KUTYAKÉNT OLVASNI

A hetvenes években a bizalmatlanság iskolájának színrelépésével csaknem egy idôben feltûnnek az irodalomkritikában, az "elméletben" azok a radikális irányzatok, amelyek a saját olvasási stratégiájukat elsôsorban identifikációs alapon dolgozták ki. Ezek közül a legjelentôsebb a feminista és a multikulturális szempontokat érvényesítô kritika, amelyek rendszerint a fehér európai férfit középpontba állító, kánonelvû kritikával való szembefordulás jegyében határozzák meg saját beszédhelyzetüket, elutasítják az "új kritika" (New Criticism) dogmatikus merevségét, módszereiket illetôen alapvetôen a strukturalizmus eredményeire hagyatkoznak, törekvéseik olykor párhuzamba állíthatók a dekonstrukció irányultságával, más esetekben azonban - a perspektíva újszerû megválasztása miatt - ezek az olvasástechnikák radikálisan különböznek attól.

Noha a kritikai diskurzust jelentôsen átalakító iskolák többnyire a hetvenes évek derekán jelentkeztek, a radikális kritikai törekvések számára újabb lökést adott az állati jogokért harcba szálló mozgalom, amelynek szellemi holdudvarában kialakulhatott a kynista kritika iskolája. Így vetôdött fel elôször a kutyaszempontú olvasás problematikája.

Jóllehet nehéz kidolgozni annak pozitív, önálló terminológiáját, hogy mit lehet kutyaként olvasni, egy tisztán elkülönítô megkülönböztetést mégis biztosan ajánlhatunk: kutyaként olvasni annyi, mint elkerülni az emberi olvasást, azonosítani az emberolvasatok sajátos védekezéseit és torzításait, és korrekciókat javasolni. A "kynista szempont" érvényesítésén a szöveg olyanfajta olvasását értjük, amely rámutat az igazságok azon álarcaira, amelyek mögé az embercentrikus diskurzus elrejti irodalmát. A kynista kritika elsô aktusa, hogy ellenálló s ne elfogadó olvasóvá váljon, s az elutasítás elfogadása révén elindítsa a kutyákba táplált embertudat kiûzésének folyamatát.

Ha a kynista kritika nem ad egyetlen vagy egyszerû választ az olvasói tapasztalat természetének kérdésére és más tapasztalatokhoz való viszonyára, az azért van, mert ezt komolyan veszi, és olyan módon tárja fel, hogy nyilvánvalóvá válik a kérdésnek és a "tapasztalat" fogalmának bonyolult összetettsége. Ezeket a vizsgálódásokat a kutyaszempontú kritika három szintjén, vagyis három mozzanatában követhetjük nyomon.

Az emberválaszokkal foglalkozó kritika jó része azáltal rejti el a struktúrát, melyben a tapasztalat adottként jelenik meg s ugyanakkor mint elérendô cél mutatkozik, hogy kijelenti: az olvasók eleve rendelkeznek bizonyos tapasztalatokkal. Ezzel szemben számot kell vetnünk azzal a problémával, hogy a kutyák nem mindig olvastak kutyaként, elidegenedtek egy olyan tapasztalattól, amely kutyaállapotukhoz tartozik.
A kutyaolvasó hipotézisének megjelenésével a kynista kritika olvasóhoz való viszonyának második mozzanatához vagy szintjéhez jutunk.

Az elsô mozzanatban a kritika a tapasztalatra mint adottra hivatkozik, mely az olvasat alapjául szolgál, és igazolja azt. A második szinten a probléma pontosan az, hogy a kutyák nem olvastak s nem olvasnak kutyaként. Itt az a döntô, hogy az olvasás olyan tanult tevékenység, amely sok egyéb tevékenységhez hasonlóan a fajok szerint kódolt, és fajok szerint modulált. A kutyáktól ezzel szemben azt várják el, hogy azonosuljanak a "minden élôlényre univerzálisan vonatkozóként" interpretált - mégis tipikusan emberi - tapasztalatokkal. A kutya a diskurzusban olyan szubjektumként jelenik meg, amely nem ismerte fel vagy nem mozdította elô a kutyaként történô olvasás lehetôségét.

Az elsô mozzanatban a kutyaolvasók a kutyaszereplôket érintô kérdésekkel azonosulnak, a második fázisban azonban gyakran éppen az a probléma, hogy a kutyák tulajdon kutyaérdekeik ellenére az emberszereplôk érdekeivel azonosulnak. Az antropokrata irodalom folyton általános érvényét hangoztatja, de ezt sajátosan humánterminológiával teszi.

Szerencsés esetben a második mozzanatban a kutyaolvasó tételezése révén a kynista kritika felvállalja az olvasás új tapasztalásának létrehozását, s így rábírja az olvasókat - kutyákat és embereket egyaránt - az olvasásuk alapjául szolgáló irodalmi, etológiai és politikai felvetések megkérdôjelezésére.

A harmadik mozzanatban a kynista kritika feladata azt vizsgálni, hogy a jelenlegi kritika eljárásai, feltevései és célkitûzései az emberi autoritás megôrzésére irányulnak-e, és feltárni az alternatívákat. Nem arról van szó, hogy a racionálist el lehetne vetni az irracionális kedvéért, hogy a metonímiai kapcsolódásokra kellene figyelni a metaforikus kapcsolódások rovására, vagy a jelölôre a jelölttel szemben, hanem olyan kritikai eljárások kidolgozásának kísérletérôl, amelyekben az emberi autoritás tartalmaiként születô fogalmak egy nagyobb textuális rendszerbe illeszkednek.

A módszer ismertetése után szükséges néhány szót ejtenünk a kynista kritika episztemológiai alapvetésérôl is. Az emberi szemlélet és a kutya szemlélete között nemcsak ontológiai, nyelvfilozófiai szakadék tátong, hanem számot kell vetnünk a pusztán biológiai természetû eltérésekkel is. A legszembetûnôbb különbség az emberi test pôresége, azon szôrtelenség, amelyben az emberirodalom és humánkritika szégyentelen kitárulkozása gyökerezik. (Megjegyzendô azonban, hogy ez a narcisztikus-exhibicionista attitûd hamis, álságos. Gondoljunk csak a ruházkodás általánosan emberi szokására, vagy arra a tényre, hogy az ember fôként a genitáliái körül visel szôrzetet, míg a kutyák esetében éppen ez a testfelület marad szabadon.) A kitárulkozás hisztérikus kényszerén - s az e kényszert sújtó, neurózist okozó gátlásokon - túl az embert kóros önértékelés, bizonyos uralmi struktúrákhoz, hatalmi játszmákhoz való kényszeres ragaszkodás jellemzi, amely alapvetôen meghatároz minden kutyák és emberek között lezajló diskurzust. Ez a hisztérikus attitûd, latens vagy manifeszt cezarománia, birtokosi szemlélet rányomja a bélyegét valamennyi ember által írt vagy kutya által írt, de emberi elvárásokkal olvasott szövegre. Ezért a kutyaolvasat folytonosan kénytelen számot vetni az emberi képességek (tapasztalási lehetôségek) szánalmas korlátozottságával is, s ezen korlátozott képességek "általánosan elfogadottként", "tipikusként" történô interpretációjával. Elég legyen csupán az ember gyatra szaglására utalnom ehelyütt. Emberi szövegek kutyaszempontú olvasása esetén komoly gondot okoz a perspektíva egyoldalú megválasztása. Az ember - feladva a stabilitás gerinceseknél évszázmilliók során gondosan kiérlelt konstrukcióját - kb. 25 millió évvel ezelôtt két lábra emelkedett. Ágaskodott. Ezzel a rendhagyó, instabil testtartással a nézôpontja is alapvetôen megváltozott, s ez a perspektíva eleve magában hordja annak lehetôségét, hogy az ember lenézze a bioszféra - más szempontokkal bíró, de a realitás talaján négy lábbal álló - entitásait. Nincs szükség különösebb argumentációra, hogy bizonyítsam ennek a beállítódásnak (felállítódásnak) - legyen szó akár köznapi, akár irodalmi diskurzusról - elkülönülô és kirekesztô jellegét. Ezért vélem úgy - s ebben a kynista kritika szinte minden szaktekintélye mellettem áll -, hogy a kizárólagosan humánértékeket preferáló kritikát és olvasási módot célszerû az erektocentrikus jelzôvel illetni.

És most lássuk a konkrét példákat.

Tipikusan erektocentrikus - és így az erektocentrikus kritika által kórosan túlértékelt - mû Gogol Egy ôrült naplója címû szövege.

Pusztán az expozíció, az alapötlet is mélységesen antikynista, és alkalmas a kutyák elleni elôítéletek felkeltésére. Az indiszkrimináció explicit módon megmutatkozik abban, hogy egy ôrült ember - homo erectus - szellemi defektusa azon keresztül nyer bizonyítást, hogy kutyák nevében beszél és konstruál szövegeket. Mondanunk sem kell, hogy Gogol kísérletet sem tesz arra, hogy a kutyalét kérdéseihez empatikusan közelítsen, a kutyák szájába adott szövegrészletek sztereotípiákon, téves elôfeltevéseken alapulnak, s noha Gogol a fôszereplôt, Popriscsint kívánja nevetségessé tenni, voltaképpen az ellenkezô hatást éri el, a kutyát dehonesztálja, állítja az olvasó elé kedvezôtlen megvilágításban. Így hát korántsem csodálkozhatunk az efféle fordulatokon, melyek nemcsak méltóságukban sértik az ebeket, de nemi identitásukat is méltánytalanul megkérdôjelezik: "Látom, hogy Medzsi meg a hölgyek után ballagó kiskutya összevissza szaglássza egymást."1 Innen már egyenes út vezet ahhoz, hogy Gogol a kutyák legalapvetôbb adottságait - így a beszéd képességét is - kétségbe vonja (ne tévesszen meg minket a narrátor közbeiktatása, a metafikció; itt egy erektocentrikus szerzô szólal meg egy erektocentrikus tébolyult képében!). "Ejnye - mondtam magamban -, csakugyan nem vagyok én részeg? De hát az ilyesmi, azt hiszem, ritkán esik meg velem. Nem, Fidél, semmi okod sincs ilyesmit gondolni. - A magam szemével láttam, hogy Medzsi beszélt. - Én, vau-vau, beteg voltam, vau-vau."2

Tehát a szövegben megszólaló személy a beszédet látja, nem hallja. Hogy ez Popriscsin érzékcsalódása vagy Gogol képzavara, ne firtassuk. De a lekicsinylô tónus, a kutyák beszédkészségét kétségbevonó erektocentrikus szemlélet, rögtön tetten érhetô. Problematikus továbbá a "vau-vau" fonetikus átírása, mely a kutyák által beszélt dialektusok felületes ismeretérôl tanúskodik, így az idézett indulatszavak teljesen alkalmatlanok arra, hogy a Medzsinek tulajdonított kijelentés konnotatív auráját árnyalják vagy kiterjesszék.

Az erektocentrikus szemlélet tipikus példája, mikor a monológ révén megszólaló személy - és rajta keresztül Gogol - általánosságban megkérdôjelezi a négylábúak kompetenciáját az írott szövegek létrehozását illetôen: "De bevallom, annál jobban megrökönyödtem, mikor Medzsi így folytatta: Írtam neked, Fidél."3 Egyúttal tetten érhetô az antropokrata implikáció mélylélektani megképzôdése is, amely magában hordozza ennek a tendenciának minden - fentebb már említett - hatalomorientált, kirekesztô, antidemokratikus vonását: "Soha életemben nem hallottam, hogy egy kutya írni tudjon. Rendesen írni csakis nemesember tud. Persze egyik-másik katonatiszt, kereskedô, sôt néha a jobbágynép is szokott írni, de azoknak az írása többnyire csak gépies: se vesszôt, se pontot nem tesznek, s rendes stílusuk sincs."4

Popriscsin alakja az elbeszélésben nem csupán úgy mutatkozik meg, mint a napló szerzôje, de mint a kutyák által írt levelezés olvasója is. Tanulságos volt felelevenítenünk, hogy mi jelent meg Popriscsin elvárási horizontján az olvasást - pontosabban a módszeres félreolvasást - megelôzôen. Annál árulkodóbb, ahogy Medzsi leveleit kommentálja. Az alaptónust az ebek iránt táplált faji elôítélet adja, ilyetén formában: "El kell fognom azt a levelezést, amit a két hitvány dög folytat egymással."5 (Kiemelés R. S.)

Ezt követôen Popriscsin könyörtelen antropokrata gesztussal megkaparintja Medzsi Fidélnek írt leveleit. Ezzel egyetlen pillanatban három személyes szabadsághoz fûzôdô jogot sért meg. A szólás és a gondolat szabadságának jogát, a levéltitkot, sôt a magánlaksértés, az állatkínzás és a szexuális zaklatás vádja sem tûnhet túlzásnak jelen esetben. A legszomorúbb az, hogy a szerzô, Gogol, minden bizonnyal maga is örömét leli a jelenet leírásában, és úgy véli, hogy az olvasó majd cinkosan összekacsint vele, és kedélyes epizódként éli meg a kutyák emberi jogainak lábbal tiprását. Íme a részlet: "Meg akartam fogni, de majdnem leharapta az orromat az undok! De még sikerült megpillantanom a vackát a szegletben. Ehe, éppen erre volt szükségem! Odamentem, feltúrtam a szalmát a kis deszkaládában, és rendkívüli meglepetésemre elôhúztam egy kis iratköteget. Amikor az a ronda dög meglátta, elôször a lábikrámba harapott, de amikor megszimatolta, hogy én elvettem az iratokat, elkezdett csaholni meg farkat csóválni. De én azt mondtam neki: >>Nem, öregem, agyô!<< - és elrohantam."6 A konzervatív - kánonképzô, tehát patriarchális - irodalom és irodalomkritika eredendôen megkérdôjelezi, hogy létezhet tipikusan kynista tematika az irodalomban, illetve ha elismeri bizonyos esetekben ennek létjogosultságát, akkor is a partikulárissal azonosítja. Ennek az erektocentrikus, humanokrata attitûdnek, bántó intoleranciának tipikus megnyilvánulása, ahogy Popriscsin - és általa Gogol - a kutyák által létrehozott szövegeket interpretálja, vagy interpretáció helyett elôítéletektôl vezéreltetve minôsíti: "Micsoda hülyeség! Mintha nem lenne sokkal jobb téma, amirôl írni lehetne."7 Majd késôbb: "Pfuj! A pokolba is! Micsoda hülyeség ez! És hogy lehet megtölteni egy levelet ilyen ostobaságokkal! Embert nekem! Embert akarok látni!"8

Argumentációt hasztalan keresnénk. Amit kutya ír, aminek címzettje vagy érintettje kutya, az csupán hülyeség, ostobaság lehet.

Ne is idôzzünk Gogol szövegénél érdemtelenül hosszú ideig, térjünk rá az erektocentrikus irodalom egy másik alapmûvének ismertetésére, kutyaszempontú újraolvasására.
A szöveg nem más, mint Petôfi Sándor A kutyák dala címû verse.

Kutyaként olvasva a textus kutyákra vonatkozó implikációi meglehetôsen sértôek, mondhatni a szöveg nem P. C.
A vers zárómondata nemcsak metaforikusan vagy emblematikusan azonosítja a "kutya"-státust bizonyos emberi jellemhibákkal, hanem az olvasó alantas szemantikai beidegzôdéseit mozgósítja és állítja az antikynista olvasat szolgálatába. Szoros olvasatban Petôfi annyit mond, hogy minden kutya talpnyaló: "Az ostor, az igaz, / Hogy pattog némelykor, / És pattogása fáj, / No de: ebcsont beforr. // S harag multán urunk / Ismét magához int, / S mi nyaljuk boldogan / kegyelmes lábait!"

Nemcsak a durva, erektocentrikus általánosítás szembetûnô jelen esetben, de etikai és politikai kételyünknek is hangot kell adnunk. A kutyák domesztikálása: az ember bûne. De hogy saját bûnének a logikus következményét - a következetességet és a hûséget - is a kutyákon kéri az ember számon, ez faji elôítélet, antropokrata prekoncepció, az autokratikus viselkedés mélyén mindenkor fellelhetô bûnbakképzés tipikus példája. Kynista szempontból szánalmasnak érzem, hogy az ember félelmét és frusztrációját úgy próbálja kompenzálni, hogy egy számára csak bajt okozó, vérszomjas, félelmetes állattal - a farkassal - kíván azonosulni - esetleg régi társa, a kutya rovására is. Freud ezt a viselkedésmódot nyilván az "azonosulás a zsarnokkal" reakciócsoportba sorolná. S ha problematikus emberként a farkassal azonosulni, még problematikusabb, ha Petôfi - és az erektocentrikus kritika - azt várja el a kutyaolvasóktól, hogy A farkasok dalában felvázolt farkasképpel azonosítsák magukat. Egyszerûen ostobaság volna ezt elvárni tôlük (tôlünk). Mert valljuk be ôszintén, ami a hasonló versek esetében az emberek számára egyszerû azonosulási aktus, az az ellentmondások kusza szövevényeként jelenik meg a kutyaolvasó számára, mert a kutyaolvasó olyan tapasztalatok részesévé válik, amelyekbôl határozottan ki volt rekesztve (például ilyen a farkasok korlátlan szabadsága), s így olyan Énnel kellene azonosulnia, amely önmagát éppen vele való szembenállásában definiálja; tehát azt várják el tôle, hogy önmagával szemben azonosuljon, ami lehetetlenség.

Petôfi antikynista elfogultsága késôbb még markánsabban jelentkezik. Miután Anyám tyúkja címû versében - rendkívül következetlen módon - éppen a hûségéért dicsér meg egy bizonyos Morzsa nevû kutyát, rögtön erôszakosságot feltételez róla: "Ezután is jó légy, Morzsa, / Kedvet ne kapj a tyúkhúsra."

Jelen esetben Morzsa a kutyák nembéli teljességét reprezentálja, így a gyanúsítás ismét általánosnak mondható, s intertextuálisan is tetten érhetô a kutyák iránt támasztott faji elfogultság, melynek értelmében a kutyák nemcsak talpnyalók, de rendszerint csirkefogók is.

Végezetül álljon itt példa gyanánt az erektocentrikus irodalom harmadik gyöngyszeme, Jack London Az éneklô kutya címû regénye. Terjedelmi okokból sajnos nem adhatjuk a teljes szöveg kynista szempontú olvasatát, vizsgálódásunk csupán az elsô fejezet azon részére korlátozódik, amelyben megjelenik a regény központi alakja, Mihály. Már a név megválasztása is antropokrata, erektocentrikus elfogultságra utal: hogy viselhet egy kutya ennyire emberi nevet!? De lássuk a szöveget! Dag Daughtry a következôképpen közeledik Mihályhoz:

"Hanyagul odanyúlt Mihály füléhez, s érzéki hízelkedéshez ösztönösen tudó (sic!) ujja hegyével vakarni kezdte a kutya füle tövét, ott, ahol beékelôdik a gyökere a koponya feszes bôrébe. Mihálynak tetszett ez. Sosem bánt még emberkéz ilyen meghitten a fülével, anélkül, hogy fájdalmat okozott volna. De ezek az ujjak csak a fizikai gyönyörûséget ébresztették fel olyan erôvel, hogy Mihály egész testében rángott és remegett a hatalmuktól. (Kiemelés R. S.) Az ujjak most erôsen, hosszasan felfelé húzták a fülét, a fül lassan csúszott át az ujjak között, egészen a hegyéig, s tövig bizsergett a gyönyörûségtôl. Most az egyik fül volt soron, majd a másik, s az ember halk szavakat mormogott, amiket Mihály nem értett ugyan, de tudomásul vette, hogy neki szólnak."9

Egyértelmû, hogy itt Jack London úgy formálja meg a szöveget, hogy az abban megjelenô erektocentrikus tendenciákat általános érvényûként tételezi, és az olvasótól is hasonló beállítódást vár el. A kynista szempontú olvasat szerint jelen szövegben Mihályt szexuális atrocitás éri, amelyet Jack London szemmel láthatóan kéjjel részletez. Szembeötlô továbbá az az antropocentrikus felosztás - amely alapvetôen teljesen mesterkélt, merev és természetidegen -, miszerint az ember az érzékelés intellektuális aspektusát uralja, míg a kutya csupán az érzelmi ingerek befogadására alkalmas, illetve megfordítva: intellektuális képességeinek korlátozottsága alacsonyabbrendûségének ékes bizonyítéka. Ezért beszélhet Jack London uralmi pozícióról, arról, hogy Dag Daughtry érzéki hatalmat gyakorol Mihály felett.

A továbbiakban a szerzô a szexuális zaklatástól egészen a szodómia terrénumáig merészkedik, sôt többször át is lépi annak határát:

"Daughtry, miközben a combok és térdhajlatok felépítését és formáját kitapogatta, egy kis szünetet tartott, és mágikus ujjai közé fogta Mihály farkát, kitapintotta a tövénél az izmokat, megnyomkodta, megdöfködte a gerincoszlopot, amelybôl kinôtt, és a legvakmerôbb mozdulattal csavargatni kezdte Mihály farkát. És Mihály szinte elragadtatásba esett, egyik oldalról a másikra feszítette a hátsó részét, neki a simogató ujjaknak. Az ember most kinyitotta tenyerét a kutya oldalán, kicsit a hasa alá csúsztatta, és hirtelen felemelte az állatot a földrôl. És máris a földön volt Mihály, mielôtt megneszesedett volna."10

A szerzô itt nemcsak az antropokrata elvárások szerint prekondicionált humánolvasó alantas - latens módon szodomita és szadista - ösztöneire apellál, de úgy tesz, mintha birtokában volna mindazon tapasztalatoknak, amelyeket egy kutya az efféle egyoldalú kapcsolatokban átélhet, pedig ez egyszerûen ontológiai szempontból lehetetlen. Itt a kutyalét emberi szempontú felülírásáról beszélhetünk a szerzô, és szándékos félreolvasásáról a nem kutya szempontú olvasó esetében. A szövegben fellelhetô szexuális kódok értelmezési tartománya jól behatárolható. Erektocentrikus olvasat esetén arról van szó, hogy egy ember örömöt szerez egy kutyának. Az ennél jóval árnyaltabb kynista olvasat viszont egyértelmûen megmutatja, hogy az ember hatalmi viszonyt alakít ki egy ebbel, s visszaélve a kutya kiszolgáltatott helyzetével, kihasználva a fajok között mindenkor ott húzódó kommunikációs zavarokat, megsérti Mihály faji és szexuális identitását, s ezáltal csorbítja személyiségi jogait. A legvisszataszítóbban erektocentrikus az a feltételezés - hiszen semmiféle elôzetes tapasztalat ezt Jack London esetében nem igazolhatja -, hogy a kutya ezt a szexuális zaklatást szívesen fogadja, sôt maga igényli:

"[Mihály] odanyomta oldalát Daughtry térdéhez, fejével bökdöste Daughtry kezét, esengett, hogy még, még, abból a boldogító fülvakarásból, farokcsavarásból."11

Többször említettem már, hogy az erektocentrikus, antropokrata írásmód és olvasat óhatatlanul magában hordozza az uralmi viszonyokhoz való kényszeres ragaszkodást - mely ezen szöveggeneráló és értelmezési technikák szexuális kódjait is mélységesen áthatja - és a fajgyûlölet, rasszizmus manifeszt tendenciáit. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Daughtry a kutya szexuális zaklatása után a következôket mondja:

"- Kinek a kutyája vagy te? Lehet, hogy egy nigger kutyája vagy? Az pedig nincs rendjén. Lehet, hogy úgy lopott valami nigger, az meg egyenest gyalázat volna. […] Piszok disznóság. Senki fehér ember nem tûrheti, hogy egy niggernek ilyen kutyája legyen, és itt van most egy fehér ember, aki nem is fogja tûrni. Még elgondolni is rossz! A gazdád nigger, aztán azt se tudja, hogyan neveljen."12

De mielôtt felháborodnánk ezen a rasszista indiszkrimináción, nem árt megjegyeznünk, hogy a fajgyûlölet valódi megnyilvánulása a következô fejezetben található, mikor is a színes bôrû kutyatartó tizenhét dohányrúdért eladja Mihályt Dag Daughtrynak. Eladja, mintha tárgy volna, nem élôlény. Adni-venni egy lényt: nyilván az emberi vágyfantáziák közös szexista-erektocentrikus mélyrétegéig hatol ez a kép, de ez hamisan egyoldalú implikáció és olvasat. A szöveg kynista olvasatában ez teljesen mást jelent, hiszen a kutyáknak nincsenek efféle tapasztalataik, illetve az adásvételt illetôen ezek a tapasztalatok éppen ellenkezô elôjelûek, hiszen a megalázó tranzakciónak minden esetben passzív résztvevôi, mondhatni elszenvedôi, objektumai.

Ennyit tehát a konkrét szövegek elemzésérôl.

Befejezésül szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a kynista, kutyaszempontú kritika szélesebb körû elterjedésével talán megtisztítható a szövegértelmezés az antropokrata, erektocentrikus hatalmi aspirációktól, egyoldalú, tendenciózus olvasásmódjától, s így lehetôség nyílik a szöveg megmentésére (Saving the Text). Ehhez azonban nemcsak az irodalmi szövegeket szükséges újraolvasni és újraírni a kynista szempontok figyelembevételével, hanem az antikynista elfogultságok kimeríthetetlen tárházát, az emberi nyelvet is meg kell tisztítanunk.

A kutyaszempontú olvasat lehetôségét evidenciaként kezelô szerzô és értelmezô nyilvánvalóan nem ír le a jövôben efféle dehonesztáló szintagmákat: kutyául érzi magát; ebek harmincadjára; kutyabánat; ebgondolat; egyik kutya, másik eb; otthagyja, mint eb a sza(ha)rát; kánikula; ebcsont beforr; mintha a kutya szájából húzták volna ki; kutyaugatás nem hallik az égig; kutyából nem lesz szalonna, végezetül ilyen a szexista irányultságú "kutyálkodik" idióma is.

JEGYZETEK

1 Gogol: Egy ôrült naplója. Bp., 1984, 225. o.

2 Uo., 225. o.

3 Uo., 225. o.

4 Uo., 226. o.

5 Uo., 233. o.

6 Uo., 234. o.

7 Uo., 234. o.

8 Uo., 238. o.

9 Jack London: Az éneklô kutya. Bp., 1955, 11. o.

10 Uo., 11. o.

11 Uo., 11. o.

12 Uo., 11-12. o.

Fenti írását Nagy Atilla Kristóf álnéven kívánta megjelentetni a Beszélôben. Váratlan halála miatt azonban szerkesztôségünk úgy döntött, hogy a mû szerzôjének kilétét felfedi. (A szerk.)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu