Ehhez képest viszont eléggé mellbevágó, hogy Gaspar magyarul gyakorlatilag nincs (meg). Vagy alig. A húszkötetnyi életmûbôl épphogy csak részletek: csupán egyetlen teljes könyv, a Minden földek földe még 1972-bôl (!), néhány verspublikáció különbözô mûfordításkötetekben, három prózavers a Somogy címû folyóiratban, esszécsokor az Átváltozásokban - ez minden. (Kérdés, hogy a verseibôl és esszéibôl a közeljövôben a Múlt és Jövô gondozásában megjelenô válogatás meghozza-e majd az áttörést.) Hovatovább az a furcsa helyzet állt elô, hogy a kozmopolita, a Párizs-Tunisz-Patmosz-háromszögben folyamatosan úton lévô Gaspar francia méltatói (de még a lexikonszerkesztôk és szócikkírók is) inkább érzik kötelességüknek Gaspar magyar (erdélyi) származását számon tartani, mint mi, akik esetleg joggal büszkélkedhetnénk vele… S van még valami, ami érthetetlenné teszi ezt a furcsa helyzetet; az tudniillik, hogy amikor 1972-ben Tellér Gyula kitûnô fordításában megjelent a Minden földek földe (Sol absolu), minden feltétel adott volt ahhoz (s azt hiszem, jóval inkább, mint manapság), hogy a gaspari versvilág és költészet visszhangra találjon a magyarországi irodalmi életben is. A Tandori, Petri neve által fémjelzett irodalomtörténeti fordulat - másként: paradigmaváltás -, a költôi megszólalás, a versbeszéd mikéntjére, a vers-én személyességére/személytelenségére vonatkozó kérdések elôtérbe kerülésének idôszaka ez, s hát mi másról szólnak irodalomtörténeti értelemben Gaspar "sivatagversei", ha nem errôl? Ez a ritkán adódó találkozás (amikor az irodalom és a róla való beszéd ugyanazokat a kérdéseket veti fel országhatáron innen és túl) azonban valami miatt nem bizonyult maradandónak. Gaspar nem vált hivatkozási alappá sem elvbarátai, sem ellenségei számára. Némiképp ezzel (is) magyarázható, hogy Gaspar költészetének még mindig csak az ízlelgetésére vállalkozhatunk; nálunk még mindig felfedezésre vár ez a lassan-lassan klasszikussá érô-terebélyesedô költészet.
(életrajz) Nem mintha Gaspart túlságosan zavarná vagy ne adj' isten kétségbe ejtené az elismerések hiánya. Fentebb már utaltam rá, hogy Gaspar soha nem hagyta el a sebészi pályát, és ez az életrajzi tény közvetve sok mindent megmagyaráz az oeuvre sajátosságaiból; abból, hogy például írásai miért kötôdnek oly kevés szállal az úgynevezett "irodalmi élethez"? Hogy miért meri a szerzô oly feltûnô módon figyelmen kívül hagyni az "olvasói elvárásokat" és/vagy az éppen "uralkodó beszédmódokat"? Hogy miért nem hódol be divatoknak, és hogy miért nem hajtja ôt a "mindenáron jelen lenni" vágya? Hogy hogyan lehet egyszerre berendezkedni az irodalmon kívül és az irodalmon belül? Nos, mindez aligha választható el attól, hogy Gaspar eredetileg talán nem is közlésre szánt írásainak jó része a kórházba indulás elôtti két-három szabad, hajnali órában született; hogy hosszú, hosszú évekig ez a napi egy-két-három óra úgy volt számára "az irodalomé", mint ahogy mások számára a gimnasztikáé vagy a kocogásé. Napi két óra vakáció, de nem az "üresség", hanem ellenkezôleg: az intenzív szemlélôdés, a befelé figyelés értelmében: röpke két óra csupán, amit azonban legalább szabadon, minden kötöttségtôl mentesen úgy tölthetett ki, ahogy neki tetszett. S hát Gasparnak inkább tetszett erôsen meditatív-gondolati és mélyen személyes költészetet és prózát, mintsem pamfletet, csipkelôdô kritikát, harcos manifesztumot vagy vezércikket írni, egyszóval ahelyett, hogy "irodalmi életet" élt volna, irodalmat csinált.
(tenger-sivatag-nyelv) És még egy kis életrajz: a háború után Párizsba kerülô és ott az orvosi egyetemet elvégzô Gáspár Lóránt helyett immár Lorand Gaspar 1954-ben gondol egy nagyot, és megpályázza a betlehemi francia kórház sebészi állását. Ez a döntés az irodalmi pálya szempontjából is meghatározó. Ha ugyanis vannak írói tájak (és hát hogyne lennének, Tolnai Ottóé az Adria, Mészöly Miklósé a Pannon-dombság, Pilinszkyé a Belváros bérkaszárnyái), akkor az író-költô-fotós Gasparé kétségkívül a Közel-Kelet: Betlehem, Bejrút és Jeruzsálem, a "Sziklás Arábia", a Júdeai-sivatag peremvidéke (s majd késôbb ehhez fog társulni az Égei-tenger szigetvilága, benne Patmosszal mint középponttal). Talán nem túlzás azt állítani, hogy az eladdig inkább csak amatôr szinten írogató Gasparból költôt a sivatag csinált; a találkozások sokkja; a belakható és belátható, a lakályos és berendezett, az otthonossá tett, a domesztikált terekkel és tájakkal szemben egy más tér- és idôélménnyel, más léptékkel, más koordinátarendszerrel bíró elementaritás, amely - miközben mindvégig megmarad konkrét, térképen megjelölhetô, beutazható fizikai térnek is - ugyanolyan joggal tekinthetô szimbólumnak, illetve szimbolikusnak. Egy-egy Gaspar-vers akkor tartható sikerültnek, ha egyszerre képes irodalmi szinten, nyelvileg megragadni a fizikát és a metafizikát, a követ és az evidenciát, azaz ha a versben a sivatag mint konkrétum túl tud mutatni önmagán (elvégre Gaspar költô és nem bedekkeríró, noha azért költôként is igen nagy mennyiségû kultúrhistóriai és országismereti anyagot görget szépirodalmi mûveiben), amikor tehát a sivatag egyszerre tud nyelvi tény lenni (mint a leírás tárgya), és valami nyelv elôtti realitást is képes szimbolizálni (jelezni) úgymint tiszta emanáció, lelki állapotok kivetülése, nem lokalizálható szellemi tér, (ôs)állapot, arkhé, amelybôl városok, civilizáció, kultúra, nyelv és irodalom nô ki. Az a még nem forma, az az anyag , ami minden költészet, minden megszólalás, minden beszéd elôtt (alatt?) van; az a lüktetô, változó, alakuló, semmilyen sémába nem kényszeríthetô valami, amit a versírás folyamatában igyekszik tetten érni, megérteni és rendezni magában a költô azon a két-három röpke hajnali órán. Úgy, hogy a képek (a látvány, a fizikai tér) intenzitását próbálja átvinni, belevinni egy másik fajta intenzitásba, a fogaloméba, az értelemébe. Verseibôl, sajátos prózai mûfajaiból, a megfigyelésekbôl (observations) és a közelítésekbôl (approches), de fotóiból is, úgy érezni, a sivatag lüktetése, atonális zenéje szûrôdik ki. Ennek a nyelvi bravúrnak (olyankor, amikor verssé áll össze az addig alaktalanul gomolygó) technikai (ámde nem elhanyagolható) részletkérdése, hogy mindezt hogyan csinálja Gaspar. Nos, egy a magyar költészetben érzésem szerint talán még leginkább a Pilinszky-vers nyelvének szikárságával párhuzamba állítható, bizonyos értelemben azt is mondhatnánk: egy Gaspar teremtette nyelven, amely lexikájában konkrét, grammatikájában azonban igen absztrakt és metaforikus, s amely ily módon közelebb áll a szintén e vidékeken megszületô zsoltárok és a líra egyéb archaikus formái által használt nyelvhez, mint a ma beszélt franciához. És ha meggondoljuk, hogy valaki nem is született franciaként mert vállalkozni a francia klasszicizmus kikényszerítette clare et distincte-elv belülrôl való meghaladására, már ez sem lenne kevés.
(egzotikum) Igyekeztem nem kidomborítani Gaspar életrajzából a "kalandos" momentumokat. Beszélhettem volna a beduin ôslakosokkal közösen eltöltött idôrôl, a tevekaravánutakról, a bennszülött görög halászok bárkáin tett felfedezôutakról az Égei-tenger szigetvilágában. Nem tettem, noha a hatvanas, a kora hetvenes években járunk, amikor a világ még nem "világfalu", amikor a luxus utazási irodák még nem kínálják tálcán az "egzotikumot". Gaspar annak a generációnak az egyik utolsó képviselôje (Pilinszky és Mészöly kortársa), akinek még meg kellett küzdenie önmagában a Mással, az Eltérôvel, azzal, ami az "egzotikum" szó valódi tartalma. Költészete ennek lenyomata. A bennünk (is) meglapuló egzotikumhoz visz közelebb minket azzal, hogy állításai is kérdésnek hatnak, azzal, hogy az irodalom tematikai és idôbeli korlátainak kitágítására tesz kísérletet.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu