AZ ARGENTIN PUCCS VÉGTELEN TÖRTÉNETE

Amikor Argentínában a hadsereg három fegyvernemének parancsnokaiból álló junta Jorge Videla tábornok vezetésével 1976. március 24-én átvette a hatalmat, egészen máshogy fogadta a világ az eseményt, mint két és fél évvel korábban a chilei puccsot. A gyakorlatilag nem létezô, a belpolitikai eseményekben kimutatható szerepet nem játszó Argentin Kommunista Párt kiadott egy nyilatkozatot, amely szerint a tábornokok által meghirdetett célok "bizonyos fokig" a nép "sürgetô igényeit" tükrözik. Nem is volna érdemes szót vesztegetni a kivárás álláspontjára helyezkedô dokumentumra, ha nem Moszkva véleményét üzente volna meg a külvilágnak, meghatározva természetesen azt is, ahogyan a magyar tájékoztatás kezelte az elsô idôkben a fejleményeket.

Nem siette el az állásfoglalást a másik oldal sem. Washington úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, és az amerikai Külügyminisztérium a sajtó kérdezôsködésére csak annyit válaszolt, hogy a junta elismerésének kérdése fel sem vetôdött. A nagy nyugati lapok nem találtak kivetnivalót a hatalomátvételben. A párizsi Le Monde például, amelyet ekkortájt sokan bíráltak sorok közé bújtatott baloldali propagandával, egyenes, határozott jellemû, politikailag középutas katonaként mutatta be Videla tábornokot, és kritikáját a megbuktatott Isabel Perón környezetére összpontosította.

Legkevésbé maguk az argentinok lepôdtek meg. Ezt nemcsak az elôzô évtizedek tapasztalataiból leszûrôdött rezignáció magyarázza, inkább a puccsot megelôzô belpolitikai és gazdasági szétesettség. A nagy hatalmú szakszervezeti bürokrácia és a perónizmus különféle irányzatai között összezavarodtak a frontok, és úgy gubancolódtak a kompromisszumok szálai, hogy a a csatározások mögül eltûntek az álláspontok - miközben a lakosság képviseletüket vesztett és radikalizálódott csoportjai (ipari munkások, egyetemisták) az érdekérvényesítés intézményeken kívüli megoldásai, az agresszív megmozdulások, vadsztrájkok, terrorakciók felé tolódtak. Ebbôl a helyzetbôl csak két irányba vezetett út. Katonai hatalomátvétel vagy polgárháború - nem volt más lehetôség.

Argentína huszadik századi történetének elsô hetven éve alatt szinte már automatizmussá vált, hogy a belsô konfliktusok élezôdését - és a populista kormányzást - elôbb vagy utóbb katonai puccs akasztotta meg, amelyet nem követett feltétlenül katonai uralom. Sok esetben a hadsereg rögtön visszavonult, miután igazított egyet a belsô erôviszonyokon. Az utólagos elemzésekbôl az derül ki, hogy 1976-ban a katonák szinte ódzkodtak a politikai szerepvállalástól, és - saját korábbi tapasztalataik alapján - az volt az álláspontjuk, hogy inkább megkésve kell a puccs eszközéhez folyamodniuk, mintsem túlságosan hamar. Tudták, hogy az az eszményi helyzet, ha a lakosság maga is felismeri a populista kormányzati intézkedések késôbb jelentkezô gazdasági következményeit. A korábbi évtizedekben többször is úgy hitte az argentin közvélemény, hogy a nehézségekért egyszerûen a tôkés érdekeket kiszolgáló katonai uralom a felelôs, és így a következô polgári kormányzati idôszakban a politikusok opportunista többsége újra felelôtlenül operálhatott engedékeny, nagyvonalúan felelôtlen gazdasági ígéretekkel és intézkedésekkel.

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy az argentin hadsereg évtizedeken át a bölcsen mérlegelt közérdek egyedüli és elkötelezetlenül önzetlen képviselôje lett volna, jóllehet ez irányú önképét a múlt század elejétôl, a függetlenné válás, az államhatárok végleges kialakítása idejétôl eredezteti, amikor a fegyveres erôk megakadályozták, hogy az önállósodásért folyó küzdelem társadalmi felkelésbe csapjon át.
A rendpártiság egyúttal a földbirtokosok érdekeinek a védelmét jelentette, és a hadsereg a XX. század elsô harmadában is mindvégig ellenállt a társadalmi és politikai változásokra irányuló törekvéseknek, így már az 1916-os, elsô igazán szabadnak nevezhetô választásokon hatalomra került Radikális Párt szociális reformkísérleteinek is. A radikálisok szerencséjére a világháború után a konjunktúra fellendült, amikor azonban tíz évvel késôbb ismét alábbhagyott, egy katonai puccs véget vetett másfél évtizedes kormányzásuknak. Ettôl kezdve az utolsó diktatúra utáni 1983-as választásokig nem volt olyan kormánya az országnak, amelyet ne a hadsereg helyezett volna a hatalomba vagy buktatott volna meg.

Az argentin tisztikar képét önmaga társadalmi szerepérôl több olyan gondolatkör befolyásolta, amely külön-külön is paranoid elemeket hordoz. Ott volt mindenekelôtt a messzirôl már-már mulatságosnak tûnô argentin nacionalizmus, amely még a nyolcvanas években is abban a borongós - és ordítóan hamis - tudatban élt, hogy az ország a dél-amerikai államhatárok meghúzásakor a rövidebbet húzta. A köztudat pallérozatlanabb szegmensében például Paraguay egészére mint Argentína méltatlanul elcsatolt organikus részére tekintenek, és fejcsóválva szemlélik a brazil és a chilei határ egyes szakaszainak vonalvezetését is. A földrészen egyébként is nehéz olyan országot találni, amely ne táplálna ma is területnövelési illúziókat, még ha ezek ma már nem is részei a hivatalos külpolitikának. Több olyan sérelmet melengetnek a térség országai, amelyeket indokolni lehet történeti érvekkel, Argentína esetében azonban nem ez a helyzet, hiszen területe csak bôvült a múlt században. Ezt az irracionális méltánytalanságérzetet, amelynek a jelenlétét a kutatók még az argentin közoktatásban is kimutatják, az utóbbi évtizedekben valószínûleg az tartotta életben, hogy az országot a II. világháború elôtt a világ elsô tíz gazdasági hatalma között tartották számon, a hatvanas évektôl viszont gazdasági és politikai súlyát tekintve is lecsúszott, mégpedig - ami a legfájóbb - Brazília mögé. Van olyan nézet, amely szerint a hadsereg 1973-ban részben azért engedte vissza a hatalomba Juan Domingo Perónt, mert remélte, hogy az országnak sikerül újra Brazília fölé kerekednie.

Az ötvenes-hatvanas években az argentin katonai vezetôk szellemi formálódásában kitüntetett szerepe volt egy túldimenzionált - részben természetesen a hidegháborús összefüggésekben gyökeredzô - nemzetbiztonsági szemléletnek, amely a szélesen értelmezett biztonságot a politikai élet alfájának és omegájának fogta fel egy a külsô és belsô veszélyekre összpontosító, defenzív álláspontról. Ez a gondolatkör összekapcsolódott egy közvetlenül katonai természetû doktrínával, amely a befolyási övezetek kialakulásával párhuzamosan haladó dekolonializáció viszonyaira, elsôsorban a nemzeti felszabadítási mozgalmakkal kapcsolatos francia tapasztalatokra épült. Ennek az volt a kulcseleme, hogy a felkelôk és a lakosság passzív csoportjai között nincs világos határvonal, az érintett népességet tehát egészében ellenségként kell kezelni. Ennek megfelelôen az argentin hadsereg alighanem messze a súlyukon felül értékelte a kétségtelenül létezô és néha látványos akciókat végrehajtó gerillacsoportokat és lakossági támogatásukat.

Mindezt a hatvanas években kiegészítették egy nagy befolyású katonapedagógus, Jordán Bruno Genta nézetei. Genta a liberális demokráciát lényegében egy szabadkômûves-cionista összeesküvés frontvonalaként mutatta be a tisztiiskolák növendékeinek, mondván, hogy az - Argentínában kifejezetten konzervatív - katolikus egyházon kívül a hadsereg a legfôbb értékek letéteményese, így a demokrácia alkotmányán és korrupt törvényein felül kell állnia, közvetlenül munkálkodva a haza üdvén. (Gentát 1974-ben meggyilkolták.) Az ország tisztikarának uralkodó eszmerendszere az 1976-os puccs idején tehát egyfajta paranoid és defenzív, hazafias messianizmus volt. Társadalmi erôterét pedig jól jellemzi az a tény, hogy a hatvanas évek adatai szerint a tábornokok hetven százaléka felsô-középosztályi miliôbôl származott, és sokan voltak közöttük második generációs bevándorlók, az ebbôl következô erôs beilleszkedési ambíciókkal.

Argentína 1875 és az I. világháború kezdete között a látványos gazdasági fellendülés évtizedeit élte, elsôsorban a Nagy-Britanniával kialakított kereskedelmi kapcsolatai révén. Mintegy hatmillió új bevándorló árasztotta el az országot ebben az idôszakban - felerészben Olasz-, negyedrészben Spanyolországból. Kiépült a vasúthálózat (ami még tovább lendítette az agrárkivitelt), és Buenos Aires lett Latin-Amerika legnépesebb városa. A fellendülés hozadéka természetesen egyenetlenül oszlott szét, de a töretlen egyéni felemelkedés reménye és elvárása magas hôfokú volt így is. Talán innen erednek az összes késôbbi bajok - egészen 1976-ig.

Az erôsen a külkereskedelemtôl függô gazdaság mérték feletti sebezhetôségét, válságérzékenységét a harmincas években átfogó kereskedelmi megállapodásokkal, majd pénzügyi szabályozó mechanizmusokkal igyekeztek orvosolni a katonai, majd polgári kormányok. A negyvenes évek elejére fellendült az importhelyettesítô iparfejlesztés, amely a klasszikus mintát követve késôbb, Perón elsô kormányzása idején áttolódott a könnyûiparról a nehézipar területére is. Ekkor kezdôdött az intenzív belsô migráció, a városiasodás hosszú idôszaka. 1936-57 között a századfordulón még csak egymilliós Buenos Aires lakossága megduplázódva közel hat és fél millióra nôtt. Az új városlakók természetesen a szegénysorsú "descamisado" (ing nélküli) réteget gyarapították, amely nem annyira kezdetleges és illegális szervezkedéseivel, mint tömegével jelentett társadalmi nyomást. Ezzel a tömeggel - vagyis a szociális kérdéssel - mindenképpen kellett kezdeni valamit. A - látszólagos és idôleges - megoldást a maga zavarba ejtô ellentmondásaival a perónizmus jelentette.

Juan Domingo Perón az 1943-as puccsot elôkészítô katonatisztek titkos szervezetének tagjaként elôször a hadügyminisztériumban dolgozott, majd megszerezte a szociális és munkaügyek tárcáját. Mindenekelôtt az egységes és átfogó CGT szakszervezeti szövetség keretei közé terelte és saját irányítása alá vonta a szakszervezeti mozgalmat, a központi ellenôrzés érdekében tudatosan sarkallva a szervezôdést azokon a területeken, ahol még töredékes volt. Munkásjóléti intézkedések egész sorát vezette be a fizetett szabadságtól kezdve az elbocsátás rendszerének szabályozásáig. Számos munkásvezetôt kormányposztokra nevezett ki, és 1944 közepén már Farrell tábornok-elnök helyetteseként ô volt a tényleges hatalom birtokosa. Két évvel késôbb már elsöprô többséggel megválasztott elnökként állt Argentína élén. Gyorsan emelkedô népszerûsége köré a személyi kultusz szokásos kellékeit fonta. Ô volt az "Elsô Munkás", a nemzet ajándékozni és büntetni egyaránt képes atyja, oldalán a késôbb fiatalon elhunyt feleségével, Evitával, aki egy kimeríthetetlen állami jóléti alapítványból finanszírozott látványosan kórházat és gyermekvárost. (Emellett - 1947-ben - elérte, hogy a nôkre is kiterjesszék a választójogot.) Kiépített egy hatalmas, újraelosztó állami bürokráciát, államosított, felszámolta az egyetemi autonómiát. Harmadikutas politikát hirdetett a társadalmi igazságosság jegyében, és miközben tömeggyûlésein minden önkorlátozás nélkül lényegében populista uszítást mûvelt, átmenetileg sikerült kivívnia a vállalkozói elit rokonszenvét is, amely az erôskezû, tekintélyelvû, a hazai ipar fellendülését támogató hazafias vezetôt látta benne.

1955-re, amikor a hadsereg megbuktatta és 18 évre számûzetésbe kényszerítette, Argentína társadalmi erôviszonyai érezhetôen átalakultak. A legszegényebbek életszínvonala emelkedett a leggyorsabban, a munkásság öntudatos, követelései jogosságában biztos erôvé nôtte ki magát, miközben a módosabbak a tisztikarral egybehangzóan megütközve és rettegve vették tudomásul az értékrendjükkel gyökeresen ellentétes új hierarchizálódást. Az argentin társadalom két, mély árokkal elválasztott táborra szakadt: perónisták és antiperónisták között a párbeszédnek a lehetôsége sem mutatkozott.

A következô közel két évtizedet ez a szembenállás határozta meg. A párttá formált perónista mozgalom merev vertikális struktúrába szervezôdött, ami lehetôvé tette, hogy a Vezér személyes képviselôi útján külföldrôl is kézben tudja tartani alattvalóit. A pártot magát betiltották, ami azt eredményezte, hogy a korábbi perónista elit egyre inkább elszakadt saját - folyamatosan radikalizálódó - bázisától. A hatvanas években több kísérlet is történt a polgári kormányzás visszaállítására, de ezek a próbálkozások végül mindig a perónizmus visszacsempészésére futottak ki, amit a hadsereg újra és újra megakadályozott. A hatvanas évek végén már több gerillaszervezet is mûködött. A két legjelentôsebb a radikális perónista Montoneros és az egyetemista körökbôl verbuválódó trockista-maoista Népi Forradalmi Hadsereg (ERP) volt. Létszámukról a legszélsôségesebb becslések voltak forgalomban, a néhány százastól a kétszázezres nagyságrendig. Utólag a szerényebb méretû személyi állomány feltételezése tûnik valósághûbbnek. 1972-ben a kezelhetetlen helyzet arra indította a tábornoki kart, hogy elfogadja Perón újbóli hatalomra kerülését, amit tömeges lelkesedés fogadott, bár a perónista mozgalom addigra már végleg szétesett. Perón 1973-ban, elnökké választásakor már súlyos beteg volt. Halála után az alelnökként is mellette álló harmadik feleség, Maria Estela "Isabel" egy szûk tanácsadói körre támaszkodva mintegy másfél évig ingadozott kétségbeesett, amatôr szeszéllyel a hadsereg, a rezignált középrétegek és a radikálisok elvárásai között, hol a liberális gazdaságpolitikai ésszerûségnek, hol a bérköveteléseknek engedve.
 

1976 márciusában-áprilisában még nem lehetett tudni, mihez kezd a junta a nyakába szakadt csôdtömeggel. Ne feledjük, a nagy olajválság éveiben vagyunk! Betiltották a pártokat és szakszervezeteket. A tábornokok gazdasági konszolidációs próbálkozásai felemás eredményeket hoztak, és Argentína belekerült egy mindaddig példátlan mértékû eladósodási spirálba. A junta véglegesen 1982. április 2-án játszotta el a tekintélyét. Pontosabban csak néhány hónappal késôbb, mert ekkor még százezrek ünnepelték a junta akkori vezetôjét, Galtieri tábornokot, miután aznap reggel argentin tengerészgyalogosok szálltak partra az 1833 óta brit fennhatóság alatt álló Falkland- (Malvinas) szigeteken. A kaland júniusban súlyos argentin veszteségekkel és megalázó visszavonulással ért véget, ami azután a katonai uralom végét is jelentette. 1983-ban már egy baloldali, radikális párti kormány kezdett viaskodni a kaotikus gazdasági örökséggel, az 1989-ben perónista színekben hatalomra került Carlos Menem elnök kormánya pedig már szabadpiaci gazdaságpolitikát folytat.
A perónizmus halott.

A hosszú agónia történetébôl mindeddig kihagytuk a legvéresebb mozzanatot, amely az argentin tragédiát igazán tragédiává teszi. Tizenötezer halottról és "eltûntrôl" van szó, akikkel az ország a társadalmi béke érthetô, de elfogadhatatlan követelményére hivatkozva mindmáig nem tudott megnyugtatóan elszámolni. Túlélô áldozatok és emberi jogi szervezetek beszámolói az iszonyat képsorait tárják elénk az 1976 és 1983 közötti idôszakról, amikor a felforgató tevékenységgel vádolt emberek, rokonaik és barátaik - javarészt fiatal emberek - egyik pillanatról a másikra tûntek el otthonukból vagy a nyílt utcáról, hogy elmondhatatlan kínzások közepette valljanak - az esetek többségében a semmirôl. A hadsereg nemzetmentô paranoiája a körzeti katonai parancsnokságok kívülrôl ellenôrizhetetlen hierarchiájának a hatáskörébe adta a leszámolás feladatát. A gerillaszervezetek és radikális mozgalmak felmorzsolódtak, és a korábban csak kétfelé szakadt társadalom most szétmállott az általános rettegésben. A hadsereget túlhiszterizált, téves helyzetértékelése és ehhez rendelt brutális eszközei végleg és az egész ország szemében megfosztották azoktól a morális "jogosítványoktól", amelyekre évtizedeken át valamelyest hivatkozhatott. Új szerepe még nem körvonalazódott világosan, és Argentína még jó ideig nem jut túl a tragédián. Így tehát a történet mégsem ért véget.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu