Mint ismeretes, Meciar kormányfôt eddigi pályafutása alatt két ízben is leváltották, mégpedig az érvényes parlamenti demokrácia szabályai szerint. Mindkét leváltás közvetlen oka az volt, hogy elveszítette parlamenti többségét. Az 1991-es bukás után Vladimír Meciar közel 85 százalékos népszerûséggel, diadalittasan tért vissza a hatalomba, s mozgalma megszerezte a parlamenti helyek csaknem 50 százalékát. Leváltásából elsôsorban azt a következtetést vonta le, hogy a közös Csehszlovákia léte veszélyezteti saját hatalmi törekvéseit, s ez a tapasztalat nagymértékben járult hozzá a szövetségi állam kettészakításához. 1994-re azonban ismét elvesztette a parlamenti többséget, és újra akarata ellenére kellett távoznia a miniszterelnöki székbôl. Ügyes és egyben brutális választási hadjárattal ismét gyôzött az elôrehozott választásokon, de távolról sem akkora aránnyal, mint 1992-ben, amikor egyedül alakíthatott kormányt. Most két koalíciós partnerre is szüksége volt a kormányképes többség megszerzéséhez. Második leváltásából azonban még az elsônél is veszélyesebb következtetést vont le. Rádöbbent, hogy leszavazását maga a parlamenti demokrácia tette lehetôvé, ezért csak egyet tehet: magát a parlamenti demokráciát veszi semmibe. A retorikájában szélsôbaloldali Munkásszövetséggel és a nacionalista Szlovák Nemzeti Párttal történô koalíció kialakítása után rohamléptekkel látott hozzá friss felismerése megvalósításához. A hírhedtté vált 1994. novemberi parlamenti "hosszú kések éjszakáján" leváltott minden, az országgyûlés által leváltható ellenzéki politikust és szakembert, hogy saját megbízható embereit ültesse helyükre. Teljesen kizárta az ellenzéket minden parlamenti és parlamenten kívüli pozícióból, a legveszélyesebb "ellenségeket" a gyûjtôtábornak kinevezett környezetvédelmi bizottságba soroltatta be akaratuk ellenére, és kijelentette: "Választások után vagyunk, szokjatok hozzá az új rendhez." A mai közvéleménykutatások szerint azonban a lakosság több mint 65 százaléka nem tudott és nem akart hozzászokni az új meciari szabályokhoz, melyek pedig rendkívül egyszerûek: a gyôztesnek és a hatalmon lévônek mindent szabad, aki vele tart, az kegyelt, aki ellene van, az kegyvesztett és kiirtandó pária.
A harmadik Meciar-kormány eredményei valóban "imponálóak". Négy év alatt szinte teljesen kizárta az országot mindenféle európai integrációs folyamatból, Szlovákia kikerült a NATO-ba és az Európai Unióba felveendô államok sorából. A nyilvánosság teljes kiiktatásával, rokonaiknak, gyermekeiknek és családtagjaiknak privatizáció címén kiosztottak több mint 150 milliárd korona értékû állami vagyont, a Szlovák Információs Szolgálat segítségével elraboltatták a köztársasági elnök fiát, felrobbantották a gyanús tanúkat, magát a titkosszolgálatot a volt kommunista államrendôrséghez hasonlatos bûnszövetkezetté alakították, a soraikból távozott rebellis Gaulidert az Alkotmánybíróság döntésével ellentétben kizárták a parlamentbôl. Meciar vezetése alatt általánossá vált a korrupció, részvénytársaságok százai és kft.-k tízezrei tapadtak az adófizetôk pénzével gazdálkodó állami hivatalok és vállalatok testére, lefölözve minden hasznot és elônyt. Általánossá váltak a felderítetlen robbantások, emberrablások, bérgyilkosságok, egyre nyilvánvalóbbá vált a hatalom és a gyorsan erôsödô maffia szoros együttmûködése, megszûnt a törvény elôtti egyenlôség.
Meciar hatalomgyakorlási stílusát jól érzékelteti, miként "váltotta le" kormányfônk nemrégiben az eddigi vezérkari fônököt, a semlegesnek mondható Jozef Tuchynát.
A hadseregrôl szóló törvény értelmében ôt a védelmi miniszter javaslatára a köztársasági elnök vagy a parlament elnöke hívja vissza. Ugyanez az eljárás érvényes az új vezérkari fônök kinevezésére is. Nos, a parlament elnöke visszautasította a jelenlegi védelmi miniszter javaslatát. Erre az alkotmány szerint joga van, de meg kell várnia, míg a tárca vezetôje új javaslatot terjeszt elô. Ehelyett az történt, hogy a törvény rendelkezéseivel ellentétben Meciar terjesztett elô javaslatot a kinevezésre, melyet a parlament elnöke elfogadott. Az eddigi vezérkari fônök ezt természetesen nem ismerte el, s ezért Szlovákiának két vezérkari fônöke is van. Az egyik a törvényes, a másik pedig az, akit Meciar nevez törvényesnek.
De hasonló "szelektív törvényalkalmazási akció" elôzte meg a parlamenti választással egy idôben történô népszavazás kiírását is. A jelenleg hatalmon lévô kormánykoalíció két éve elfogadott egy törvényt, melyben megtiltotta több mint negyven stratégiainak nevezett vállalat privatizálását. Ennek ellenére ezek közül két év alatt mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül huszonkettôt privatizált, most pedig népszavazást kezdeményezett a még megmaradt energetikai vállalatok privatizálásának megtiltására. A lakosság velük szimpatizáló rétege semmi ellentmondást nem lát itt: van egy érvényes törvény, mely megtiltja a stratégiai vállalatok privatizálását, és van egy érvényesen kiírt népszavazás (a választások napjára), mely meg kívánja tiltani a stratégiai vállalatok privatizálását. Eközben Meciar vígan privatizál. Aki képes megérteni ezt a helyzetet, illetve az ezt elfogadó Meciar-hívôk lelkiállapotát, nagy lépést tett elôre Szlovákia mélyebb megértése terén.
Külön fejezetet érdemel, hogy miként akartak leszámolni a magyar kisebbséggel: az iskolaigazgatók leváltása, a nyelvtörvény, a kétnyelvû bizonyítványok betiltása, az önkormányzati autonómia elleni elkeseredett harc, a közszolgálati tévé prostituálása - hosszan lehetne sorolni a polgárjogok, a bírói függetlenség és a jogállam alapelvei ellen elkövetett lépéseket. Elképesztô méreteket öltött a gazdasági klientelizmus, rendre figyelmen kívül hagyják az Alkotmánybíróság és a köztársasági elnök döntéseit, tüntetôen ápolják baráti kapcsolataikat a diktatórikus rendszerekkel.
Az ellenzék számára teljesen világossá vált, hogy Meciar egyre törvénytelenebb hatalmának megôrzése érdekében szinte semmilyen eszköztôl nem fog visszariadni, még akár a parlamenti választások manipulálásától sem. Ezért öt ellenzéki párt szoros koalícióba tömörült, hogy erejüket egyesítve a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) népszerûségét meghaladó, a választásokon gyôzelmi reményekkel induló politikai erôt hozzanak létre. A szóban forgó tömörülést, a Szlovák Demokratikus Koalíciót (SZDK) öt ma is bejegyzett és mûködô párt alakította: a Ján Cÿarnogursky által vezetett konzervatív Kereszténydemokrata Mozgalom, a volt szövetségi belügyminiszter, Ján Langos elnökletével mûködô konzervatív-liberális Demokrata Párt, az Eduard Kukan vezette liberális Demokrata Unió, valamint a szociáldemokraták és a zöldek. E listából is világosan látható, hogy az SZDK nem homogén, sôt nagyon is eltérô politikai színezetû pártok együttese, Szlovákiában azonban ma az alapkérdés nem az, hogy a jobboldali vagy a baloldali politikai pártok gyôznek, hanem az, hogy egyáltalán maga a demokratikus küzdôtér megmarad-e. Ebbôl a szempontból az SZDK létrehozása teljes mértékben megalapozott volt, amit az azonnal 32 százalékra ugró népszerûségi index is igazolt. Ezzel - Szlovákia rövid történelmében elôször - akadt egy politikai tömörülés, amely megelôzte a Meciar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat, megdôlt tehát az az általuk elôszeretettel terjesztett álláspont, hogy a DSZM az egyetlen olyan párt, amely képes kormányzati többséget biztosítani, és vezetni ezt az országot. Meciarék belátták, hogy az SZDK létrejötte hatalmukat, sôt létüket fenyegetheti, s hogy ez a tömörülés képes lesz legyôzni a jelenlegi koalíciót. Ezt a lehetôséget pedig Meciar és csapata teljesen kizárják. Amennyiben ugyanis elvesztenék a hatalmat, fény derülne a legtöbb privatizációs visszaélésre, folytatódna az ad acta tett bûnügyek kivizsgálása, véget érne a kiskirályságok kényelmes rendszere, ezzel pedig a szó szoros értelmében veszélybe kerülne kliensrendszerük vagyona és szabadsága. Ezért a DSZM vezérkara olyan választási törvény meghozatalára szánta el magát, mely adminisztratív módon akadályozná meg az SZDK esetleges választási gyôzelmét. Az addig érvényes szabályok szerint ugyanis a külön induló pártok esetében a parlamenti küszöb 5 százalék volt, míg a 2-3 tagú koalíciók esetében ez csupán 7 százalékra, a több mint háromtagú választási szövetségek esetében pedig csak 10 százalékra emelkedett. Ezért a kormánykoalíció olyan választási törvényt alkotott, mely minden választási koalíció számára tagonként 5 százalékos küszöböt állapított meg, ráadásul a koalíción belül külön számlálandó az egyes részt vevô pártokra leadott szavazatok száma, és a koalíción belül is mindenkinek el kell érnie az ötszázalékos küszöböt. Amennyiben tehát az 5 tagú SZDK koalíciója elérné ugyan a szükséges 25 százalékot, de 2-3 tagja nem lépné át a kijelölt 5 százalékos küszöböt, a koalíció szavazatainak számából az így elért voksokat leszámítanák. Ezzel az egyszerû törvénymódosítással Meciar értelmetlenné tette az SZDK-nak a választásokon koalícióként történô indulását, abban bízva, hogy az öt különálló párt úgysem tud egy párttá átalakulni. A választási törvény tervezete valóban nagy zavart okozott az ellenzéki tömörülés soraiban, lendületük alábbhagyott, belsô viták pattantak ki, népszerûségük 32 százalékról 25 százalékra zuhant vissza: Meciar elégedetten dörzsölhette markát. Mára azonban az SZDK túljutott ezen a válságon, rendezte sorait, választási pártot hozott létre, megválasztotta tisztségviselôit. A fenyegetettség állapota tehát még szorosabb integrációra és együttmûködésre szorította az öt ellenzéki pártot.
Az SZDK jelenlegi legmegbízhatóbb partnere a Magyar Koalíció Pártja, mely a volt három magyar párt egyesülése révén jött létre. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt több mint fél évig tárgyalt a választásokon való indulás módjáról, a választási szerzôdésrôl, a lista összeállításáról, s ez a tárgyalássorozat meglehetôsen elmérgesítette a köztük lévô, addig sem felhôtlen viszonyt. Különféle szövetségek köttettek és bomlottak fel, meglepô és egyoldalú lépésekkel döbbentették meg egymást, míg végül a tárgyalások hajrájában ismét az Együttélés és az MKDM kötött megállapodást a liberális Magyar Polgári Párt rovására. Az MPP-nek tekintettel a gyorsan közelgô választások idôpontjára, nem maradt más lehetôsége, mint tudomásul venni a számára ismét megalázó feltételeket, beismerni, hogy vesztett, és csatlakozni a két másik párt által egyoldalúan kialakított Magyar Koalíció Pártjához. Meg kell ugyanakkor állapítani, hogy az MPP is súlyos hibákat követett el a tárgyalások során, ezért a számára elônytelen helyzetért nem csupán politikai partnereit okolhatja. A közvélemény és a sajtó kezdetben fanyalogva és meglehetôsen keserû szájízzel fogadta az eseményeket, a Magyar Koalíció Pártja távolról sem a magyar választópolgárok üdvrivalgása közepette, nem közfelkiáltással és mámorban jött létre. Születését pozícióharcok és rideg kalkulációk kísérték, s ennek következményeit nem lesz egyszerû felszámolni. Ennek ellenére nincs más lehetôség, mivel mindhárom volt pártnak létérdeke, hogy közösen megszerezze a magyar választópolgárok szavazatait, és a lehetôség szerint méltó képviseletet biztosítson számukra. Az SZDK és a Magyar Koalíció Pártja továbbra is érvényesnek tekinti a köztük lévô korábbi megállapodásokat, s a szlovák ellenzéki tömörülés számol az MKP aktív részvételével a kormányban.
Üstökösként bukkant fel idén tavasszal a szlovákiai politikai színtéren a kassai polgármester, Rudolf Schuster által vezetett Polgári Egyetértés Pártja (PEP), mely azóta is tartja kb. 15 százalékos népszerûségét. Kezdetben nem volt világos, hogy a PEP, mely önmagát a centrumtól kissé balra álló pártnak tartja, milyen politikát fog folytatni. Sokan attól tartottak, hogy e párt megalakítását tulajdonképpen maga Meciar "rendelte meg", mégpedig azért, hogy megossza az ellenzéket, és hogy a választások után mégis legyen elfogadható koalíciós partnere. Az elmúlt idôszakban azonban egyre inkább bebizonyosodott, hogy a PEP ellenzéki tömörülés, bár gyakorlati politizálásáról még semmi biztosat nem lehet állítani. Mindenesetre Schuster magától értetôdônek tartja az MKP részvételét a kormányban, és kizárja a DSZM-mel való együttmûködés lehetôségét.
Az ellenzék legbizonytalanabb és legingadozóbb tagja a Demokratikus Baloldal Pártja (DBP). A kommunista utódpárt minden lehetôséget megragad különállásának hangsúlyozására, nem foglal egyértelmûen állást a választások utáni kormányalakítást illetôen, és nem zárja ki teljes mértékben a DSZM-mel való együttmûködést sem. Ugyanakkor kétségtelenül demokratikus és ellenzéki párt, mellyel kormányalakítás során számol az SZDK és a PEP, valamint a Magyar Koalíció Pártja is. A DBP azonban szívesebben venné, ha az MKP csupán csendes támogatásáról biztosítaná az új kabinetet, és nem venne részt az aktív kormányzati munkában.
A Szlovákia elôtt álló feladatok és az eddig felgyülemlett problémák tükrében úgy tûnik, hogy nincs más lehetôség, mint a négy említett párt szoros kormányzati együttmûködése. Politikailag rendkívül heterogén és talán nem túlságosan dinamikus koalíciót tudnak csak létrehozni, de külpolitikai elképzeléseik, decentralizációs törekvéseik, demokratizálódási elképzeléseik nem állnak messze egymástól. S ami a jelenlegi szlovákiai helyzetben a legfontosabb: valamennyien meg kívánják változtatni az ország keleti irányultságát, és hosszú távon elfogadható, igazi polgári társadalom létrejöttét kívánják elôsegíteni. Ma Szlovákiában ennek az irányzatnak a megalapozása a legfôbb kérdés, és csak ebbôl a szempontból érthetôk igazán azok az események, melyeknek reményeink szerint aktív részesei leszünk. Meglepô szövetségeket persze politikában sohasem lehet kizárni, de egy dolog biztos: Szlovákia választópolgárainak többsége nem akar tovább a meciari kliensrendszerben élni.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu