Nem egyszerûen mûvészi hanyatlást regisztrált a korabeli kritika, hanem mindenekelôtt azt, hogy a Nemzeti elôadásai ideológiai és gondolati sterilitásuk, mondhatni gondolattalanságuk miatt váltak érdektelenné, tehát a színház meg sem kísérelte, hogy reflektáljon a valóságra. Természetesen nem ellenzéki szerepvállalást várt el a nézô és a kritikus, de legalább az összekacsintást, amely a színházat akkor oly fontossá tette.
Legalábbis a legjobbakat. Például Szolnokon Székely Gábor Athéni Timonja hallatlanul expresszíven azt sugallta, hogy van egy pont, amikor a forróvizes üstöt rá kell borítani a talpnyalókra, a haszonlesôkre, a "kinevezett tekintélyekre, a felelôtlen felelôsekre". Ugyancsak Szolnokon, Paál István rendezésében Az álszentek összeesküvése címû Bulgakov-darabban Molière és a Király kapcsolatával a mûvésznek és a hatalomnak azt a groteszken tragikus viszonyát fogalmazták meg, amely nemcsak a francia aranykorban, hanem a harmincas évek Moszkvájában és a hetvenes évek Magyarországán egyaránt ismerôs volt. Paál Pécsett vitte színre az Übü királyt, s a már szövegében is polgárpukkasztó, formavilágában pedig a legjobb avantgárd hagyományokat idézô elôadás szereplôi patkánylétben élték ki hatalmi machinációikat, a köztük lévô kapcsolatok egyszerre voltak brutálisak és elrettentôk. Gábor Miklós, aki sorsdöntô elhatározással hátat fordított az egyre üresebbé váló fôvárosi színházcsinálásnak, és Ruszt József hívására Kecskemétre szerzôdött, ott rendezte meg Sarkadi Imre Oszlopos Simeonját (amelynek címszerepét tíz évvel azelôtt már ô maga is eljátszotta), s ebben az értelmiség önvizsgálatát, a múltjával, hiteivel, illúzióival való leszámolás tragédiáját mutatta fel. Kaposváron Zsámbéki Gábor rendezte meg az Ivanovot. Az elôadás a keserû komédiaszerzô Csehovot mutatta meg, s a semmire tekintettel nem lévô tisztánlátás igényét fejezte ki.
Ezekhez s az ezekhez hasonló szellemiségû elôadásokhoz képest volt egyre semmitmondóbb, egyre szürkébb a Nemzeti Színház tevékenysége. Ebben a szürkeségben fel sem tûnt, hogy a mûsortervbe bekerült egy nálunk kevéssé ismert romániai magyar szerzô darabja egy Magyarországon csaknem ismeretlen erdélyi rendezô színrevitelében.
A szerzô Nagy István, akinek az Erdélyi Helikon pályázatára írt Özönvíz elôtt címû drámáját 1937-ben mutatták be Kolozsvárott, de öt elôadás után levették mûsorról. A darab újrafelfedezôje Harag György volt, aki 1971-ben Marosvásárhelyen teljesen új szemlélettel vitte színre a meglehetôsen "vonalas" témájú, jellegében kritikai realista mûvet, s a Nemzeti Színház ôt kérte fel a mû budapesti megrendezésére is. Azt a Harag Györgyöt, akit az akkoriban igen erôs román színház legjobb román rendezôi mellett tartottak számon, akit hamarosan Európa legjelentôsebb rendezôi között emlegettek, s akinek nevét - bár a Magyar Televízió '76-ban bemutatta egy tévéjáték-rendezését (Asztalos István: A fekete macska) is - nálunk még szakmai berkekben sem sokan ismerték. A meghívás afféle protokollgesztusnak számított, hiszen a Nemzeti és a kolozsvári színház között létezett valamiféle hivatalos-félhivatalos kapcsolat. Major például többször rendezett, játszott Kolozsvárott, ezt illett viszonozni, s Harag akkor épp e színház fôrendezôje volt.
Harag György munkája azonban egyáltalán nem a protokoll jegyében zajlott.
A bemutató elôtt így nyilatkozott: "Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy most, a Nemzeti Színházban könnyû dolgom van. Sok mûhelyprobléma, mûvészi vita, sok alkotói gyötrelem, rengeteg vajúdás kíséri a munkát. Az azonban igaz örömömre szolgál, hogy lelkiismeretes és magas színvonalon alkotó színészgárdával dolgozhatom. Az együttes munkamódszere jelentôsen különbözik attól, amit a magam színházában az utóbbi években kialakítani próbáltam. Az elôadás nyelvét azonban itt is közösen akarjuk megtalálni."
A színészgárda valóban rangos: Kálmán György, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Raksányi Gellért, Bodnár Erika, Vörös Eszter stb., s a próbák tényleg sok vitával, küszködéssel folytak, nem mindenki fogadta szívesen azt a módszert, ahogy Harag dolgozott. Ô ugyanis alapvetôen a színészek kreativitására épített, nem a mindenható és mindentudó rendezô-mágus szerepében tetszelgett, hanem megosztotta alkotói gondjait munkatársaival, mindenekelôtt a színészekkel. Nem szégyellte, ha valamire nem tudott azonnal bombabiztos megoldást javasolni, mert tévedni, többször, mert többféleképpen megközelíteni egy-egy jelenetet. Ez itt szokatlan volt, bár egyeseknek szárnyakat adott. Bodnár Erika így írt errôl Haragnak: "Hálás vagyok Magának azért a pár hétért, amit közös munkával együtt tölthettünk. Nekem elmondhatatlanul sokat jelentett, hogy találkoztam egy Rendezôvel, még akkor is, ha érzem, hogy az elképzeléseit nem tudtuk tökéletesen valóra váltani. Szóval újra és újra: Köszönöm."
Mi az, amit nem sikerült tökéletesen valóra váltaniuk a pesti színészeknek, milyen volt a produkció? Harag elôadásaira a hetvenes évek közepétôl a képiség és a metaforikusság lett jellemzô. Ennek jegyében a színészi alakítások, a képi és akusztikus megoldások szoros egységbe rendezôdtek. A darab egy Bukarestben élô, lecsúszott erdélyi hivatalnokcsalád, egy munkásmozgalmi ember és egy a családot pumpoló ingyenélô bonyolult kapcsolatrendszerét mutatja be. Ezt az író a realista hagyományok szellemében fogalmazta meg, Harag viszont az expresszionista színház felôl közelítette meg. Florica Malureanu díszlete szabta meg az elôadás lényegét: ez ajtónyílásokkal megtört, zegzugosan elhelyezett fehér falak labirintusa volt, amely önmagában is áttekinthetetlenséget sugallt, de ebben a térben az emberi kapcsolatok viszonylagossága is magától értetôdôvé vált, hiszen a máskülönben szinte teljesen üres térben, a különbözô ajtókivágásokban fel-feltûnô szereplôk között eleve lehetetlen volt minden bensôséges párbeszéd, intim viszony. A szereplôk a valóságban is, képletesen is elmentek egymás mellett, s ha mégis találkoztak, akkor ennek robbanáserejû hatása volt. Ez a tér- és mûmegközelítés egyszerre igényelt reális és stilizált játékot, illetve megszólalást, ez kifejezôdött abban is, hogy a szereplôk általában két karakteresen eltérô hangon szóltak egymáshoz, attól függôen, hogy a köztük lévô kapcsolat szintje mit kívánt. Ehhez az alapvetôen kisrealista hagyományokon nevelkedett színészek nem voltak hozzászokva, alkalmazkodásuk különbözô mértékben sikerült. Általánosságban azonban elmondható, hogy minden szereplô, színészi eszközeiben megújulva, árnyalt, jó alakítást nyújtott.
Kezdetben az elôadás fogadtatása is zavart tükrözött. A közönség nehezen kódolta ezt a színházi nyelvet. Aztán elôadásról elôadásra nôtt azok tábora, akik örömmel üdvözölték azt az új hangot, amit ez az elôadás a Nemzetiben jelentett.
S akkor váratlanul megszakadt a darab elôadásszériája. Marton Endre igazgató Haraghoz írt levelében Kálmán György betegségére hivatkozva sajnálkozva közölte, hogy elôreláthatóan három hétre le kell venni a mûsorról az Özönvíz elôttet. De Bodnár Erika pontosabban tudósít a kialakult helyzetrôl: "Az Özönvíz nem megy már többet az idén, és van egy gyanúm, hogy jövôre sem. Kálmán beteg, s mindenki tudja, hogy idén nem akar játszani, sôt azzal foglalkozik, hogy végképp abbahagyja a színészetet. Márton szintén tudja ezt, de nem mondja meg, mert akkor esetleg be kellene ugratnia valakit a szerepbe, s mehetne az elôadás. És ô mintha ezt nem nagyon szeretné. Tizenvalahány elôadást játszottunk csak, és igazán most ért volna be a siker. Egyre többen jöttek szakmabeliek, olyanok is, akik eddig nemigen jártak a Nemzetibe. De az egyéni hiúság és érdek még akkor is fontosabb, ha ennek egy remek elôadás, egy jelentôs esemény látja kárát." Az elôadás valóban nem ment többet.
Harag pedig perifériára szorult Magyarországon. Gyulán ugyan megrendezte Székely János Caligula helytartóját, korszakos elôadás volt, a részt vevô színészek máig legendákat mesélnek a közös munkáról. Ment vagy ötször. Gyôrben színre vitte Osztrovszkij Viharját és egy Kisfaludy Károly mûveibôl készült montázsdrámát. Törôcsik Mari játszotta a Vihar fôszerepét. Ezt írta: "Végignéztem egyik próbáját a Nemzetiben. Ennyi is elég volt akkor, hogy felismerjem: olyan rendezô ô, aki képes megteremteni azt a titokzatos színházi valamit, amiért a pályát érdemes csinálni. Ô következetesen valósítja meg szemléletét, közben olyan légkört teremt, amelyben mi sem természetesebb, mint az, amit akar. Ezt mindannyian tanúsíthatjuk - és persze nemcsak a színészek, hanem valamennyi munkatárs -, akik szerencsések lehettünk a Vihar elôadásában részt venni. Rácsodálkozhattam." De hányan láthatták Gyôrben ezeket az elôadásokat? Pesten még egy lehetôséget kapott, a Vígszínházban az Úri murit vitte színre, ott, ahol minden nem vígszínházi rendezô megbukott - beleértve Ljubimovot is.
Harag jelentôsége nem válhatott köztudottá, viszont megmaradt a Nemzeti langyos, kontúrtalan imázsa, amelyben nem tûnt föl a színház és irányítóinak jelentéktelensége. Legalábbis még egy évig. De ez már egy új történet.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu
2. Koncz T.-Sülyi: Búcsú - Kovács Kati - (19)
3. Presser-Sztevanovity Dusán: Mindenki másképp csinálja - (9)
4. Demjén: Fújom a dalt - Demjén Ferenc - (16)
5. Tolcsvay L.-Bródy: Nem kérek áldást - Koncz Zsuzsa - (12)
6. Pásztor-Jakab-Galácz: Disco királynô - Neoton és a Kócbabák - (-)
7. Nagy T.-Bradányi: Ez majdnem szerelem volt - Máté Péter - (-)
8. Ihász-S. Nagy: Múlnak a gyermekévek - Ihász Gábor - (1)
9. Gallai-Som: Égni kell annak, aki gyújtani akar - Piramis - (3)
10. Presser-Demjén: Mikor elindul a vonat - Demjén Ferenc - (-)
11. Pásztor-Hatvani: Köszönjük, Mr. Edison - Neoton és a Kócbabák - (-)
12. Presser-Sztevanovity Dusán és Zorán: Amikor elmentél tôlem - Sztevanovity Zorán - (-)
13. Illés-Görgei: Hogyha egyszer - Illés - (4)
14. Bródy: Csók nélkül képtelenség - Koncz Zsuzsa - (6)
15. Szigeti-Soltész: Álmaidban - Corvina - (5)
16. Tardos: Úgy kérj, hogy adjak még - M-7 - (-)
17. Demjén: Tíz percet az évekbôl - Katona Klári - (8)
18. Várkonyi-Miklós: Könnyû álmot hozzon a szél - Generál - (-)
19. Ihász-Monyók: Ezüstkék autó - Monyók Gabi - (18)
20. Ferrio-Matteo-Del Re-Vincze Viktória: Parole, parole - Vincze Viktória és Lukács Sándor - (-)
(Ifjúsági Magazin, 1977. december)
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu