltekintve, decemberben megvan a maga karácsonyfája, és Szent Patrick napján, a legnagyobb ír katolikus ünnepen az Ötödik Avenue-n felvonulnak a zsidók és a baptista feketék is. "Gyakori a torzsalkodás a rasszok és etnikumok között - magyarázta. Brooklynban beverhetik a fejed, ha rossz negyedbe tévedsz, a spanyolok nem fogják egykönnyen elviselni, ha egy fekete kikezd a lánytestvérükkel, de nagy általánosságban élvezik egymás másféleségét az emberek." Ez persze az akkoriban divatos West Side Story-romantika volt, ezt az élvezést azóta jó néhány faji zavargás félbeszakította, de annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek óta romlott a viszony a fajok között, Vanessa tétele lényegében ma is áll. Különben aligha vándorolnának be százezrével afrikaiak azóta is, pedig itt néha még mindig verik a négereket, mint Rodney King esete is bizonyítja. Ghanai, nigériai diákok egyetemi tanulmányaik befejeztével sem akarnak hazatérni, csatlakozhatnának országuk elitjéhez, remek pozíciókba kerülhetnének Accrában vagy Lagoszban, de inkább taxit vezetnek Dallasban vagy Washingtonban. Világszerte mintegy harmincmillióan töltik ki minden évben amerikai bevándorlási kérelmüket, tudván tudva, hogy csak elenyészô hányaduk nyerhet bebocsátást. Amerika déli határát nap mint nap bejutni vágyó latin-amerikaiak ostromolják, keleten a parti ôrség túlórában igyekszik akadályozni, hogy a karib-szigetiek ütött-kopott csónakjai partot érjenek. "Ami engem illet, nem szeretnék olyan helyen élni, ahol mindenkinek Smith vagy McQuinn a neve. Voltam egyszer a Közép-Nyugaton, úgy éreztem magam egy homogénebb, színfehér környezetben, mintha nem is Amerikában lennék, hanem egy idegen országban", mesélte Vanessa, amikor a múzeumlátogatástól és én még mindig jet-lagtôl is szenvedve, fáradtan a vendéglô felé baktattunk. "Nekem különben személyesen is nagyon jól jön, hogy annyifajta ünnepet megülünk, mivel nekünk ateistáknak nincsenek ünnepeink", majd lépteit meggyorsítva, kissé elhúzva mellettem, vidáman hozzáfûzte: "Nézd, úgy járok, mint a négerek. Apu mindig azt mondta, pontosan úgy járok, mint a fekete lányok. Figyeld, hogy jár a fenekem. Nem sok feketét ismerek, de önkéntelenül átvesszük egymásnak még a járásmódját is." Nem tudtam, hogyan járnak a néger lányok, ennek megfigyelésére akkoriban még nem szenteltem idôt, ahhoz azonban kétség nem férhetett, hogy Vanessának remek lába és isteni feneke volt. Ezt egyébként még Párizsban több ízben tudomására hoztam, hangsúlyozva, hogy elviselhetetlennek tartom a politikai nézeteit, viszont a lélegzetem eláll, ha ránézek a lábára vagy a fenekére.
A Rappaport üres volt. A pincér úgyszólván matuzsálemi korban járt, mint késôbb mondta, már régen nyugdíjba vonult, csak pár órát dolgozik hétköznap délutánonként az ebéd- és vacsoraidô közötti órákban. Hozta a forró pastramit, vékonyra vágott, friss rozskenyér szeletek közé szorítva, egy remekül megépített háromemeletes szendvicset, dijoni mustárral és kóser kovászos uborkával. A kettészelt szendvicsbe két hosszabb fogpiszkáló volt beszúrva, hogy a rétegeket összefogja. A fogpiszkálók tetején apró papírzászlócska. A pastrami valóban jóízû volt, de túl nehéz a jó ideje francia konyhához szokott magyar gyomornak. Ezt a pincérnek meg is mondtam, amikor odajött, hogy az üres tányérokat elvigye, kávésbögrénket újratöltse, és megkérdezze, jó volt-e, és valami mást akarunk-e. "A pastrami, kérem, igaza van, nehéz étel, több zsidót ölt meg, mint Hitler, magas vérnyomást okozhat, meg érelmeszesedést, holnap egyenek esetleg valami könnyebbet, füstölt pulykát, egy jó tonhalat fekete kenyéren, Trockij mindennap azt ette." Vanessa, aki az elôbb még unni látszott a beszédes öregember kotyogását, egyszeriben felfigyelt, és visszakérdezett: "Trockij ide járt?" "Hát ennek jó ideje kérem, de hónapokon keresztül idejárt, még a század elején, a leggyakrabban ennél a sarokasztalnál ebédelt, mint maguk" - mondta a pincér, és mindjárt leült velünk szembe, mert érezte, hogy Vanessában partnerre talált. "Legtöbbször nekem kellett kiszolgálnom, mert én voltam a legfiatalabb, a többi pincér messzire elkerülte, mert soha nem adott borravalót. Akkoriban csak a borravalóból éltünk, nem volt még órabér, minimális órabér sem, és megmondtam neki egyszer ôszintén, Bronstein úr, mert akkor még Bronsteinnek hívták, nekem otthon családom van, a papámnak nincs munkája, a mamám is keveset keres a varrodában, öt testvérem van, nekem a borravaló az egyetlen jövedelmem, miért nem ad egy-két centet? Bronstein azt mondta, ô nem ad borravalót a kapitalisták lakájainak. Lakájnak nevezett engem, egy 13 éves gyereket. Ezt nem fogom soha elfelejteni. És lapozgatni kezdett egy mezôgazdasági folyóiratot, mindig a traktorhirdetéseket nézegette. Legközelebb megint szóvá tettem neki a borravalóügyet, akkor meg azt mondta, miért nem alakítunk szakszervezetet? Lényegében igaza volt, késôbb meg is alakult a szakszervezetünk, de már Roosevelt alatt, a harmincas években." Vanessa szemmel láthatólag elkedvetlenedett, de hûségesen fordította franciára, amit az öreg mondott, mert nem minden szavát értettem meg. "Trockij aztán visszament, megcsinálták a nagy felfordulást, akkor nekünk már jobban ment, de voltak, akik azt mondták, menjünk mi is vissza Oroszországba, ott lesz a jó világ - folytatta az öreg. - Nem lesz kizsákmányolás. A szüleimnek nem volt kedvük újból felkerekedni, én pedig feltettem magamnak a kérdést: ha Trockij itt, New Yorkban nem segített rajtam, miért segítene nekem ott? Ha itt nem értette meg a szegény embert, miért értené meg ott? Persze sajnáltam, amikor csákányt vertek a fejébe Mexikóban, ha nem is volt jó ember, okos ember volt. Ha itt maradt volna Amerikában, a nagy eszével sokra vihette volna, adhatott-vehetett volna ingatlant, az volt akkoriban itt a legjobb üzlet, lehetett volna irodaépülete, felhôkarcolója, és ha netán mégsem vitte volna sokra, legalább a gyerekei boldogultak volna, lehettek volna fogorvosok, ügyvédek."
A szendvicsekért én fizettem, Vanessa azonban kevesellte a borravalót, és otthagyott még egy dollárt az asztalon. Egy dollár akkoriban még pénz volt. "Ha Trockij tényleg nem adott borravalót, legalább a trockisták legyenek különbek", mondta, de késôbb megjegyezte: "Az öreg szerintem halandzsázott. Én két tanulmányt is olvastam Trockij amerikai tartózkodásáról, de egyik szerzô sem tett olyan utalást, hogy nem adott volna borravalót." "Járj utána - válaszoltam -, nagy téma, megér egy doktori disszertációt." Amikor Párizsba való visszatérésem elôtt elbúcsúztunk, Trockij hatalmas arcképe még mindig ott volt Vanessa konyhájának falán, a jégszekrény felett. Egy ideig még tartottuk levélben a kapcsolatot, aztán örökre szem elôl tévesztettük egymást. Legalábbis akkor azt hittem, hogy örökre.
Washington azonban forgalmas hely lett az utóbbi fél évtizedben, a legtöbb óvilági barátommal és ismerôsömmel újra sikerült találkoznom, mert vagy turistaként érkeztek tömegesen Párizsból, Pestrôl, vagy mint kormánytisztviselôk, múzeumi kurátorok, egyikük egy állatkert igazgatójaként, a másik, aki itt is maradt, mint a szabad Magyarország második washingtoni nagykövete. Egy ízben együtt vacsoráztunk egy mûfordítóval egy spanyol étteremben, fogalmunk sem volt, hogy a köztársaság elnöke lesz belôle. Késôbb, Magyarországon töltött vakációm alatt újra láttam Kaposváron, Nagy Imre miniszterelnök szülôháza emléktáblájának felavatásán. Nem szeretem a csinnadrattát, még kevésbé az egyenruhát, de ez a korábban inkább hallgatagnak és introvertáltnak tûnô emberke olyan szakszerûen, olyan eréllyel szemlélte meg a díszszázadot, annyi beleérzéssel végezte ceremoniális feladatait, hogy meghatódottságomban libabôrös lett a hátam, és rádöbbentem, hogy amerikai állampolgárságom ellenére mennyire magyar maradtam. Washingtonban jöttem össze megint Vanessával is, annyi év után, miután váratlanul feltûnt a képernyôn, az este hatórás helyi híradóban vagy fél percre, amint egy kongresszusi meghallgatáson a fakitermelôk szakszervezetének szóvivôjeként lépett fel. Ha nevét nem mutatja a felirat, nem is figyeltem volna fel rá, mivel alaposan megváltozott, kackiás keretû szemüveget viselt, elmaradhatatlan farmernadrágja helyett elegáns kosztümben volt. Barna hajú párizsiból szôke washingtoni lett, hízott is pár kilót, de amikor megszólalt, azonnal ráismertem a hangjára, hogy ez ugyanaz a Vanessa, akivel Párizsban és New Yorkban több mint harminc évvel ezelôtt összeszûrtem a levet. Vanessa a kamerák elôtt kikelt a Sierra Club természetvédôi ellen, akik le akarják tiltani az ország nyugati oldalán egy erdôség kiaknázását, mivel egy ritka madárfajta, a pettyes bagoly kihalásától tartanak. Azzal érvelt, hogy kétezer favágó veszti el a munkáját, megélhetési lehetôségét, és ezért ornitológusok szakértelmét latba vetve a baglyok más erdôségekbe való áttelepítését javasolta. Másnap reggel felhívtam a fakitermelôk szakszervezetét, "egy hang a múltból", mondtam, és némi gondolkodás után Vanessa kitörô örömmel reagált nevem említésére. Még aznap együtt ebédeltünk a Kongresszusi Könyvtár kafetériájában, most már nem franciául, nem ifjúságunk nyelvén beszéltünk, hanem az érett kor, a megélhetés nyelvén, angolul, és Vanessa azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy Amerikában fogok kikötni, hogy egy napon Washingtonban fog találkozni velem. Dorgált, hogy még mindig dohányzom, s utalt arra, hogy a cigarettázást ô már a hatvanas években abbahagyta. Kiderült, hogy nemcsak én, de már jó ideje ô is elvált, annyi minden történt, amióta nem láttuk egymást, és annyi mesélnivalónk volt, hogy alig maradt idô egy kis külpolitikára, ami szemmel láthatólag már nem izgatta annyira, mint a múltban. A favágóinak él, hangsúlyozta. Amikor azonban mégis megkérdeztem, gondolta-e valaha is, hogy a Szovjetunió még a mi életünkben ilyen látványosan összeroppan, azt mondta, soha, soha nem gondolta volna, majd oktató hangnemben hozzáfûzte: "Ez a felbomlás persze soha nem következett volna be, ha évtizedeken keresztül nem egy paranoiás tömeggyilkos, hanem Trockij lett volna a Szovjetunió vezetôje."
A régi szép orgazmusok emléke valamiféle cinkosságot teremtett közöttünk, arcomon azonban láthatta, ahogy én is felfedeztem az ô tekintetén, hogy az elmúlt évtizedek nem használtak a viszonyunknak, hogy eloszlott az a szenvedély, az a vonzalom, amely eredetileg összehozott bennünket, és amely egykor legkínosabb politikai ellentéteinken is felülkerekedett. Kissé bánatossá tett mindkettônket az idô visszafordíthatatlansága. Tudtuk, hogy újra találkozni fogunk, meghívjuk egymást vacsorára, barátok leszünk, de mindaz, ami Párizsban történt, nem ismételhetô meg, nem hozható vissza. Mielôtt visszamentünk a hivatalba, már kinn, a könyvtár udvarán, hogy valami személyeset is mondjak, még megjegyeztem, hogy "a lábad még mindig olyan remek, mint régen volt". És Vanessa ekkor váratlanul franciára fordította a szót: "Et mon derriere?"
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu