A köztes esztendôt bôven kitöltötték a koronázási elôkészületek. Az ünnepi öltözékek elkészítése tartott legtovább. Napóleon egykori hímzômesterének leszármazottait bízták meg a munkálatok irányításával, és minden bizonnyal valamennyi újságíró kijegyzetelte az ünnepségekre készült sajtóanyagból, hogy 40 varrónô összesen 16 000 órán keresztül hímezte az aranyszállal átszôtt kelmékre a császári méheket, varrta a 785 000 gyöngyöt és 935 000 aranyflittert. Párizs és Bangui kitûnô kapcsolatainak köszönhetôen Franciaországbôl érkeztek a nyitott hintók, hozzájuk a fehér lovak, a katonazenekar, sôt a ceremónia díszletéül szolgáló élethû, habár mûanyag római oszlopok is.
A 3500 koronázási vendéget a házigazda 150 tonna borral és pezsgôvel igyekezett jóltartani, és a krónikák még azt is feljegyzik, hogy a bor burgundi volt, grand cru, 24 000 palacknyi. A vacsora váltakozó afrikai és francia fogásait fáklyát tartó pincérek sorfala elôtt, fanfárok hangjára szolgálták föl a fárasztó nap végén. És a tûzijáték még hátra volt.
A becsült költség: százmillió francia frank.
*
A Közép-afrikai Köztársaság függetlenségének atyját Barthelemy Bogandának hívták, ô volt a Francia Egyenlítôi-Afrika részét alkotó Ubangi-Sari tartományban az elsô felszentelt katolikus pap - bár életrajza szerint francia felesége is volt, és három gyermeket nemzett. Boganda egy hatalmas latin-közép-afrikai államról álmodott, amely magába foglalta volna a térség francia, belga és portugál gyarmatait Kameruntól Angoláig és Burundiig. A gyarmataikról az ötvenes évek végétôl fokozatosan kivonuló európaiak azonban - általában véve alighanem joggal - helyesebbnek látták kisebb területi egységek kialakítását. Bogandának viszont, aki 1946-tól a francia Nemzetgyûlés tagja volt, szintén lehetett valami igazsága, amikor saját hazáját nem ítélte életképesnek, és a környezô gyarmati területek vonakodó magatartása miatt 1958-ban csak félszívvel kiáltotta ki a szûkebb Közép-afrikai Köztársaságot. Pár hónappal késôbb meg is halt - hivatalosan repülôgép-szerencsétlenségben, mindenesetre tisztázatlan körülmények között, és nem kizárt az sem, hogy meggyilkolták.
Az ország hivatalosan csak 1960 augusztusában lett független. A Boganda-féle Fekete-afrikai Társadalmi Fejlôdési Mozgalom irányítását az alapító állítólagos rokona és közeli munkatársa, David Dacko vette át, állampárttá formálta, megkezdte az ellenzék felszámolását, majd - Kínához közeledve - belekezdett a gazdaság nagyszabású átszervezésébe. Nem derülhetett ki, hogy hová, meddig fut az országformáló lendület, mert Dacko szembekerült az európai kereskedelmi társaságokkal (a Közép-afrikai Köztársaságban uránércet és gyémántot bányásznak), saját korrupt hivatalnokaival, majd miniszterei is sorra szembefordultak vele. 1965 utolsó napján már éppen átadta volna az elnöki hatalmat egy csendôrezredesnek, amikor vezérkari fônöke puccsot hajtott végre, kényszerítve Dackót, hogy ôt helyezze az államfôi tisztségbe.
A vezérkari fônököt Jean-Bedel Bokassának hívták. Egy helyi elôkelôség fia volt, aki még 1939-ben csatlakozott a francia hadsereghez, részt vett az indokínai háborúban. Többször is módjában állt találkozni De Gaulle tábornokkal, akit keresetlenül csak papának nevezett, amit a tábornok enyhén szólva rosszul tûrt, a megszólítást visszautasította, és a maga részérôl kardcsörtetô tökfejnek minôsítette a lelkes, ifjú tisztbôl lett államfôt, akit a következô francia államfô, Pompidou lényegében semmibe vett.
Bokassa késôbb egy rádiós interjúban megvallotta, hogy karrierjében már kezdettôl fogva érzett valami gondviselésszerût, talán ezért is választotta példaképéül Napóleont, aki "ösztönzi és irányítja" ôt. Megérzését erôteljesen alátámaszthatta, hogy Valéry Giscard d'Estaing, aki 1975-ben lett Franciaország köztársasági elnöke, már elsô hivatalos afrikai látogatásakor felkereste, sôt a "kedves rokon" megszólítással tüntette ki Bokassát, aki ekkor már országa örökös államfôje volt.
Az eközben eltelt évtized alatt volt idô arra, hogy világossá váljon: veszélyesen hóbortos és erôteljesen alkoholizáló hôsünk egyetlen törekvése a hatalom megtartása. Betegesen bizalmatlan volt szûkebb környezetével szemben is, mindenütt öszeesküvést sejtett, potenciális árulót, riválist gyanított mindenkiben. Már 1966-ban felforgatással vádolta a volt állambiztonsági vezetôt, kiszúratta a szemét, majd lefejeztette. Csak a francia nagykövetség erôteljes fellépése akadályozta meg abban, hogy a levágott fejet körbehordoztassa a közép-afrikai iskolákban. Három évvel késôbb egy puccsista tábornoktársát kínoztatta meg és végeztette ki. Újabb három év múlva a fôváros, Bangui központjában bilincsbe vert tolvajokat lincseltetett meg a testôrségével.
A tomboló önkénnyel és féktelen kegyetlenkedéssel megtorolt összeesküvésekrôl nemigen lehet már megállapítani, melyik volt valóságos, és melyik csupán egy megbomlott elme kényszerképzete. Tény, hogy voltak valóságos próbálkozások is, például az az 1976-os merényletkísérlet, amelybôl valóban gondviselésszerûen menekült meg Bangui repülôterén. Nem sokkal ezután döntött úgy, hogy elérkezett az idô karrierje betetôzésére. Az állampárt kongresszusával új alkotmányt fogadtatott el, és ezzel létrejött a rövid életû Közép-afrikai Császárság.
*
Bokassa, aki korábban a tudományos szocializmus elkötelezett hívének vallotta magát, majd mohamedán hitre tért, most rekatolizált, és a bangui apostoli nuncius közbenjárását kérte, remélve, hogy VI. Pál pápa saját kezûleg koronázza imperátorrá. A pápa ezt elutasította, és Bangui érsekének sikerült meggyôznie a leendô uralkodót, hogy egy ilyen lépés politikai hiba volna, hiszen felboríthatná az ország vallási békéjét. Nem teljesült Bokassának az a vágyálma sem, hogy megjelenjen a díszvendégek koszorújában Giscard d'Estaing francia köztársasági elnök. Párizst végül a francia protokoll-lista mintegy tizedik helyén álló együttmûködési miniszter, Robert Galley képviselte, voltaképpen hivatalból, hiszen minisztériumát a volt gyarmatokkal történô kapcsolattartás céljából hozták létre. Galley egyébként a koronázás elôtti napokban rasszizmusnak minôsítette az abszurd közép-afrikai tragikomédia bírálatát, furcsállva, hogy a sajtó az angol királynô koronázási jubileumának megünneplésében bezzeg nem talál kivetnivalót.
Az egykori gyarmatokkal szemben követett francia politikának De Gaulle óta - és szinte mindmáig - változatlanok a sajátosságai. Franciaország számára az afrikai befolyási övezet fenntartása egyfajta nemzetközi rang, nagyhatalmi státus öntudatát és illúzióját jelentette. A hidegháborús kétpólusú világrend, az Egyesült Államok mögötti másodhegedûsi szerep elutasítását jelezte, éppúgy mint a NATO-n belüli különleges státus fenntartása hosszú idôn keresztül. Az afrikai érdekszféra féltékeny ôrzésében Párizs részérôl a hetvenes években még különösen érezhetô volt egy olyasfajta rendpártiság, amely a politikai stabilitást tekintette a legfontosabb értéknek, és emögött a háttérbe szorult a demokratikus törekvések, a gazdasági ésszerûség érvényesítése felé mutató próbálkozások támogatása. Ez egybeesett az afrikai katonai rendszerek törekvéseivel is, amelyek szintén a belsô mozdulatlanság, a status quo védelmében, vagyis a depolitizálásban voltak érdekeltek, értékválasztás nélkül, egyöntetûen fojtva el mindenféle érdekalapú szervezôdést, fellépést.
A volt gyarmatokkal való kapcsolattartás a hatvanas évek óta a francia köztársasági elnök közvetlen hatáskörébe tartozik, és éveken át lényegében a törvényhozás és a nyilvánosság kizárásával zajlott. A döntésekben - beleértve a nem is túl ritka katonai akciókat - sok volt az informális elem, és lényegében az elnöki palota és az érintett afrikai államfôk közvetlen egyezkedésein, kulisszák mögötti, már-már komplott-ízû kombinációin alapultak. De még ez sem volna feltétlenül baj - legfeljebb a demokrácia szempontjából aggályos -, ha Párizs lépései mögött legalább annyira lehetett volna érzékelni az érintett országok ilyen-olyan távú érdekeinek figyelembevételét is, mint a francia érdekekét. A hetvenes években, az ellenzék élén Mitterrand egyenesen "permanens államcsínyrôl" beszélt. Két elnöki ciklusa alatt azonban ô sem változtatott a korábbi gyakorlaton, és még a kilencvenes években is több áldemokratikus nyugat-afrikai álválasztás élvezhette Párizs jóváhagyását.
A francia Afrika-politizálás tavaly óta mintha módosulna. Szerepet játszhatnak ebben a presztízsveszteséggel járó sorozatos kudarcok. Az elmúlt két-három évben Zaire-ban, Ruandában és éppen a Közép-afrikai Köztársaságban is számos bírálatot kapott a francia fellépés - habár például Zaire esetében távolról sem biztos, hogy Washington jobb lóra tett, hogy Kabila jobb demokrata, mint Mobutu. Az Európai Unión belül különösen, de általában is fölerôsödött nemzetközi nemtetszés miatt Párizs egyrészt kiengedni kényszerül szorításából privilegizált kapcsolati övezetét, másrészt kiterjeszteni látszik az érdeklôdését olyan területekre, amelyek nem tartoznak hagyományos érdekszférájába.
*
De egyelôre még csak 1977-et írunk. December negyedikének reggelén Banguiban megkondulnak a harangok. Lassan elönti a tömeg a Franciaországból áthozott fenyôkkel szegélyezett sugárutat. A fenyôkön császári rézsasok trónolnak.
A kiválasztottak elfoglalják helyüket a tribünön, a sportpalotából átalakított koronázási palotában, és diszkréten legyezik magukat a ceremónia bôrbe kötött programjával. A hangszórókból katonazene, Csajkovszkij és Verdi szól. Középütt az összes többinél rettentôbb sas, karmai között a vörös császári trónnal. Mellette a császárné foglal majd helyet baldachin alatt. Már megismerkedtek a szigorú udvari etikett írott szabályaival a meghívott elôkelôségek - egy pekingi delegáció, a marokkói külügyminiszter, Kamerun kormányfôje, a liechtensteini hercegi pár, egy pápai legátus, a franciák, akik adott pillanatban egy napóleoni idôkbôl származó kardot ajándékoznak majd az újdonsült uralkodónak. I. Bokassa kérdéseire fejük könnyed elôrebillentése után egy határozott "Igen, császári felséged!" az illendô válasz. Ha viszont a helyzet "valóban nemleges választ kíván", semmiképpen sem helyénvaló "durva hanglejtéssel kiejteni" a tagadószót.
Az ünnepélyes császári eskütétel aztán minden különösebb incidens nélkül zajlott le, és csak pár pillanatig keltett zavart, hogy ôfelsége a korona önkezû felhelyezésekor csaknem megfeledkezett az arany babérkoszorúról, amely addig a fejét övezte, de még éppen idejében elhárította a két császári ék egymásra torlódását. Mindenki ünnepelt, az állampárt kórusa az imperátor dicséretét zengte, délután pedig lezajlottak a Koronázási kupáért vívott kosárlabda-mérkôzések is
I. Bokassa védnöksége alatt, aki kedvtelve nevezte magát a Császárság Elsô Kosarasának.
A ceremónia az éves nemzeti össztermék mintegy harminc százalékának megfelelô összeget emésztett föl, de ennek az adatnak nincs sok értelme, hiszen 1977-re, államfôi országlásának tizenkettedik évére Bokassa már teljes mértékben felszámolta az állami költségvetés és magánvagyona különállását. A dohányt, kávét, gyapotot termelô parasztokat az adók eddigre már tönkretették. A természeti kincsek exportjából - ezen belül az illegális gyémántkereskedelembôl - származó bevételeket Bokassa korlátlanul fosztogatta, miközben szédületes iramban nôtt - természetesen jó elôre külföldre menekített - magánvagyona: kastélyok és egyéb ingatlanok Svájcban, Franciaországban, értékpapírok, bankszámlák. Késôbb, már a bukása után kiderült, hogy fôrészvényese volt egy vállalatnak, amely uralkodása idején harmincezer elefántot mészárolt le - az állomány háromnegyedét -, hogy az értékes elefántcsontot külföldön értékesíthesse. A hetvenes évek közepére az országot kizárólag a külföldi - elsôsorban francia - segélyek tartották életben.
*
Bokassa bukását mohósága és kegyetlensége okozta. 1978-ban elrendelte az iskolai egyenruha kötelezô viselését.
A költséges öltözéket az egyik saját cége gyártotta. 1979. január közepén a császári elôírásnak megfelelôen hazaküldték az iskolákból azokat a gyerekeket, akiknek még mindig nem volt egyenruhájuk. Az iskolások békésen tüntetni kezdtek a fôváros utcáin. Hamarosan az elmaradt ösztöndíjak miatt háborgó egyetemisták is csatlakoztak hozzájuk, majd kiegészült a megmozdulás a szintén kifizetetlen hivatalnokokkal. A megmozdulás két nappal késôbb lázadássá, gyújtogatássá, fosztogatássá fajult, amelynek fegyveres hatósági fellépés vetett véget - zaire-i ejtôernyôsök részvételével. 100-150 ember halt meg. A következô hónapokban spontán tiltakozó gyûléseken követelték az emberek Bokassa lemondását, sztrájkba léptek a tanárok, a diákok és a közhivatalnokok is. Április közepén a feldühödött tömeg már a császári rezidenciákra támadt, az utcán kôvel dobálták meg Bokassa autóját. Eközben rendszeressé vált, hogy a járôrözô rendôrök gyerekeket fogtak el - lakásukon, a szüleik távollétében, az utcán vagy autóbuszon. Április 17-én a rendôrség egy tömeges letartóztatási akció során 8-16 éves gyerekeket vett ôrizetbe, összesen mintegy 250-et. A következô két nap alatt legalább százat megcsonkítottak, halálra kínoztak, megöltek közülük, és lényegében biztosra vehetô, hogy a mészárlásban maga Bokassa is részt vett.
Mindez egy nemzetközi vizsgálat során derült ki, amelyet a nemzetközi felháborodás hatására öt afrikai ország képviselôi folytattak az országban. Még elgondolni is hátborzongató, hogy vajon ugyanilyen éles lett volna-e a történtek visszhangja, ha 1979 történetesen nem a Gyermekek Nemzetközi Éve lett volna. Ekkorra Franciaország már felfüggesztette és a vizsgálat eredményétôl tette függôvé a Közép-afrikai Császárság támogatását. (Megjegyzendô, hogy Galley együttmûködési miniszter május végén még álhírként fitymálta a mészárlással kapcsolatos értesüléseket.) Bokassa egyre inkább elszigetelôdött, de ez sem akadályozta meg abban, hogy a vizsgálati eredmények nyilvánosságra kerülése után, szeptemberben kivégeztessen mintegy 40 embert, akikrôl gyanította, hogy terhelô információkat adtak a vizsgálóbizottság tagjainak.
Az uralkodó szeptember végén Líbiába látogatott, ahol arról tárgyalt, hogy Kadhafi rendelkezésére bocsátana egy közép-afrikai katonai támaszpontot. Távollétében Gabonból érkezett francia csapatok segítségével, vértelen puccsal megbuktatták. Az államcsínyt ugyanaz a David Dacko irányította, aki 13 évvel korábban mondott le az ország vezetésérôl.
*
A történetnek két epilógusa van. Az egyik az, hogy egy francia szatirikus hetilap a puccs után nem egészen három héttel jelentette: Bokassa már 1973-ban gyémántokat ajándékozott Giscard d'Estaing-nek, aki akkor pénzügyminiszter volt. Giscard természetesen tagadott, késôbb részlegesen beismerte, hogy korábban valóban kapott gyémántokat, de jótékony célra adományozta ôket. A lap szerint a francia ejtôernyôsök Banguiban lefoglalták a kormányzati iratokat, hogy el lehessen tussolni az ügyet. Egy évvel késôbb ugyanez az újság az ekkor már elefántcsontparti emigrációban élô Bokassával készített interjút, és a bukott zsarnok megerôsítette, hogy valóban ajándékozott gyémántokat a köztársasági elnöknek és több családtagjának. Szavahihetôségén azonban sokat rontott, hogy egyúttal kijelentette: egyrészt Giscard elrabolta az egyik feleségét, másrészt sohasem buktatták meg államcsínnyel. Késôbb a Le Monde is felvetette az ajándékgyémántok kérdését, de az ügyben azóta sem derült ki a teljes igazság.
Végül a másik epilógus. Bokassa ügyének kivizsgálását nehezítette, hogy francia állampolgár maradt még császárkorában is, sôt szavazati jogával is élt. Felmerült tehát a lehetôsége annak, hogy Franciaországban kell bíróság elé állítani, ahol menedéket keresett a bukása után. Végül Elefántcsontparton kötött ki, ahonnan 1986 ôszén váratlanul hazatért. 65 éves volt, fokozódó szegénységérôl, az emigráció fájdalmas súlyáról panaszkodott, és meg volt róla gyôzôdve, hogy ünnepelve fogadják.
Csak az egyik feleségét, 55 gyermeke közül is mindössze ötöt vitt magával. Ôket rögtön kitoloncolták az ekkorra már természetesen ismét köztársasággá vált országból, Bokassa pedig börtönbe került. Némi huzavona, perfelfüggesztések után 1987 júniusában ért véget ügyének újratárgyalása (távollétében már korábban halálra ítélték). A megismételt halálos ítéletet megdöbbenve, könnyek között fogadta.
A kannibalizmus vádja alól mindamellett kellô bizonyítékok híján felmentették. Bukása után ugyanis személyzetének tagjai azt állították, hogy palotája hatalmas hûtôszekrényében emberhúst tárolt, és fogyasztott is belôle.
Innentôl kezdve a történet már fokozhatatlan. Mégis, mondjuk el, hogy elnöki kegyelemmel a büntetése életfogytiglanra változott, utóbb tíz évre csökkent, és 1993-ban amnesztiával kiszabadult. 1996-ban szívroham végzett vele. Ezrek gyászolták zokogva Bangui utcáin. Állami temetést kapott.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu