Eszméltetô könyvek jelennek meg mostanában az úgynevezett Ariadné sorozatban. Asztalomon olyan köteteket tartok hetek óta, melyek nem csupán a sorozat ízléses grafikai képe révén, hanem szellemükben is összetartoznak.1 Szerzôik különbözô szakmák nagyjából egy generációhoz tartozó mûvelôi: Egyed Péter és Veress Károly a kolozsvári egyetemen tanít filozófiát, Láng Zsolt prózaíró, a Látó címû folyóirat szerkesztôje (Marosvásárhely), Salat Levente a mûszaki tudományoktól jutott el a társadalomelméletig, Tánczos Vilmos pedig néprajzkutató (magyar nyelv és kultúra tanszék, Kolozsvár). A jelek szerint nem tartják számon egymást, csupán Láng Zsoltnál található egy-két hivatkozás Egyedre és Salat Leventére, mégis azonos vagy legalábbis hasonló értelmiségi magatartást képviselnek, rokon a beszédmódjuk, és Láng Zsolt lírai esszéje, publicisztikája alapvetôen szépírói, kulcsfogalmaik közt is sok a meglepô azonosság: értelmiségi önreflexió, a személyiség autonómiája, Erdély-mítosz, szellemi állapotok. És mind az öten kerülik a többes szám elsô személyt, a mi használatát.
Úgy vélhetnôk, hogy talán közös a mesterük, ahogyan egykor Bretter György volt a közös mester az emlékezetes Szövegek és körülmények címû könyvecskében debütáló szerzôk számára. De itt sokkal többrôl van szó: öt önálló kötetrôl és olyan kiforrott egyéniségekrôl, akik többé-kevésbé eltérô utakon szellemi autonómiára törekedtek, és úgyszólván minden közös vonásuk is erre a személyes autonómiaigényre vezethetô vissza.
Kisebbségben a kisebbségen belül
Ez az igény pedig Erdélyben nem jár kockázat nélkül. Kultúránk alapvetôen közösségközpontú és tekintélyelvû értékrendje ugyanis - legalábbis eddigi tapasztalataim szerint - nemigen tûri az elkötelezetlen értelmiségi attitûdöt. Ilyen alapállásból szükségszerûen következik a társadalom- vagy, ahogyan Salat nevezi, a "sorskritika", az élveboncoló értelmiségi önreflexió, a mindenre kiterjedô kérdezô magatartás, mely kikezdi a bejáratott fogalmi rendeket, a közösségi mítoszokat, az egynemûsítô diskurzusokat, miközben minden ízében pluralista és toleráns szellemi közeget feltételez. A totális elkötelezettség azt jelentené, hogy lemondunk errôl az igényünkrôl, vagy ahogyan Salat Levente kihegyezi, azt eredményezné, hogy elemi szabadságunkat, magát "a gondolkodást elkötelezettséggel cseréljük fel." (91. o.)
Nem teljesen példátlanok az ilyen vállalkozások, hiszen a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport (KAM) a maga módján közel két évtizede mûveli ezt, s bár ez az öt szerzô jelentôsen bôvíti a kört (s hasonló szerepet játszik a sepsiszentgyörgyi Bíró Béla és Lôrincz József is), de még mindig csupán elenyészô kisebbséget alkotnak a romániai magyarság szellemi életét ma is meghatározó politikai és más - nagymértékben átpolitizált - intézmények mentalitásának hatósugarához képest. Az utóbbiak pedig meglehetôsen türelmetlenül viseltetnek mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki nem simul bele a hagyományokba. Az író, Láng Zsolt számára ez az intolerancia legelsôsorban a közéleti nyelv kalodáját jelenti: "Erôszakosak a mondatok, erôszakosak és önzôk, vagyis otrombán akarnak a maguk szolgálatába állítani, körülvesznek, és máris fújtatva sodornak, miközben azt akarják, hogy az együvé tartozás ujjongó mámorát érezzem, ha pedig ellenállok vagy vonakodom, a legkedvezôbb esetben is egy alattomos oldalba bökéssel hagynak magamra, sziszegôn átkozódva, nagy garral rossz híremet keltve aztán" (146. o.).
A szóban forgó öt kötet szerzôje tehát maga is kisebbség ebben a romániai magyar kisebbségben, az ilyen státusnak megfelelô összes társadalmi-morális kockázattal együtt, mint amilyen a megbélyegzés, az egynemûsítô bekebelezés vagy éppenséggel a kirekesztés, mellyel a többségben levôk szokták sújtani a legkülönfélébb minoritásokat.
Annak, hogy az egyes szám elsô személyû, a kérdezô, a kritikai gondolkodás Erdélyben enyhén szólva nem népszerû, tudatában van mindegyikük. Erre tér ki egy helyen nem kis malíciával Egyed Péter is: "A magunkkal és magunkban, magunkról folytatott, akár magányos dialógusnak megvannak a hagyományai az erdélyi gondolkodás történetében, hogy csak néhány kiemelkedô képviselôjére hivatkozzam: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen - akinél sötétebb képet talán senki nem festett az erdélyi köznemesi provinciáról -, Hermányi Dienes József, Wesselényi Miklós, Makkai Sándor. Hermányi azért is fontos, mert ô a hagyomány mitizáló-romantikus felfogásával szemben (>>minden, ami erdélyi, az eredeti, egzotikus és már ettôl fogva is jó<<) rámutat arra, hogy gyakorlatilag a szellem minden jelentôs képviselôjét Erdély beledöngölte az agyagba, az Apáczai-modell, a Tótfalusi Kis Miklós-modell azt jelenti, hogy miként lehet rövid idô alatt egynemûsíteni, kétségbeesésbe kergetni és végül elpusztítani. Aztán meg hatalmas temetést rendezni, emlékezeteset, és utána öröklétig ünnepelni, és felmutatni az utána következôknek." (188. o.)
Ilyen tapasztalatok alapján a közelmúltra vonatkoztatva is joggal jegyezheti meg Veress Károly, hogy a hatalmi pozícióban levô értelmiségnek "azokat az idôközben formálódó >>másként gondolkodó<< új értelmiségi csoportokat, akik az értelmiségi szerepvállalás másfajta értelmezésével próbálkoztak (…) sikerült részben a kultúra perifériáján, az intézményi kereteken kívül tartania, oly módon, hogy elkerülhesse a hatalmának velük való megosztását." (133-134. o.)
De mihez képest "másfajta"- a többség szemében esetleg "deviáns"- ez az értelmiségi szerepvállalás? Erre részben Tánczos Vilmos világít rá az eddig uralkodó, mindmáig meghatározó szerepmodellt történelmi távlatokban összegezô fejtegetésében: "Szabó Dezsôék és Balázs Ferencék óta, az Erdélyi Fiatalokon és a Hitel körén át, az ellehetetlenült kisebbségi helyzetben újra meg újra tiszteletre méltó utópiákat gyártottunk a falusi nép és a falusi értelmiség nemzetmegváltó szerepérôl, s az ezzel kapcsolatos ideológiai jelszavak az iskola és a tömegtájékoztatási eszközök révén a >>nép<< közé is visszakerültek. A fényes szelek nemzedéke, noha a meghirdetett célok, ideológiai jelszavak viszonylatában legtöbbször visszájára fordította a korábban hirdetett keresztény és nemzeti eszméket, lényegében ugyanarra a régi hitre, lendületre támaszkodott, ami a negyvenes-ötvenes évek fordulóján még élt az emberekben, elsôsorban az értelmiségben. A hit tartalma hirtelen átalakult ugyan, de maga a messianisztikus küldetéstudat megmaradt. Ez a hit az, ami ma eltûnôfélben van, noha az értelmiség egy része - olykor valódi megoldások keresése helyett - még ma is hangoztatja ezeket a szólamokat, s mivel jól vagy rosszul megél belôlük (vagy mert tényleg hisz bennük?), egyelôre nem hajlandó tudomásul venni a megváltozott realitásokat. Meg merem azonban jósolni, hogy rövidesen kénytelen lesz, mert az ezredforduló életeszményeihez, a mindenhová eljutó modernizációhoz való alkalmazkodás közepette olyan elmozdulások következnek be a >>népi<< tudatban, hogy a kivénhedett nemes ideológiákat épeszû ember nem tudja majd nyilvánosan felvállalni." (79-80. o.)
És ezt az értelmiségi ideológiát olyan ember nevezi "utópiának", aki néprajzosként a legközvetlenebbül közlekedik a "nép" körében, a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt, aki azonban - jóllehet a hagyományokat dédelgeti - világosan látja, felméri az elkerülhetetlen modernizáció sürgetô szükségletét, mely végérvényesen kihúzza a talajt a népmentô, nemzetmegváltó pózok alól. A hagyományos értelmiségi szerepvállalást övezô szkepszisükre vall az is, hogy Veress Károly például "értelmiségi illúziónak" minôsíti a küldetéstudatot, amely minden egyéb, a valóságban mûködô gazdasági és társadalmi tényezôt elfeledve, "a kultúrának szán kisebbségmentô és megtartó szerepet". (97. o.)
Bolsevik beidegzôdések?
Végsô soron mind az öten azt a képviseleti elvet kérdôjelezik meg, amelynek alapján a XIX. századból átörökített, hagyományos szerepmodellt megtestesítô értelmiségiek önmagukat - minden termékeny kétely nélkül - az általuk elképzelt közösség, a "nép" törekvéseinek szószólóiként tételezik, és fel sem vetik a legitimációra vonatkozó, egyre kínosabb kérdéseket. Van-e "mandátumuk", s ha van, kiktôl kapták? Az uralkodó értelmiségi ideológia eme elképesztô magabiztossága pedig a kirekesztésnek olyan gesztusaival társul, melyeket még a legszelídebb szerzô, Láng Zsolt is bolsevik beidegzôdéseknek minôsít: "Irodalmunk bolseviki beállítottságú (…) Ki kell rekeszteni azokat, akik akár puszta jelenvalóságukkal mást képviselnek, akik nem csatlakoznak az uralomra törô formációhoz, akik akadályozzák ideológiájának érvényre jutását. Irodalmunk - ezt a szót használja minden bolsevizálódó formáció." (108. o.)
Az irodalom csupán egy példa, de az egész erdélyi magyar kultúrában ilyen, önmagát egyedül értékesnek tekintô kánon uralkodik. Mert nálunk sajátos módon kanonizált az egész értelmiségi lét és szerepkör is, s e kánon szerint az értelmiség legfôbb dolga a nemzetmentô, népszolgálati "képviselet".
Az értelmiségi messianizmus anakronisztikusnak vélt szerepével ezek a szerzôk az autonóm értelmiség/személyiség, az intellektuális függetlenség és a kritikus magatartás eszményét állítják szembe. Önreflexióik különbözô értelmezési keretek felôl, de nagyon hasonló konklúziókhoz vezetnek. Egyed Péter az autonómia elgondolásának európai filozófiai hagyományára támaszkodva érvel "a vélemények autonómiájának", pluralitásának létjogosultsága és a tolerancia mellett, mely "minden véleménynyilvánítás fundamentuma". (46. o.) Ezzel kapcsolatban figyelmeztet arra, hogyan rejti el az egyéni autonómiát a többes szám elsô személyû diskurzus: "A feltétlen és implicit hivatkozás egyfajta többes számra - mi ezt így tesszük, így gondoljuk, így véljük, nekünk ez így jó stb. - mindenképpen a kezdettôl, az önrendelkezéstôl, bensôségességtôl, személyességtôl távolítja el az egyént, már azt, ami megmaradt belôle."(35. o.) A továbbiakban pedig kitér arra, hogy a tradicionális társadalmakban a kanonizációs mechanizmus úgy mûködik, hogy miután szentesítette valamely tekintély véleményét, hajlamos arra, hogy "aztán az összes többi autonómiát vagy véleménycsoportot elzárja a nyilvánosságtól."(48. o.) E helyen ugyan nem utal rá közvetlenül, de kötetének egész összefüggésrendszerébôl az tûnik ki, hogy ez a sajátos kanonizációs mechanizmus a mi köreinkben is úgy mûködik, hogy "nem szívesen nyit teret az értékek és érdekek elengedhetetlen pluralizmusának". Márpedig - írja - "ha az egyénre nem fogunk odafigyelni, és nem vigyázunk arra, hogy az egyes romániai magyart mi foglalkoztatja, könnyen fenntarthatunk egy olyan állapotot, amelyet mindennek nevezhetünk, csak éppen a szabadságnak nem." (79. o.)
Mítosztalan valóságkép - nemzetárulás
A szellem autonómiájának gondolata Salat Levente kötetén is nagy nyomatékkal vonul végig. Ezt megalapozza már elsô nagy ismeretkritikai tanulmánya (Tudásszociológiai szempontok az ismeretrendszerek elkötelezettségének kérdéséhez), de közvetlenebbül ott veti fel, ahol a méltatlanul elhallgatott Karácsony Sándor példáján keresztül bevezeti az intellektuális autonómia fogalmát, amely nem más, mint "a magunk teremtette, a választott kötöttségek vállalása", olyan kritikai alapállás, mely "elutasít mindenféle hajlandóságot arra, hogy bármiféle elôzetes véleményt, eleve adott tradíciót fenntartás nélkül elsajátítson". (89. o.) Ez a kijelentés Salat Levente esetében sem pusztán elvi állásfoglalás, hanem kisebbségi helyzetünkre is alkalmazott, gyakorlati következményeket implikáló hitvallás: "míg létezhetnek olyan helyzetek (gondoljunk például a kisebbségi lét bizonyos kulcsmozzanataira), amelyekben a morális autonómia vállalhatatlan luxus, addig az intellektuális autonómia olyan eszmény, amelynek beválthatóságába vetett hitünket (…) semmilyen körülmények között nem szabad feladnunk." (84-85. o.) A vállalt pozíció kockázataira ô maga tér ki, amikor jelzi, hogy a többségi és a kisebbségi nacionalizmusok erôterében az effajta személyes integritás - mint "közép" - megôrzése egyet jelenthet a nemzetárulás bélyegének elszenvedésével. (119. o.)
És milyen az a valóságkép, mely ebbôl a kritikai nézôpontból megmutatkozhatik? Mítosztalan. És sokkal összetettebb, mint a minden ízében átpolitizált, egynemûsített és a sajtóban leginkább forgalmazott "valóság".
A mítosztalanság mindenekelôtt az Erdély-képre vonatkozik. És erre elsôsorban a néprajzkutató hívja fel a figyelmet: "A magyarországi >>széles tömegek<< Erdéllyel kapcsolatban sohasem hitelességet akartak, hanem elérzékenyülést, rajongást, borzongást, döbbenetet, szóval valami olyasféle érzést, amit szép limonádéfilmek, krimik vagy másokkal történt szerencsétlenségekrôl szóló tévéhíradók nézése közben szokott érezni az ember. Az elmúlt évtizedekben mindez az Erdély-sztereotípiák segítségével jól megélhetô volt. (…) Ezek a sematikus, jól bejáratott ünnepi Erdély-képek Magyarországon valójában már nem funkcionálnak. Hitelüket vesztették, mert amióta az erdélyiek elárasztották a Moszkva teret, az aluljárókat és a pályaudvarokat, anyaországbeli honfitársaink egy másik Erdéllyel szembesültek. De érzésem szerint valójában sem az Erdély-mítosz, sem az erdélyi valóság nem érdekli ôket." (Tánczos: i. m. 76. o.) Másrészrôl megvilágítja azt is, hogyan hat vissza ez a mitizált Erdély-kép magukra az érintettekre: "Az értelmiség által Orbán Balázsék, Kriza Jánosék óta forgalmazott (…) erdélyi mítoszok megfertôzték a falusiak >>felvilágosultabb<< részét, akik ma inkább valamiféle romantikus heroikus gesztusként, esetleg a népi kultúra >>megörökítéséért<< hozott áldozatként értelmezik a filmesek, tévések, folkloristák falujárását." (77. o.) Ugyancsak ô, a csángókkal is behatóan foglalkozó néprajzos figyelmeztet a csángók és az erdélyi magyarok közti nyelvi és kulturális szakadékra, és arra, hogy visszahonosításuk esélye mennyire csekély: "Semmiféle romantikus vágyálom jegyében nem lehet azt követelni egy szülôföldjét elhagyó, tehát sebezhetôvé, talajvesztetté lett embertôl, hogy új környezetében egy védekezô helyzetben lévô kisebbséghez asszimilálódjék." (181. o.)
Egy ilyen nézôpontból sem a csángóság, sem a kisebbségi magyarság nem egynemû, arc nélküli tömeg, amelyben az egyed léte és értéke elhanyagolható lenne, hanem hús-vér emberek, személyek differenciált csoportja, amelyben mindenki sajátos létproblémáival küszködik. Akik egynemû összességnek tekintik ôket, "nem gondolkoznak egy reális közösségben. Követelményük egy illuzórikus közösséghez való hitszerû viszonyulás velejárója, amelyben a közösség mitikus idealizálása elfedi a valóságos egyéni létproblémákat"- írja Veress Károly (100. o.). Majd rámutat arra, hogy ez az egynemûsítô szemlélet, mely csupán közösségi identifikációt kínál, és kizárja az individualizációt, milyen abszurd választás elé állítja az adott közösséghez tartozó egyéneket: "Ilyenkor az egyén számára az élete értelmét meghatározó tényezôk szétválnak, és ô arra kényszerül, hogy válasszon a közösséghez való tartozás, valamint az egyéni boldogulás lehetôségei között. Ilyen helyzetekben az egyén azzal egyidejûleg, hogy önmagát választja, nem választhatja a közösséget is, amennyiben erôsebbnek bizonyul egy racionálisabb életvitel vonzása, mint a közösséghez való misztikus, irracionális kötôdés." (101. o.)
Dilettánsok heroizmusa
Egyén és közösség értékeinek egyensúlyát keresik tehát egy olyan kontextusban, amikor az erdélyi politikai elit egynemûsítô diskurzusa valósággal elnyeli a civil szféra és a személyiség alapértékeit, és csupán a kollektív önrendelkezés imperatívuszát tartja napirenden. Az RMDSZ politikai elitje által forgalmazott "egységeszmérôl" Veress Károly ír alapos, meggondolkoztató elemzést, az autonómia-program hiányosságairól pedig Salat Levente kritikája a legradikálisabb. Több helyütt, de különösképpen Beszéljünk az autonómiáról címû esszéjében utal arra a kommunikációs szakadékra, ami a politizáló és a civil szféra közt ebben a viszonylatban egyre mélyül: "Az, ahogyan a romániai magyarság vezetô politikai ereje az autonómiakérdést kezeli, a magáért való, szimbolikus politikai cselekvés aggasztó jeleit mutatja. A romániai magyar kisebbségi társadalom - miközben minden gondjának-bajának orvoslását a közelebbrôl meg nem határozott autonómiától várja - mélyen, már-már maradéktalanul átpolitizálódott: a civil szféra elvesztette viszonylagos autonómiáját és kontrollját a politikum szférája fölött; a politika kudarcai az egész kisebbség kudarcaiként telepednek rá az egyének tudatára; a megmaradás esélyeit pedig csak a politikum egyre lehangolóbb, egyre elbátortalanítóbb perspektívájából lehet mérlegelni." (174. o.) E kép részben módosulhatott az RMDSZ kormányra kerülése óta, Salat Levente következô megállapítása azonban a továbbiakra nézve is érvényes maradt: "Az autonómiát valóban a politika küzdôterein kell kivívni, de érvényt szerezni neki csak autonóm alanyok révén lehet a civil hétköznapok arra lehetôséget biztosító világában." (175. o.)
Szerzôink nem csupán a politikai szféra bírálatában tesznek egybehangzó megállapításokat, de nem kevés kritikával illetik a romániai magyarság jelenlegi szellemi állapotát, intézményeit, a nyilvánosság szerkezetét is. Bírálatuk azonban nem tekint el azoktól a helyzetünkbeli hátrányoktól, amelyek a történelmi múlt során halmozódtak fel. "Az erdélyi polgárosodás kényszerpályájával, megkésettségével, majd a történelmi kataklizmákkal magyarázható, hogy a polgári értékek és a hagyományosak közötti viszony természetellenessé vált, alkalmasint manipulálhatóvá. Irodalomban, mûvészetben a tradicionális formák stilizálása többnyire azok idealizálásához vezet, és a két értékstruktúra eredeti ötvözésére csak a zseni képes, mint amilyen Ady vagy Tamási volt." (Egyed Péter: i. m. 190. o.) És
- akárcsak a maga idejében Makkai Sándor - Egyed Péter is megfogalmazza az egyetemesség imperatívuszát: "A kisebb európai nemzetek és nemzetiségek csak akkor viszonyulhatnak az univerzalizmushoz, mint az egyetlen értékmegjelenítô alakzathoz, ha önmagukat a nagykultúrában képesek képviselni, megmutatni. Minden egyéb regionalizmus és gyakorlatilag folklorisztikus jellegû." (188. o.)
Az erdélyi magyar szellemiség egyik meghatározó sajátossága az, hogy idôképzeteit a múltbeli értékek dominálják: "A Romániából, Erdélybôl visszatérô nyugati megfigyelôk, analisták szinte kivétel nélkül megemlítik a médiában folyó diskurzus, az érvelés erôteljesen történeti jellegét, a múlt hangsúlyos voltát (…) idôképzetünk eleddig tehát strukturálisan múltorientált" - jegyzi meg Egyed Péter (183-184. o.), akinek véleményével egybecsengenek Salat Levente megállapításai is. Ô a történeti hagyomány hézagait kitöltô hiedelmekre és a politikai kisajátítás veszélyére is felhívja a figyelmet.
A kisebbség mentalitásának értékszerkezetében Veress Károly arra is rávilágít, hogy a szakértelem tekintélyével szemben a dilettánsok ún. "heroizmusának" túlsúlya érvényesül, ezért "az elitpozíciók megszerzése során azoknak a törekvéseit fogja inkább legitimálni, akik minél meggyôzôbben, hitelesebben igyekeznek végigjátszani a megbízhatóság, ügyszeretet, áldozatkészség jellemvonásait tanúsító rítusokat.
A dolog kevésbé látványos oldala - a szakszerûség - rejtve marad (a harsány hangvételû rítusok sokszor éppen hiányának tudatos elrejtését célozzák), s amennyiben csupán a maga rítusmentes ridegségében próbál érvényesülni, idegenül hat, bizalmatlanságot vált ki, vagy éppenséggel gyanakvást kelt, s nem számíthat a szükséges legitimációra." (168-169. o.)
Általános az a jelenség is, hogy miközben saját, önálló intézményeink egyre szaporodnak, a kisebbség közérzetét mégis a siránkozás jellemzi. "Azok a formák - írja Egyed -, amelyeken át az erdélyi magyarság önmagát láthatja: saját intézményei. Van egy politikai pártja, feltételesen létezô felekezeti iskolái, valamelyes helye az állami oktatási intézményekben, kulturális alapítványai és társaságai, szakmai szervezetei, gazdasági vállalkozásai, de legfôképpen viszonylag szabadon mûködô történelmi egyházai és sajtója. Mindez azonban nem tükrözôdik kellôképpen a mentalitásában. Magyarjaink állandóan ijedeznek és siránkoznak." (192. o.)
A romániai magyarság régi és újabb intézményeit elemezve Egyed Péter, Salat Levente és Veress Károly egybecsengô következtetések levonásával erôsíti egymás véleményét. Salat Levente írja: "Erdélyben ötévnyi alázatos lojalitás és fáradságos munka bizonyította be, hogy a megörökölt intézményeket meg lehet éppen belülrôl reformálni, de nem lehet azokat a változás mérvadó tényezôivé fölfejleszteni. Hogy a megörökölt kereteken belül lehet nyugodtan európázni, lehet értekezni a civil társadalmi berendezkedés, hatalmi és munkamegosztás elônyeirôl, lehet ékeskedni a kor szellemi helyzetére vonatkozó tájékozódás érdemeivel, de ettôl Európa még megy tovább a maga útján, a megörökölt keretek pedig maradnak ott, ahol lenniük adatott." (145-146. o.) De nem csupán az állami intézményi keretek kitöltését látja kétségesnek, hanem az újraindított történelmi hagyományú magyar intézmények tartalmasságát is megkérdôjelezi: "A jogfolytonosság címén föltámasztott, nagy múltú, patinás szervezetek újraindításának kísérletei is sajátos módon hozzájárultak a kollektív sikertelenség érzésének táplálásához: azáltal mindenekelôtt, hogy az eltulajdonított javak, a közösségi tulajdonok visszaigénylésének illúziókkal kezelt kérdésében már-már saját raison d'etre-jüket kockáztatták, de szerepe volt az összkép alakításában annak is, hogy a megörökölt kereteket nem sikerült - legalábbis egyelôre - olyan szellemi tartalékok mozgósításával feltölteni, amelyek biztosíthatták volna számukra a múltjukhoz méltó helyet és szerepet a romániai magyarság szellemi, tudományos és szervezeti életében." (177. o.)
Láng Zsolt az erdélyi magyar kultúra összes betegségeit, sajátos módon, elsôsorban a nyelv, a nyelvhasználat problémájaként kezeli. Véleménye szerint Trianon után - miközben a világirodalom nagy paradigmaváltáson ment keresztül - a magyar irodalom "a lemaradás nyûgeivel és ballasztjaival a romantika sávjában ügetett. A nyelv tehát nem volt készen, védtelen volt, és (…) az Erdély elszakadása fakasztotta itteni ideológiák ezért nyerhettek sebtében teret, juthattak simán uralomra. A politikai hatalom, az ideológia a nyelven keresztül érvényesíti magát és akaratát." (107. o.)
Kétlábú barométerek
A kisebbség kulturális helyzetének legátfogóbb értelmezése Veress Károly kötetében, Egy kulturális paradigma buktatói címû tanulmányában található, és azokat az elemzéseket egészíti ki mérvadó összefoglalással, melyek az említett csíkszeredai antropológusok mûhelyében már a nyolcvanas évek végén megszülettek. Ez az írás rávilágít arra, hogy a romániai magyar vezetô értelmiség egynemûsítô, hamis valóságképére hogyan épül rá egy a kultúráról alkotott torzkép, amely hozzájárul a hamis valóságkép újratermelôdéséhez. A torzulás annak az eredménye, hogy a kisebbségi értelmiség hangadó része a kultúrát - a nemzetmentés eszközének tekintve - kisajátítja az általa felismerni vélt kisebbségi érdekek érvényesítése céljából. Ennek következtében a kultúra öntörvényû értékalkotó funkciója háttérbe szorul, és ideológiával telítôdik, mely közvetlenül az értelmiség szerepének fenntartását, legitimációját szolgálja. Ahogyan Veress Károly írja: "Az így létrejövô kulturális képzôdménybôl a kulturális értékalkotás autonóm mûködési mechanizmusait olyan ideológiaképzô mechanizmusok szorították ki, amelyek kitermelték az értelmiségnek az önmagáról és felvállalt szerepkörérôl alkotott tudati képét." (89. o.) A kultúrának ez a beszûkítése olyan értékorientációnak kedvez, amely a kisebbségmentés erkölcsi követelményének megfelelô népszolgálati elvet, elkötelezettséget az autonóm értékalkotás fölé helyezi.
Veress Károly hûvös elemzése - anélkül hogy megfogalmazná - nagy nyomatékkal veti fel az értelmiség felelôsségét a kultúra területén elôidézett torzulásban: "Ezt a kulturális paradigmát érvényesítô értelmiségi beállítódás egy olyan értelmiségi magatartásmodellt termelt ki, amely az egyedüli autentikusnak vélt értelmiségi magatartás mércéjeként mûködött. Ez a modell az értelmiség tényleges cselekvésképtelenségét, az autentikus cselekvési lehetôségektôl való megfosztottságát a cselekvô értelmiség illúziójával leplezte. A reális cselekvés élményének a hiánya ezáltal a kultúra síkjában az "ahogy lehet" cselekvési formák imperatívuszává szublimálódott. Így a kultúra mûködésében az autentikus értékalkotás szerepkörét a kisebbségi létszimbólumok termelése vette át." (90. o.) Az intézmények tényleges mûködésénél így vált fontosabbá a puszta fenntartásuk, így váltak önmagukban a megmaradás szimbólumaivá. A kisebbségmentô szerepet kisajátító értelmiség abban vált érdekeltté, hogy távol tartsa magától a kritikai önreflexiót, és minden olyan törekvést elutasítson, mely ezen az ideologikus kultúraszerkezeten kívül, önálló értékalkotással próbálkozott: "A kultúrának számos - egyébként a kisebbségi megmaradás szempontjából is fontos - területe kimaradt ebbôl a paradigmából. Közben felnôttek fiatal értelmiségi nemzedékek, megjelentek fiatal mûszakiak, valamint a szaktudományos, filozófiai, szociológiai kutatásban érdekelt fiatal szakemberek csoportosulásai, akiket a kulturális paradigmán alapuló intézményrendszernek nem sikerült integrálnia, de a saját intézményalkotási törekvéseiket marginalizálta, s bár közvetetten, hozzájárult szétszóródásukhoz." (94. o.) Az itt elnagyoltan felvázolt, egyébként nagyon részletesen kidolgozott gondolatmenet 1990-ben született ugyan, de következtetései, sajnos, mindmáig érvényesek: ez az értelmiségi mentalitás a posztkommunista korszakban is meghatározója az erdélyi kulturális életnek.
Összegzésképpen Salat Leventét idézem: "Hol vannak a politikának el nem kötelezett romániai magyar értelmiségiek, a közérzet e kétlábú, tollatlan barométerei, akik elôre jelezhetnék a készülô viharokat? Akik a mobilizált, görcsbe rándult, ízig-végig átpolitizált és pszeudo-egzisztenciába csúszott romániai magyar kisebbségi társadalom nevében kikérhetnék maguknak a stigmákat, és elszámoltathatnák a politikusokat? Hol vannak tehát?" - kérdezi egy helyen már-már türelmetlenül. (167. o.) És - folytathatom a gondolatot - hol vannak az új kulturális paradigmát, a bátor kritikai önreflexiót képviselô értelmiségiek?
E könyvek ismeretében mindkét kérdés retorikainak minôsíthetô. Hiszen itt vannak, ebben a könyvsorozatban, melynek eszméltetô világossága, akárcsak Ariadné fonala, kivezet az útvesztôbôl, és rálátást biztosít arra a labirintusszerû szövevényre, amiben - az újszerû megfogalmazás hatalma nélkül - elveszhetünk, és amit úgy hívunk: kisebbségi lét. Általuk, köteteik által - Láng Zsolt heideggeriánus kifejezésével élve - új hagyományt lehet(ne) "alapítani".
Véleményem szerint máris többrôl van szó: létrejött egy új kánon, az új értelmiségi szerep-paradigma.
1 Egyed Péter: A jelen-létrôl. Kolozsvár, 1997, Komp-Press, Korunk Baráti Társaság; Láng Zsolt: Hányan mentek Piripócsra? 1995; Salat Levente: Filipppika az idô ellen. 1996; Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. 1996; Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok. 1996. A sorozatborítót Deák Ferenc tervezte. A zárójelben megadott oldalszámok e kötetekre vonatkoznak.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu