A "pensée unique" Jean-François Kahn találmánya, aki a kilencvenes évek közepén látványosan fellázadt a helyes gondolkodás és a francia értelmiség életunt bizonyosságai ellen. A "pensée unique" lényege szerinte az, hogy a fertôzött gondolkodó rezignáltan tudomásul veszi a történelem döntését: mégiscsak és véglegesen kiderült, hogy a liberális demokráciával párosuló kapitalizmus a legjobb. Ezen belátás mintegy megtörténik vele, s lassan ható méregként megbénítja a gondolkodását, mígnem arra a következtetésre jut, hogy nagy vonalakban mindenre tudjuk már a helyes választ, noha a megoldások részletei a technokrata gondolkodás homályába vesznek. A liberális értelmiséginek nem marad más, mint hogy a kultúrmocsok és a médiacirkusz felett keseregjen (ha régivágású humanista), vagy hogy felkarolandó etnikai, szexuális és egyéb kisebbségek után nézzen (ha a '68-as hagyomány gyakorolt rá maradandó hatást). Jean-François Kahn szerint a "pensée unique" a kreatív gondolkodás és a nagy formátumú politikai viták hiányával jár, de nem csupán az a veszélye, hogy az értelmiség elunja magát, hanem az is, hogy a néhány tucat értelmiségi által gyártott politikai diskurzus elszakad - ahogy ô fogalmaz - a valódi nép problémáitól.
Jean-François Kahn megvádolható azzal, hogy jelentôs önmenedzselési és feltûnéskeltési vággyal, valamint tehetséggel áldotta meg az ég, és remek intuícióval rátalált Troppauer Hümér megoldására. Ha én olvasom a névsort, akkor senkinek nem jut eszébe megkérdezni, rajta vagyok-e. A '68-as szellemiséget elnyelte a liberális kvietizmus és az izgága kultúrkritika, egyszóval, a "pensée unique" s a konstruktív társadalmi gondolkodás fáklyáját senki sem viszi tovább, kivéve...
Mindazonáltal lehet a dologban valami.
Tegyük fel, hogy ez az egyöntetû világnézet olyannyira fertôzô, hogy észrevétlenül máris megérkezett Magyarországra, ahol jótékonyan elfedi a kulturális konfliktusok és politikai igazodások viszonylagosságát a bien-pensant értelmiségi szeme elôl, s elhiteti, hogy a liberalizmus mindig liberalizmus, a jobboldal mindig jobboldal, Csurka pedig egy hazai Le Pen. Ebbôl következôleg, ha minden jól megy, a liberalizmus, a keresztény-nemzeti jobboldal és a baloldal hasonló pályát fut be itt is, mint Nagy-Britanniában, Németországban vagy Franciaországban.
A pálya, tegyük fel, a következô: a baloldal szakít önmagával, és befészkelôdik középre, s forradalmi terveit emberi jogi, valamint szociális érzékenységre váltja. A jobboldal igyekszik némi rendpártisággal és esetleg egy-két óvatos xenofób megjegyzéssel kifogni a szelet a szélsôjobboldal vitorlájából, amúgy pedig magabiztos retorikában, szelektív hagyományôrzésben és jobbára hipotetikus adócsökkentésben utazik. A liberalizmust mint politikai eszmerendszert elnyeli a "pensée unique", pártjait pedig magával rántja az IMF, a demográfiai válság, a tôzsdekrach és egyéb nyavalyák. A média korrupciós botrányokban utazik, és közvélemény-kutatási mániában szenved. A politikusok dühöngenek a médiára, és azt képzelik, hogy csak az akadékoskodó médiaértelmiség áll a hatékony politizálás útjában.
Egyetlen politikai kérdés marad a színen, amely a költségvetési húzd meg-ereszd meg kicsinyességébôl kiragadja a nemzeti szuverenitás választott vagy önjelölt gyakorlóit: az etnikai és kulturális kisebbségeké, a bevándorlóké, illetve, a baloldal nyelvén fogalmazva, a rasszizmusé. A centrista pártok szlogenekben és kampányfinanszírozásban gondolkodnak, a szélsôjobboldal viszont kivirul, és sikeresen fogva tartja, félelmei és nosztalgiái révén, a liberális értelmiséget.
A régi eszméket, s velük együtt az új társadalmi problémákat is, elborítja a magától értetôdôség unalma. A francia munkáskerületek Le Penre szavaznak, és a francia liberális értelmiség a sajtóban keresztre feszíti Paul Yonne-t, amiért kiállt a republikánus, egységes politikai kultúrájú nemzet hagyománya mellett, a neo-antirasszizmusként és multikulturalizmusként újjáélesztett liberális baloldaliság ellenében. Mintha a liberalizmusnak már csak azt kellene eldöntenie, hogy Le Pen-e a nagyobb mumus, vagy a multikulturalizmus.
Magyar viszonyokra fordítva le a dilemmát, a "pensée unique" tétele így hangoznék: tudjuk, hogy a kapitalizmus és az IMF jó, a többi meg vele jár.
A kérdés tehát az, hogy az antiszemitizmus és a cigányellenesség ellen kell-e harcolni inkább, vagy a nemzetcentrikus és kozmopolitaellenes gondolkodás ellen. Annyival egyszerûbb is a dolog, hogy az utóbbi viszonylag csekély erôfeszítéssel lefordítható az elôbbire - a magyarországi kínai népesség egyelôre nem lép fel fenyegetôen konfuciánus iskolai oktatást követelve, így hát az etnikai partikularizmus veszélyét (is) a mélymagyarok testesítik meg.
Jean-François Kahn merészebb és koncepciózusabb társadalomkritikát szeretne látni (esetleg, ha szó lehetne a kapitalizmus embertelen logikájának bírálatáról? a társadalmi konfliktusokról? a kizsákmányolásról?), és a kénkôszagú szóhasználat ellenére, a csudába is, talán igaza van. Mi más a "pensée unique", mint retorikacentrikus gondolkodás? A retorikacentrikus gondolkodás szerint nem az a kérdés, hogy miféle politikailag kezelhetô társadalmi problémák léteznek egy országban, hanem az, hogy hogyan beszélünk ezekrôl. A "pensée unique" szerint akkor politizálunk helyesen, ha a megfelelô szavakat használjuk, amikor a politikai problémákról gondolkodunk. Megszállottjai leszünk a szavaknak. "Rasszizmus", "fasizmus", "magyar", "nemzetidegen", "szabad sajtó", "kiegyensúlyozott sajtó" meg hasonló szavaknak. Nem szeretném alábecsülni a szavak jelentôségét, de aggasztónak tartom, ha a szavak erôsebbnek bizonyulnak a problémáknál.
A jelen írás, ezt elfelejtettem bejelenteni, tulajdonképpen a szabad sajtóról szól. Attól tartok, a sajtóval kapcsolatos paranoid rögeszmerendszer szintén a "pensée unique" csapdájához tartozik. Mint Paul Yonne mondja egy helyütt, Le Pent semmi sem szolgálta olyan jól, mint amikor majdnem betiltották, majd az ô hipnotikus hatásának és egy antiszemita megjegyzésének tulajdonították a carpentras-i zsidó temetôben elkövetett sírgyalázást.
A szabad sajtóval kapcsolatban természetesen csak egyetlen szabály létezik: békét kell hagyni neki, ha másért nem, hát politikai bölcsességbôl. A szabadság konszenzuális szabályai ugyanis mindenkire vonatkoznak, és ha egyes politikai csoportok szívesen korlátozzák más politikai csoportok szólásszabadságának alkotmányba és büntetô törvénykönyvbe nem ütközô gyakorlását, s akár ennek érdekében még a büntetô törvénykönyvet is módosítják, akkor maguknak csinálnak fölösleges bajt, bár a népességnek az a szegmentuma, amely érdeklôdik az ilyesmi iránt, nyilván jól szórakozik majd. A sajtó a szabadság és a demokrácia alappillére, mindazonáltal azt hinni, hogy a sajtó kormányoz, vagy akár hogy képes döntô módon befolyásolni a népesség közérzetét és választásait, vagy súlyos politikai kishitûségre, vagy elvakult értelmiségi gôgre vall.
De bármit gondoljon is az ember a magyar sajtó vagy nyilvánosság állapotáról, a szólásszabadság védelme éppúgy nem definiálhatja a liberális politikát, ahogy az anti-antiszemitizmus sem. A liberális politika fô kérdése az, hogy mire való az állam, ha liberális kézben van. Minden bizonnyal nem arra való, hogy az adóhatóság vagy a belügyminisztérium útján zaklassa retorikai és politikai ellenfeleit - ezzel azonban nem válaszoltuk meg azt a kérdést, hogy mire jó, ha már egyszer létezik, és meglehetôsen kiterjedt méretekkel rendelkezik, még a leglibertáriusabb kormányzat idején is.
A "pensée unique" passzív, kvietista politizálást sugall, az alapvetô szabadságjogok hangoztatását és lehetôség szerinti védelmét, és cserébe felkínálja a moralizálás és a történelmi megigazulás jogát. A "pensée unique" nagy bûne - mint ahogy a klasszikus liberalizmusé is, Pierre Rosanvallon szerint például, ha már a franciáknál tartunk -, hogy kiküszöbölhetônek tartja a politikát a történelembôl, s ily módon mindig az elvi alapon meghatározott problémákat keresi.
De ha történetesen megelégeltük a "pensée unique" apolitikus unalmát és kulturalista elfogultságait, vagy ha az a gyanú ébred bennünk, hogy a laissez faire annyit jelent, hogy majd megcsinálják mások, ahogy nekik tetszik, akkor a következô kérdéssel nézünk szembe: mi épül itt? Kik lesznek alul, és kik lesznek fölül? És akik középen lesznek, azok kikre fognak haragudni? Hogy lehetne megoldani, hogy akik alul vannak, azok is elindulhassanak felfelé? Hogy lehetne megoldani, hogy akinek építkezés közben a fejére lépnek, azok is a társadalom tiszteletben álló és ezért együttmûködésre kész tagjának tekinthessék magukat? A konstruktivizmus politikája egészen másfajta kérdéseket vet fel, mint amelyekre a "pensée unique" megoldásokat kínál.
Eme kérdésekre véleményem szerint a magyar értelmiség retorikacentrikus politikai gondolkodása nem ad választ. Ha pedig nem ad választ, akkor nincs is miért választani, és ily módon a liberalizmus a "pensée unique" elegáns köpenyében szépen visszavonulhat az egyetemekre, ahol feltehetôleg meghúzhatja magát egy omladozó falú szobában, amelynek telefonját a kényszerû takarékossági intézkedések keretében kikapcsolták.
Lehetséges persze, hogy ha a retorikai egység felbomlik, akik eddig liberálisként definiálták magukat és egymást, s ily módon összetartoztak, más-más oldalra kerülnek a konstruktivitás mikéntjét és célját illetôen. Ezt egy politikai párt talán nem engedheti meg magának. De a liberális értelmiség minden bizonnyal.
Franciaországban Le Pen retorikája és a rasszizmusellenes mozgalmak körül kibontakozó vita olyan kétértékû logikát teremtett, amelyben nem létezhettek köztes helyek. A retorikacentrikus politika hajlik erre: vagy hithû muzulmán az ember, vagy nem az, vagy zsidó, vagy nem az, vagy liberális, vagy nem az, és hát ez az, ami számít, mindannyian tudjuk. A retorikacentrikus politikai gondolkodás azonban, mivel ily módon beleszerelmesedik a saját kategóriáiba, nem veszi figyelembe a métissage gyönyöreit. Hogy ugyanis: lehet valaki keverék is! Hol landol a multikulturalizmus logikája szerint a szerencsétlen métis, a zagyvalék, a sehova sem tartozó?
Amíg az "egyensúly" fogalma egyáltalán értelmezhetô kulturálisan és/vagy politikailag Magyarországon (akár támogatjuk, akár nem), addig a magyar politikai kultúrát a multikulturalista logikára hajazó csoportosító gondolkodás uralja, amelynek következtében a vélemény nem vélemény, hanem kifejezôdés, vagy, amerikai zsargonnal szólván, identitáspolitikai eszköz. Lehet, hogy az identitáspolitikáé a jövô, noha ôszintén remélem, hogy mégsem. Mindenesetre véleményszabadságról addig érdemes beszélni, míg az identitáspolitikai önkifejezôdést még keretek közé képes szorítani a véleménykülönbségeken élôsködô racionális diszkusszió.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu