Molnár Gusztáv

Az erdélyi kérdés

(Bethlen István 1933. november 30-i, londoni elôadása)

Ha kellôképpen értékelni tudtuk volna az idôt és a helyzetet annak az egy évnek a folyamán…,

olyan elsôrendû fontosságú alaptörvényekkel vértezhettük volna fel magunkat, amelyek még a dualizmus bûnébe esett monarchiában sem hagytak volna cserben bennünket.

(George Barit az 1863-64-es erdélyi diétáról)

Az 1996. novemberi romániai választások második fordulója elôtt két figyelemre méltó térképet tett közzé a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja (PDSR) által az elsô fordulóban elszenvedett vereséget kétségbeesetten elkerülni igyekvô Iliescu választási stábja.1 Az elsô Samuel Huntington híres, The Clash of Civilisations (Civilizációk konfliktusa) címû mûvébôl való, és a nyugati civilizáció keleti (kelet-európai) határait ábrázolja (1. ábra), a másik pedig a huntingtoni határvonal romániai szakaszát pontosan követô elsô fordulós elnökválasztási eredményeket. A Huntington által a nyugati civilizációhoz sorolt Erdélyben - Hunyad és Máramaros megye kivételével - az elsô fordulóban mindenütt az ellenzéki elnökjelöltek kerültek ki gyôztesen, szemben az ortodox Kelet-Európához sorolt Regáttal, ahol viszont majdnem mindenütt Iliescu diadalmaskodott.

Erdélyt, a választási felhívás szerint, nyilvánvalóan ki akarják szakítani "Románia testébôl", és ennek az erdélyi autonómia, az ország föderalizálása formájában megvalósuló bûnténynek nem más, mint maga Emil Constantinescu, az ellenzék elnökjelöltje az eszköze.

Az érdekes az, hogy a szóban forgó térképek tényleg pontosan tükrözték a valóságot. A második forduló eredményei azt mutatták, hogy Iliescu Regátban (8,5 millió érvényes szavazat) megszerezte ugyan a többséget (52,4%), de a jóval csekélyebb választóerôt (4,5 millió érvényes szavazat) képviselô Erdély oly nagy arányban szavazott a Demokrata Konvenció jelöltjére, hogy ez a többlet ellensúlyozni tudta Constantinescu regáti vereségét. (2. ábra)

Huntington civilizációs paradigmáját sokan tekintik "erkölcsileg vitathatónak és politikailag veszedelmesnek".2 H.-R. Patapievici, a kitûnô román esszéíró, akinek "Huntington központi tézise nem szimpatikus", egészen odáig megy, hogy az amerikai tudóst az ellenfél teljes megsemmisítésére törekvô vallásháborúk apologétájának nevezi. Ilyesmirôl természetesen szó sincs, Huntington csupán annyit állít, hogy a több ezer éves múltra visszatekintô civilizációk közötti lényegbevágó különbségek konfliktusokhoz és esetenként akár háborúhoz is vezethetnek. A kérdés pontosan azért vált éppen most aktuálissá, mert a nyugati civilizáció - szemben más civilizációkkal - immár túljutott "a zûrzavar és az egymással hadat viselô államok … szakaszán, és elindult az egyetemes állam felé"3. Ha tehát a Nyugat most, saját határai mentén, fegyveres konfliktusba is keveredik, az egyrészt csak valamilyen nem nyugati jellegû, "barbár" fenyegetésbôl eredhet, másrészt - legyen a szóban forgó konfliktus bármilyen jelentéktelen - magát a most kialakulófélben lévô, "államszövetségek, szövetségi államok és nemzetközi rezsimek elegyeként" felfogható nyugati civilizáció-államot, az új demokratikus "birodalom" egészét érinti, azaz készteti önreflexióra.

Patapievici e kérdésben elfoglalt álláspontjának problematikussága azonban csupán következménye a szerzô sajátos egyetemességfelfogásának. "A kapitalizmus, a fizika, a matematika, a jogállam - írja - egyformán egyetemes struktúrák, és mint ilyeneket, bárki hasznosíthatja ôket, függetlenül attól, hogy katolikus, ortodox, hindu, sintoista, animista vagy az iszlám követôje."4 A román szerzô feltehetôen úgy véli, hogy egy civilizáció elfogadása csupán politikai akarat kérdése. Csak világosan és határozottan kell cselekedni, és akkor nem lehet gond a nyugati civilizáció normáinak érvényesítésével. Ez a modernizálódás és az elnyugatiasodás összetévesztésének tipikus esete. Egy ország elitje eldöntheti, hogy modernizálódni akar, és döntésének akár már néhány évtizeden belül meglátszanak az eredményei, de a civilizációváltás csak a befogadó civilizációval több évszázadon keresztül folyamatosan fenntartott szerves kapcsolat esetén lehetséges, és akkor sem elôre megjósolható eredménnyel.

Huntington Oroszországgal és Törökországgal példázza a teljes civilizációváltásra irányuló törekvés csôdjét. Nagy Péter és Kemal Atatürk ">>meghasonlott<< országokat hoztak létre, amelyek elbizonytalanodtak, voltaképpen mi is kulturális identitásuk".5 A nyugati mentalitást, a nyugati politikai és jogi kultúrát a modernizálódás világkorszakában azért nem lehet - már - elsajátítani, mert a nyugati civilizáció megkülönböztetô vonásai egytôl egyig a modernizációt megelôzô évszázadokban alakultak ki.

Huntington az ún. grand geopoliticque mûvelôje. A civilizációs paradigma kidolgozásával és a Nyugat egyetemesség-ábrándjának határozott cáfolatával neki sikerült talán a legpontosabban körvonalaznia a nemzetközi világrend jövô századi erôvonalait. Nem nagyon törôdik azonban a részletekkel, a finomabb árnyalatokkal, azokkal az egyes országokon vagy akár még kisebb területi vagy közigazgatási egységeken belüli határvonalakkal, amelyekkel az ún. mikrogeopolitika - vagy az e kérdések vizsgálatában élen járó francia geopolitikai iskola megfogalmazásában: a géopolitique interne - foglalkozik.

Tanulmányunkban pontosan azoknak az "apró" eltéréseknek a lehetséges következményeire kívánunk rámutatni, amelyek a Huntington által végigkövetett civilizációs határvonal és a nyugati intézmények most körvonalazódó határai között mutatkoznak.

Az Észak-Atlanti Szövetség madridi csúcstalálkozóján, majd nem sokkal azt követôen az Európai Bizottság brüsszeli központjában is a nyugati szervezetek szelektív bôvítése mellett döntöttek. Ezen sokan meglepôdtek, de voltaképpen csak az történt, amit a vezetô nyugati hatalmak - az Egyesült Államok, Németország és Nagy-Britannia - kezdettôl fogva akartak. A szelektív NATO-bôvítés elsôsorban annak köszönhetô, hogy a Clinton-kormányzat - a "piacdemokrácia" világméretû kiterjesztését szorgalmazó neowilsoniánus kitérô után - 1995-96 folyamán, legalábbis a lényeget illetôen visszatért az 1989-90-ben a "geopolitikai realizmus" jegyében kialakított eredeti amerikai stratégiához. Miközben a "politikailag korrekt" szóhasználat még mindig megköveteli, hogy az új választóvonalakról, "melyek nincsenek", szó ne essék, Madeleine Albright 1997 májusában legalább olyan drasztikusan utasította vissza a NATO belsô koherenciáját veszélyeztetô szélesebb körû bôvítésre vonatkozó francia javaslatot, mint a Bush-kormányzat képviselôi annak idején Mitterand európai konföderációs terveit.

Ma már az is elmondható, hogy a Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia közös nyugati integrálását elôsegíteni hivatott Visegrádi Együttmûködés létrehívása - bár konkrét kezdeményezôje Antall József magyar miniszterelnök volt - nem volt idegen az amerikai külpolitika hidegháború utáni stratégiai céljaitól. Az elsô tanácskozás magyar házigazdája tolmácsolta vendégeinek az akkori román miniszterelnök (Petre Roman) csatlakozási szándékát, de Havel elnök a román kérelmet elhárította. Amikor a három visegrádi ország vezetôi ebben egyetértettek, végül is nem tettek mást, mint hogy tudomásul vették - magyar és lengyel részrôl történelmi okok miatt nem minden lelki megrázkódtatás nélkül - a Nyugat új határait.

Hogy az Európai Unió a NATO-nál valamivel tovább terjeszkedhet, szintén kezdettôl fogva nyilvánvaló volt. A brüsszeli Európa Bizottság (Commission Européenne) által elfogadott Agenda 2000 címû munkaterv szerint végül is nemcsak az eredetileg javasolt három visegrádi országgal kezdik meg - 1998-ban - a csatlakozási tárgyalásokat, hanem Észtországgal és Szlovéniával is. Ez némi reményre jogosít a tekintetben, hogy az Európai Unió a XXI. század elsô évtizedében tagjai sorába fogadhatja valamennyi, kulturálisan a Nyugathoz és történelmileg Közép-Európához tartozó államot.

Közép-Európa integrálását nagymértékben megkönynyíti az a tény, hogy Németország mint közép-európai kulcsállam a II. világháború után mind gazdasági, mind politikai, mind pedig katonai tekintetben a Nyugat szerves részévé vált, majd a kommunizmus összeomlását követôen némi nehézségek árán ugyan, de magába olvasztotta az egykori Poroszország magját alkotó keletnémet tartományokat.

"Ha Közép-Európa újból megjelenik - mondta a párizsi Jelenkortörténeti Intézet (Institut d'histoire du temps présent) 1987-es Közép-Európa-vitáján Violett Rey francia geográfus -, akkor ezt csak a centralitás jegyében teheti, és nem csupán azért, mert >>épp középen<< helyezkedik el. Márpedig a centralitás sokféle felhalmozódási folyamatot feltételez (emberanyagban, tôkében, felszerelésekben), megfelelô terjeszkedési és kisugárzási képességgel. Közép-Európa több alkalommal is betöltött már ilyen szerepet (gondoljunk Bohémiára, a lengyel-litván királyságra, az Osztrák-Magyar Birodalomra), inkább politikai, kulturális és ideológiai, mint gazdasági jellegzetességeket mutatva. (Ez természetesen nem zárja ki egy bizonyos gazdasági szint meglétét. Ha az európai vasúthálózat klasszikusnak számító 1914-es térképét szemügyre vesszük, megállapíthatjuk, hogy az keleten hûen követi a Monarchia határát, miközben maga az osztrák-magyar vasút nem más, mint a nyugati rendszer peremhálózata.)

A centralitást világosan jelzô mûszaki újítások térképre vetítése egyértelmûen a nyugati-germán világ fölényét és a Trieszttôl az Elba torkolatáig húzódó vonaltól keletre elterülô térség viszonylagos elmaradottságát mutatja."6

Ma - tíz év után - megállapíthatjuk, hogy Közép-Európa majdhogynem elvesztette a francia szerzô által kiemelt politikai, kulturális és ideológiai jellegzetességeit, anélkül hogy gazdasági értelemben a "saját" centralitás irányába egy tapodtat is haladt volna elôre. Ez a fô oka annak, hogy - Pierre Béhar francia geopolitikus tézisével ellentétben - Ausztria-Magyarország nem lehet "jövôbe mutató eszme".7

Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy "Közép-Európa nincs".8 Nincs és nem is lehet mint saját centralitással rendelkezô önálló politikai entitás. De azonnal "megjelenik" mint világos politikai üzenetet is hordozó "kulturális mítosz", ha rések támadnak a civilizációs értékeivel összeegyeztethetetlen hatalom addig sziklaszilárdnak tûnô építményében. Sorin Antohinak igaza van, amikor azt mondja, hogy a "szellemi Mitteleuropa" programjának megfogalmazása a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban voltaképpen egy a századfordulós Bécs, a halódás alkonyi fényeiben ragyogó "rendkívüli Kákánia" (Patapievici) emlékét megidézô "regionális illúzió historiozófiai újramelegítése".9 De kétségtelen tény, hogy az eszményítés végeredményben geopolitikai célokat is szolgált, ha nem is feltétlenül a Mitteleuropa-gondolat megfogalmazóinak eredeti szándékai szerintieket. Milan Kundera Közép-Európája egyfajta orosz-német ketrecben tartott Occident kidnappé (elrabolt Nyugat-Európa). Konrád György pedig olyan kétszázmilliós Közép-Európáról álmodott, amelyhez a hatalmi tébolyból kigyógyult Németország is természetes módon hozzátartozik, s amely, ha nem adja fel ezer év óta megôrzött szuverenitását, sajátos kulturális és társadalmi értékeit mozgósítva képes lehet arra, hogy a megosztott Európa "katonai realitásainak karmaiból kiszabadítsa magát"10 Ehelyett, mint ismeretes, az történt, hogy a felemás és következetlen közép-európai diktatúra idején "újjászületett" Mitteleuropa boldogan adja fel semmit nem érô szuverenitását, hogy minél elôbb bekerülhessen a Németországot már korábban "beolvasztó" Nyugat gazdasági, politikai és katonai rendszerébe.

A kérdés most az, hogy vajon mi lesz azokkal a Mitteleuropa-fragmentumokkal, amelyek kívül maradnak a Nyugat új keleti határain. Mi történik azokkal a kulturálisan a Nyugathoz, történelmileg pedig Közép-Európához tartozó peremterületekkel, amelyek a jobb- és baloldali totalitarizmusok erôszakos centralizációjának hosszú évtizedei után - a demokrácia érvényesülésével egyenes arányban - egyre látványosabban különülnek el saját országaik kelet-európai régióitól?

*

Belarusz esetében a kérdést eldönteni látszik a túlnyomó orosz orientáció és az önálló nemzettudat hiánya. Ukrajnában pillanatnyilag nyugalom van, mert a saját államiságban megtestesülô identitástudat megfelelô egyensúlyt teremt a nemzetet legfôbb értéknek tekintô nyugati részek hagyományos nacionalizmusa és az inkább az államhoz kötôdô központi és keleti területek etatizmusa között. Ukrajna lassan, de biztosan a Nyugat felé halad, de nem égeti fel orosz kapcsolatait. A Vajdaság ugyan tipikusan közép-európai tartomány, de történelmi és demográfiai súlya csekély Szerbia és még inkább a Montenegrót is magában foglaló Jugoszlávia egészéhez viszonyítva. Miközben a titói Jugoszlávia idején kialakult egyfajta tartományi öntudattal bíró helyi bürokrácia, a vajdasági szerbek többségének nincs regionális öntudata. Itt - Erdéllyel és a Bánát romániai részével ellentétben - a mentalitás, a viselkedésminták és a politikai kultúra tekintetében az újabb és újabb hullámban érkezô szerb tömegek asszimilálták a korábban bevándorolt szerbeket.

Erdélyben ennek épp a fordítottja történt. Miután Budapest után Bukarest is alkalmatlannak ítélte Erdélyt arra, hogy önmagát igazgassa, a frissen megszerzett provinciát el is árasztotta regáti "hivatalnokokkal és apostolokkal". Ezt a dicsô hagyományt "fejlesztették tovább" a kommunista idôkben - Alexandru Vlad erdélyi román prózaíró kifejezését használva - "a balkanizálás komisszárjai". Az agresszív erdélyiségnek azok az újsütetû bajnokai - akiket az Erdély múltbeli szerepét és eljövendô esélyeit illetôen talán túlságosan is pesszimista marosvásárhelyi Al. Cistelecan sajnálatos módon visszhang és folytatás nélkül maradt esszéjében11 "elsô generációs erdélyieknek" nevez - nem az erdélyi románokat, hanem a centralizáló állam kizárólagos hatalmát jelképezô intézmények (mindenekelôtt az erôszakszervezetek) anakronisztikus szellemiségét képviselik. Ez azonban nem vagy alig érintette azokat a regáti románokat, akik nem "missziót" teljesítve, hanem a jobb megélhetés reményében kerültek 1919 után Erdélybe. Mivel ôk természetszerûleg a két legfejlettebb térséget, az erôteljes szász hatásnak kitett Dél-Erdélyt, valamint a magyarországi polgárosodás fô áramával a XVIII-XIX. század folyamán szerves egységet alkotó nyugati határszélt célozták meg, egy-két generáció elég volt ahhoz, hogy kulturális értelemben az ottani lakosság többségét alkotó erdélyi románokhoz hasonuljanak.

Az erdélyi románok erôteljes, a regátiakénál egyértelmûen nyugatiasabb jellegû kulturális identitása, valamint a viszonylag nagyszámú és jól szervezett magyar közösség léte és a posztkommunista nacionalizmussal szembeni következetes ellenzéki magatartása oda vezetett, hogy a már említett Belarusszal, Ukrajnával és Szerbiával szemben Romániában a mai - vagyis tág értelemben vett - Erdély mint közép-európai fragmentum az ország egészének jövôjét meghatározó szerepet játszhat. Szeretném leszögezni, hogy amikor az erdélyiek (románok, magyarok és természetesen a maradék németek) sajátos kulturális identitásáról beszélek, mindenekelôtt a munka- és az ezzel szorosan összefüggô politikai kultúrára gondolok. Vagyis azokra a sajátos jegyekre, amelyek a tömegdemokrácia körülményei között relevánsak, és nem annyira az elitek, mint inkább a "többség" szintjén mutatkoznak meg.

H.-R. Patapievici-nek bizonyára igaza van, amikor azt mondja, hogy nem hiszi, hogy a magyar alkotóképesség erôteljesebb volna Erdélyben vagy a Vajdaságban, mint Magyarországon, és nyugodtan állíthatta volna ugyanezt az erdélyi és a bukaresti románok viszonylatában is. Ugyanakkor nem kételkedik benne, hogy az erdélyi románok "megbízhatóbbak", mint a regátiak, ami az osztrák "birodalom üdvös befolyásának köszönhetô".12 Erdély politikai alkotóképessége azért lehet Románia szempontjából életbevágó jelentôségû, mert épp akkor mutatkozott meg, amikor a többségi demokrácia közönyös logikája a nyugatos elkötelezettségû regáti elitizmust már-már holtvágányra terelte.

Az Erdély és Románia többi része közötti lényegbevágó különbség már a legelsô, 1990. májusi választásokon láthatóvá vált. A Ion Iliescura leadott szavazatok 29, a Ion Ratiura leadott szavazatok 40 és az akkor autentikus ellenzéki jelöltnek vélt Radu Campeanura leadott szavazatok 66 százaléka származott a szavazati joggal rendelkezô lakosság 34 százalékát kitevô Erdélybôl.13 Ezt a nyilvánvaló tényt persze nem mindenki akarja tudomásul venni. Lucian Boia a román történelmi mítoszokról szóló kiváló könyvében megemlíti, hogy Pavel Cimpeanu az 1990-92 közötti választásokat elemezve teljesen mellôzi a megyei és tartományi bontású adatokat. "Márpedig - írja a bukaresti egyetem történelmi reprezentációkkal foglalkozó központjának vezetôje - éppen az az elképesztô az egészben, hogy - különösen az 1992. októberi elnökválasztások után - két, egymástól világosan elkülönülô övezetet látunk a Romániát valamikor az Osztrák-Magyar Monarchiától elválasztó határ mentén kirajzolódni."14

Székely Istvánnak az 1990-es és 1992-es parlamenti, valamint az 1992-es önkormányzati választások megyei eredményeinek kiértékelésével foglalkozó tanulmányából kiderül, hogy míg 1990-ben - a képviselôházi választások esetén - az ellenzék még csak abban a négy megyében ért el 40%-nál jobb eredményt, ahol a magyar lakosság aránya a legmagasabb, 1992-ben Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár megye mellé Bihar, Arad és Temes megye is felzárkózott (mégpedig 50 százaléknál magasabb eredménnyel).15

Végül az 1996-os választásokon az egyértelmûen román többségû ún. belsô erdélyi megyékben is megtörtént az áttörés. Ezzel világossá vált, hogy itt egy a magyar tényezôn jelentôségében messze túlmutató strukturális adottságról és egy fokozatosan erôsödô politikai tendenciáról van szó, amelynek még nem értünk a végére. 1990-ben az erdélyi "különösség" még nagyrészt a lakosság kb. 20 százalékát kitevô magyarság tömbszerû - tehát akár konjunkturálisnak is minôsíthetô - választási opciójának volt köszönhetô, és még Erdélyen belül sem tudott többségi irányzattá válni. 1992-ben ez a regionális többség már megvolt, de még nem vált országos tényezôvé. 1996-ra jutottunk el oda, hogy Erdély gyakorlatilag eldöntötte az országos választási eredményeket.

Figyelemre méltó, hogy ez a választási geográfia másfél évvel a választások után is világosan megmutatkozik. A CURS közvélemény-kutató intézet legfrissebb, 1998. júniusi felmérése szerint, ha most lennének az elnökválasztások, Iliescura, Corneliu Vadim Tudorra és Melescanura, a baloldali-nacionalista ellenzék három legnépszerûbb képviselôjére együtt Moldvában 45 százalék, Munténiában 54 százalék, Erdélyben pedig csak 40 százalék szavazna. Constantinescu ugyanakkor (egyedül, vagyis a kormány és az ellenzék között ingadozó Petre Roman és a második fordulóban biztosan Constantinescut támogató potenciális magyar jelölt várható eredményeit nem számítva) Moldvában 38 százalékot, Munténiában 33 százalékot, Erdélyben pedig 46 százalékot érne el.16 Az persze egyáltalán nem biztos, hogy ez az erdélyi többlet most elég volna ahhoz, hogy ellensúlyozza a revansra vágyó baloldali-nacionalista ellenzék regáti térnyerését. Az a - sajnos egyáltalán nem kizárható - fejlemény azonban, hogy Erdély a következô választásokon valószínûleg nem lesz képes eldönteni az országos választási eredményeket csak még drámaibb módon fogja kiemelni az erdélyi politikai kultúrának a regátival szembeni alapvetô másságát.

A román szellemi elit képviselôi különbözôképpen viszonyulnak az erdélyi jelenséghez. Boia és Patapievici már idézett megállapításai arra vallanak, hogy ôk ezt az Osztrák-

Magyar Monarchia sajátos hagyományaiból eredeztetik. Az 1996-os választások eredményeit kommentáló erdélyi Emil Hurezeanu is az eltérô történelmi hagyományokkal magyarázza a két régió közötti szembetûnô eltéréseket. "A felvilágosodás, a reformáció, a tolerancia és a verseny közép-európai értékeihez - írja -, amelyek fôként az erdélyi románok sajátjai, Romániában a társadalmi és politikai kultúra olyan formái csatlakoznak, amelyek a szemlélôdés és passzivitás, vagyis más, kevésbé aktív szociális kódok befolyása alatt állnak, és az ortodox-keleti értékvilág sajátjai." Ez - teszi hozzá nagyon helyesen Hurezeanu - "nem értékítélet, hanem ténymegállapítás".17

Bár Erdély mássága tulajdonképpen mindenki számára nyilvánvaló, az ebbôl adódó lehetséges regionális szerepre eddig egyedül Gabriel Andreescu hívta fel a figyelmet. Ha az erdélyi magyarok - hangzik a bukaresti Helsinki Bizottság elnökének idejekorán jött figyelmeztetése - az önrendelkezés és a különbözô nemzeti autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román-magyar határ mentén elhelyezkedô területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyeznék a hangsúlyt, "mozgásba lendíthetnék Erdély egészének polgári öntudatát". Gabriel Andreescu szerint óriási fényûzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetében "a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig ôrzô csodálatos tartomány" elônyeit.18 Odáig azonban ô sem megy el, hogy a fentiekbôl adódó intézményi, sôt alkotmányjogi konzekvenciákat is levonja.

A bevett liberális recept szerint az etnikai elkülönülés és kizárólagosság által elôidézett politikai természetû konfliktusokat a nemzet magasabb rendû politikai közösségében lehet és kell feloldani. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy nemcsak az etnikai elkülönülés, hanem a nemzeti egynemûsítés is konfliktusokhoz vezethet, következésképp a konfliktusokat ténylegesen feloldó politikai cselekvés alapjává az etnicitás és a nemzetiség helyett a territorialitást, a területi - lokális - identitást kell tennünk. A nemzetet tulajdonképpen úgy is felfoghatjuk, mint egyfajta álcát, amely az állam "saját" területe fölött gyakorolt kizárólagos hatalmát demokratikus formába öltözteti, és a nemzeti érzület "ellenállhatatlan" ereje folytán - az adott körön belül - általánosan elfogadottá teszi. De ez a spontán legitimáció alapjában véve éppoly sérülékeny és ingatag, mint az abszolút uralkodóké volt, és éppúgy nem tarthat örökké, mint ahogy a dinasztikus legitimáció sem tartott.

Az állam "saját" területe fölötti korlátlan uralma vagy, ha úgy tetszik, szuverenitása legalább annyira visszataszító (és veszedelmes) dolog ma, mint a polgári társadalom fölötti korlátlan hatalmához ragaszkodó zsarnoki állam törekvése volt a XVII. században. A tyrannust ugyanis - írta Apáczai Csere János, a gyulafehérvári, majd kolozsvári református kollégium puritán nézeteket valló tanára 1653-ban, alig négy évvel Stuart Károly lefejezése után -, "aki tudva és szántszándékból a polgári társaságnak minden, avagy több igazát elfordítja… vagy szépszerével, vagy haddal szabad elveszteni".19 Az elkerülhetetlen konfliktus abból adódott, hogy miközben az alattvalóból polgár, a királyi hatalomnak kiszolgáltatott rendi parlamentbôl pedig az immár politikai társadalomként mûködô "polgári társaság" saját intézménye lett, némely királyok ragaszkodtak az állami teljhatalom közjogi fikciójához. Az állam joga és a társadalom joga nem alapulhat egymásnak ellentmondó elveken, illetve ha ilyen kollíziós helyzet áll elô, akkor az elkerülhetetlenül nyílt vagy latens polgárháborúhoz vezet. Vagy az állam integrálja a társadalmat, vagy a társadalom az államot.

A Nyugat mint a társadalom által integrált állam politikai civilizációja, egész modern kori politikai fejlôdésének végakkordjaként, az önkormányzatiság természetes szükséglete és ellenállhatatlan ereje folytán a XX. század végére egy újfajta kollíziós helyzettel szembesült, amelyet az állami felségterület és a lokális területek, a központi nemzetgyûlés és a helyi parlamenteket igénylô tartományok vagy régiók konfliktusa jellemez. Ez az új kollízió a posztmodern (nemzetállamok utáni) kor par excellence polgárháborús állapota.

A probléma elméleti és gyakorlati megoldását - a XVII. században is, és most is - az angolok találták meg. A dicsôséges forradalom idején a közjogi kompetenciáknak a király és a parlament közötti megosztásával, ma pedig a devolúció bevezetésével, ami a központi és a helyi parlamentek közötti ésszerû hatalommegosztást valósítja meg. A devolúció azt jelenti, hogy a "nemzet lelke" által átszellemiesített, egyetlen és kizárólagos államterület uralmát felváltja a területek pluralizmusa. A lokális területek (történelmi tartományok vagy újabb keletû régiók) a devolúció révén az állami közigazgatás tárgyaiból az állam szubjektumaivá, bizonyos értelemben maguk is állammá válnak, ahogy a polgárok is "szuverének" lettek a XVII. századi Nyugat-Európában.

A területek pluralizmusa nyilván nem jelenti azt, hogy a nemzetállamnak valamely más nemzet államával kellene megosztania a "saját felségterülete" fölött korábban háborítatlanul gyakorolt egyeduralmát. De az adott nemzetállamon belül sem jelentheti a korábbi egységes területi szuverenitás valamiféle feldarabolását, új, szubnacionális területi kizárólagosságok megjelenését. Még a Skót Nemzeti Párt is, amely pedig Skócia teljes függetlenségének kivívását tekinti céljának, és egészen a legutóbbi idôkig a devolúciót is élesen ellenezte, változatlanul az angol királynôt (és utódait) tekinti államfôjének, az Európai Uniónak pedig nemcsak hogy változatlanul tagja kíván maradni, de erôsíteni, nem pedig gyengíteni akarja az uniós intézményeket. Neil MacCormick, az SNP vezetô teoretikusa sem valamiféle "atavisztikus nacionalizmus" álláspontjáról, hanem az EU-n belüli "kisállamiságra" támaszkodva és az ún. jogvédô liberalizmus (rights-based liberalism) híveként bontja le a szuverenitás és a nemzetállami abszolutizmus hagyományos elméleti konstrukcióit.

Margaret Thatcher, akinek Alice Brown, az edinburghi egyetem politológiaprofesszora szerint nagy szerepe volt a skót identitás megerôsödésében,23 a skótok és az Egyesült Királyság viszonyáról a következôket mondta: "A skótoknak mint történelmi nemzetnek kétségbevonhatatlan joguk van a nemzeti önrendelkezéshez. Mindeddig oly módon gyakorolták ezt a jogukat, hogy csatlakoztak az Egyesült Királysághoz, és annak kötelékei között maradtak. Ha a függetlenség mellett döntenének, egyetlen angol párt vagy politikus sem állhatna az útjukba, bármennyire is fájlalnánk távozásukat. Azt azonban a skótok (akárcsak természetesen az angolok) semmiképpen sem tehetik meg, hogy ôk szabják meg, a többiekre való tekintet nélkül az Egyesült Királyságban való maradásuk feltételeit. Ha az ország többi része nem akarja a devolúciót, akkor a skót nemzet megpróbálkozhat azzal, hogy meggyôzzön bennünket annak elônyeirôl. De nem tarthat igényt a devolúció jogára az Egyesült Királyságon belül."24

A Labour a devolúciós népszavazás megrendezésével pontosan azt tette lehetôvé a skótok számára, amit az "önmagát kvintesszenciális angolnak" nevezô volt brit miniszterelnök semmiképpen sem akart megengedni: hogy ti. külön népszavazást tartsanak, ami valóban az önkormányzatiság, pontosabban a politikai autonómiához való jog egyfajta megelôlegezését jelentette az összlakosságnak csupán 10 százalékát kitevô skótok számára. Az eredmény ismeretes: a szavazásra jogosultak több mint 60 százalékának részvételével megtartott referendumon a megkérdezettek 75 százaléka voksolt az önálló parlament, 63,5 százaléka pedig az önálló parlament külön adókivetési joga mellett (ami azt jelenti, hogy az önállóság pénzügyi konzekvenciáit is vállalják).

A munkáspárti kormány alkotmányjogi reformja azonban - mintegy megfordítva a thatcheri logikát - jóval tovább megy ennél: a skóciai és a walesi parlament bevezetése után az angliai régiók számára egy külön, kétlépcsôs megoldást javasol: elôször a meglévô választott helyhatóságok képviselôi közül delegálnak megbízottakat a létrehozandó regionális gyûlésekbe, majd - a helyi körülményeknek és igényeknek megfelelôen - áttérnek a közvetlenül választott képviselôtestületek bevezetésére.

A rendkívüli jelentôségû brit alkotmányjogi reform elôrevetíti azt az új, a jövô század elsô évtizedeiben kialakuló háromszintû európai államjogi konstrukciót, amelynek elemei: a lokális állam, a formális keretként változatlanul megmaradó nemzetállam és az Unió gazdasági életét szabályozó, valamint külsô és belsô békéjét garantáló föderatív szuperállam. Ez lényegében azt jelenti, hogy a 3. ábrán látható föderatív mag és az ahhoz minden irányból kapcsolódó föderatív perifériák, nem pedig a nemzetállami rendszer fenntartását erôltetô államok és politikai erôk fogják meghatározni az új Európa felépítését. Az Európa-ellenes angol konzervatívok, a jobb- és baloldali gaulle-izmustól szabadulni nem tudó franciák, a föderalizmus bevezetését halogató olaszok és nem utolsósorban a XIX. századi nemzet- és szuverenitásfelfogás zászlaja alatt menetelô egyes közép-európai politikusok természetesen mindennel megpróbálkoznak, hogy megállítsák ezt a folyamatot. A nemzetállami rendszer azonban, mint Glatz Ferenc találóan megállapítja, "jelen formájában tarthatatlan a modern integrációban. Át kell adnia jogosítványokat a biztonságpolitika, a gazdaság területén a nemzetközi integratív egységeknek, és le kell mondania jogosítványokról a kisebb igazgatási egységek javára."26

Az igazi nehézséget azonban nem az okozza, hogy a fentiekkel sokan még az egyesült Európában sincsenek tisztában, hanem az, hogy e történelmi horderejû modellváltásnak csak a huntingtoni civilizációs határvonaltól nyugatra elterülô Európában van esélye a megvalósulásra.

*

Tanulmányunk végére érve újból fel kell tennünk a kérdést: mi történik azokkal a közép-európai fragmentumokkal, amelyek hagyományaiknál, gazdasági és kulturális fejlettségüknél fogva képesek volnának a modellváltásra, de azok az országok, amelyekhez tartoznak, egyáltalán nem biztos, hogy képesek lesznek erre. Erdélynek például, mint történelme során hosszú idôn keresztül saját politikai, jogi és egyházi intézményekkel rendelkezô "kisállamnak",27 elvileg nagyon jó esélyei lehetnének arra, hogy a Skóciáéhoz hasonló közjogi státust vívjon ki magának.

Erdély autonóm közjogi státusa 1526-tól 1867-ig, tehát több mint 340 évig tartott. Ez idô alatt a pontosan körülhatárolt törvényhozói hatáskörrel rendelkezô országgyûlés 407 alkalommal ült össze. Az önálló erdélyi fejedelemség idején hozott törvényeket az 1653-ban megjelent Approbatae… és az 1669-ben megjelent Compilatae… címû kötetekben foglalták össze. Ugyanebben az idôben Moldvában és különösen Havasalföldön csak elvétve és mindig az uralkodó kezdeményezésére ültek össze az ô fôembereibôl álló, rendi gyûlésnek csak erôs megszorítással nevezhetô gyülekezetek. Nem volt világos hatáskörük, képviseleti struktúrájuk és ügyrendjük, a döntéseket közfelkiáltással hozták, szerepük többnyire a fejedelem kiválasztására és különbözô akcióik jóváhagyására korlátozódott. Mivel az igazságszolgáltatás "Isten törvényén" alapult, nem hoztak törvényeket. A fejedelem az egyedüli és legfôbb bíró, "az ún. bírák csupán az ô közegei és instrumentumai". Itt nem lehetett szó meghatározott idôközönként összeülô rendi gyûlésekrôl, amelyek bármilyen formában is korlátozhatták volna a fejedelmi hatalmat, vagy valamilyen ellenôrzést gyakorolhattak volna fölötte. 28

Az Erdély és a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva intézményrendszere közötti mélyreható különbséggel magyarázható, hogy miközben a negyvennyolcas értelmiségi és politikusnemzedék Bukarestben az elmúlt századok szokásaival és intézményeivel való radikális szakítást, a nyugat-európai nemzetállami modell lemásolását tekintette legfôbb feladatának, az erdélyi románok politikai stratégiája a XIX. század folyamán végig arra irányult, hogy elôbb az Osztrák Birodalmon, majd az 1867-es kiegyezés után Ausztria-Magyarországon belül biztosítsák Erdély hagyományos tartományi önállóságát.

Ennek a mai szemmel nézve rendkívül korszerû "devolúciós" stratégiának a jellemzésére álljon itt az egyik legnagyobb hatású erdélyi román ideológusnak, George Baritnak néhány sora a három erdélyi nemzet és nyelv (a magyar, a német és a román) teljes egyenrangúságát kimondó 1863-64-es nagyszebeni (Sibiu, Hermannstadt) diétáról. Az osztrák császár által összehívott erdélyi országgyûlés határozatai a magyarok bojkottja és a már körvonalazódó osztrák-magyar kiegyezés miatt nem valósulhattak meg a gyakorlatban, az erdélyi románok szempontjából mégis óriási jelentôséggel bírtak. A megnyitóülésen felolvasott császári leirat (rescript) - írja Barit - "a monarchia egyetlen népe számára sem bírt volna oly nagy jelentôséggel, és egyetlen más nép egész jövôje szempontjából sem járt volna oly nagy haszonnal, mint a román nép számára. Az ország autonómiája helyreállítva, nemzeti egyéniségünk elismerve, nyelvünk az ôt megilletô rangra emelve, az unió, pontosabban az eggyéolvadás Magyarországgal semmisnek nyilvánítva, és mindenekfölött néhány millió az ország jövedelmébôl önálló költségvetésként meghagyva, amelybôl az ország mindhárom népe a közigazgatás és az igazságszolgáltatás költségeinek fedezése mellett annyi mûvelôdési intézményt létesíthessen, amennyi csak szükségesnek és hasznosnak mutatkozik, anélkül hogy más országtól és más diétától megalázkodva kéregetni kényszerüljön. Ha például a román nemzet az elmúlt 24 évben [Barit sorai 1887-ben íródtak - M. G.] csak évi félmilliót kapott volna az ország jövedelmébôl iskolák, bentlakások, tudományos társaságok és más egyebek létesítésére, hol tartanánk mi most? Menjünk csak el Horvátországba, és nézzük meg a saját szemünkkel, mennyire jutottak a horvátok az ô külön költségvetési részükkel, amelyet a Magyarországtól kikényszerített szerzôdés értelmében minden évben megszavaznak a számukra!"29

Barit nem csinált elvi kérdést abból, hogy az autonómiát a császártól vagy a budapesti parlamenttôl kapja-e meg az erdélyi románság. Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Bécs lemond Magyarországnak a birodalomba való beolvasztásáról, és visszatér a magyar korona sajátos közjogi státusának az elismeréséhez, Barit cikket írt a Gazeta Transilvaniei 1865. július 31-i számába, amelyben az erdélyi autonómia Magyarországon belüli fenntartása mellett foglalt állást.

A nemzeti egység bûvöletében élô magyar politikai elit sajnos mind az 1848-49-es forradalom idején, mind 1867 és 1918 között a leghatározottabban szembefordult ezzel a nagyon is természetes, az erdélyi tradíciókból fakadó igénnyel.

A probléma tehát nem Erdéllyel, hanem a merev centralizmushoz foggal és körömmel ragaszkodó magyar állammal volt. Mint ahogy most sem Erdéllyel van baj, hanem a XIX. századi Magyarország rossz hagyományát folytató Romániával.

Minthogy az erdélyi kérdés a történelmi magyar állam összeomlása óta nem magyar, hanem román kérdés, a román állam belsô koherenciájának vagy drámaibb megfogalmazásban: fennmaradásának kérdése, minden azon múlik, mi történik a közeljövôben Romániában vagy talán inkább Romániával.

Kissé kiélezve a dolgokat a következôket mondhatjuk errôl: Románia vagy képes lesz Erdélyhez felemelkedni, vagy - Erdélyt is magával rántva - belesodródik a sikertelen vagy inkább sikerületlen fél- és másfél-államok (failed states) Montenegrótól Szibériáig húzódó válságövezetébe.

Ha sikeresnek azt az államot tekintjük, amely a történelem posztnacionális korszakában is mûködôképes tud maradni mint a gazdaság és politika lokális és nemzetek fölötti, immár fô színterei közötti "váltóház", sikertelen, pontosabban sikerületlen az az állam, amely nem tud a lokális és szupranacionális szinten jelentkezô dinamikus mozgásokhoz kapcsolódni. Egy sor egyéb aspektust most mellôzve, államjogi értelemben ez azt jelenti, hogy a sikertelen állam nem akar vagy nem mer nagyobb mozgásteret adni alacsonyabb igazgatási egységeinek, mert - több-kevesebb joggal - azt hiszi, hogy ez csak az elsô lépés volna e területek elszakadása felé. Mivel a sikertelen állam belsô integrációja problematikus (csak az az állam engedheti meg magának, hogy bizonyos igazgatási egységei a devolúció révén akár politikai autonómiát is nyerjenek, amely biztos abban, hogy ezzel nem veszíti el identitását és összetartó erejét), e miatt nem csatlakozhat semmilyen nemzetek fölötti integrációhoz, ami viszont egyfajta védernyôt jelenthetne számára saját intézményei elkerülhetetlen leépülése idején. Ez sajnos tökéletes csapdahelyzet.

Miközben a sikertelen államok a belsô és a külsô integráció labirintusaiban tévelyegnek, nem lehet nem észrevenni, hogy a Nyugat expanziós lendülete kifulladóban van.

A már beindult folyamatok azt még lehetôvé teszik, hogy néhány közép-európai államot a Nyugat hatalmas belsô kihívások elé nézô intézményrendszerébe integráljanak. De a bôvítés újabb és újabb köreirôl és hullámairól ábrándozni teljességgel felesleges. Figyelemre méltó ebbôl a szempontból Huntington legújabb tanulmánya (ha már vele kezdtük, végezzük is vele), amelyben ugyanaz a szerzô, aki az utóbbi években a visegrádiakkal kibôvülô NATO-t a Nyugat belsô koherenciája szempontjából tekintette létfontosságúnak, most az Egyesült Államok belsô koherenciáját veszélyeztetô jelenségekre figyelmeztet, és a megoldást a nemzeti érdek szolgálatába állított amerikai külpolitika sürgôs kialakításában látja.30

Már a NATO szelektív bôvítésére is csak azért kerülhetett sor, mert az egyszerre erôsíti Amerika európai pozícióit és a Clinton-kormányzat internacionalista elhivatottságtudatát. Ilyen szerencsés egybeesésre azonban 1999 után nem számíthatnak a csatlakozásra várakozók.

A sikertelen államok két övezete, a posztjugoszláv és a posztszovjet térség közé beékelôdött Romániának nincs sok ideje a cselekvésre. De mit tehet, ha a Nyugat az elkövetkezô években még biztosan nem fogadja be, és ô - saját távlati érdekeit szem elôtt tartva - mégsem akar letérni az integráció útjáról?

Egy új, a román baloldali-nacionalista ellenzék által máris hangosan követelt, a jelenlegi kormányzat fô bázisának számító Erdély ellen, és azon belül is elsôsorban a magyarok gazdasági és politikai pozíciói ellen irányuló agresszív centralizmus bevezetése nagyon kockázatos vállalkozás volna. Egy ilyen lépés Románia távlati integrációs esélyeit is lerombolná, és ezzel nemcsak az ország 150 éve tartó modernizációs folyamatának végsô sikerét kérdôjelezné meg, de az eltérô tradíciójú országrészek integrációját is veszélybe sodorná. A kevésbé fejlett Moldvában már megindult a politikai szervezôdés útján a frusztráltság, a Bukarestbôl való kiábrándulás regionalizmusa. Erdély nagyon könnyen hasonló lépésre szánhatja el magát, hogy megôrizhesse a gazdasági és civilizációs szempontból fejlettebb régió státusát.

Ezeknek az ország stabilitását, sôt integritását valóban veszélyeztetô folyamatoknak elébe kellene menni. Az antiregionalista hisztéria csak ronthat a helyzeten. Egy új etatista sovinizmussal fel lehet rúgni minden kompromisszumot. Ezt elkerülendô, a nyugati integrációban és az ország demokratizálásában érdekelt erôknek meg kellene fontolniuk az ország föderatív alapokon történô átszervezését, vagy legalábbis a devolúció lehetôségének Erdély és az azt igénylô esetleges további országrészek számára való felajánlását.

A föderalizmus vagy a valamivel könnyebben és fôként fokozatosan megvalósítható devolucionista megoldás bevezetésével Románia politikai modernizációjának és belsô integrációjának egymással szorosan összefüggô folyamatai egyszerre jutnának nyugvópontra. A nemrég - egyelôre minden kompetencia nélkül - létrehozott régiók (4. ábra) jó kiindulópontul szolgálhatnak a késôbbi lépésekhez.

(A fenti tanulmány elsô - bôvebb - változata a kolozsvári Magyar Kisebbség 1997/3-4. számában jelent meg, 208-232. o. Gabriel Andreescu és Antonela Capelle-Pogaceaùn válaszát - egyéb válaszcikkekkel együtt - lásd a Magyar Kisebbség 1991/1. számában 8-17.; 70-75. o. Sorin Mitu írása a Beszélôben jelenik meg elôször. A román eredeti - Molnár Gusztáv bevezetô és zárótanulmányával és a válaszcikkek válogatásával együtt - a iasi-i Polirom Kiadónál jelenik meg ez év novemberében.)

Jegyzetek

1 Adevarul, Evenimentul Zilei, Curierul National, 1996. nov. 13.

2 Vö.: Pierre Hassner: Morally Objectionable, Politically Dangerous. The National Interest, 1996/97. 46. Winter, 63-69.

3 Samuel P. Huntington: A Nyugat nem egyetemes. 2000, 1997/6. 22.

4 H.-R. Patapievici: Politice. II. kiadás, Bucuresti, Humanitas, 1997, 239.

5 Samuel P. Huntington: I. m. 19. - A meghasonlott országokról bôvebben lásd Huntington: Torn Countries: the Failure of Civilization Shifting. In: The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order. New York, 1966, Simon & Schuster, 139-154.

6 Violette Rey: Europe centrale, Europe de l'Est. Un point de vue de géographe. La Nouvelle Alternative, 1987. december, 41.

7 Pierre Béhar: L'Autriche-Hongrie idée d'avenir. Permanences géopolitiques de l'Europe centrale et balkanique. Paris, 1991, 172-173. - Béhar koncepcióját rögtön a könyv megjelenése után cáfolta Kende Péter. Lásd: La fédération danubienne: idée d'avenir? Commentaire, 1991. 54. sz. Magyarul: Ausztria-Magyarország megint aktuális volna? címen a Miért nincs rend Kelet-Közép-Európában? címû kötetben (Budapest, 1994, 120-135.).

8 Vö.: Közép-Európa nincs. Beszélgetés Norman Davies brit történésszel. Közép-Európa. A Magyar Hírlap, a Gazeta Wyborcza, a Lidove Noviny és a Sme közös havi melléklete, 1994. máj. 28.

9 Sorin Antohi: Romanii in 1995: geografie simbolica si identitate sociala. In: Iordan Chimet: Momentul adevarului. Cluj, 1996, Editura Dacia, 263-264. - Kunderát Antohi nyomán idézem; Patapievici Kákániával kapcsolatos megjegyzéseit lásd: Politice, 298-299.

10 Vö.: György Konrád: Reve-t-on encore d'une Europe centrale? La Nouvelle Alternative, 1987. december, 7-8.

11 Al. Cistelecan: Provincia ratata. Eseu despre Transilvania. Gazeta de Mures, 1993. május-június. Magyarul lásd: A lecsúszott tartomány. Magyarság és Európa, 1993/3., 59-67.

12 H.-R. Patapievici: I. m. 120., 299.

13 Vö.: Alexandru I. Bejan: Prezentarea si analiza comparativa a rezultatelor alegerilor de la 20 mai 1990. In: Renasterea unei democratii: alegerile din Romania de la 20 mai 1990. IRSOP, 1991, 115.

14 Lucian Boia: Istorie si mit in constiinta romaneasca. Humanitas, Bucuresti, 1997, 164. Boia megemlíti, hogy a két nagy övezeten belüli eltérések is figyelemre méltóak. Az erdélyi övezetre vonatkozóan - megyei bontásban - már készültek is ilyen elemzések (ld. Székely Istvánnak a következô jegyzetben idézett tanulmányát). De még ennél is tovább - egészen a községi és falusi szintig - megy Marius Lazar kolozsvári szociológus, bár az ilyen, egyébként rendkívül tanulságos mikroszintû elemzéseknek határt szab az adatok szûkössége vagy egyenesen hozzáférhetetlensége. - Lucian Boia az elmúlt években a Bukaresti Egyetem kiadásában két rendkívül fontos tanulmánygyûjteményt is közreadott: Mituri istorice romanesti (1995), valamint: Miturile comunismului romanesc (1997).

15 Vö.: Székely István: Választottunk… Magyar Kisebbség, 1996/1-2., 15-70., 6. és 9. ábra.

16 Vö.: Adevarul, 1998. jún. 27.

17 Emil Hurezeanu: Cine a cistigat alegerile? 22, 1996/49. dec., 4-10.

18 Gabriel Andreescu: Privirile, indreptate spre Republica Moldova ori spre Ungaria? In: Nationalisti, antinationalisti… O polemica in publicistica romaneasca. Iasi, 1996, 23. Az Erdély lokomotív-szerepérôl Andreescu által mondottakat lásd: Mesaj transmis cu ocazia primirii premiului "Pentru minoritati". Budapesta, 18 decembrie 1995. 22, 1996. jan. 4-9. - Figyelemre méltó, hogy miközben Bukarestben kétféleképpen is érzékelik az erdélyi külön identitást (mint a nyugati felzárkózás esélyét, illetve mint a dezintegrálódás veszélyét), az erdélyi magyar értelmiség valósággal menekül az erdélyiség felvállalása elôl. Inkább egy hagyományos, a társadalmi és politikai realitásoktól meglehetôsen távol álló Magyarország-képbe, vagy - kisebb részben - a szintén "alaptalan" európai látókörû szellemi Románia víziójába kapaszkodik (vö: Bíró Béla: Nagy magyar paradoxon. Népszabadság, 1977. szept. 27.), csakhogy ne kelljen saját külön identitásával szembesülnie.

A nemzeti unitarizmus magyar hagyománya tulajdonképpen erôsebb, mint a szintén nagyon erôteljesen, de talán nem annyira szervesen érvényesülô hasonló román hagyomány.

19 Apáczai Csere János: Magyar Encyklopaedia. Bukarest, 1977, Kriterion, 418. - A mû eredeti kiadása 1653-ban jelent meg a hollandiai Utrechtben. - Apáczai - a radikális kálvinizmus talaján kifejlôdô korabeli angol és holland politikai filozófiai irányzatokkal összhangban - a civil társadalmat, vagy ahogy ô nevezte: a "polgári társaságot" politikai társadalomnak tekintette, vagyis olyan politikai corpusnak, amelyhez a szûkebb értelemben vett civil társadalmon kívül szervesen hozzátartozik az annak igazságaival összhangban álló hatalom is. A társadalmi legitimációval nem rendelkezô hatalom által megtûrt civil társadalom a toleranciára hajló abszolutizmusra jellemzô. Ilyen reduktív értelemben beszéltek civil társadalomról a közép-európai késô-kommunista rendszerekben is a hetvenes-nyolcvanas években. A civil társadalom reduktív értelmezésének kritikáját és a politikai társadalom fogalmának bôvebb kifejtését lásd a szerzô Ó Anglia, Anglia… Esszé az angol forradalomról (Bukarest, 1984, Kriterion) címû kötetének Alternatíva c. fejezetében (91-130.). - Ennek megfelelôen ma a közgazdasági decentralizáció a megtûrt - lokális - civil társadalom, a devolúció pedig a lokális politikai társadalom mozgástereként értelmezhetô.

20 A devolúció regionális és világpolitikai jelentôségérôl lásd: A devolúció forradalma. Molnár Gusztáv válaszol Ágoston Hugó kérdéseire. A Hét, 1995. márc. 17.

21 Vö.: Independence in Europe. The Scottish National Party's General Election Manifesto. Edinburgh, 1977, 5.; 47-48.

22 Neil MacCormick: What Place for Nationalism in the Modern World? The Hume Papers on Public Policy, Spring 1994. 79.; 94-95. Lásd még uô: Sovereignty: Myth and Reality. Scottish Affairs, Spring 1995. 1-13. - A budapesti Korridor Politikai Kutatások Központja által rendezett szuverenitás-vita anyagát lásd: A szuverenitás káprázata. Budapest, 1966.

23 L'identité écossaise s'est affirmée durant les années Thatcher. La Croix, 1997. szept. 12.

24 Margaret Thatcher: The Downing Street Years. New York, 1995, 624.

25 Vö.: Colin Mellors, University of Bradford, UK: Prospects for Regionalism: an English Perspective. Paper presented to the seminar "Regionalism, Integration and Sovereignty", Kôszeg, Hungary. 22 March 1997. - A skóciai és erdélyi regionalizmus összehasonlító elemzését lásd: Gruber Károly: Regionalism in Eastern and Western Europe: the Case of Transylvania and Scotland. Kézirat. KEI-CSI közös kutatási program.

26 Glatz Ferenc: A hatalmi államtól a szolgáltató államig. Népszabadság, 1997. aug. 19.

27 A kisállamiságról, különös tekintettel a közép-európai történelmi vonatkozásokra, lásd Kosáry Domokos: Az európai kis államok típusai. In: A történelem veszedelmei. Írások Európáról és Magyarországról. Budapest, 1987, 451-483.

28 Vö.: Valentin Al. Georgescu: Bizantul si institutiile romanesti pina la mijlocul secolului al XVIII-lea [Bizánc és a román intézmények a XVIII. század közepéig]. Bucuresti, 1980, 248-253.); Valentin Al. Georgescu - Emanuela Popescu-Mihut: L'organisation d'État de la Valachie. 1765-1782. Bucuresti, 1989, 63.

29 George Barit: Parti alese din Istoria Transilvaniei. Pe doua sute de ani in urma. [Részletek Erdély utóbbi kétszáz évének történetébôl]. Ed. a II-a. Vol. III. Muzeul de Arta, Brasov, 1995, 266.; 376.

30 Vö.: Samuel P. Huntington: The Erosion of American National Interests. Foreign Affairs, 1997. szept-okt., 28-49.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu