AZ ÖREGEMBER MÖGÖTT

A HILTON SZáLLó éPíTéSE (1969-1976)

Ötödikesek voltunk, és kíváncsiak. Romokon éltünk, nyers, mindig változó kulisszák között. A háború kesernyés pernyeszaga még érzett az üszkös falakon, beomlott pincék, elhagyott barlangjáratok nyirkos mélyedéseiben. Megszoktuk, hogy a Várban még mindig háború van. Háború otthon, apám és anyám kérésre újra- és újramesélt történeteiben, a vacsoravendégek beszélgetéseiben, furfangos, egyszersmind életveszélyes szökések, virtuóz tábori menekülések tányércsörgéssel, kávéillattal aláfestett anekdotáiban, no meg a Négy páncélos és a kutyában, A tavasz tizenhét pillanatában és mindenekelôtt és -fölött a Borsban. Ha lôttünk, lelövettünk, elfutottunk vagy fedezékbe vetôdtünk az ülôfülkékkel közrefogott hûvös kapualjakban, poros ecetfákkal, ôsorgonásokkal benôtt romos telkeken, ezek már a mi háborúnk történetei voltak. Német sosem volt bennük. Mindenki oroszként küzdött. Egyszer, nagycsoportban, miután apám elmondta, hogy a németek közül sem mindenki akarta a háborút, elvállaltam, hogy fritz leszek. Hülyének néztek. Vállalásom öt percig sem tartott.

A televízió esti nyolcas filmjeinek stilizált valósága saját bôrünkön átélt realitássá változott, amikor a Mafilm önkéntes rendôrei kihúzkodták szalagjaikat valahol a "falunkban", színvonaltalanul gorombáskodni kezdtek a lakosokkal, akik munkába vagy iskolába igyekeztek, netán esteledvén két csapó! között megkísérelték, hogy saját házuk kapuján végre hazasurranjanak. Fönn a Várban, ahová a 16-os busz is csak ritkán, mindig - ismerôsökkel - zsúfoltan küszködte föl magát, hogy végül a Dísz térre fordulva nagy nyögéssel lendüljön neki a macskaköveknek, sok száz család elsôdleges élményei, tapasztalatai: a nagy filmcsinálások közösséget teremtettek. Mint falun a vándorcirkusz megérkezése, a mi hétköznapjainkba a nemzetközi stábok sátorverése hozott színt és változatosságot. Voltunk parasztok a Koldus és királyfiban, amelynek immár kopottas kópiáján a régi vári arcok angol reneszánsz kosztümökben bukkannak föl, hemperegtünk az Anna Karenina Szentháromság tértôl a Halászbástyáig mindent belepô vegyszer-havában, és végigrettegtük a Kommunisták címû KGST-produkció két hétig tartó háborús cselekményeit. Ilyenkor a Vár különbözô pontjain tüzek lobogtak. A Bors vagy az Egy magyar nábob jelenetei személyes ügyünkké lettek. Forgatási szünetekben Gyenge Árpád, Jacquline Bisset, Mark Lester barátkozott velünk unalmában, és zsákszámra gyûjtöttük a vaktöltényhüvelyeket.

Ötödikesek voltunk, és a tetôn álltunk. Sohasem tapasztalt látvány tárult ki a szemünk elôtt. Néma csodálkozást kiváltó élmény, amely együtt járt a kiválasztottság titkosságának tudatával. Alattunk a még félig romos, már félig megépült Hilton tömbje sötétlett. Ilyen magasról, ebbôl a szögbôl még sohasem láttuk a várost. És azóta sem. Burkolatlan nyers betonlépcsôn, ismeretlen mélységû terek fölött billegô pallókon hágtunk föl oda. Miként megjártunk minden romot és építkezést addig is, a Várpalota embermagas gyommal felvert kôtengerét, a Magdolna-torony ostobán elbontott templomhajója alól föltáruló pincéket, a frissen ácsolt tetôszerkezeteket és a szálkás faállványokat.

Életünk lusta, szinte álló idôben és szûk, intenzív térben zajlott. A világ sarokpontjai változatlannak és változtathatatlannak tûntek. Regnált Brezsnyev és VI. Pál, Kádár- Lázár-Losonczi, a Mátyás-templom kanonokja, aki áldozólevelünket írta alá és az iskola igazgatónôje, aki pedig az érdekesebb intôket. Mindannyian a múlt beláthatatlan mélységébôl maradtak meg nekünk. S akkor nem is gondolhattunk egyebet, mint, hogy mindig minden ugyanígy marad. A tévéhíradó kékes villanásaiban évszámra ugyanazok az arcok, ezerszer látott baráti kézrázások, sebesen futó korszerû gépsorok tûntek föl, a változatlan hangok jól ismert mondatokat ismételtek estérôl estére. A Hilton is folyton épült, amióta csak éltem. Nem változott ugyan, a XVII. században épült volt jezsuita konviktus hatalmas fekete szemekkel, nyers, vakolatlan, kiégett homlokzattal nézett a Hess András (avagy ahogy itt hívtuk, az Ince pápa) térre. A körötte kialakuló mendemondákban mégis újra meg újra fölbukkant az építés híre. Épült tehát és mégsem - mígnem végül egyszer mégiscsak nagy mozgás támadt a tömböt övezô, megsötétült, esôverte fapalánk mögött.

A Vár közvéleményét évrôl évre foglalkoztatta valamelyik új épület megjelenése. A Behrám-ház vagy vele szemben a Fehér Galamb épülete az Úri és a Szentháromság utcák találkozásánál. A Dísz térre emelt modern épületé a szobor háta mögött, amelynek földszintjén kezdetben a Muskétás vendéglô mûködött, s ahol mindjárt két osztálytársam családja is új lakást kapott. És persze az iskoláé is, azé az elnyúló, aránytalan és szürke betontömegé, amely a Tárnok utca egyik oldalán szinte teljes hosszon ma is - ki tudja meddig még - végigvonul. Ez a fél évszázados folyamat mostanáig sem zárult le. A Dísz tér, a Fortuna utca üresen vagy félig építetten maradt telkei, az egykori Honvédelmi Minisztérium Szent György téri sebesült tömbje hátramaradtak. Sorsukat most is figyelemmel kísérik a helybéliek.

A Vár-lakók számára kezdetben nem lehetett egyértelmû, hogy a foghíjak eltünedezésével párhuzamosan a modern hazai építészettörténet fontos fejezete áll éppen megírás alatt. Az a sajátos feladat ugyanis, amit a történelmi negyed számos nyilvánvaló kötöttsége állított a tervezôk elé, néhány esetben nemzetközi szinten is példamutató megoldást nyert. A Jánossy-féle meszelt téglahomlokzatos, alumíniumablakos ház a Nôegylet utca és a Bástya sétány sarkán, máig etalon. Az építészeti középnemzedék ezen a Hanza-városi hangulatú, dánosan puritán épületen nevelkedett. Csapatokba verôdve itt készítette szabadkézi rajzait. És észrevétlenül itt sajátított el egy olyan anyaghasználati, formálásbeli magatartást, amellyel immáron az ország távoli pontjain is nemes szemléletû, igényes és érzékeny épületeket emel. Tavaszonként még most is találkozni lehet a mûegyetem diákjaival, ahogy jó mesterlövészekhez hasonlóan, állásaikat fölvéve átnéznek a cikkcakkban megtörô középkori utcákon, és ölükben tartott tábláikra gondosan kimért, korrekt tér- és tömegviszonyokat rögzítenek. Amin gyakorlatoznak, sokszor már nem is a középkor 1686 után megmaradt eredeti térrendszere csupán, sem a szegényes, ámde tiszta korabarokk épületek sora, hanem számos olyan modern épület, amely a II. világháború után támadt rengeteg foghíj valamelyikén emelkedett. A nagy mesterek, Jánossy György, Farkasdy Zoltán, Gádoros Lajos, Virág Csaba, Török Ferenc épületei és többnyire olyan kiváló kezû, biztos ízlésû kismestereké, akiknek a hatvanas-hetvenes években mutatott átlagteljesítménye a mai legmagasabb színvonal figyelmességével, kvalitásával is fölér.

A Várban zajló régészeti föltárások és a nyomukban megkezdôdô átfogó újjáépítési munkák nagy korszaka volt ez. A hazai értékôrzés még fényévnyire volt a mai kontraszelektált, hatalomféltô, fafej-bürokratikus és korrupciógyanús mûemlékvédelem szellemi fásultságától. Nagy figurák nagy gondolatokat szültek, és gyakran ma már meglepô nagyvonalúsággal és eleganciával oldottak meg különlegesen érzékeny feladatokat. A számos efféle teendô között kiemelkedett a Hilton építése, amely méretében, összetettségében, valamint a történeti emlékek és modern funkciók összebékítésének problémája szempontjából páratlanul nehéz, elôzmények nélküli feladatnak tûnt. Ezúttal pedig már nemcsak a szûk vári közvélemény, de az egész ország figyelemmel követte a történéseket.

A háborút követô, mi több, az egész hazai modern építészet történetének felfokozott és fontos idôszaka volt ez. A mûvelt közönség alig jutott túl az Élet és Irodalomban egy évvel korábban föllángolt "tulipános-vitán", amelyben a modernizmus állhatatos híve, Major Máté kétes értékû csatát nyert. Az ekkor eltiportnak tûnô Pécsi Tervezôvállalat Ifjúsági Irodája által képviselt magyar organikus építészet pedig - ma is ellentmondásos, vagy éppen aggályos tevékenysége ellenére - évtizedekig kitartó erkölcsi tôkét. A tulipános-vita mindkét résztvevôje vesztes volt tehát. Az egyértelmû nyertes a nagyközönség lett, amely elôször gondolkozott el behatóan a kortárs architektúra kérdéseirôl, no meg az építészetelméleti irodalom, amely ezen a konfliktuson túl szempontrendszerében árnyaltabbá, érvkészletében pedig gazdagabbá vált. Egy esztendô múltán, amikorra a körvonalazódó Hilton a város fölé magasodott, a szakma is és az utca népe is az épület megítélésének valamely oldalára helyezkedett.

A várbeli szálloda épültével párhuzamosan három másik, városképileg meghatározó belvárosi irodaház is megjelent: a Bécsi utcai OTP-irodaház, az Országos Tervhivatal Arany János utcai L-alakú tömbje és a Spenótház az MTA és a Gresham-palota között. Ez utóbbi ugyancsak fölkorbácsolta a jóérzésû közvélemény kedélyét. Az egymást érô építészeti diskurzusok jelenléte a hétköznapok kultúrájában, a munkahelyi vagy fehér asztalok melletti viták, háborgások hôfoka már-már azt az illúziót keltette, hogy az architektúra városunk életére ható jelentôsége, súlya a probléma fontosságával arányosan érvényesül. És tényleg így volt. És azóta tényleg soha többet.

A Várba kaptató buszon szorongva válltáskák magasságából is hallható volt, ahogy az emberek az épülô Hiltonról beszélnek. Az addig szinte szabadon álló Halászbástyát féltették a modern háztól. Egy alig hetvenesztendôs áltörténelmi hangulatot, Schulek Frigyes kétes ízlésû pittoreszk vízióját. És persze féltették a Mátyás-templomot is. Túl nagy lesz - mondták a Hiltonról -, rátelepszik a templomra. A lapok megteltek polemikus írásokkal, az emberek pedig elsajátítva azokból egy-két kritikai szempontot, valódi átéléssel adták vissza egymásnak a közismert megfontolásokat. Az ellenvélemények, a szálloda terveit pártoló kisebbség álláspontja elveszett a fölháborodás zajában. Most bô két évtized után visszaolvasva az akkori egyetlen építészetkritikus, Kubinszky Mihály progresszív értékelését, amelyben a tervezô elgondolásai mellett foglalt állást, neki és Pintér Bélának, a Hilton építészének kell igazat adnom.

Minden olyan mû, amely meghatározó tényezôi miatt mélyen gyökerezik megalkotásának korában, az avulás veszélyének van kitéve. Így volt ez a maga korában nemzetközi szinten is korszerûnek szánt és megvalósult Hilton épületével is. Most, több mint húsz esztendô után elsôsorban azok az építészeti vonásai váltak hangsúlyossá, amelyek idôközben közhelyessé váltak. A Halászbástya felôli oldal bronzfényû üvegablakai, amelyekben Schulek habos operettdíszlete tükrözôdik, akkor a legmodernebb építészet emblémaszerû eleme volt. Az Új Tükör címlapján is közölte ezt a hatásos és csakhamar sokak által lefényképezett effektet. A kép a múlt és a jelen értékeinek együttélését volt hivatva kifejezni. Ám a ház nem egy kép közhellyé válása miatt veszített szándékolt értékeibôl. Ez a folyamat csupán mint párhuzam jelzi a betonba és üvegbe fogalmazott formák kiüresedését.

Ez a tendencia azonban rövidesen megtorpan majd. Amiben egyelôre fensôséges rátekintéssel a hetvenes évek formavilágának öntudatlanságát mint gyengeséget látjuk, lassan megérik. Ahogyan átalakulnak képzeteink, emlékeink, megfontolásaink az évszázad talán legszürkébb évtizedérôl, úgy nemesedik meg a Hilton városi homlokzatát tagoló homorú betontagolások korhoz kötött designja is. Pintér Béla épülete ugyanis koncepcionálisan olyan erôteljes, határozott és körültekintô, hogy a korszakkal szembeni ellenérzések föloldódásával házának igazi erényei tûnnek majd elô. És ez a lényeg. Pintér ugyanis nem olyan házat tervezett, amely korának vagy szélesebben vett korszakának kurrens szempontjait tartotta szem elôtt. A hosszú távon is életképes normák kidolgozásában segítségére volt a szigorú mûemléki elvárásokat érvényesítô és azokat nagyvonalúan alkalmazó Sedlmayr János mûemléki építész is, aki a Hilton leginkább értékálló részeinek megtervezésében, koncepcionális kidolgozásában aktívan közremûködött.

A feladat ugyanis, amit Pintér 1969-ben, a 16 nagy országos tervgyár egyike, a Középülettervezô Intézet munkatársaként, belsô pályázaton nyert el, sokkal összetettebb és bonyolultabb volt a szokásos szállodatervezéseknél. Az eredetileg Hotel Mathias Rex számára kijelölt helyen több egymásba épült romépület állt, s az elôkészítô ásatások során további építészeti emlékek kerültek elô. A beruházóként megjelent Hilton International e sajátos helyzet miatt kénytelen volt lemondani a szállodáit világszerte jellemzô szolgáltatási sztenderdek egy részérôl, s a helyi sajátosságok figyelembevételével lényegében új szállodát terveztetett. A mûemlékvédelem nemzetközi elveit rögzítô Velencei Charta szellemében megfogalmazott mûemléki elvárások között nem csupán a mai Hilton északi szárnyának helyén egykor állt középkori dominikánus kolostor román kori és gótikus emlékei: a templomtorony, a templomhajó északi fala, a kerengô árkádsora és a menet közben feltárt reneszánsz kút megôrzésére vonatkozott, de rendkívül bölcsen figyelembe vette a városképi szempontokat is. Ennek köszönhetô az épület kettôs tagolása. A déli és az északi szárny kettéválasztása, mégpedig oly módon, hogy az épületrészek közötti átjárást a Miklós-toronyban biztosították. A Hilton két része most közrefogja a rekonstruált templomhajót, amelynek a szálló lobby részébôl föltáruló látványa nemzetközi összehasonlításban is valóban egyedülálló attrakciót jelent. Lentrôl két önálló épületként jelenik meg, csupán a gótizáló hatású függélyes tagolás vonja közösségbe az egyes szárnyakat. A Mátyás-templomhoz közelebbi déli tömb pedig olyan sötét hátteret alkot, amely elôtt a Halászbástya sziluettje a korábbiaknál sokkal karakteresebben tud megjelenni. A századforduló idején a Mátyás-templom még a hozzáépült házak gyûrûjében jelent meg. Az akkori neogótikus felturbózás következtében találta meg mostani, a bécsi Stephansdommal vetélkedô formáját. Kezdetben a Hilton déli épülettömege sokak számára bántó - noha történetileg is indokolt volt. Az újdonság hatásának elmúltával a megszokás lett uralkodó, az egykori bírálók szempontjai semmivé váltak az idôben. Hasonlóképp hálásak lehetünk az oly sok fölösleges, mûemlékvédelmileg elrendelt bontás (sic!) elôl megmenekült és komoly nehézségek árán megôrzött, helyreállított Hess András téri barokk homlokzatért. Ezt is, a Miklós-tornyot is Pintér szinte kötelezô disztingválással, a modern elemek hátraléptetésével kapcsolta be a Hilton kompozíciójába.

Hetedikesek voltunk, amikor elkészült. Biciklivel cigizni jártunk a pompás, vadonatúj hotel külsô (azóta gondosan lezárt) folyosóira, amelyek a modern falakkal közrefogott egykori templomhoz vezettek. A világ legszebb grundja volt ez. Bentrôl puha fények, a jómód keringôjének futamai szüremlettek ki hozzánk füstszagú ôszi estéken, s a friss falakat fényben fürdetô reflektorok üveglapjain, karnyújtásnyira a Nyugattól, spontán magánboldogságot teremtve, gesztenyét sütöttünk.

Néha liftezni mentünk a házba. A gyorsliftek hangtalan suhanása, érintésre jelzô gombjai csodálattal töltöttek el, s a három lift közül mindig az jött értünk leghamarább, amelyiknek arra esett dolga. Osztálytársaim szobáinak ajtaján, otthon mind több Please, do not disturb táblácska jelent meg, a sárga ruhásszekrények tetején üres sörös- és üdítôsdobozok sorakoztak. Csupa príma ital, melyeket senki nem ízlelt közülünk. Most - e cikk kapcsán - újra fölkerestem a Hiltont, s ahogy mindjobban behatoltam a forgóajtó mögötti térbe, távoli, ismerôs szorongás telepedett rám. Mint amikor határ közelébe érünk, s ma is - immár indokolatlan - aggodalom uralkodik el az autó idôsebb utasain, ugyanígy vártam az utánam loholó londinert, portást, hogy kitessékeljen. Eltávolítson a kiválasztott, jog szerint jelen lévô magyarok és a külföldiek, vagyis németek közül, mint egykoron, amikor a szállóba "betörve" a gyorsan érkezô liften az emeletekre szöktünk, hogy a puha szônyeggel borított folyosókon csapatostul vonuljunk. Kundera szerint a diktatúra egyik legelviselhetetlenebb vonása az elegancia évekre, évtizedekre elhúzódó hiánya volt. Folyosói csatangolásainkon nem akartunk mást, mint ócska cipônket a padlószônyegbe süppesztve a réz karlámpák puha lokális fényeit megcsodálni. Szokni a bôrfotelekben ülôk laza lábátvetési technikáját. A könnyû mozdulatot, amellyel a Frankfurter Allgemeine vagy az International Herald Tribune finom papírja volt lapozható. A Hilton a karnyújtásnyira lévô, üvegfal mögül szemlélhetô éden, a szabadság és tehetôsség rezervátuma lett, boldogságterrárium, amelyben tôlünk különbözô élôlények mozogtak fesztelenül, lépten-nyomon hátrahagyva valamiféle kultikus tárgyat, amely használatán túli jelentése miatt vált becsessé a számunkra. "Színarany" Benson and Hedges cigarettapaklit, azaz csupán annak kiürült hüvelyét. Bádog fantásdobozt, ami nekik, a vesztes fritzeknek mindennapi, számunkra utolsó kortyig kiivottan is ünnepi tárgy volt. Fényes, harsogón színes, ami pedig sokáig tanulmányozott kinyitásmódját illeti, páratlanul szellemes és nagyvonalú.

"A Hilton kívül európai, belül amerikai lett" - írta Kubinszky Mihály a Magyar Építômûvészet (1978/1.) számára megfogalmazott kritikájában. Az a lenyûgözô belsô világ, Szász Endre fölhígult életmûvének talán legjobb faliképével az elôcsarnokban, a szobánként változó, szintenként hatványozódó fajtájú bútorokkal, elôször képviselték a pénz tárgyiasulását a környezetemben. Addig a pénz absztrakció volt, noha a szafaládé, amit vettünk rajta, túlontúl konkrét. Az, hogy pénzért érték s az ezt garantáló minôség is képes létrejönni Magyarországon, kézzelfoghatóvá vált. A Kubinszky által korholt összevisszaság, hedonisztikusan tobzódó díszítés mostanra extatikus ôrjöngésbe fordult. A Hilton padlója lassan olyan, mint a BNV szônyegkiállítása. Méterenként újabb és újabb, önmagukban is taszító változattal lepik meg az immár szabadon bóklászó vendégeket. Az egykor oly míves gonddal kimunkált s ebbôl következôen a provinciális szellemi és kulturális zártság emelkedettségét magán viselô iparmûvészeti munkák rétegére idôközben a kommercializálásban jeleskedô világ rétege rakódott. Az épület legváratlanabb szegleteiben vitrinek keletkeztek, amelyekben a kirakatrendezô szakközép bukott tanulói a hetvenes évek csehszlovák design-iskolájának leleményeivel treníroznak a pótvizsgára. Mialatt az épület lassan túljut a mutálás és az aránytalanul megnyúlt végtagok pubertáskorán, s az érettség jegyeit veszi magára, a méltatlan utókor képviselôi tárgykulturális terrorizmussal teszik vidámabbá hétköznapjaikat. Szociofotósok számára alig akad hálásabb téma megörökíteni a puhuló Kádár-korszak és a keményedô piacgazdaság átmenetének egymásba fonódó látványvilágát.

Másodikos gimnazisták voltunk, és csajozni, piálni jártunk a Hilton tövébe. A Vár keleti lejtôjének bokrai közé a minap eltemetett - s akkor még nem Kristóf - Nagy Attilával lányokat invitáltunk föl a Moszkva tér kínálatából. Sörös- és vodkásüvegek billegtek a domonkos kolostort tartó sziklák peremén, a szálló keleti mellvédei már zárva voltak elôlünk, fiatal szemünkbe az alkohol szûrt véres homályt. Attila - akkor még nem Atilla - öreg volt és tapasztalt - egy évvel idôsebb nálam. Nôt elôször itt, az ô példája nyomán érintettem. A másik padon pedig ô, sokadszor.

Attila Jim Morrisont idézte és Police-futamokat játszott gitáron, frissen írott versét együtt ordítottuk bele az est sötétjébe: "Emberfia arról híres, kis malôrök áldozata./ Rászakad egy távvezeték, dromedár lép a lábára./ Kígyót öklend ebéd után, éjjel rács nô ablakára." Két évvel ezelôtt megkérdeztem, tudja-e még, de már nem emlékezett saját soraira.

A Hilton kezd leromlani kissé. Hiába a jó minôségû anyagok használata, az impozáns betonpanelek szélei mállanak, a bronzfényû ablakok öregszenek. A ház lassan felújításra szorul. Pintér Béla 1990-ben még két elemmel gazdagította az épületet. Elôtetôt tervezett a fôbejárathoz, amely ellentétes volt az eredeti szándékokkal, és újratervezte a Miklós-toronyra épített új sisak üvegfalát. Egykoron talán ezt az elemet bírálták leggyakrabban. A Velencei Charta elvei szerint eredetileg üvegtéglákkal burkolt modern torony, amely a szálló víztartályát fogadta be, kétségkívül szegényesnek hatott a nemes kôfal és a Bautzenbôl lemásolt Mátyás-relief gótikus formáihoz képest. Pintér szándéka szerint az újkori magasítás az egykori nyolcszögû, középkori toronyformát idézte, a korabeli, Várba érkezô busz utasainak többségi véleménye szerint azonban rakétakilövô állomásra hajazott. Városképileg valóban jótékonyan hat az a függélyes hangsúly, amely a toronynak köszönhetô, s melybôl jelentôs hiány keletkezett a törököket elûzô, 1686-os ostrom következtében. E legutóbbi áttervezéssel a mifelénk rendszerint csak alantas funkcionális szükségletek kielégítésére használt üvegtéglák helyett összefüggô táblák kerültek a toronyra, amelytôl annak némileg túlformált látványa megszelídült.

Az elkövetkezô idôben bizonyára még sok átalakulás, javító szándékú és ártó hatású módosulás gazdagítja majd a Hilton épületét. Mindaz azonban, amit Pintér és Sedlmayr kitalált, egyre bátrabbnak és okosabbnak hat. A kortárs mûemlékvédelem, amelynek hivatala ugyan a Hilton melletti épületben mûködik, alighanem csukott szemmel jár el a ház elôtt. A megôrzött építészeti értékek és a jelenkor szabta követelmények harmonikus összeillesztésének eme szellemgazdag megoldása ugyanis a legkevésbé sem hat példaként az utókor félszeg és merev hivatalnokaira.

Harmincéves voltam, és apámmal jártam sétálni, beszélgetni a Hilton alá. Kutyája a közelünkben szaladgált, vagy a még mûködô kút vizében ugrándozott. Beszélgetés közben az egyik sétányon ideges dobermann ugrott elénk, és hevesen ugatni kezdett, már-már nekünk támadt. A mi kutyánk valahol távol rótta köreit a várfal tövén, hogy méterenként elejtett jeleit hátrahagyva észrevétesse magát a kutyák világában. A váratlan, fenyegetô ugatás meglepett minket. Én megdermedve hátraléptem, apám azonban ösztönösen ütésre emelte kezét és a kutyának ugrott. Egyszeriben mögötte, hetvenesztendôs apám hátának oltalmában találtam magam. A kutya vinnyogva hátrált egy darabig, végül elfutott. Ekkor elôkerültem az öregember háta mögül, föllélegeztem kissé. Továbbmehettünk.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu