Nagy Atilla Kristóffal Fráter Zoltán beszélgetett

Egyszer azt mondtad, hogy nem igazán érzed magad otthon a saját nemzedékedben, a hatvanas évek elején születettek között. Kiben van a hiba? A nemzedékben, amely talán nincs is, vagy benned?

Egyrészt eléggé összeférhetetlen pasas vagyok, lehet, hogy más nemzedékben sem érezném igazán otthon magam, másrészt pedig azt hiszem, hogy az én nemzedékemre az jellemzô, hogy rendkívül introvertált, tehát befelé forduló, és ez az, amiben igazán különbözünk. Én megpróbáltam az élet legkülönbözôbb területeit is becserkészni, nem csak a szûk irodalmi, szellemi terrénumot, és ez a vitalista szemlélet, azt hiszem, hogy a legtöbb nemzedéktársamtól elválaszt. Ôk elméleti érdeklôdésû emberek, tanulmányokat írnak, rendszeres mûveltségük van. Én eléggé összevissza olvastam. Nagyon sok mindent, de összevissza. És bizonyos szempontból jobban is érdekelt maga az élet közvetlenül testközelbôl, mint az áttételeken keresztül érkezô tapasztalatok.

Ha nem is érzel sok közösséget a saját korosztályoddal, de úgy emlékszem, hogy az ötvenes években született alkotókhoz azért valamiképpen kötôdsz. Mit tanultál például Kukorellytôl vagy Garaczitól vagy Németh Gábortól?

Nagyon sokat tanultam tôlük. Kukorelly Endrétôl például a formafegyelmet. Azt, hogy a megformálás rendkívül fontos, és hogy szinte mindegy is, hogy mit ír az ember, az a fontos, hogy hogyan ír, hogy maximális igénnyel közelítsen anyagához, a nyelvhez. Emlékszem, hogy amikor a Persona non grata kézirata megszületett, akkor elvittem Kukorelly Bandinak, elolvasta, és tényleg csak az ordító stilisztikai félrefogásokat jelölte meg egy ceruzával, de akkor úgy voltam két napig, hogy ezt a kéziratot elégetem. Aztán mégis nekifogtam és elkezdtem átpofozgatni. Mai szemmel nem lett aztán olyan, amilyennek kellett volna, de mindenesetre az a fajta nyelvi igényesség és formagond, ami akár Kukorellyt, akár Németh Gábort vagy Garaczi Lacit jellemzi, nagyon nagy hatással volt rám, és talán az ô hatásukra fejlôdött ki bennem az a kritikus attitûd, ami végül is azt eredményezte, hogy soha sem tudok egy szöveggel igazán elégedett lenni.

Írásaidban, fôleg a Valaki beszél címû kötetben mindegyre ott kísért a halál jelenléte, jelesül az a probléma, hogy meghalunk. Mióta ilyen meghatározó számodra ez a kérdés?

Négyéves korom óta, amikor elôször láttam falun, lent vidéken egy feszületet. Akkor nagyon nem értettem, hogy mi ez a dolog, hogy kerül oda ez a keresztre feszített férfi a szoba falára, és emlékszem, anyámat állandóan temetôbe rángattam, ki kellett vinnie mindig a temetôbe, és én néztem a sírokat, anyámnak pedig el kellett olvasni, hogy ki fekszik ott, hány évet élt. És volt, aki annyi idôs volt, mint én, amin elgondolkodtam, hogy annyi idôs korukban is halnak meg emberek, mint én. Négy-öt éves lehettem. És ez a gondolat azóta egyfolytában nagyon élénken foglalkoztat. És metafizikailag ez annál nagyobb gondot jelent számomra, minthogy nem vagyok semmilyen vallásnak a híve. Túlzás lenne azt mondani, hogy ateista vagyok, mert az ateista agresszív módon viszonyul a vallásokhoz, én pedig azt hiszem, hogy toleráns módon viszonyulok hozzájuk, de egyik sem tudott meggyôzni. Tehát így, ezzel a tudattal nehezebb feldolgozni azt a problémát, hogy az ember élete véges. És hát azért ez a kérdés foglalkoztat elsôsorban és minden más kérdés elôtt.

Ahogy számolom, neked ebben az évben meg kéne halnod. Egy évszázad különbséggel, egy hónapban, egy napon születtél Justh Zsigmonddal, és Justh 1894-ben meghalt. Nincsen valami szorongó érzésed ezzel kapcsolatban?

De van, és érdekes egyébként, hogy ezt te észrevetted. Gondolkodtam is ezen, hogy ha felvállaltam ezt az alteregóságot, azt, hogy én száz évvel késôbb az ô reinkarnációja vagyok, akkor párhuzamosan az ô életével száz évvel késôbb meg kell halnom, tehát 31 éves koromban, ami ebben az évben van. Egyébként majdnem sikerült is, mert augusztusban volt egy elég komoly motorbalesetem, de aztán felépültem. És ez egy különös probléma, mert aki ír, még akkor is, hogyha elszakadt az irodalom régi, mágikus funkciójától, valamilyen módon hisz a szavak mágikus erejében. Ha én ebben az évben meghalok, akkor beigazolódik, hogy a szavaknak van egy ilyenfajta mágikus erejük. Ha nem, akkor devalválódik a jövôben az irodalom a számomra, hiszen nem mûködött ez az alteregószerep úgy, ahogy én kilenc évvel ezelôtt felvállaltam. Érdekes, hogy amikor a Persona non gratá t írtam, akkor 22 éves voltam, és tényleg úgy gondoltam, hogy aki harmincéves, az micsoda vénember, és hogy 31 év, az nekem bôven elég, hogy megcsináljak mindent, amit akarok. Tehát ez a fajta játék a halállal félig-meddig komoly is volt: jellemzô, hogy abban az idôben mennyire önpusztító életet éltem. Nem volt ez teljesen játék. Most már egészen másképp látom a világot, és egészen módosult az élethez való viszonyom, és fôleg most, két hét múlva fog megszületni a harmadik fiam, úgyhogy szeretném most már megnézni, hogy milyenek lesznek felnôtten.

Még azért a halál témakörénél maradva van egy olyan mondás, a latinok úgy tartották, hogy a halál ellen nincs orvosság a kertekben. Neked milyen megoldási módjaid vagy kijárataid vannak a halál elôszobájából?

Kibeszélem. Sokat írok róla.

A legnagyobb kérdéseket feszegetô szövegeidben is rendre felbukkan az irónia, szellemes szójátékok és egyéb poénok tarkítják a szöveget. Te végül is egy jókedvû író vagy?

Én a magánéletben, azt hiszem, hogy eléggé jókedélyû ember vagyok, tehát nem jellemzô rám a mélabú. Ha írok, akkor vannak olyan helyzetek, és ez fôleg a nyelv belsô sajátosságából adódik, amikor nem lehet kihagyni egy poént, annyira tálcán kínálja magát. Azt hiszem, hogy az igazán jó szövegek ki vannak egyensúlyozva, a nagyon súlyos és mély dolgok az iróniával együtt szerepelnek. Bár most eléggé patetikus és emelkedett szövegeket írok, de ha megnézzük akár a világirodalmat, akár a mûvészet történetét, az igazán jelentôs mûveknél azért mindig ott lappangott az irónia a tragikum mögött, és fordítva. Elég hogyha csak a Mozart-életmûvet megnézzük, vagy Csokonai költészetét, ez a rokokó játékosság, ami vidám és bájos, de ugyanakkor nagyon kemény és mély tragikum van mögötte. Én ezeket a mûveket tartom igazán sokra. Ha ez a két dolog együtt tud lenni. Minthogy a kevert esztétikai minôségek sokkal összetettebb és komplexebb módon tudják a valóságot megjeleníteni, mint az egyértelmûek. Meg talán a valóságunk is olyan, hogy nincsenek már vegytiszta minôségek, és gondolom, hogy ez mindenképpen az írói munkában is érzôdik vagy érezhetô, éreztetni kell.

Azt hiszem, azon túl, hogy a világunk sem egységes, tehát valóban minden és mindennek a fonákja vagy a mögöttes tartalma is egyszerre jelen van, és ez kiváltja az iróniát, a groteszk szemléletet, ezzel együtt úgy gondolom, hogy van egy mélyebb rétege is a humor szemléletének vagy a humor alkalmazásának. Kicsit könnyes humort érzek én ezekben a szövegekben.

A Reviczky-féle humorelmélethez akarsz engem visszavezetni. Igen, úgy gondolom, hogy az a fajta humorértelmezés, ami a múlt század végén dívott, tehát hogy a humor az derû a könnyek között vagy valamiféle tragikumból elôtörô derültség, gyôzedelmesség a tragikum fölött, ez a fajta humorértelmezés közel áll hozzám, de azt kell hogy mondjam, hogy ez igazán a romantikára és különösen a szimbolizmusra volt jellemzô. Az a fajta humor, ami nálam fôleg a Valaki beszél címû kötetben található, az inkább az abszurd kategóriába sorolható, ami nem annyira a szimbolizmussal vagy a romantikával, hanem egy egzisztencialista állásponttal hozható kapcsolatba szellemtörténetileg.

De úgy gondolom, hogy ez éppen olyan adekvát válasz erre a századvégre, mint az elôzô századvégre volt, mondjuk, Reviczkyék humorelmélete. Nem lévén akkor még, legalábbis így elnevezve, egzisztencializmus. Én úgy gondolom, hogy van párhuzam a két valóságérzékelés között.

Az a világbavetettség-élmény, az a fajta egzisztenciális kiszolgáltatottság jelen volt akkor is, most is, és azt hiszem, hogy a századvégek, ezredvégek azok egészen tipikusan hangulatúak, és több könyvemben is - a Persona non grátá ban, a Komjáthy-tanulmánykötetemben - errôl írok, arról, hogy a századvég és az ezredvég bizonyos motívumai teljességgel fedésbe hozhatók egymással. Az lett volna az igazán nagy poén, ha még az expót is megrendezik, mert akkor aztán tényleg teljes lett volna a fedés.

Ez a párhuzam a két századvég között vajon mitôl alakulhat ki?

Egyrészt hajlamos lennék azt mondani, hogy a Vico-féle spirális történelemszemléletnek valamilyen fokon igaza van, másrészt pedig ne felejtsük el, hogy akkor egy kapitalizációs, most egy rekapitalizációs folyamat zajlik a magyar társadalomban.

Azon ritka írók közül való vagy, akiknek már most életmûszerzôdése van. Úgy tudom, hogy a Cserépfalvi Kiadó minden megjelent mûvedre igényt tart, elôre is szerzôdést kötött a munkáidra. Mi az, amit éppen nekik szánsz mostanában?

Egy nagyon különös könyvön dolgozom, aminek az a címe, hogy Fragmenta , azaz töredékek. Ez egy kiállításában is ritka könyv, mert kódexformátumú lesz, egy nagy könyv, teli középkori metszetekkel, és olyan szövegeket írok ebbe a könyvbe, amelyek a középkor és az újkor okkult tradíciójával kapcsolatosak, tehát alkímiával, más mágikus mûvészetekkel, tudományokkal, illetve amelyek olyan alkotókról szólnak, akik ezekkel a titkos mûvészetekkel valamiféle kapcsolatba kerültek, mint Baudelaire, Cellini. Nem úgy, hogy közvetlen tagjai voltak valamelyik páholynak, hanem úgy, hogy az, amit létrehoztak, szellemiekben kapcsolódik ehhez a titkos hagyományhoz, amely a keresztény és a görög kultúra mellett az európai civilizáció harmadik, titkos alappillére, és ezzel foglalkozik ez a könyv. És olyan szövegeket írok ebbe a könyvbe, amelyek szégyentelenül érzelmesek. Ma ugyanis az irónia korában élünk, és valahogy divattá vált az, hogy a primer érzelmeket és a primer szépséget háttérbe szorítsuk, mindent valamilyen intellektuális áttételen keresztül veszünk birtokba, és nem is a mûnek örülünk, hanem a saját intellektusunknak, amely képes azt dekódolni. Én pedig most valami olyasmit akartam csinálni, olyan szövegeket létrehozni, amelyek felvállalják azt, hogy érzelmesek, felvállalják azt, hogy szépek akarnak lenni a szó legközönségesebb és legszembetûnôbb formájában, úgyhogy kíváncsi vagyok majd, hogy mit fog szólni ehhez a kritika, nem mintha túlzottan érdekelne a véleményük, vagy változtatna az én munkastílusomon, csak valószínû, hogy ez elég szokatlan lesz a mai ironikus, idézettechnikával élô, iszonyatosan intellektuális és távolságtartó irodalom közepette.

Remélhetô esetleg, hogy ez egy új korszak kezdetét fogja jelenteni?

Hát én nem vagyok olyan nagyképû. Nagyképû vagyok, de azért nem annyira, hogy ezt akármilyen módon el tudjam dönteni. Mindenesetre én nagyon örülök neki, hogy hasonló törekvéseket látok a legfiatalabbak között, a Törökfürdô generációjában, akár Peer Krisztián verseiben, akár Dudás Attila, Péterfy Gergely novelláiban. Azt hiszem, hogy a történet újra birtokbavétele, a primer szépség újra birtokbavétele, az olvasóra való közvetlen hatás igénye, ez mind, azt hiszem, felmerült már rajtam kívül másokban is, és lehet, hogy ez valamilyen más irányba fogja befolyásolni aztán majd az irodalom további menetét, de hát nem tudom. Lehet, hogy ez egy teljesen periferikus kísérlet lesz, és mindenki azt mondja, hogy hú de érdekes könyv, meg szép kiállítású, metszetek, sôt még kották is vannak benne, mert írtam bele öt vonósnégyest, annak a kottája is benne lesz.

Ezekrôl külön tanulmányokat kellett folytatnod, nem? Az alkímiától kezdve az ördögûzésen át a különbözô kódexbe való jelenségekig?

Hát igen, nagyon lassan készül ez a könyv, és nem lesz vastag, kb. 130-140 oldalas, és most már három éve írom.

Nem hangzik rosszul egyébként, hogy ha az új szenzibilitás, az új érzékenység kora után eljön az új érzelmesség kora.

Nagyon vigyázni kell, hogy azért ez ne legyen érzelgôsség, és vannak is olyan mûvészek, elsôsorban Zefirellire gondolok, akik mindig egyensúlyoznak a giccs és a valódi mûvészet határán. Én azért eddig a határig soha nem akartam elmenni, de azt hiszem, hogy van egyfajta belsô igény az olvasókban és az írókban egyaránt arra, hogy primer módon megjelenítsék az érzelmeiket.

(Elhangzott a Magyar Rádióban 1994. november 29-én.)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu