Lázár István

Jelenlétünk díja

Természetesen a munkabér is. És ez volt a baj. Mert túllépték az átlagbért, és mert a munkások többet kerestek, mint a fôosztályvezetôk. A kísérletet továbbá az buktatta meg, hogy hírére mindenki ott akart dolgozni. Szabályozási rendszerünket az tehát nem érdekelte, hogy a megtermelt értékhez viszonyítva a munkabérhányad nem nôtt, s hogy a gyors munka hallatlanul csökkentette a rezsit, a járulékos kiadásokat. Azt viszont nem tûrte, hogy a nagy kereset megnövelje az átlagbért. A nivellálás a munkaerô áramlását volt hivatva gátolni. De ha minden építkezésen istenigazában neki lehetne rugaszkodni a munkának? (…)

És itt egész ösztönzési-érdekeltségi rendszerünk egyik alapgondjához értünk. A fizetés? Sokszor csak "jelenléti díj". S a magunk munkahelyén, fôállásunkban nincs elég alkalom és nem eléggé érdemes azt adni, ami telne tôlünk. Aki duplán húz, alig kap többet; ám aki kevésbé húz, de egyéb munkát vállal, jó mellékjövedelmet szerezhet, alapfizetésének kára nélkül. Ezért a másodállások, mellékfoglalkozások megszigorítása - tüneti kezelés. Mert az okok közül sem a munkaerôhiányt, sem azt nem szünteti meg, hogy a fôállásban nem kifizetôdô "mindent beleadni". Ahol munkanélküliség van, ott a munkahely megtartása a fô "szabályozó". A munkaerôhiány állapotában nincs még ösztönzô, ami maximális munkára késztetne?

Bûvös körbe kerültünk. Kevés a munkavállaló, s közben a puszta jelenlétért fizetünk ki bérmilliárdokat. Társadalmi feszültségtôl tartunk, ha jobban eltérünk az egyenlôsditôl. (…)

De ha az ösztönzôk és a szabályozók alakítása körüli óvatosságot nézem, azt hihetném, hogy mi már mindent ideálisan szocialista módon csinálunk, és vigyázni kell, hogy el ne torzítsuk, vissza ne vessük, amit elértünk. Holott a nagyobb gond, hogy az érdekeltség, az ösztönzés mai szabályozása még nem eléggé szocialista. Mert nem ad elég teret a képességek kibontakozásához. És nem eléggé a munka szerint méri az erkölcsi és az anyagi elismerést. Márpedig mit nevezhetünk szocialista kritériumnak, ha nem ezt a kettôt: képesség szerint - munka szerint?

Élet és Irodalom, 1976. március 6.

Termeljünk jobb közérzetet!
 

Két héttel ezelôtt, február 28-i számunkban jelent meg Bertha Bulcsu Kesudió címû cikke, amely társadalmunk termelômunkájának hatékonyságával foglalkozott, felelôs szenvedéllyel sorolva a munkaproduktivitás fogyatékait, amelyeket mindennapi életünkben lépten-nyomon tapasztalhatunk; azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a diagnózis nyomán gyógyjavallat is készüljön.

Nem dicsekedhetünk azzal, hogy mi tettük fel elôször ezt a kérdést. Párt- és állami szervek sok állásfoglalásban, határozatban, rendeletben, és a sajtó - az Élet és Irodalom is - számtalan cikkben, glosszában, riportban foglalkozott már vele: a kérdés, mint mondani szokás, "a levegôben van". Az elôzményeken kívül látványosan bizonyítja ezt a rengeteg levél, hozzászólás, cikk, amely Bertha Bulcsu vitaindítója, majd Lázár István írása után érkezett szerkesztôségünkbe. A szerkesztôség úgy tervezi, hogy minél többet közöl ezekbôl az egymással gyakran ellentétes reflexiókból, hogy lehetôleg minél több szempontból, írók, gazdasági szakemberek, állampolgárok "okos gyülekezetében" vizsgálja meg munkánk és társadalmi közérzetünk összefüggéseit.

Mert - és ez talán a legfontosabb, amit a vita kezdetekor, az elsô cikkek után le szeretnénk szögezni - nem akarjuk a Bertha Bulcsu által fölvetetteket kizárólag a gazdaság problémájára egyszerûsíteni. Úgy gondoljuk, hogy a munkaproduktivitás kérdése mindnyájunk személyes erkölcsi ügye is. Ezért választottuk a cikksorozat összefoglaló címéül ezt: Termeljünk jobb közérzetet!

Élet és Irodalom, 1976. március 13.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu