AGRÁRRIBILLIó '97

Bô egy éve, 1997. február 14-én kezdôdtek az átmenet éveinek legjelentôsebb agrárdemonstrációi, amelyek a rendszerváltást követô megmozdulások között is a legnagyobb tömeget megmozgató szervezôdések sorába illeszthetôk. A sajtó és a résztvevôk egyaránt az 1990. évi taxisblokádhoz hasonlították ezeket a tüntetéseket, egyrészt jellegük (részleges útelzárás), másrészt hatókörük (országos) alapján. A különbséget is fontos hangsúlyozni: a gazdák tüntetése mindvégig jogszerû maradt, mert - bár többször fenyegetôztek vele - végül mégsem folyamodtak teljes blokádhoz, mint 1990-ben taxis elôdjeik.

A megmozdulás elsô szakaszában a szervezôk "mozgalmat" generáltak, s mintegy leváltva a kistermelôk érdekvédelmében addig mûködô szervezeteket (Magosz, PSZ), létrehozták "saját" szervezetüket, a Metészt. Az új érdekvédelmi szervezetnek nyilvánvalóan szerepe volt abban, hogy a megmozdulások huzamosabb ideig tartottak (szemben az egyetlen hétvégére korlátozódó taxisblokáddal): a február 14-i részleges útelzárást követôen, amelynek központja Bács-Kiskun megyében volt, és mindössze 9 települést érintett, február 24. és 27. között országosra duzzadt a tiltakozási hullám: ekkor mintegy 200 település csatlakozott a demonstrálókhoz körülbelül 10 000 munkagéppel. (A Metész születésnapja is a megmozdulások e szakaszához kötôdik: február 28-án a Kiskôrösre összehívott "Gazdaparlament" közfelkiáltással döntött létrehozataláról.) Nagyjából ugyanekkora tömeget mozgattak meg a március 10-12-i tüntetések, de már sokkal kevesebben csatlakoztak a március 26-i autós "határjáráshoz"; végül az április 4-i, Kossuth téri demonstráción már csak alig 5000 tüntetô vett részt, pedig a szervezôk "több tízezer" embert vártak.

Ha a legutolsó tüntetést követô sajtóreakciókat és a Metész két további, a nyilvánosságot felkavaró akcióját (az elnök és az alelnök tömörkényi beszédei, tiltakozás a fagyasztotthús-import engedélyezése ellen) is a februárban kezdôdött megmozdulások részének tekintjük, akkor elmondhatjuk, hogy a gazdák tiltakozása két hónapig állt az ország érdeklôdésének középpontjában, egy olyan idôszakban, amikor az átalakulás történetének legnagyobb bankbotránya fenyegetett, és óriási tömegpánik közepette, két nap alatt 26 milliárd forintot vettek ki a betétesek a Postabankból; zajlott a "hágai per", a közalkalmazotti szférában pedig szakszervezeti tiltakozások folytak.

A várható tüntetésekkel foglalkozó írások elôször február 12-én jelentek meg a legnagyobb példányszámú napilapban, azt követôen, hogy a parlamentben szópárbajt vívott a földmûvelésügyi miniszter és két ellenzéki politikus az FKGP és az MDF képviseletében; az ügy február 14-én került címlapra, és április 8-án szerepelt az elsô oldalon utoljára. Közben glosszák születtek a bizalmi válságról, sôt a "középosztály lázadásáról" (Tamás, 1997); csak a Postabank-pánik két napján (február 29-én és március 2-án) és hat további napon került le a gazdamegmozdulás, illetve a Metész a Népszabadság címlapjáról.

Ez az írás arra keresi választ, hogy milyen tényezôk magyarázzák a gazdák megmozdulásának horderejét és sikerét, amelyet tartós médiaszereplésük mellett törvénymódosító "erejük" is mutat.

A vitatott törvény

A kormány a termelôk, termelési feltételeik és a forgalom regisztrációját az ún. ôstermelôi igazolvány révén kívánta megoldani, amelynek kiváltását ugyan nem tették kötelezôvé, de annak hiányában egyrészt a termelô nem folyamodhatott állami támogatásért, másrészt értékesített termékei árából a kereskedôk jövedelemadó-elôleget vontak volna. Az eredeti törvényváltozatban a termelési feltételek összeírása címén részletes adatközlést kértek a termelôtôl. Szûkült az ôstermelôként végezhetô tevékenységek köre, így a savanyúságkészítés után (amit már 1996-ban kizártak) törölték a bortermelést is. A kívánatos közteherviselésre való hivatkozással és azzal, hogy 250 ezer forint/fôre csökkentették a bevallási kötelezettséggel nem terhelt bevételi sávot, gyakorlatilag teljesen megszûnt volna a kistermelés kedvezményezettsége. Ugyanakkor minden olyan ôstermelônek és segítô családtagjának, aki más fôállású munkahelye révén nem volt biztosított, társadalombiztosítási díjat (legalább a minimálbér 11,5 százalékát, azaz 1997-ben havi 1668 forintot) és ún. egészségügyi hozzájárulást (fejenként 1800 Ft) kellett volna fizetnie feltételeként annak, hogy a díjfizetésre kötelezettek és eltartott családtagjaik a tb-szolgáltatásokat igénybe vehessék. Aki nyugdíjjogosultságot is akart szerezni, annak a törvény januárban életbe lépett változata szerint a minimálbér 35 százalékát kellett volna havonta befizetnie. Mindennek nyomon követése legalábbis szoros kalkulációt követelt volna a gazdáktól, akár az úgynevezett átalányadózást (a vélelmezett jövedelemhányad után fizetett adó, ami a növénytermesztésben 20 százalék volt, az állattenyésztésben 8 százalék a törvény január 1-jén életbe lépett változatában) választják, akár a tételes elszámolás mellett döntenek.

Minderrôl a kistermelôk szórványos médiahírekbôl tájékozódhattak, amelyeket legfeljebb a vállalkozóként mûködô kisebbség értett meg több-kevesebb pontossággal, a többség éppen csak azt észlelte, hogy újra szorul a hurok, szûkül a mozgástér, regisztráció és adózás fenyeget. Az új rendelkezések hatókörérôl és természetérôl az ôstermelôi igazolványok kitöltése során szerezhettek további riasztó impressziókat: mind az igazolványokhoz kért információk részletessége, mind a kaotikus szervezés és a sorállás közben terjedô rémhírek tovább borzolták a kedélyeket, jóval a politikai propaganda megindulása elôtt. A közérthetô és az érintettek széles tömegeihez elérô tájékoztatás elmaradt, mert az országos napi- és hetilapok (okkal) nem érezték úgy, hogy ez az ô missziójuk lett volna; az Agrárkamara számára pedig sem idô, sem elég forrás nem állott rendelkezésre, hogy az 1996 novemberében meghozott törvények alapján 1997 februárjára milliós példányszámban készíttessen világos nyelvezetû, értelmezô és szemléltetô szórólapokat (mert erre lett volna szükség). Hírvivôül maradtak a helyi lapok (már ahol voltak) és a gazdajegyzôk, akik soha nem tapasztalt vesszôfutásként élték meg 1997 elsô negyedévét: hangszálaikat rekedtre beszélték, kezüket zsibbadtra írták, mert az igazolványok kitöltésével is zömmel ôk bajlódtak, s klienseik köszönetképpen gyakran üzentek éppen általuk a kormánynak, hogy miféléket, azt késôbb a tüntetések plakátjain olvashattuk. Az illetékesek csak a botrány kitörése hajnalán adtak, úgymond, "adóértelmezô sajtótájékoztatót"; a Pénzügyminisztérium csak 1997. február 13-án közölt ismertetést az új szabályokról a Népszabadság ban. Az érintettek mindeddig azzal sem lehettek tehát tisztában, hogy mennyire megy zsebükre az új adózási rendszer, az meg érthetôen nem érdekelte ôket, hogy más adózókhoz képest milyen kedvezményeket kaptak, illetve ôrizhettek meg.

Politikai hátszél

Ami a politikai összefüggéseket illeti, két, egymással feltételezhetôen szoros kapcsolatban álló körülményt kell kiemelnünk. Az egyik a közel egy idôben jelentkezô válságtünetek egymást erôsítô hatása, a másik annak megítélése, hogy mennyiben, illetve mikor váltott át a gazdák demonstrációja a hatalmat átfogóan megkérdôjelezô, a kormányzatot leváltani szándékozó politikai mozgalommá.

A tüntetések eseménynaptára alapján, úgy hiszem, nem alaptalan az a feltételezés, hogy a formális érdekképviselet, a Metész megalakulása és az alapítás "népfelkelôi" hangulattal áthatott körülményei mellett a Postabank betétesei között kirobbant pánik is jelentôs szerepet játszott abban, hogy a gazdák mozgalma átpolitizálódott és radikalizálódott; vezetôik, akik szélsôséges ellenzéki politizálást folytató emberek voltak, a politikai egyensúly megingásaként értelmezték az eseményeket, s úgy vélték, talán többet is elérhetnek, mint amit eredetileg szándékoztak: a már kirobbant konfliktus lehetô elnyújtásával és az érdekeltek körének kiszélesítésével döntô szerepet játszhatnak a kormány megbuktatásában.

A gazdák és a kormányzat képviselôi között zajló elsô tárgyalásokon csak fôosztályvezetôi szinten képviseltette magát az adminisztráció, bár a tárgyalások már akkor is Kiskôrösön folytak. Ekkor a kormánydelegáció még csupán a bortermelôknek kínált engedményeket. Eme elsô forduló kudarca után, február 24-én jelentette be Medgyessy Péter a parlamentben, hogy a kormány képviselôi államtitkári szinten folytatják a gazdákkal a tárgyalásokat, sôt így fogalmazott: "én magam személy szerint felajánlottam, hogy ez után a tárgyalás után lemegyek Kiskôrösre … és hajlandó vagyok szembenézni azzal, ami ott kialakul, annak érdekében, hogy megegyezésre jussunk." ( OGYHJK, 1997. február 24.) A tárgyalások színtere maradt Kiskôrös. Medgyessy hétfôi ígéretének megfelelôen zajlottak a keddi, jelentôs sikerre vezetô tárgyalások Kiskôrösön, bár a gazdák vezetôi hangsúlyozták, hogy ôk a pénzügyminisztert várták volna. Ezt követte a megmozdulások azon szakasza, amikor a legtöbb tüntetôt mozgatták meg a szervezôk, így nem csoda, hogy az összehívott "Gazdaparlamentet" a gyôzelmi hangulat uralta, és az addig volt követelések mellé újabbak kerültek a "parlamenterek" által képviselt érdekcsoportok igényei alapján. Ekkor alakult meg a Metész, és ugyanekkor zajlott a bankpánik. Talán ez utóbbinak is szerepe volt abban, hogy - mint arról a következô hét keddi hírek tudósítottak - Medgyessy úr "levelét megírta", mely szerint mégsem teszi tiszteletét Kiskôrösön, de szívesen látja a gazdák képviselôit a következô napi egyeztetésen, ahová más érdekszervezetek mellett ôk is meghívást kaptak.

A bankpánik utáni Metész-kormány-kommunikációban az ultimátumok és a "hatalmi megmérettetés" került túlsúlyba. A diskurzusban ekkor kapott nyomatékot és szolgált további demonstrációk hivatkozási alapjául két olyan motívum, amely a mozgalom elsô szakaszában is jelen volt, de lényegesen kisebb súllyal, nevezetesen a tárgyalások színterének a kérdése, és hogy kik legyenek a kormánydelegáció tagjai. A tárgyaló felek "egyenlôségét" demonstrálni, sôt "a paraszt" méltóságára hivatkozva elégtételt venni a hatalmon lévôkön mintegy a gesztusok szintjén (is), mert a hatalmi arrogancia bûnébe estek volt, amikor a "nép" feje fölött, annak érdekei ellenében döntöttek: ez az üzenet került a kommunikáció elôterébe a márciusi események során. Olyannyira, hogy a Metész vezetôi a miniszterelnök inkompetenciájára hivatkozva nem fogadták el Horn Gyula meghívását, mondván: hozzá nem értô emberekkel színházat játszani ôk nem érnek rá. Ugyanakkor megnyilatkozásaikban egyre ritkábban bizonygatták, hogy a gazdák mozgalma politikai értelemben független lett volna, jóllehet ezt a demonstrációk februári hullámában gyakran és sikerrel hangoztatták. Azzal, hogy a szervezôk igyekeztek elhatárolódni a politikai pártoktól, a társadalmi mozgalmak tipikus eszközével éltek, azzal tudniillik, hogy egyetlen problémakörre koncentrálva, a politikai pártok számára kötelezô felelôsségvállalás nélkül, "radikálisan, fundamentalista módon" politizálhattak (Szabó, 1994).

Jóllehet: a Munkástanácsok és a MIÉP szórólapjaikkal kezdettôl nyíltan jelen voltak a tüntetôk környezetében, már akkor is, amikor az ellenzékben lévô parlamenti pártok még csak elvi szolidaritásukról biztosították a tüntetôket. Még a kisgazdaretorikát is a visszafogottság jellemezte az összefonódásokat firtató kérdések kapcsán: a pártelnök többször nyilatkozta, hogy az FKGP tagjai érintett magánemberként, afféle "természetes" szövetségesként vesznek részt a tüntetéseken. Március 17-én jelent meg a sajtóban Torgyán József levele, amelyben elôször buzdította nyíltan arra a párt helyi szervezeteit, hogy minden erejükkel támogassák a gazdák akcióit, sôt ott, ahol a gazdák gyengének mutatkoznak, maguk lépjenek fel szervezôként.

A hangsúlyváltás e dokumentuma ama március 15-i ünnepség után került az újságok címoldalára, amelyen a MIÉP által szervezett "nemzetgyûlés" meghívottai, az erôsen jobbra hajló pártfrakciók politikusai mellett a Metész alelnöke is felszólalt; a kormányzatra hazaárulót kiáltott, s beszédét így zárta: "A magyar paraszt mindig korán kelt, most is felébredt. Ébredj, Magyarország!" Eme felszólalást és a Torgyán-levél nyilvánosságra hozatalát követôen végképp megmerevedtek az álláspontok. A Metész-ultimátumok kudarca után egyenes út vezetett a "nemzetrontó liberálbolsevista kormány népnyúzó gazdaságpolitikája" (Kósa Gyula) ellen szervezett autós forgalomlassító tüntetésen át az április 4-i, MIÉP által rendezett Metész-nagygyûlésig, ahol a kiegyenesített kaszák évszázados szimbólumai, a Dózsa-féle parasztfelkelésre és a '48-as szabadságharcra utaló plakátok döntô súlya jelezte a mozgalom radikalizálódását.

A demonstrációk kezdeti kiszélesedésében és átpolitizálódásában egyes vezetô politikusok melléfogásai is szerepet játszottak. A nagypolitika elsô reakciója ugyanis az "oszd meg és uralkodj" elvének érvényesítése volt. Ezt az elvet kívánták érvényesíteni, amikor vezetô politikusok és kormánytisztviselôk a közteherviselésben való egyenlôtlen szerepvállalásra hivatkozva nyilvánították jogosulatlannak a gazdák mozgalmát (s itt a kontextusnak volt kitüntetett üzenete, vö. Horn erzsébeti nyugdíjasok elôtt mondott beszédét), és amikor az egyes termelôi csoportok között az élet- és érdekviszonyok terén fennálló különbségeket igyekeztek kihasználni. A szociális és piaci feszültségek regionális különbségeire, továbbá a bortermelés és borpiac eltérô vonásaira apelláltak a kormánypárti politikusok, amikor felhívták a figyelmet arra, hogy ugyebár "nem a nemes bort termô vidékek gazdái tüntetnek, és nem is a legszegényebbek", sôt mint a földmûvelésügyi miniszter nyilatkozta, emlékei szerint igen módos, többszintes házakkal beépített vidék az a Kiskôrös és környéke, értsd: a gazdagok hôbörögnek, míg azok, akiknek volna okuk panaszra, békésen viselik a rájuk (az ország érdekében, a közteherviselés jegyében) rótt terheket. A tüntetôk erre azzal válaszoltak, hogy követeléseik közé felvették a miniszter és a politikai államtitkár azonnali lemondását, a miniszteri dicséretben részesült vidékek és rétegek képviseletében pedig többen csatlakoztak a blokádépítôkhöz.

Tény, hogy a megmozdulások Magyarország egyik jellegzetes agrárválsággal sújtott területérôl indultak, az ún. "Borháromszögbôl", ahol a gorbacsovi szesztilalom bevezetése óta vissza-visszatérôen válságba zuhan a borgazdaság, mert az alföldi homoki borfajtákra sokkal kisebb a piaci kereslet, mint amekkora a helyi termelôi szándék és kapacitás. Ezért - ugyanazokkal a szervezôkkel - itt robbantak ki az 1988-as nyílt akciók is. A rendszerváltás utáni új fejleményként pedig tovább rontotta, sôt alapjaiban fenyegette a gazdák piaci esélyeit ebben a régióban a maffiagazdaság, a "borcsinálás" térnyerése is. Érthetôen sokak számára bicskanyitogató lehetett, s az indulatok eszkalálódásának irányába hatott, amikor a "borcsinálást" a "borhamisítással" (a bor széles körben, évszázadok óta gyakorolt feljavításával) összemosva tálalták egyes médiumok, mintha fôként azok tüntettek volna, akik maguk is vétkesek. (Az üzenetátvitel hatékony volt: "Akinek vaj van a fején, az ne menjen a napra" - mondta például egyik adatközlônk, a blokádok résztvevôire utalva.)

Az EU felé haladásra, a közteherviselésre, a támogatások méltányos és jobb elosztásának szükségességére és az ezt szolgáló regisztráció igényeire figyelmezô, a "szakmainak" és "szolgálatnak" tekintett feladatuk gyakorlásában megzavart fôhivatalnokoknak és politikusoknak a konfliktus kioltására tett elsô próbálkozásai érthetôen kudarccal végzôdtek, mert nem vették észre, hogy a megmozdulások mögött befolyásos és pénzes lobbik, valamint befolyás nélküli és pénztelen kisemberek közös(nek látszó) érdekei álltak, ami eleve magában hordozta a mozgalom eszkalálódásának veszélyét. Csak az elsô tárgyalások kudarca után, amikor a megmozdulás már országossá terebélyesedett, került sor érdemi tárgyalásokra. Ekkor nagyrészt meg is állapodtak, a kormány igen lényeges engedményeket tett a kistermelôknek, amelyekhez képest a késôbbiekben legfeljebb finomítások történtek.

A tüntetôk követelései

Bármennyire "jövôbe mutató" és piackonform volt is a magyarországi átalakulási törvénykezés és a kárpótlás a többi posztszocialista országban alkalmazott gyakorlathoz képest, amelyet ráadásul még bizonyos társadalmi szervezettség is könnyített (Földrendezô és Földkiadó Bizottságok), még így is túl sok, gazdasági értelemben irracionális elemet hordozott magában. A vagyonvesztés óriási volt a mezôgazdaságban, fôként a példátlan erejû 1991-1993-as gazdasági válság okán, de nem kis részben a felülrôl vezényelt tulajdoni átalakítás miatt. Jól ismert következménye az átalakulási és kárpótlási folyamatnak a föld és a dekollektivizált vagyon tulajdonjogának széttöredezése, ami - a szövetkezeti utódszervezetek által használt föld, illetve vagyon esetén - szükségképpen együtt járt a tulajdon és a használat elválasztódásával, a bérleti konstrukciók széles körû alkalmazásával. Annak a fôként jószágokban s gépekben megtestesült vagyonnak a nagyobb része, amelyet a kiválás mellett döntô jogosultak kivittek a "közösbôl" a szövetkezeti átalakulás során, vagy meghalt a gazdaság számára (mert elfogyasztották, vágóra vitték, elavult, tönkrement stb.), vagy sok kisgazdaságban elszórva mûködik, s éppen csak biztosítja a tulajdonos megélhetését. Ami pedig közös (szövetkezeti vagy társasági) használatban maradt, abból csak mostanában kezd tulajdonképpeni korporatív tulajdon válni a megindult tôkekoncentrációs folyamatok következtében. A hivatalban lévô kormányzatok 1993-94-tôl szabadjára engedték a magánvállalkozások gründolásának folyamatát, amelyben jó néhány prominens politikus is (rossz) hírbe keveredett ("Amíg dolgozunk, ti panamáztok" - üzenték a tüntetôk plakátjai a "fönt" lévôknek; "…megmondom ôszintén, úgy, ahogy van: korrupt emberek vannak a kormányban…" - nyilatkozta a tévé nyilvánossága elôtt egy tüntetô 1997. február 24-én). A magánvagyonok felhalmozásának árát azonban azok a '92-ben a szövetkezetek mellett voksoló egyszerû tagok fizették-fizetik meg, akik - hogy legalább valamit kapjanak - arra kényszerültek, hogy üzletrészeiket bagóért, a névérték töredékéért kínálják fel azoknak, akik vásárlóként jelentkeztek: a menedzsmentnek, a téesznek, a vagyon mûködtetésére vállalkozó társaságok tulajdonosainak, személyi jövedelemadó-visszatérítésben utazó orvosoknak, ügyvédeknek.

A tagság oldalán széles körû munka- és vagyonvesztéssel járó folyamatok társadalmi következményeit tompító állami segítségre (ne feledjük: a foglalkoztatás felére csökkent a mezôgazdaságban, és akkor - becsléssel - csökkentettük a hivatalos statisztika mutatóit a levált ipari és szolgáltató szektorokban megôrzôdött munkahelyekkel), illetve egy valóban hatékony, széles termelôi körben, tisztán megfogalmazott (a vállalkozásokat erôsítô, szociális, tájvédelmi stb.) célok alapján hozzáférhetô támogatási rendszer kialakítására nem maradt elég pénzügyi eszköz és politikai akarat.

A mezôgazdaság hosszan elhúzódó válsága, az átalakulás millió nehézsége, az új rendelkezések tömege és áttekinthetetlensége, a kibontakozás, a perspektívák hiánya együtt azt eredményezték, hogy az érintettek megkérdôjelezték a hatalmon lévôk "kormányzati tudását", munkájuk "tárgyi szakszerûségét". A tüntetôk transzparenseinek egyik leggyakoribb célpontja a kormányzat állítólagos "szakértelme" volt. ("A szakértô kormányunk lerágja a nadrágunk." "Tönkretettétek az ipart, most a kistermelést akarjátok?" "Szakértô kormány?" "Földönfutó parasztság?" "Ez nektek szakértelem?") Ez állott a parlamenti képviselôknek üzenô gazdák mondandójának centrumában is, amely így kezdôdött: "Tisztelt Szakértô Kormány! Önök nem ismerik a mai magyar valóságot, ezt igazolja az is, hogy olyan döntéseket hoznak, amelyek óriási felháborodást és feszültséget okoznak a társadalomban." (A levelet Kávássy Sándor [FKGP] tolmácsolta. OGYHJK, 1997. március 3.)

Az uniós csatlakozás fényében sürgetô modernizáló és a támogatások állami kontrolljának egyik feltételét jelentô regisztráció szükségessége gyakran szerepelt a kormányzati hivatkozásokban a januárban életbe lépô törvényeket legitimálandó. Mivel az EU újabb megszorításokkal összefüggésben merült fel, perspektíva helyett csak a szorongásokat fokozta a termelôkben: a szegénység, az inadekvátság, a meg nem felelés, következésképpen a félelem érzése ült ki beszélgetô partnereink arcára, ha a csatlakozás várható hatásairól kérdeztük ôket. Kis- és nagyüzemben egyaránt azt hallottuk, hogy így, ilyen felkészületlenül, ilyen szegényen, ilyen tudatlanul, nem lehet csatlakozni. Ahogy az egyik tüntetô meg is fogalmazta a Szabad Föld riporterének: "Az európai uniós csatlakozást nem rongyos gúnyában, mezítláb, elszegényedve képzeljük el. Nem akarunk odamenni cselédnek!" ( Szabad Föld, 1997. február 24.) A versenyhátránytól való félelembôl táplálkozott a tüntetôk egyik legfontosabb követelés-"csomagja", hogy tudniillik a kormány védôvámokkal védje a magyar termelôt, és közben gondoskodjon termékei külpiaci értékesítésérôl. Ebben a kérdésben nem sikerült az álláspontokat közelíteni; a kormány a megkötött nemzetközi egyezményekre hivatkozva nem tett mást, csupán többször elismételte saját álláspontját.

Az uniós csatlakozás kérdése szerepelt a tiltakozást szervezôk elsô februári petíciójában, és jelen volt a tüntetôk transzparensein is. ("Szétvert mezôgazdasággal az EU felé?") Sokakban azonban nyilván az is felmerült, hogy bizonyos érdekkörök szándékosan rombolták szét és hagyják veszni a magyar mezôgazdaságot, hogy szabad teret engedjenek a túltermeléssel küzdô európai mezôgazdáknak. "Ne legyenek illúzióink: a világhírû magyar nemesített vetômagvak, a hús, a konzervek, a gyümölcs, a zöldség, a bor - óriási konkurenciát jelentenek a nyugati termelôknek. Következésképpen mi nem kellünk oda, nem hiányzunk … elôbb >>alkalmassá<< kell silányítani a magyar mezôgazdasági termelést ahhoz, hogy ne jelentsen érdeksértô versenytársat." ( Szabad Föld, 1997. április 15.) S ne feledjük: a gazdatüntetések mindvégig magyar zászlók alatt zajlottak, szimbólumaként annak, hogy a résztvevôk a "magyar nép", a "magyar (népi) érdekek" hiteles tolmácsolóinak tartják magukat. Ezzel nemcsak az "idegenektôl" határolódtak el, hanem azoktól is, akik szerintük nem a "nép" érdekeit képviselik, s így nem számíthatnak annak szolidaritására. (L. a radikalizálódott szakaszból idézett, "határjárásra" hívogató Kósa-passzust a liberálbolsevista népnyúzókról.) Természetesen felmerült a tüntetôk követelései között az is, hogy maradjon érvényben a külföldiek földtulajdonhoz jutásának tilalma, aminek jelentôs szerepe lehetett abban, hogy a kormány felfüggesztette a földtörvény módosítására tett erôfeszítéseit, hogy aztán júniusban újra teljes erôbedobással dolgozzon rajta.

A résztvevôk: a lecsúszottaktól
a kényszervállalkozókig

A lecsúszástól, a kiszoríttatástól való félelem mögött sokak valóságos, megélt tapasztalatai állottak. Azokban a szövetkezetekben, ahol vizsgálódásainkat folytattuk, 1995-1996-ban a tagság jelentôs hányada - fôként a nyugdíjasok, de a foglalkoztatásból kiszorult aktívak is - eladta üzletrészét és kilépett a szövetkezetbôl. Azok is nagyrészt elégedetlenek, akik megôrizhették munkahelyüket a szövetkezetek utódszervezeteiben, mert rendkívül alacsony bérért kénytelenek dolgozni: a mezôgazdaságban kifizetett bérek 1996-ban az ipari fizetéseknek csak 75 százalékát érték el.

Azok, akik 1992 folyamán kiváltak a szövetkezetekbôl, és a gazdálkodás szándékával vittek ki vagyont, többnyire azzal voltak kénytelenek szembenézni, hogy földjük kicsi, s amit kihoztak a téeszbôl, az kevés, mert régi, mert amortizálódott, mert csak bizonyos munkafolyamatokat tudnak vele elvégezni; hogy "szerezni" (azaz osztással kapni) nem tudnak többé, és venni sem, mert többéves bruttó jövedelmük is kevés a saját erô elôteremtéséhez, ha állami támogatással új gépet vásárolnának; hitelt pedig nem kapnak, mert nincs mit fedezetként felajánlaniuk. Amit a kistermelôk háború elôtti és késô szocialista tapasztalatként magukkal hoztak (paraszti hagyomány, a háztáji gazdaság hagyománya), csak mérsékelten volt alkalmazható a rendszerváltás után, fôként a mezôgazdaság mély válsága és a piaci zavarok okán; s mert azok a feltételek (átfogó gazdálkodási és piaci ismeretek, forgótôke, gépek), amelyek egy korszerû farm üzemeltetéséhez szükségesek, csak kevesek számára voltak meg-, illetve elôteremthetôk. A saját források hiányát nem pótolták az államiak, mert az üzemi szerkezetváltást nem támogatta jelentôs állami tôkeinjekció és az Antall-kormány leváltása után markáns politikai szándék sem. Tovább nehezítette az újraindulók vagy újat próbálók helyzetét, hogy hatékony összefogás nemigen tapasztalható köreikben; a "szövetkezet" szó nemkívánatos képzôdményt jelent számukra, azt, amit megtapasztaltak: a fölébük kerekedô vezetôség/menedzsment, "a közös lónak túros a háta" a "ki mint lop, úgy arat" téeszek képzetét idézi, s egyelôre áthidalhatatlan ellentét feszül a nehezen talpra álló magántulajdon/magánérdek és a szövetkezés ideái között. A bizalomhiány a hasonszôrûekre is kiterjed tehát, nemcsak a "nadrágos emberekre".

A vállalkozásként mûködô (nevezzük ôket talán így) "farmok" száma nôtt ugyan a rendszerváltást követô hat évben, de a vártnál sokkal kisebb mértékben: a kisüzemi gazdaságoknak mintegy 15 százaléka sorolható ebbe a körbe (Harcsa-Kovách, 1996). A többség feketén dolgozik, ha gépe van, akkor a maga földjének megmûvelése mellett másoknak is, ha nincs gépe, akkor pedig feketén dolgoztat, mert így olcsóbban jut a szolgáltatáshoz. Ezért a vállalkozói igazolvánnyal gépi szolgáltatást végzôk közül is sokan érdekeltek a megszokott viszonyok fenntartásában, mert klienseik zöme kistermelô. Egyik interjúalanyunk, aki részt vett a demonstrációkban, ilyen vállalkozó. Ô azért állt a tüntetôk közé, mert "ha a kisembert lehetetlenné teszik, akkor én nem tudok megélni. Ha számlát kell kérnie, akkor én ráteszem az áfát, ami 25 százalékkal növeli a költségeket, s az már tétel." Ez a fiatalember harmincéves, kombájn kivételével mindennel fel volt szerelve: a szülei városról jártak ki a tanyájukra gazdálkodni (80 hektár földjük van).

Nem végzett senki felmérést a tüntetôk körében, így nehéz megállapítani, hogy szociológiai értelemben kik is voltak ott. Bormaffiózók valószínûleg nem, ôk legfeljebb fizetett alkalmazottaikat küldték; néhány módosabb vállalkozó igen, de a "tömeget" - én úgy vélem - tényleges kisgazdák és a radikális politizálás iránt vonzalmat mutató személyek alkották. A demonstrációknak a kezdeti visszafogottság mellett is óhatatlanul megnyilvánuló politikai relevanciája tapasztalataink szerint sokakat visszatartott. Egyik kutatási terepünkön például az FKGP aktivistáinak részvétele túlnyomó volt és maradt, mert a velük politikailag nem egyezôk nem álltak közéjük. De hatottak azok a médiumok által közvetített hírek is, amelyek sokmilliós gépekrôl, jómódú borhamisítókról és hasonlókról beszéltek. Az iménti idézetben szereplô fiatalember például négymilliós traktorral állt a sorban, mert ilyen volt neki, míg kliensei, akiknek nevében tulajdonképpen tüntetett, otthon maradtak. Egy másik beszélgetôpartnerünk, egy 35 éves asszony - férje téeszdolgozó, egy tízhektáros tanyasi gazdaságot mûködtet, négy tehenet gondoz - azt mondta: "Az elején, amikor elindult, én is azt gondoltam, hogy megfogom azt a borjút (nekik gépük nincs, csak egy kis Polskijuk), és kimegyek. De mikor kiderült, hogy tízmilliós traktorokkal állnak kint, akkor már nem éreztük a magunkénak. Nem a kisemberek tüntetése volt ez!"

Egy ötvenéves férfi (25 tehén s 10-15 növendék volt az állományában 1997 nyarán, felesége és fia is vele dolgozott; kistermelôk, akik családi ôstermelôi igazolványt váltottak az események után), azt mondta, hogy ô kiment volna, ha hozzájuk közel lett volna blokád. Neki csak szedett-vedett gépekre futotta, volt 20 évnél idôsebb traktora is: "Öregebb, mint a lányom - tréfálkozott -, pedig az is elhullatta már a csikófogait." "De drukkoltam nekik. Ha valóban pártok harca volt, akkor nem érdekel. De ha a parasztemberekért álltak ki, akkor igen, akkor megköszönöm nekik. … Amit a többmilliós traktorokról mondtak; hát nem tudom, de ha azok voltak kint, amiket én láttam a tévében, akkor azok olyan öregek voltak éppen, mint az enyimek. … A borhamisítók … nem tudom, én szôlôvel is foglalkoztam, és sose volt jó. De ha igaz, hogy borhamisítók voltak köztük, akkor azok most kapnak a pofájukra…" (Ez az interjú 1997 júniusában készült, amikor a "Borháromszögben" eladott cukormennyiségrôl cikkezett a sajtó.)

Valószínûleg nem volt egyedül a tüntetôk soraiban az a fiatalember, aki maga is elbizonytalanodott, mivégre is tüntet. Azt pontosan tudta, hogy neki mi fáj, de felmerült benne a gyanú, hogy tán mégis mások érdekében posztol az úton.
A vele készített interjú ( Szabad Föld, Majoros Tibor) azért is nagyon tanulságos, mert a "borcsinálásról" is szól benne, és felvillantja a borüzletben érdekelt körök sokféleségét: "…azért álltam be a sorba, hogy jobb sorom legyen. Hat hold szôlôvel dolgozom, nem haladok egyrôl a kettôre, minden pénz belemegy, és nem adja vissza... Nagyon elszaporodtak a nagyvállalkozók, és sok bort csinálnak. Ez ôrületes, nem tudunk velük mi lépést tartani. Rákényszerítik az embert, most egy kicsit csúnyát mondok, hogy csináljak egy kis bort. Hazudna itt a soron bárki, ha azt mondaná, hogy ô nem csinál. Nem tudom eladni, szóba sem állnak velem. Megvan itt a kör, aki a vállalkozónak haver, koma, sógor, jó barát, és azok szállítanak… Ahogy én hallom, apámék mesélték, régen nem merték ennyire csinálni a bort. Elhangzott a tévében vagy valamelyik fórumon, hogy oda kell menni, és ki kell engedni az ilyen vállalkozó tartályát. Itten meglincselnék az embert, ha ilyet csinálna. Kész maffiózás, ami a nagyborok között megy… most fél is az ember, mert a nagyokat nem kapják el. Akiknek jobb soruk volt régen, gazdagok voltak a szülei, most hôbörgôsek, arra törekszenek, hogy megbukjon a kormány. Most ilyen forrongás van. Van, aki a kormány ellen tüntet, van, aki uszítja a másikat. Lehet, hogy épp ôk irányítják ránk a tüntetést, ezért nem mer itt mondani senki semmit, csak tüntetünk, csak tüntetünk…" ( Szabad Föld, 1997. március 4.)

Alighanem csakugyan sok "kisember" állt a sorokban, és bár mindenki a maga bajáért, mégis "közös" ügyben tüntetett: a kistermelôk gondjaira akarta felhívni a figyelmet. Ezt valószínûsíti, amit egyik beszélgetôpartnerünktôl, egy idôs asszonytól hallottunk. Az asszony téesznyugdíjasként segíti a gazdálkodásban fiát, ô maga nem, de fia kiállt a tüntetôk közé. A faluban, ahol laknak, a polgármester szervezte a tüntetôket: mikor, ki, hova menjen… Kb. 12 hektáros területet mûvel a fiú édesanyja segítségével, felesége gyeden van negyedik gyermekükkel. A fiatalok is a téeszben dolgoztak, de megszûnt a munkahelyük. Tipikus kényszervállalkozók tehát. Kb. négyhektáros táblán paradicsomot termesztenek, öntözik a táblát, a többi földön takarmánygabona nô. A paradicsomtermést a konzervgyárak felvásárlótelepein értékesítik, ami a lehetô legrosszabb, mást azonban nem tehetnek, mert nincsenek nagybani piaci kapcsolataik. Emellett a szolnoki piacra járnak kerti terményekkel, tojással, ezzel-azzal tavasztól ôszig; ha adódik, paradicsomot is visznek. "Egyszer vótunk kint (tüntetni), többször nem, mert ott csak vártuk a jószerencsét, itthon meg állt a dolog… Mert mög akarták adóztatni a parasztot. De nem az a baj, hanem az, hogy nem vötték vóna figyelembe, hogy ez csak egy hét aranykoronás rossz homok, ott meg Szolnok mellett, ahol, ha nem tesznek semmit a fôdbe, akkor is terem, ugyanannyit kellett vóna fizetni. Mert tessék azt mondani, tanútt embörök hogyan mondhatnak olyat, hogy egy hód fôd az (=) egy hód fôd?! Meg hogy adjon a paraszt számlát. Hát hogy adjak én számlát, amikor az a szolnoki nyugdíjas nem vesz csak fél kiló paprikát, meg még annyit se?! Akkó arrú mindjá írjak számlát? A parasztnak nem áll úgy a keze se arra, mint a tanútt emböröknek… Én akkó inkább nem mék többet piacra!"

A számlaadás, a könyvelés, de legalábbis szoros kalkuláció, amelyet az új rendelkezések megköveteltek volna (vagy a termelôk azt hitték, hogy megkövetelik), heves tiltakozást váltottak ki (gyakori felirat volt a tüntetôk transzparensein: "Termelünk VAGY könyvelünk", "Talpra magyar vagy térdre?! Termelni akarunk, nem könyvelni!"), s nem csak azért, mert az adóztatás közvetlen eszközei voltak. Ebben a kérdésben kulturális mozzanatok és a szimbolikus harc elemei keveredtek: a magánszféra "államosításától" tartottak az érintettek; a családon belüli és kívüli érintkezési viszonyok megszokott menetébe való beavatkozásként érzékelték sokan azt, amitôl másrészt mint az "üzletüket" rontó, bevételeiket csökkentô tényezôtôl is féltek. Azok a reflexek léptek tehát mûködésbe, amelyek a magánegzisztenciáknak az állami túlhatalom újraéledésével összefüggô veszélyeztetettségét, illetve a magánszférába való beavatkozás veszélyét jelezték.

A legutóbb idézett idôs asszony történetébôl is érzékelhetô ez a dimenzió, de "mindenki Zsuzsi nénije", a Metész alelnöke is effélét mondott a március 8-i Népszabadság -interjúban: "Zsuzsi néni leginkább a papírmunkáért haragszik. Hogy ha a gazda a szôlôtermésébôl bort csinál, akkor már vállalkozó lesz, könyvelni, számlázni, adminisztrálni köteles. >>Ez volt az utolsó rúgás a parasztember ülepébe! - háborog. - Ez egy családromboló rendelkezés. El tudod azt képzelni, hogy egy becsületes magyar asszony üzletel az urával? Hogy engem arra kényszerítsenek, hogy az uram bérlôje legyek, a gyerek meg, ha egy napra hazajön segíteni, írassak vele alá egy szerzôdést…? Hová vezetne ez, ha hagynánk!<<" Vagyis sokan érezhették úgy, hogy nemcsak pillanatnyi megélhetésük, hanem életformájuk egésze került veszélybe. A "magánszféra" zavartalanságának ez az igénye a kormány szemszögébôl nézve természetesen azt jelentette, hogy az adóztatás alól kibújó s csupán végtermék-kibocsátása révén megítélhetô szféra, valamint szinte teljes beszállítói köre és piaci kapcsolatai a szürke-, illetve feketegazdaságban maradt, és ezt - érthetôen - mindenképpen fel akarta számolni, tekintet nélkül azokra a társadalmi és kulturális formákra, amelyek közegében a fekete- és szürkegazdaság mûködik.

Amikor az utakra vonultak a kistermelôk, köztük sokan olyanok, akik számára a rendszerváltás utáni években létkérdéssé vált a kistermelés, nemcsak amúgy is rossz jövedelmi pozícióik további romlása ellen tiltakoztak, hanem ama aggodalmukat is kifejezték, hogy az új rendelkezésekkel bezárult számukra az a szabad mozgástér, amelynek keretében Kádár-korszakbeli "sikertörténetük" megvalósult, és amely eddig a rendszerváltás okozta nagyobb zûrökön is átsegítette ôket. Mindez a teljes bizalomvesztéssel társult, és azzal a rossz érzéssel, hogy a fölöttük tornyosulók "be akarják írni ôket mindenféle könyvbe"; miközben az ország majd milliárdos korrupciós ügyletektôl hangos (vö. Tocsik-botrány), az ô vagyonkájukat vizslatják: "Megint a szegény emberek zsebében akarnak turkálni itt, vidéken. Menjenek föl Budapestre, nézzenek körül ott…" - nyilatkozta egy demonstráló a televízióban ( Aktuális, 1997. február 24.); "Ne kotorásszon a kormány az én zsebemben, mert ott csak taknyos zsebkendôt talál" - így Zsuzsi néni ( Népszabadság, 1997. március 8.).

Mérleg "happy end" helyett

A tüntetések a kormányzati oldal súlyos mulasztásait hozták felszínre, amelyeknek nemcsak a mozgalom kirobbantásában volt nagy szerepük, hanem abban is, hogy a kormány viszonylag gyorsan hajlandónak mutatkozott lényeges pontokon engedményeket tenni. Az alábbi mulasztások voltak a legsúlyosabbak:

A kormányzat, kihasználva az agrár érdekvédelmi szervezetek gyengeségét és megosztottságát, nem vagy csak formálisan egyeztetett az érintettekkel a törvények meghozatala elôtt.

Túlzott magabiztosság, az erôbôl politizálás reflexe vagy csak puszta értetlenség, a meghozott törvények horderejének alulbecslése okán a kormány elmulasztotta a megfelelô tájékoztatást akkor, amikor valóban milliókat érintô privilégiumokhoz nyúlt, s egy olyan szféra állami kontroll alá vonásába kezdett, amelyet a hatvanas évek óta hivatalban volt kormányzatok (igaz, hogy kényszerbôl, kompenzatórikus céllal, de mindvégig) a "magánszfrérában" hagytak. A szocialista érában a tömegeket érintô mezôgazdasági kistermelés - különbözô korszakokban különbözô arányokban - egyeseknek a kiemelkedést, másoknak a túlélést, megint másoknak a kor színvonalának megfelelô, tisztes megélhetést biztosította a huszadik század folyamán, s mindig érintette a falun és kisvárosokban élôk többségét ( Laki, 1997; Spéter, 1997).

A kormány egyszerre és megfelelô feltételek biztosítása nélkül kívánta szabályozni a kistermelést és háttérbe szorítani évszázados gyakorlatokat például akkor, amikor a vágott baromfi piaci árusítását hatósági vágóhídi igazoláshoz kötötte. Ez utóbbi, egyébként visszavont, illetve a hatálybalépés tekintetében módosított rendelkezés is mutatja, hogy az uniós készülôdés ihlette, a kistermelôi termékek piaci megjelenésének civilizálását célzó és az egész szféra átfogó állami kontroll alá helyezésére tett intézkedések egyszerre nem foganatosíthatók nagyobb konfliktusok gerjesztése nélkül.

Nyilvánvalónak tûnik, hogy megfelelô hatókörû és tartalmú tájékoztatásra, továbbá kompenzációra nem volt pénzügyi fedezet a kormányzat zsebében, de az is, hogy vélt vagy valódi politikai erôvel nem lehet a hiányzó forrásokat helyettesíteni, legalábbis nem büntetlenül.

S a ribillió során kicsikart kedvezmények: 250 000 forint árbevétel alatt semmiféle bejelentési kötelezettsége nincs a gazdálkodónak. 1,5 millió forintig csak bejelentési kötelezettsége van, és az árbevétel 20 százaléka erejéig számlákat kell felmutatnia. A vélelmezett költséghányadot leszállították a növénytermesztésben 15 százalékra, az állattartásban 6 százalékra. A tb-t és az egészségügyi járulékot nem havonként, hanem évi egyszeri alkalommal november 30-ig kell befizetniük. (Ezt a kedvezményt, a MOSZ hatékony fellépése nyomán végül a társas és egyéni vállalkozások is megkapták.) A nyugdíjjárulék kulcsa 5 százalékot csökkent, a minimálbér 30 százalékára. Felemelték a kistermelôi kategória limitjét hárommillió forint éves árbevételrôl négymillió forintra. Visszakerült az ôstermelôi körbe a savanyúságkészítés, a saját szôlô feldolgozásából származó must és bor értékesítése négymillió forint árbevétel erejéig, továbbá a virágértékesítés 250 ezer forint árbevételig. Lecsökkentették a minimális állatszámot az állománybôvítés címén beállításra kerülô anyaállatok vásárlásának támogatásakor: vemhes üszô esetén 30-ról 5 darabra, kocánál és kecskénél 20-ról 10 darabra, juhnál 100-ról 50 darabra. Szûkítették az ôstermelôi igazolványokkal kapcsolatos részletes adatszolgáltatási kötelezettséget. Hogy a családtagok ne legyenek kénytelenek egyenként igazolványt váltani, bevezették az ún. családi ôstermelôi igazolványt.

Az 1997-es gazdatüntetések klasszikus társadalmi mozgalomként indultak. Részben hibás kormányzati reakciók, részben a tömeges érintettség okán a szervezôknek gyorsan sikerült széles támogatottságot elérniük, eredményeiket is ennek köszönhették. A történet azonban összességében azt mutatja, hogy a részérdekek "kooptációjának" gyakorlata és a tolerancia mintája nem érvényesült a kormányzat napi munkájában (Szabó, 1993); ezt az érintett társadalmi csoportnak bár tömegeket képviselt, magának kellett kiharcolnia.

Irodalomjegyzék

Az írás forrásanyagát elsôsorban sajtótermékek és országgyûlési jegyzôkönyvek jelentik, de felhasználtam azokat az interjúkat is, amelyeket közvetlenül az események után, 1997 áprilisában, majd valamivel késôbb, júniusban készítettünk kollégáimmal a magyar mezôgazdaság és agrártársadalom átalakulásának szélesebb összefüggéseit kutató szociológiai vizsgálatok keretében. (Agricultural Protection and Agricultural Interests in Hungary, Poland and Slovakia, joint research with CCEES, University of Liverpool England, financed by the UK's Economic and Social Research Council . Agrárvállalkozók egy változó mezôvárosban, OTKA T018541. A tanulmány elsô változata: Kovács et al. 1997). Beszélgetôpartnereink között (összesen 17 fô) voltak úgynevezett kistermelôk (vállalkozói igazolvánnyal nem rendelkezô, négymillió forintos éves árbevétel alatti forgalmat bonyolító gazdálkodók), mezôgazdasági vállalkozók, valamint társas vállalkozások ügyvezetôi és alkalmazottai.

Az alábbi sajtótermékek 1997. január 1. és április 30. között megjelent számait dolgoztam fel: Népszabadság, Szabad Föld, HVG, Figyelô, Magyar Fórum. Ezen kívül áttekintettem a Magyar Országgyûlés hiteles jegyzôkönyveinek 1997. februári és márciusi számait (OGYHJK).

HARCSA ISTVáN-KOVáCH IMRE: Farmerek és mezôgazdasági vállalkozók. In: Andorka et al. (szerk): Társadalmi riport. 1996, Budapest, TÁRKI - Századvég, 104-135. o.

KOVáCS KATALIN-IVETA NáMEROVA-NIGEL SWAIN: Hungarian and Slovak Farmers Facing Globalisation. A The European Society for Rural Sociology 17. konferenciáján, Krétán tartott elôadás kézirata. Kréta, 1997.

KOVáCS TERéZ: Agrárdemonstráció. A falu, 1997. Tavasz, 21-28. o.

LAKI LáSZLó: A magyar fejlôdés sajátszerûségeinek néhány vonása. Szociológiai Szemle, 1997/3. sz., 67-93. o.

SPéTER ZSOLT: Háztartások egy kistérségben. Szociológiai Szemle, 1997/1. sz., 5-39. o.

SWAIN, NIGEL: Decollectivising Agriculture in the Visegrád Countries of Central Europe. Labour Focus on Eastern Europe, 1995 No. 51. Summer, 65-85. o.

SZABó MáTé: A taxisblokád és utóélete. Szociológiai Szemle, 1993/1. sz. 121-140. o.

SZABó MáTé: A társadalmi mozgalmak szerepe a demokratikus politikai rendszer intézményesedésének folyamatában Magyarországon. Szociológiai Szemle, 1994/3. sz. 45-64. o.

TAMÁS PáL: A középosztály zendülése. HVG, 1997. március 8., 92. o.

Megjegyzések:

A többség éppen csak azt észlelte, hogy újra szorul a hurok, szûkül a mozgástér, regisztráció és adózás fenyeget.

A megmozdulások mögött befolyásos és pénzes  lobbik, valamint befolyás nélküli és pénztelen kisemberek közös(nek látszó) érdekei álltak.

"Akiknek jobb soruk volt régen, gazdagok voltak a szülei, most hôbörgôsek, arra törekszenek, hogy megbukjon a kormány. Van, aki a kormány ellen tüntet, van, aki uszítja a másikat."

A szocialista érában a tömegeket érintô mezôgazdasági kistermelés egyeseknek a kiemelkedést, másoknak a túlélést, megint másoknak a kor színvonalának megfelelô, tisztes megélhetést biztosította.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu