HADIKOMMUNIKÁCIÓ

Nagy Atilla Kristóffal Pál Melinda beszélgetett

Az ünnepi könyvhét egyik újdonsága Nagy Atilla Kristóf Fragmenta címû kötete. Ebben a kötetben Nagy Atilla Kristóf, mondhatni azt, hogy rendhagyó módon, archaikus hangot üt meg és archaikus témákat választ, miért?

Egyrészt szerettem volna kipróbálni magamat, hogy mennyire tudok régebbi stílusnyelveken beszélni. Nem próbáltam meg azért teljesen reneszánsz vagy barokk nyelven vagy a hellenizmus klasszikus, veretes nyelvén írni, hanem kicsit csaltam, tehát a történeti, stilisztikai hûség rovására elkövettem néhány stiklit. Írtam néhány szöveget eredeti modorban is, de az olvashatatlannak tûnt a számomra, és úgy gondoltam, hogy létezett a magyar nyelvnek egy olyan stílusrétege a múlt század vége felé, tehát kb. száz éve, ami archaikus, de teljességgel érthetô a mai olvasó számára is, és ezt vettem alapul, tehát akár a reneszánsz, akár a barokk korról írok, ezt a nyelvet használom, és az adott kor nyelvi fordulatait csak nagyon módjával keverem bele ebbe a nyelvbe. Egyébként bôven beleillik abba a koncepciómba, hogy szeretném, ha minden könyvem lényegileg különbözne a többitôl, úgy, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna ôket. Mert azt láttam, hogy egészen kiváló szerzôk is a saját stíluskalodájukba zárják magukat, pedig tulajdonképpen az irodalom nemcsak arra való, hogy az ember térben és idôben kiterjessze magát, és megsokszorozza magát azáltal, hogy a könyv sok példányban odajut sok emberhez, hanem bizony a személyiségét is megsokszorozhatja, és azt hiszem, hogy ezzel a lehetôséggel igen kevessé élnek más szerzôk.

Mit gondolsz, mi lehet annak az oka, hogy most itt az ezredvégen mind nagyobb a vonzódás a mítoszhoz, az archéhoz?

Talán ösztönös lázadás ez a túlzott racionalizmus ellen, és a metafizika így lopózik vissza. Amit a filozófia elvet, azt most a mûvészet pótolja. Eddig úgy gondolták, hogy az apollói a magas kultúra, a dionüszoszi pedig a tömegkultúrát jelentené. Ez koránt sincs így, hanem az apollói is, és a dionüszoszi is lehet része a magas kultúrának, sôt akkor igazán mûködôképes egy kultúra, hogyha a kettô arányban áll egymással és állandó dinamikus egyensúlyban van. Harc és egyensúly dinamikus viszonyában van jelen. Pontosan ez a bajom az intellektualizálódással, hogy nagyon apollóivá vált a magas kultúra, és a tömegkultúrába lett számûzve mindaz, ami dionüszoszi, és ezért tartom nagyon fontosnak visszaemelni a magas kultúrába azt, ami ösztönös, ami akár brutális, akár kegyetlen, akár irracionális, akár a szexushoz kötôdik nagyon durva módon, hiszen ez is része az embernek, és szônyeg alá söpörni nem lehet. Mert minden, amit így az ember a szônyeg alá söpör, azfelhalmozódik a tudattalanban, és valami furcsa kontrollálatlan utat keres magának aztán, hogy a felszínre törjön.

Emeljük ki a címadó írást, a Fragmentá t, amelyben bizonyos kemikáliákról írsz, ha mondhatjuk így.

Mondhatjuk, nyugodtan nevén is nevezhetjük a dolgokat.

Magyarán a morfiumról...

Én azt hiszem, hogy az összes drog megjelenik ebben az írásban, tehát az ópium, heroin, amfetamin, hasis, katcserje, a peyotl kaktusz, a teljes lista ott van, legalábbis amit manapság használnak.

Te mindent leírsz a kultúrtörténeti háttérrôl, de mégsem csak egy archaizáló kultúrtörténeti szöveget kapunk, hiszen amennyire tudom, érzéki tapasztalatot is szereztél egy idôben ezekrôl a szerekrôl.

Elsôsorban az intellektuális kíváncsiság vezetett, hogy ezt-azt kipróbáljak, és azt hiszem, hogy elég sok mindent kipróbáltam. Volt egy írásom most a 2000 -ben, ami nem szerepel ebben a könyvben, ahol konkrétan megpróbáltam egy ilyen "átutazott" éjszakának az emlékképeit egy írásban rögzíteni, ott effektíve ez volt a célom. A Fragmentá ban inkább csak egy hangulatot, inkább a térnek, az idônek, egyes motívumoknak az esetlegességét és a lélek fölötti uralmát, az önelvesztésnek a stációit akartam leírni, és nem konkrétan dokumentálni bizonyos dolgokat, nincs önéletrajzi vonatkozása, inkább a megváltozott tudatállapot általános képét adja.

1986-ban megjelent elsô köteted, a Hadikommunikáció verseket tartalmazott, aztán tíz évig egyáltalán nem jelent meg versesköteted. Ezek között a szövegek között viszont újra vannak versek. Miért?

Úgy érzem, hogy a vers nagyon kezd ellehetetlenülni. Én például a legtöbbre Petri György költészetét tartom a kortárs magyar irodalomból, és ô is irtózatosan szikár, prózai mondatokban szerkeszt, már-már becketti szikársággal, és valahogy minden sora azt sugallja, hogy itt a versnek befellegzett, és csak a személyiségébôl fakad, Petri egészen fantasztikus személyiségébôl, hogy ezt ô még versformában meg tudja fogalmazni, vagy egyáltalán versben tudja mindezt megtenni, és nem prózában, és aztán ezen túl valahogy csak egy nagy pusztaságot lát az ember. Valahogy úgy érzem, hogy aki autentikusan tud versben beszélni, az is minden sorával a vers ellehetetlenülésérôl beszél közvetve vagy közvetlenül.

Ez a két vers itt nem ilyen.

Az egyik az stílusgyakorlat, a Hekaté címû vers, ami a fiatal Ezra Pound stílusában íródott, a másik tényleg személyes vers, a Szürkület bádog . Ez valahogy tényleg ellentmond ennek, de összességében mégis a prózát érzem az autentikus kifejezésnek. Viszont a prózába megpróbálok olyan dolgokat átmenteni, ami régen csak a versnek volt sajátja, mégpedig a belsô ritmust. Igaz, hogy a harmadik században nagy divatja volt ennek a ritmikus prózának, és ezt a XIX-XX. században Nietzsche vagy Broch vagy Hesse felújította és átformálta, de mindenesetre visszacsempészte az irodalomba. A XX. századi magyar irodalomban azonban alig-alig olvashatunk ritmikus prózát. Talán Krúdy egynémely mûvére rá lehet fogni, bár ott is inkább a gondolatritmus a fontosabb, mint a szavak valóságos ritmikája, vagy esetleg Esterházy Péter Fuharosok címû regénye, ami ritmikus prózaként is értelmezhetô. Úgy gondolom, hogy ezt át lehet menteni a versbe, mert a ritmus az nem olyan elem, ami elévülhet, vagy amit hagynunk kellene kihullani az idô rostáján. És visszatérünk ugye megint a mágikus gondolkodáshoz, hogy a ritmus az, ami valamiféle összeköttetést jelent a felsô metafizikai szférák és az emberi világ között. Igaz, hogy ez egy önironikus gesztus, mert az ember tudja, hogy nincsenek felsô metafizikai szférák, de mindenesetre egy tradícióhoz kötôdik ezáltal is.

SZüRKüLET BáDOG

Végül a kesztyût a gyomromba varrják.

Külcsín és belbecs nem számít már,

És nem veti ki testem az idegen anyagot,

Idegen az idegent.

Mi van még?, gondolom, ezzel a mostani,

ezzel a gondoló agyammal, és nincs semmi,

a semmi van. Az lesz.

Ennyi volt? Ez volt? Ennyi és ez.

És mintha mégsem. Olyan idegen,

nem az enyém.

Abban a percben

nem szakad le az ég, és nem indul meg a föld,

éppúgy megfagy a víz majd, és párolog a benzin,

kondenzcsíkot hagynak a repülôk az égen.

Beszárad a tinta és korrektúra után is

virítanak a sunyi sajtóhibák.

Kihûlô fehérjék,

se érzéki pokol, se unalmas mennyország,

se léleksütés nyárson, semmi ilyesmi…

Hívó, sugárzó lénynek semmi nyoma,

kaput, folyosót hasztalan keresnél.

Innen már hova is?

Nem sodródom még a felhôkkel sem.

S addig a mindennek vélt semmi,

égés és salak,

savak és sejtek szapora káosza.

Éhség, nyirok, csillózó talány.

Köd, szürkeség telepszik a hegyre. Fázom.

Menni kéne, de nem tudom, hova.

A szemhatáron túlon újabb horizontok,

újabb ugyanazok, újabb ugyanaz.

Mögötte a mögéláthatatlan,

a légüres tér és a térüres ûr,

a majdnem az, ami majd nem az.

Bádog. Hold. Kesztyû. Bádog. Ugatás.

És loholnak csak elôlem az évek,

fehér hóban hófehér kutyák.

(Elhangzott a Magyar Rádióban 1996. június 12-én.)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu