AZ ÖNGYILKOS EXPANZIÓ

Freud szerint nemcsak az életösztön irányítja tetteinket, hanem a halálösztön is mûködik bennünk. Való igaz, aki intenzív életet él, az a halált sietteti. Talán az élet és halálösztön egy és ugyanazon dolog. Ennyire relatív az élet és a halál fogalma, kompromittálódtak a szavak, kompromittálódott a fogalmi gondolkodás. Könnyen felmerülhet, hogy a gondolkozás alapvetôen természetidegen, sôt természetellenes valami. Hogyhogy? - hördülhet fel a humanista. Hát nem az absztraháló képesség révén váltak ki ôseink az állati létbôl? De. Kiváltak, és úgy kezdtek el viselkedni, mintha idegenek lennének a földön, és mindeközben természeti meghatározottságuk semmit sem halványult. A civilizált ember így skizofréniában él. Ôsi ösztöneinek éppúgy rabja, mint a civilizációval járó kényelemszeretetnek. Tart a túlnépesedéstôl, a környezetszennyezéstôl, az élôvilág kipusztulásától, az ûrbôl jövô sugárzásoktól, saját agresszivitásától, az AIDS-tôl, lassan mindentôl. Már a veszélyek felsorolása is közhelyes. Ha egyik-másik veszély el is kerülhetô, a túlnépesedés és a környezetszennyezés olyan problémát jelent, melyeket megoldani aligha tudunk. A túlnépesedés és a környezetszennyezés ugyanis csak látszólag civilizatórikus veszély, valójában mindkettônek éppen az az oka, hogy az ember természeti meghatározottságú lény. Élôlény. Márpedig az élet legfôbb ismérve az, hogy expanzív. Az expanzív élet és a gondolkodás metszéspontjában alakult ki a civilizáció. A javuló életkörülmények demográfiai robbanáshoz vezettek, a minôségi és mennyiségi tényezôk kölcsönhatása egyre dinamikusabb növekedést eredményezett, az élet megnövekedett. Csakhogy nincs olyan expanzió, ami a végtelenségig tartana. Az élet terjeszkedésének éppen az élet vet gátat, mert az élet csak más életek és más életterek bekebelezésével terjeszkedhet, és ez egy zárt rendszerben véges lehetôségeket tartogat. Ha az élet mindent felélt, létfeltételei megszûnnek, elpusztul. Olyan ez, mint a bakteriális fertôzés. A baktériumok elszaporodnak a gazdaszervezetben, az megbetegszik, legyöngül, ellenállása csökken, ettôl a baktériumok még szaporábban tenyésznek. Minél gyengébb a gazdaszervezet, annál több a baktérium, a kör bezárul. Végül a gazdaszervezet elpusztul, és hullamérgeivel megöli a baktériumokat is. Tiszta sor. Az emberi faj a föld baktériuma. Ez a baktérium addig terjeszkedett már, hogy elôbb-utóbb elpusztul a gazdaszervezet, és vele ô is. Ez az élet rendje, mert minden élet öngyilkos expanzió. Ha ezt a gondolatmenetet logikusan továbbvisszük, azt kell mondanunk, hogy éppen a túlszaporodás meggátlása és a környezetvédelem nevezhetô természetellenesnek, hiszen éppen a természet kódolta az emberbe, hogy terjeszkedjen mindenáron, terjeszkedjen térben és idôben, mennyiségileg és minôségileg egyaránt. A határtalan élni akarás azonban a halál akarása. Csakhogy az ember örökké akar élni. Az emberiség még inkább, hiszen a faj múlhatatlanságába vetett tévhit enyhítheti a halálfélelmet, de csak enyhítheti. Mert faj és egyed görcsösen kapaszkodnak haláluk legfôbb okába, az életbe. Nem tudják szépen befejezni, következetesen végigjátszani ezt a gyönge kis epizódszerepet. Ez pedig a gondolkozás mûve. Az ember leginkább abban különbözik az állattól, hogy minden tettével a halálfélelmét kompenzálja. Absztrakciós készség nélkül nincs halálfélelem. Ennyivel silányabb az ember az állatnál. Méltóságteljes finálé helyett elnyújtott, megalázó agónia, élverothadás kell neki. Humanista révén hogy is helyeselhetné az euthanáziát. A gondolkozó baktérium nem ért a befejezéshez. De miért is várnánk el tôle. A legjelesebb írók mûvei is gyakran híján vannak a tetszetôs végnek. Mennyivel erôteljesebb szöveg lenne Bulgakov Mester és Margaritája, ha szerzôje ötven oldallal elôbb le tudta volna tenni a tollat. Miként mosolyra késztetô az is, ahogy Thomas Mann a Varázshegy végén beletaszítja Hans Castorpot az elsô világháború forgatagába, mintha szégyellné, hogy egyszer valahogy ezt a regényt is be kell fejezni. Pedig be kell. Elôbb-utóbb mindent be kell. Azt mondják, hogy a világegyetem tágul. Gyakran arra gondolok, hogy az általam többször említett öngyilkos expanzió elsôsorban nem az élet, hanem a lét sajátja. A létezés csupán a nemlét idôleges zavara, mely terjeszkedve felszámolja önmagát, és akkor visszaáll az eredeti állapot, a minden állapotok hiánya, a semmi.

(Elhangzott a Magyar Rádióban 1990. július 31-én.)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu