ALAGÚT A FÉNY VÉGÉN

Sötét éjszaka persze nem jön rosszul egy szûk helyen elférô, praktikus kis éjjeliôr-állam, amely szolgál, ôriz, véd, ápol, eltakar - de akkor is én adófizetem, és nekem számol el. Meggyôzôdéses anarcho-kapitalistaként ¹ nincs könnyû dolgom, skizo-antietatista vagyok: a lelkem egyetlen porcikája sem kíván állami gyámságot, de agyam a szabad piac ² és a jog ³ híve, és az is meggyôzôdésem, hogy kell lennie valamilyen, minden polg… pardon, minden emberre vonatkozó írott szabálykódexnek, különben nem uralom nélküli szabadság van, hanem káosz és rendetlenség. Minimális álomállamom az alkotmányos anarchia. Egy kis, szürke irodában ül tíz könyvelô a komputer elôtt, számolgatnak, homlokot ráncolnak, ügyeket intéznek, koordinálják az autonóm térségek külpolitikáját, vám- és adóügyeit, hó végén a pénztárhoz fáradnak a fizetésükért, ennyi. Szükséges rossz, sose értettem, kinek miért fontos morálisan pozitíve újrafogalmazni az államot vagy a kormányzatot. Viszont mindig elolvastam, ha általam nagyra becsült szobatudósok elgondolkodtak az állam mibenlétérôl; Gombár Csabát például, ha tehetem, elolvasom, míg Lengyel Lászlónál mindig csak a "tévedtem" ⁴ szóig jutok.

Gombár Csaba független szocio- és politológus tehát könyvet írt, nem az elsôt, és, ahogy nem ismerem, nem is az utolsót. Az Államoskönyv, mint neve is mutatja, az államról - pontosabban arról szól, amit a szerzô államnak tart, szép rendesen megkülönböztetve államot és kormányzatot, nem mindig megkülönböztetve államot és társadalmat; e sajnálatos meggyôzôdés, hogy tudniillik az állam végül is mi lennénk, végigkíséri a kutató tízéves munkáját, pedig igen sok minden változott a szerzôben (is) 1988-89 óta. ⁵ Mindvégig kitartott azonban amellett - és ez különösen az utolsó írásban, a Merengések az államról -ban válik explicitté -, hogy az állami létrôl, kormányzatról, szuverenitásról csak elméleti elgondolkodást tart érdemesnek (azt is csak önnön kíváncsisága csillapítására), nem pedig célirányos pragmatikus beleavatkozást a társadalmi mivoltba, program vagy pláne pártelképzelés felvázolását, egy kívánt cél, pláne az ahhoz adekvát eszköztár meghatározását.

Ami a könyv felbecsülhetetlen elônye, hogy tehát G. Cs. társadalomtudós nem válik Lengyel, Kéri vagy Ágh kollégákhoz hasonlóan politikacsinálógussá, az egyben hatalmas hátulütôje: a szakszerû vonalvezetés ellenére a megfogható célirány hiánya. Nehéz kézzelfogható következtetést levonni az írásokból; az olyan, szívemnek kedves mondatok például, mint "az állam által béklyózott gazdaságokra sanyarú jövô vár", nincsenek megerôsítve vagy cáfolva. Az állam röviden le van írva történetileg, el van kapva hatalomtechnikailag, meg van fogva szakmapolitikailag, de nincs igazán körbejárva. Talán lélek, elkötelezettség vagy szenvedély az, ami hiányzik ezekbôl a hihetetlenül precíz, száraz, szikár, tankönyvszerûen komplikált írásokból, amelyek azért szemléletileg és nyelvezetileg igen örvendeteset haladtak elôre a '88/89-es posztkomcsi gondolati korlátoktól az Antall-éra alatti ellenzékiség érezhetô felszabadulásán át az igazán érdekes mai darabokig, amelyek, ha jól értem, végül is a hagyományos szociáldemokrácia értékeinek fontosságába konkludálnak. ⁶ Mindez csak azért kár, mert túlteng a technokratikus szakzsargon, a kormányzatot önnön értékrendjében vizsgáló attitûd, miközben "állam" ürügyén szó sincs az egész kötetben: a helyi önkormányzatokról, a civil társadalom értékeirôl, a '68 utáni új társadalmi mozgalmakról, a társadalombiztosítás mint állami feladat lehetséges piacosításáról, egyáltalán piaci spontaneitásról, liberalizmusról, egyéni jogokról, szocialista és nemzeti kollektivizmusról - pedig a rendszerváltásunk, az állam szerepének változása mintha ezekrôl is szólna.

A rendszerváltozás hajnaláról származó két írás még egy lélegzetet alig kapó tudós értetlenkedése a tengelyénél fogva kifordult világon, az ismert, "elmondom a földönkívülieknek, hogy itt mi van" mûfaj sajátos darabjai. A Vengerszkij Meridian címû, anno valóban létezett orosz nyelvû folyóiratban publikált, bizonyos Pantyelej Ivanicshoz címzett két levél közepesen érdekes kor- és hangulatdokumentum, mégsem igazán passzol a kötet szerkezetébe, pláne, hogy a megszólított személy Lengyel László hangján még válaszol is szerzônknek - így jár, aki levelet ír. Innentôl szerzônk beleveti magát a szocializmus végébe, a Németh-kormány mûködésének elemzésébe, pontosabban abba, hogy mennyire esett szét, mennyire mûködôképes a reformkomcsi kabinet (Kormányzati kérdéseken tûnôdve). A szerzô akkori társadalmi beágyazottságára utalhatnak az olyan, szinte odavetett attitûdök, mint "megkérdeztem ezért egy miniszterhelyettest, hogyan látja ezt ô", sôt a szerzô késôbb egy igazi minisztert is leinformál, ⁷ de tudni továbbra is csak azt tudjuk, ⁸ hogy igen, a kormány mûködött, nagy szétzilálódás nem volt, talán egy-két apróság, Dunagate, ilyenek, az is csak idézôjelben; a könyvben halmozódik a sok "adminisztratív integrálás" és "kormányzati szaktevékenység", folyt a lassú, hosszú menetelés a jogállam felé.

Aztán Gombár egy másik intelligens tudóssal együtt 1990-ben médiaelnök lesz, végigcsinál médiaháborút, permanens konfrontálódást az antalli MDF-fel, utána 1993-ban emlékiratokban gondolkodik, majd mégsem. Figyelme az Antall-kormány tevékenysége, az államigazgatás, a kormányzat szak- és jogszerûsége felé fordul, és valamiért hosszan foglalkozik az Antall- és a Horn-kabinet "elsô száz napjának" problematikájával. Ismét csak nagyon tananyagízû, száraz, nehezen emészthetô anyagok ezek, nem politológus érdeklôdésûek bele se vágjanak, akárcsak A politikáról címû elméleti írásba, amelyben szerzô, ha jól értem, foucault-i párhuzamot ⁹ von bolondokháza és politika, orvosi/hatalmi kontroll és professzionális hatalmi állampolitika között. ¹⁰ Mindezzel, hangsúlyoznám újfent, semmi gond, de a projekt nemigen visz közelebb a két eltérô irányultságú kabinet mûködésének, struktúrájának, személyi és klientúrahálójának megértéséhez.

Jelentôsen emelkedik az ember életkedve, ahogy a kötetben a mai ¹¹ Gombár Csabához közeleg. Három írás is nekigyürkôzik a nemzeti szuverenitás mibenlétének, alapos és kifejezetten olvasmányos részek ezek, láthatóan mélyebben meg-érintette a szerzôt a globalizációval, a különbözô integrációkkal járó nemzeti/nemzetállami önazonosságvesztés vagy -nyerés, mint az Antall-kormány eredményességének beható elemzése. Azért is érdemes végigrágnunk magunkat a nemzeti szuverenitás kérdésein és fogalomtörténetén, mert akik ezt általában felvetik, azoknak kész válaszaik vannak. Gombár azonban lassan közelít a problémához, kémcsôbe helyez, megvizsgál jobbról és balról, fentrôl és lentrôl, pontos és kicsit körülményes mondatokban adagol diskurzust önmagával, helyez el a történelemben és a mában.

Gombár szerint az állam létét az anarchiától, azaz a hatalomnélküliségtôl való félelem, a "béke és a biztonság utáni vágy" teremti elô, és ebben nyilván lehet valami, de azért ne feledjük azt sem: az állam minderre nem kínálhat megoldást, lévén hogy ô a probléma. Az állam szül társadalmi igazságtalanságot és piaci monopóliumot, központi erôszakot és kényszerû adózást - én speciel nagyobb biztonságban érzem magam, ha nincs fölöttem hatalmi szerv, de ez csak én vagyok, lehet, hogy mindenki más meg az én nézetemtôl, azaz saját egyéni szabadságától fél. Az európai integráció, ¹² a regionalitás/föderalizmus jól átformálja majd a két szélsôség, az államellenesség és a nemzetállamhoz való hûség elképzeléseit, és ha arra vagyunk kíváncsiak, mit jelent ez az egész, ami most majd ránk zúdul, keresve se találnánk jobb gondolatfelvetést, mint ezeket. Konklúzió: mire ölünkbe hullott a nemzetállami szuverenitásunk, már veszítjük is el szép lassan, és ez nem rossz kiindulás. Hogy pontosan mihez, azt szerzô persze nem árulja el, ismét gondolati alagútba zárja szelleme napvilágát.

A kötet fénypontja kétségkívül a két utolsó írás: A politikán élôsködô gazdaság és a Merengések az államról politológiai-publicisztikai gyöngyszemek, amelyek viszont ismét csak megmaradnak a következtetések nélküli merengések szintjén, felvetésnek pedig kicsit kevés az, hogy "a gazdaság tényezôi, minden államellenes retorikájuk ellenére (…) egyenesen a politikai államon élôsködnek" (pedig tény), vagy hogy "az állam a világ más részein is a társadalmi igazságosság elérése" eszközének látszik. ¹³ Mindezt fel lehet és kell vetni, de egyrészt a szabadpiaci gondolkodás mindkettôt már cáfolta is, másrészt a nyugati tapasztalatoktól eltérôen mi nem tehetünk úgy negyven év szocializmus után, mint aki számára az állam a kiegyenlítô társadalmi igazságosság" letéteményese lehetne.

"Második kitérô: van-e az államnak kezdete?" - kérdezi szerzô egy adott ponton. Egyetértek. Valóban kitérô gondolatról van szó. Azt kéne már egyszer megnézni a nemzetállam globális leépülésének igen bíztató korában, hogy van-e, lehet-e egyszer az államnak vége, már abban a hiperdomináns formájában, ahogy ma ismerjük, és ha igen, lehet-e rá jegyet kapni.

Gombár Csaba: Államoskönyv.
Helikon, 1998

JEGYZETEK

¹ Ezt a terminológiát használta 1915-ben Vagyim K. Senkinszkij, amikor kivégzése elôtt utoljára vitába szállt a mensevik kulturális rovatvezetôkkel a honoráriumok tb-járuléka tárgyában.

² Freie Marktwirtschaft - Erhard német kancellár szociális piacgazdaságának alapja, a kifejezés eredetét lásd Carl Dahrendorf: Alle zitieren nur meinen Bruder címû kiadatlan naplójában.

³ Ha létezik jog egyáltalán. Hegel itt sokak szerint kifejezetten megingott, de aztán a talpára állították.

⁴ J'accuse - mondaná a mûvelt francia.

⁵ Derrida valahol azt írja, minden változás konstans. Baudrillard azonban attól félt, hogy Derrida idôvel eltárgyiasul, mivel sokáig csak ült a sarokban, csöndben ketyegett, és óránként megszólalt, hogy kakukk.

⁶ A demokratikus baloldaliság leglényegérôl lásd Groucho Marx: Why I am a Marxist. Villeroy + Boche, 1932.

⁷ A szocialista országok minisztereinek lelkiállapotáról lásd Jeszajan P. Jeszajan: Az örmény fürdôkádipar és az ötéves terv a gazdasági dereguláció fényében és tükrében. In: Integráció és fürdôkád a KGST-ben. Budapest, 1977.

⁸ Ha tudhatunk bármit is. Heidegger szerint demokratának lenni annyi, mint nem élni.

⁹ Foucault (lásd ott) itt persze a fiziológiai szillogizmus megtestesítôje, holott a jelek szerint a dekonstruktivista objektivizálás komoly negatív hatással volt a posztmodern fogalmi regeneráció lingvisztikai-metafizikai újjászületésére, egyben narratívájára. Vö. Hans-Josef von Scheinheilig: Ich bin ein Cheeseburger. Hamburg, 1982.

¹⁰ Lásd Henrietta Sucks: Women in Postmodern Snob Footnotes. Berkeley, 1997.

¹¹ A ma fogalmának deflorálásáról lásd Neil Postman: Barbie Q. Santa Fé, 1993.

¹² Europa, ach! - kiáltja Wagner A Walhalla címû ismert operájában nem véletlenül Sieglinde, mielôtt leütné ôt a szerb Bunkovic.

¹³ Lásd Konrád-Szelényi: Az értelmiség útja a tévépénztárba. Megvetô, 1997.

Megjegyzés:

Konklúzió: mire ölünkbe hullott a nemzetállami szuverenitásunk, már
veszítjük is el szép lassan, és ez nem rossz kiindulás.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu