LÉTEZIK-E LIBERÁLIS AGRÁRPOLITIKA?

Bár a földtulajdon körül újból felizzott vita hevében elkerülte a politika iránt érdeklôdô közönség figyelmét, tavaly novemberben a parlament elfogadta az érdekképviseletek által már régóta szorgalmazott úgynevezett agrárorientációs törvényt, amely Az agrárgazdaság fejlesztésérôl címet viseli. Ebbôl az alkalomból, ha megkésve is, érdemes elgondolkoznunk azon, milyen célokat követhet egyáltalán egy agrárpolitika? Összeegyeztethetô-e a liberális értékekkel bármiféle agrárpolitika, vagy ez eleve képtelenség, ahogy azt megrögzült sztereotípiáink sulykolják? Ez az elemzés tehát elsôsorban azt szeretné bemutatni, milyen agrárpolitikai célokat érdemes támogatni. Továbbá szemügyre vesszük, hogy melyek azok a tevékenységek, illetve problémák, amelyek megoldása a piac által hatékonyabban valósítható meg, mint az állami szerepvállalás segítségével.

mit tegyünk?

A Nemzeti Megújhodás Programja 1990-ben a következô agrárpolitikai célokat jelölte meg: "…az élelmiszer-ellátás a korábban elért, viszonylag magas színvonalon megmaradjon, választéka bôvüljön, minôsége javuljon, és az ágazat exportképessége, annak gazdaságossága növekedjen. (…) A kormány célja olyan, mind tulajdonformáiban, mind gazdaságméreteiben vegyes összetételû, leginkább >>farmer-gazdaság<< jellegû mezôgazdálkodás létrehívása." A jelenlegi magyar kormány 1994-es programja így fogalmaz: "agrárpolitikájának célja, hogy az országban jelentôs (legalább évi 3 milliárd dollár) exportot megalapozó mezôgazdaság jöjjön létre; a hazai ellátás biztonságos és megfizethetô legyen; tisztességes és kiszámítható jövedelemhez jussanak a gazdálkodók, elterjedjenek a környezetbarát és egészséges termékek elôállítását segítô gazdálkodási módszerek." Az 1997 márciusában nyilvánosságra hozott A Nemzeti Agrárprogram Alapelvei címû dokumentum a következô agrárpolitikai célokat jelöli meg: a vidék felemelkedéséhez és népességmegtartó képességéhez a jó minôségû, egészséges élelmiszer-kínálat megfizethetô áron való biztosítása; a növekvô és versenyképes export; a jövedelemparitás esélyének megteremtése a mezôgazdasági termelôk számára; a természeti adottságok környezetbarát technológiával történô hasznosítása. Végül az 1997. évi CXIV. törvény így fogalmaz: a termelés versenyképességének a javítása a lakosság élelmiszer-keresletének megfelelô kielégítése érdekében; a nemzetgazdaság más ágazataihoz viszonyított esélyegyenlôség megteremtése, illetve az arányos tényezôjövedelmek megszerzésének elôsegítése az agrártermelésben; a kedvezô agráradottságok. Ennek a gazdaságos és exportorientált termelés szolgálatába állítása; hozzájárulás a vidék lakosságmegtartó képességének javításához; a termelôtevékenység összhangba hozása az agrárgazdaság fenntartható fejlôdésével; a gazdaság emberi erôforrásainak fejlesztése, az agrárinnováció segítése.

Számunkra, érthetô okokból, a jövôben elsôsorban az Európai Unió közös agrárpolitikájának a célkitûzései lesznek fontosak. Az Európai Unió agrárpolitikáját is megalapozó 1958-as Római Nyilatkozatban a következô célokat határozták meg: a mezôgazdaság termelékenységének növelése, a mezôgazdaságból élôk megfelelô életszínvonalának biztosítása, az agrárpiacok stabilizálása, kiegyensúlyozott élelmiszer-kínálat biztosítása a fogyasztók számára megfelelô áron. A hatvanas évektôl azonban az agrárpolitika egyre több olyan célt tûzött maga elé, amelyek már nem köthetôk szorosan a különféle szûkebben értelmezett gazdasági megfontolásokhoz. Egyre inkább elôtérbe került a környezetvédelem, a családi gazdaságok megôrzése, a falusi közösségek társadalmi jólétének fenntartása, valamint a regionális fejlesztés kérdései. Meg kell jegyezni továbbá, hogy az Európai Unió a fenti agrárpolitikai célrendszerrel nem áll egyedül a fejlett országok között, ha más hangsúlyokkal, de hasonló célokat követnek a többi OECD-országban is (Winters, 1989-1990).

Ha összehasonlítjuk hazai agrárpolitikai céljainkat az EU-éival, láthatjuk, hogy e célok többségének átvételével, valamint azok ellentmondásosságát tekintve is jórészt felzárkóztunk az Európai Unióhoz, illetve az OECD-országokhoz.
A klasszikus agrárpolitikai célok között azonban, a hazai nagyüzemi hagyományoknak megfelelôen, továbbra sem szerepel a családi farmok megôrzése. Ugyanakkor az agrárgazdaság fejlesztésérôl szóló törvény, ha felemásan is, de a kitûzött célok közé sorolja már a falusi közösségek jólétének megôrzését, a regionális fejlesztést, valamint a környezetvédelem és a hatékonyság növelését. Fennmaradt azonban a tisztességes termelôi jövedelem és a megfizethetô árú hazai ellátás közötti ellentmondás. A fogyasztók számára ugyanis az alacsony élelmiszerár a fontos, a mezôgazdasági termelôk viszont a magasabb árakban érdekeltek, amelyek egyben nagyobb jövedelmeket is jelenthetnek.

Mondandónk szempontjából érdemes az agrárpolitikai célokat aszerint csoportosítani, hogy milyen értékeket, illetve általánosabb gazdaságpolitikai célkitûzéseket szolgálhatnak (Henrichsmeyer-Witzke, 1994). Az elsô ilyen általánosabb cél a gazdaság hatékonyságának növelése, amelyet az agrárpolitika számára a következôképpen fordíthatunk le. A termelési tényezôk mobilitásának növelésével elô kell segíteni az ágazatok közötti tényezô allokációt. A cél az, hogy mind az eszközök, mind a tôke a lehetô legkönnyebben tudjanak váltani, ha változik a piaci kereslet. Ez nemcsak a társadalmi össztermék maximalizálásához, hanem az egyenlô tényezô jövedelmek kialakulásához is hozzájárulhat. Ugyanakkor az ágazaton belüli tényezô allokáció javítása növelheti a mezôgazdasági termelés hatékonyságát. Ehhez egyrészt arra van szükség, hogy fejlesszék a gazdálkodók menedzseri képességeit, mindenekelôtt a mezôgazdasági képzés színvonalának emelésével, valamint széles körû tanácsadási tevékenység segítségével. Másrészt arra, hogy hatékonysági szempontok szerint fejlesszék az üzemi struktúraváltást, azaz egy tudatos birtok-, illetve struktúrapolitika kialakítására.

A második csoportba az úgynevezett elosztási célokat sorolhatjuk. Az elsô szint a különbözô gazdasági csoportok közötti jövedelemelosztásra irányul. Minden agrárpolitika legalábbis elvileg, mint korábban láttuk, a mezôgazdaságból élôk összességének, nem pedig azok egy részének a jövedelmét kívánja növelni. Ez a jövedelem-újraelosztás azonban csak más gazdasági csoportok - a jóléti közgazdaságtan hagyományos megkülönböztetése szerint - a fogyasztók, illetve az adófizetôk hátrányára történhet meg. Szintén az egyes háztartások közötti jövedelem-újraelosztáshoz vezet, ha igazságossági vagy egyenlôségi szempontok alapján a mezôgazdasági termelôk számára meghatározott minimáljövedelmet akarnak biztosítani. Egy másik eset lehet, amikor a szegényebb fogyasztók számára akarják megkönnyíteni az élelmiszerek vásárlását. A különbözô térségek megélhetési viszonyainak kiegyenlítése hagyományosan a vidékfejlesztés egyik központi célkitûzése. Ezáltal szintén jövedelem-újraelosztás történik, ezúttal az egyes régiók között, a gazdagabb térségekbôl a szegényebbek irányába.

A harmadik lényeges célkitûzés a stabilitásra vonatkozik. A különbözô agrárpolitikai célok között elôkelô helyen szerepel a stabil fogyasztói ár megteremtése. Azt szokták feltételezni, hogy a túlzott élelmiszerár-ingadozások egyben a reáljövedelmek ingadozásához is vezetnek, amennyiben a lakosság jövedelme nagyobb részét élelmiszerekre költi. Következésképpen ez a jelenség az emberek többsége számára kedvezôtlen, mivel ôk általában kockázatkerülôk. Az ingadozó árak az infláció növekedéséhez is hozzájárulhatnak, különösen akkor, ha az árak hirtelen nagymértékben megemelkednek. A mezôgazdasági termelôk jövedelmének stabilitása szintén fontos cél, hasonló megfontolások miatt, mint a fogyasztók esetében. A termelôi jövedelmek stabilizálása azonban alapvetôen különbözik a termelôi árak stabilizálásától, ugyanis míg a jövedelmek az árbevételtôl és a költségektôl, addig az árak a kereslettôl és a kínálattól függenek. Ezért gyakran elôfordul, hogy a termelôi árak stabilizálása a jövedelmek nagyobb ingadozásához vezet, illetve fordítva, a gazdálkodók jövedelmének stabilizálása a termelôi árak destabilizálásához járul hozzá. Szintén elsôrendû agrárpolitikai célnak számít, hogy biztosítsák az alapvetô élelmiszerekbôl a megfelelô ellátást. Minden ország törekszik arra, hogy ezekbôl a termékekbôl lehetôleg minél magasabb fokú önellátást érjen el, amelyet gyakran készletezési politikával egészít ki. Azokban az országokban, ahol a mezôgazdasági termékek nagy szerepet játszanak a külkereskedelemben, a külkereskedelmi mérleg egyensúlyban tartása érdekében az agrárexport kitüntetett jelentôséggel bír.

A gazdasági szabadság fontos eleme egy jól mûködô piacgazdaságnak. Ez az agrárpolitika szempontjából azt jelenti, hogy az állam csak a legszükségesebb területekre szorítsa vissza a korábban kialakult meglehetôsen szerteágazó szabályozó tevékenységét. A mezôgazdaságban zajló gazdasági tevékenységek eredményét alapvetôen a piaci erôknek kell értékelniük, nem pedig a bonyolult és egyre terebélyesedô állami programoknak. A piaci erôk tökéletesebb, illetve hatékonyabb mûködését az állam elsôsorban a verseny serkentésével érheti el. A kormányzatok feladata következésképpen ezen a területen elsôsorban a monopol és oligopol helyzetek felszámolása és visszaszorítása, valamint a mezôgazdasági termelôk alkuerejének növelése. Fontos, egyben társadalompolitikai cél, hogy a mezôgazdaságban nagyszámú önálló egzisztencia mûködjék: az agrárius fundamentalizmus fô tétele, hogy a mezôgazdálkodók önmagukról gondoskodó, önmagukért felelôsséget vállaló személyek legyenek, akik nincsenek rászorulva semmilyen állami gyámkodásra.

Amennyiben a fentiek tükrében áttekintjük a magyar agrárpolitika céljait, láthatjuk, hogy azokat nem mindig lehet a fenti csoportosításnak megfelelôen egyértelmûen besorolni. Ha növeljük a versenyképességet a lakosság élelmiszer-ellátásának biztosítása érdekében, ez egyszerre szolgálhatja a hatékonyságot és stabilitást. Az exportra vonatkozó célkitûzés is tartalmazhat hatékonysági megfontolásokat, de a hazai körülményeket figyelembe véve (az agrárexport viszonylagosan nagy súlya az összes exportban) valószínûnek látszik, hogy ebben az esetben a külkereskedelmi mérleg stabilitása is szerepet játszhat. Hasonlóképpen, amikor a fenntartható fejlôdést hangsúlyozzuk, ez egyszersmind érintheti a hatékonyság és az elosztás bizonyos területeit is. A többi célkitûzés besorolása egyértelmû: a jövedelemtámogatás és a vidékfejlesztés céljai egyértelmûen az elosztást szolgálják, míg az innováció a hatékonyságot. Elsô pillanatra tehát úgy tûnik, hogy a hazai agrárpolitikában végre az elosztási mozzanatok mellett a hatékonysági megfontolások is kezdenek egyre nagyobb szerepet játszani. Feltûnô azonban, hogy a liberális szempontból nagy jelentôségû, a gazdasági szabadságot szolgáló célkitûzések közül egy sem szerepel a meghirdetett agrárpolitikai célok között.

hol tegyük?

Az elôbb bemutatott agrárpolitikai célokból levezethetjük azokat a sajátos mezôgazdasági problémákat, illetve cselekvési területeket, amelyeket a fejlett országokban hagyományosan állami feladatnak tekintenek. A korábbiaknak megfelelôen az agrárpolitika számára releváns feladatköröket két nagyobb csoportba sorolhatjuk (Henrichsmeyer-Witzke, 1994). Az egyik csoportba az inkább hatékonyságorientált szabályozási területeket sorolhatjuk, a másik típusra ezzel szemben az elosztási szempontok erôsebb érvényesülése jellemzô.

A hatékonyságot elôsegítô cselekvési területek közé tartozik a mezôgazdasági struktúrapolitika. A struktúrapolitika feladata, hogy a mezôgazdasági termelési tényezôk optimális allokációját elôsegítse, ezáltal megkönnyítve a hatékony termelési struktúrák kialakulását. Ez mindenekelôtt a termelési tényezôk elôtt álló mobilitási akadályok feloldását jelenti, akár a termelési tényezôk szektoron belüli, akár a szektorok közötti hatékony elosztását elôsegítendô. Az agrárstrukturális intézkedéseknek is vannak természetesen jövedelemelosztási hatásaik, mivel a mezôgazdasági termelés hatékonyságának a növekedése egyben a jövedelmek emelkedésével is együtt járhat.

Az agrárpolitika következô fontos feladata a kutatás, az oktatás és a technológia fejlesztése. Ez szoros kapcsolatban áll a technikai haladás támogatásának céljával. A kutatásra és fejlesztésre hagyományosan úgy szoktak tekinteni, mint olyan közjószágra, amelynek elôállításában az államnak aktív szerepet kell vállalnia, mindenekelôtt a szükséges jogi és intézményi háttér megteremtésével, illetve folyamatos biztosításával.

A mezôgazdasági környezetpolitika viszonylag újnak tekinthetô szabályozási terület, mivel a környezetvédelmi problémák csak az iparszerû mezôgazdasági technológiák elterjedésével bukkantak felszínre. A mezôgazdaság környezetvédelmi szabályozásának legfontosabb feladata, hogy az ágazat által létrehozott negatív külsô hatások (például a termôtalajok kizsarolása, a természet sokféleségének a csökkenése) adózás vagy más eszközök révén a termelési költség részévé váljanak; illetve, hogy a pozitív externáliák kialakulását elômozdítsa, például a kutatási eredmények továbbgyûrûztetésével.

Az agrárpolitika másik nagy cselekvési területét az elosztásorientált politikák képviselik. Az agrárpolitika klasszikus terepe a fejlett országokban az elôbbiekkel szemben a mezôgazdasági ár- és piacpolitika. Ennek a területnek a fontosságát mindennél jobban érzékelteti, hogy a mezôgazdaságra szánt állami kiadásoknak a túlnyomó többségét ezen a címen szokták elkölteni. Az ár- és piacpolitika hatóköre alá tartoznak az olyan alapvetôen elosztási és stabilizálási célok, mint például a termelôi jövedelmek támogatása vagy a mezôgazdasági árak stabilizálása.

Az elosztási jellegû agrárpolitika másik nagy területe a mezôgazdasági tevékenységgel foglalkozó szegényebb háztartások megsegítése különféle jóléti transzferek által. Idesorolhatjuk még a társadalombiztosítás speciálisan a mezôgazdasággal kapcsolatos részeit: a mezôgazdasági nyugdíjbiztosítást, a mezôgazdasági betegbiztosítást, valamint a balesetbiztosítást.

Az agrárpolitikának egy másik felfogás szerint két fajtáját különböztethetjük meg: a ragadozó és a termelô típusú politikát (Rausser, 1982). Ez a csoportosítás nagyrészt analóg az elôbb ismertetett felosztással, amely az agrárpolitika két legfontosabb cselekvési területeként a hatékonyság növelését és az elosztást jelölte meg. A ragadozó politika azt jelenti, hogy az állam újraelosztja a jövedelmeket a társadalom különbözô csoportjai között, és ezekhez nem kapcsol hatékonysági követelményeket. Az ilyen állami beavatkozások rendszerint nem érik el céljukat, sôt gyakran azzal ellentétes hatásokat váltanak ki, ezért újabb állami intézkedésekre kerül sor, amelyek ismét újabbakhoz vezetnek. Idesorolhatjuk például az exporttámogatásokat, a különbözô kereskedelmi korlátozásokat és az ártámogatásokat. Ezzel szemben a termelô jellegû politika célja, hogy korrigálja a piac mûködésének a kudarcait, biztosítsa bizonyos közjószágok elôállítását, csökkentse a piaci cserefolyamatok tranzakciós költségeit, ezáltal elômozdítsa a piac hatékonyabb mûködését. Ilyenek lehetnek például a piaci információs rendszerek, a piac átláthatóságának a javítása, a kutatások és fejlesztések támogatása.

A fejlett országok agrárpolitikájában az elmúlt másfél évtizedben jelentôs változások történtek abban az irányban, hogy a hagyományos elosztásorientált agrárpolitikától egy hatékonyságirányultságú, termelô jellegû agrárpolitika felé mozduljanak el. Ennek oka, hogy a tradicionális jövedelemelosztásra koncentráló politika nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Egyrészt a mezôgazdasági termelôk jövedelmének emelését célzó transzferek nem a szegény farmereket juttatták magasabb jövedelemhez, másrészt ezeknek a programoknak a költségei annyira felduzzadtak, hogy ezt a társadalom többi része kezdte tûrhetetlennek érezni.

kis hazai agrárpolitika

Ha áttekintjük az elmúlt néhány évtized hazai agrárpolitikájának történetét, könnyen beláthatjuk, hogy inkább az elosztásorientáltság jellemezte, mint a hatékonyságra való törekvés. Hatékony birtokszerkezet kialakítására ösztönzô struktúrapolitikáról aligha beszélhetünk az elmúlt fél évszázadban. Igaz ugyan, hogy a szocializmusban az erôszakos kollektivizálás különbözô hullámait, majd a nagyüzemek kizárólagos preferálását akár tudatos struktúrapolitikának is tekinthetjük, de ezt az agrárpolitikai irányultságot inkább a szocialista agrárgazdaságtan vélt vagy valós hittételei, nem pedig hatékonysági szempontok hatották át. Az Antall-kormány ideje alatt az általánosan elterjedt vélekedésekkel szemben nem lehet tudatos struktúrapolitikáról beszélni. Ennek oka, hogy bár a földtulajdon magánkézbe adása egyébként helyes célkitûzés volt, megvalósult technikája, a kárpótlás elébe helyezte az igazságtételi szempontokat a hatékonysági megfontolásoknak. Ugyanakkor pusztán a jogi keretek megteremtése megfelelô, a hatékonyságot ösztönzô támogatások hiányában elégtelennek bizonyult egy hatékonyabb agrárstruktúra megteremtéséhez. A kutatásra, fejlesztésre és a mezôgazdasági termelôk képzésére fordított állami támogatások alacsony szintje jól jelzi, hogy mennyire fontos ez a terület a jelenlegi agrárpolitikai döntéshozók számára. A mezôgazdasági környezetvédelmi politika pedig, amely egyre nagyobb szerepet játszik a fejlett országokban, a mai magyar agrárpolitikából teljesen hiányzik. A hazai agrárpolitika középpontjában mindig is az ár- és piacpolitika állt. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen joggal mondhatja bármely mezôgazdasági érdekvédô, hogy máshol is így van. Ugyanakkor viszont a mai napig nem tudatosult sem a "szakmai", sem a laikus közvéleményben, hogy a jelenleg alkalmazott eszközöknek milyen hatásmechanizmusai vannak. Az úgynevezett "szakma" az érdekképviseletekkel nagy egyetértésben csak azt tudja szajkózni, hogy kevés a támogatás, miközben nem hajlandó tudomásul venni, hogy a támogatási rendszer jelenlegi rendje szükségszerûen pazarló, és újratermeli a problémákat. Fel sem merül, hogy esetleg létezhetnek más, az esetleg egyébként helyes agrárpolitikai célokat hatékonyabban megvalósító eszközök. A választópolgárok viszont nincsenek tisztában az ilyen politikák tényleges költségeivel és elosztási következményeivel.

ragadozó agrártámogatások

Ha közelebbrôl megvizsgáljuk a hazai mezôgazdasági támogatások szerkezetét, szembetûnô, hogy azok túlnyomórészt elosztásorientáltak, illetve ragadozó jellegûek. Az agrártámogatások alapvetôen az ágazaton belüli lobbik relatív jövedelemhelyzetének a stabilizálására, a fennálló állapotok konzerválására irányulnak. Ez jól érzékelhetô az érdekképviseletek azon érvelésében, hogy az állam mondja meg több évre elôre, hogy mennyit költ bizonyos ágazatokra. A támogatási rendszer stabilitása természetesen fontos érték, de figyelmen kívül hagyja mind a hazai, mind a világpiaci helyzet változását. A normatív támogatási rendszer egyik legfôbb hibája, hogy merevsége miatt akkor is pénzt ad a termelôknek vagy a velük kapcsolatban álló más gazdasági szereplôknek, amikor arra semmilyen gazdasági indokot nem lehet felhozni. Így történt ez például 1996-ban, amikor a gabona világpiaci ára hirtelen megemelkedett, az állam mégis jelentôs támogatásokat adott az exporthoz.

A támogatási rendszer másik fogyatékossága, hogy nincs filozófiája: agrárpolitikai szinten nyíltan a mai napig nem tisztázott az, hogy az állam kiket akar támogatni. E lapok hasábjain már korábban bemutattuk, hogy a termelés mennyiségéhez kötött támogatások esetén milyen hatékonysági és igazságossági problémákkal kell szembenéznie az agrárpolitikának (a gazdag termelôk még gazdagabbak lesznek, míg a szegény termelôk jövedelemgondjai megoldatlanok maradnak, a szegény fogyasztók pedig rosszul járnak a magasabb árak miatt). Az egyik legfôbb tanulság, hogy tudomásul kell venni, a mezôgazdaságban különbözô gazdasági méretû és társadalmi természetû szereplôk találhatók, akiknek helyzete, szándékai jelentôsen eltérnek egymástól. Ebbôl következôen egy "szektorsemleges" támogatási rendszer ugyanúgy eltérô módon érinti a termelôk különbözô csoportjait, mint egy olyan politika, amely valamilyen irányban diszkriminál. Amennyiben az agrárpolitika célja a mezôgazdasági termelôk jövedelmi pozíciójának javítása, joggal merül fel a kérdés, hogy a termelôk mely csoportjait kívánja támogatni. Ha az elosztási igazságosság szempontjait akarjuk érvényesíteni, akkor nyilván a szegényebb termelôket kell támogatni, nem pedig a hatékonyakat, akik nem szorulnak rá a támogatásokra. A mai helyzetben azonban nem rendelkezünk olyan információkkal, amelyek alapján több-kevesebb bizonyossággal el lehetne dönteni, hogy a termelôk mely csoportja szorul rá a támogatásokra. Következésképpen a hazai agrárpolitikának le kell mondania a jövedelemtranszfer típusú támogatásokról.

Jelenleg ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy az állami támogatásokat döntôen a gazdasági társaság formájában mûködô mezôgazdasági szervezetek kapják. Feltehetô továbbá az is, hogy ezen szervezeteken belül sem a rászorultak élvezik, ha áttételesen is, a támogatások nyújtotta hasznokat, hanem a menedzsment, akiket nem biztos, hogy érdemes az adófizetôk pénzén kedvezményezni. Az egyéni gazdák az állami támogatások helyett az adórendszerbôl fakadó elônyöket élvezik. Azonban gyakori eset, hogy a gazdasági társaságok egyéni gazdálkodónak jelentik be dolgozóikat, így egyszerre élvezhetik az állami támogatásokat és az adózási elônyöket. Az állami szubvenciók és az adóelônyök tehát korántsem azoknak nyújtanak kedvezményeket, akik erre rászorulnak.

Régi igazság nemcsak az agrárpolitika, hanem az állami szabályozás irodalmában is, hogy bármilyen állami beavatkozás szükségszerûen újabb intervencióhoz vezet. Ennek több oka lehet. Például egy meghatározott eszközzel többféle célt lehet támogatni, amelyek esetleg konfliktusba kerülhetnek egymással.

Ez szükségszerûen nem szándékolt mellékhatásokkal jár együtt, amelyek elhárítása természetesen újabb beavatkozásokat von maga után. Anélkül hogy elmerülnénk az állami szabályozás szerteágazó irodalmának ismertetésében, itt csak jelezzük, hogy a beavatkozásokhoz kapcsolódó problémák még jobban felerôsödnek, ha az eredeti célt rosszul határozták meg. Például, ha az állam túl magas támogatási árat határoz meg a termelôknek, akkor feltehetôen ezen felbuzdulva jelentôs termelésbôvítésbe fognak. Mivel egyrészt a belföldi fogyasztás nem tudja felszívni a megnövekedett termelést, másrészt ezen a magas áron nem lehet exportálni, jelentôs felesleg képzôdik az adott termékbôl. Következésképpen a termelôk elkezdenek hangoskodni, és valószínûleg ki fogják csikarni az államtól, hogy újabb támogatásokat adjon az exportra. Tehát egy rosszul célzott támogatás újabb problémához vezetett, amely újabb beavatkozást indukált. Ugyanakkor látható, hogy egy ilyen támogatás csak puszta jövedelemtranszfer a termelôk számára, minden hatékonysági megfontolás nélkül. Hasonló példákat sajnos nemcsak az amerikai agrárpolitikai tankönyvekbôl, hanem a mai magyar agrárpolitikai gyakorlat mindennapjaiból is meríthetünk, hiszen például a sertéspiacon jelenleg is hasonló folyamatok zajlanak.

A támogatási rendszer hatékony és igazságos elosztásának legfontosabb gyakorlati akadálya a rendkívül súlyos információhiány. Amíg nem lehet nyomon követni, hogy például mennyi exporttámogatás megy el az év folyamán, illetve nincs megbízható ismeret a mezôgazdasági termékpiacok állapotáról, addig a támogatási rendszer, illetve a szabályozás szükségszerûen pazarló és félreinformál. A tiszta viszonyok megteremtése azonban a termelôk jelentôs részének nem érdeke. A hektáronként adott vetési támogatást például csak félig hasznosítják a termelôk, mivel csak területük felét vetik be, a támogatás másik felét pedig valami egyébre fordítják. Így a termésátlagok "szükségszerûen" romlanak. A hatékony és igazságos támogatás alapvetô feltétele, hogy az állam rendet teremtsen, és az érdekeltek ellenkezését felvállalva minél elôbb tegye átláthatóvá a mezôgazdasági termékpiacokat.

Létezik-e liberális agrárpolitika?

A címadó kérdésre tehát van igenlô válasz, azaz lehetséges liberális agrárpolitika. Ez természetesen nem jelenti az állam teljes kivonulását a mezôgazdaságból, ahogyan azt az agráriusok általában hiszik. A pontosabb válaszhoz jó támpontot ad Brian Wright (1995), aki írásában a következô szempontok szerint csoportosította az Egyesült Államokban követett agrárpolitikai célokat. Egyrészt, hogy általában mennyire megvalósíthatók, másrészt, hogy közülük melyek állami feladatok, és melyeket old meg a piac hatékonyabban, végezetül pedig, hogy mely célok teljesültek már. Úgy találta, hogy általában a jövedelemelosztásra vonatkozó, valamint a stabilizálást elôsegítô célok egy része - bármennyire népszerûek vagy kívánatosak is - többnyire megvalósíthatatlannak bizonyult. Ilyen például a jövedelemegyenlôség megteremtése a mezôgazdaságban, vagy a termelôi jövedelmek stabilizálása. Másrészt viszont az állami intervenciók által megvalósított célok közül jó néhány a társadalom számára elfogadhatatlan. Erre jó példa az agrártámogatások egyenlôbb elosztása a termelôk között, illetve a farmerek megvédése a kockázatokkal szemben. A teljesíthetô, megvalósult, ugyanakkor elavultnak tekinthetô célok közé sorolta a mezôgazdasági termelôk jövedelemparitásának a megteremtését, az agrárszektor integrálását a nemzetgazdaságba, a mezôgazdaság számára megfelelô hitelek biztosítását, valamint a munkaerô áramlását a mezôgazdaságból más ágazatokba. Wright szerint az agrárpolitikának a fentiekkel szemben a következô célokat kell követnie. Az állam elsôsorban olyan mezôgazdasági kutatásokat támogasson, amelyek jelentôs pozitív externáliákkal járnak együtt. Érdemes megjegyezni, hogy a fejlett országokban a mezôgazdasági termelés növekedésének fô forrása az elmúlt évszázadban elsôsorban a technikai fejlôdés volt. Biztosítani kell azokat a környezeti szolgáltatásokat, amelyeket nem lehet magánúton hatékonyan mûködtetni. A hátrányos helyzetû fogyasztók számára elérhetôvé kell tenni a megfelelô mennyiségû és minôségû élelmiszer-ellátást. Biztosítani kell az ország élelmiszer-ellátását. Fel kell lépni a monopol és monopszon helyzetekkel szemben. Biztosítani kell az információk összegyûjtését és terjesztését, beleértve a piaci árakat, az állami szabályozást és a technológiai újdonságokat. Végezetül védeni kell az emberek egészségét, az élelmiszerek biztonságát és minôségét.

Ha ismét visszatekintünk a hazai agrárpolitikai gyakorlatra, akkor megállapíthatjuk, hogy többségében nem kívánatos, illetve olyan célokat és tevékenységeket támogat, amelyeket állami úton nem lehet hatékonyan megvalósítani. Ugyanakkor láthattuk, hogy az adófizetôk szempontjából elfogadható célok és cselekvési területek nagyrészt továbbra is hiányoznak a hazai agrárpolitikából. Azaz még sok mindennek - elsôsorban az agrárpolitikával kapcsolatos közgondolkodásnak - meg kell változnia ahhoz, hogy a hatékonysági elv felülkerekedjen az itthoni vitákban, annak érdekében, hogy a belôle származó többlethaszon révén az egyenlôségi megfontolások is kielégíthetôk legyenek.

Irodalomjegyzék

BOWARD, J. (1989): The Farm Fiasco. Institute for Contemporary Studies, San Fransisco.

BROWNE, W. P. (1995): Cultivating in Congress: Constituents, Issues and Interest in Agricultural Policymaking. University Press of Kansas, Lawrence.

GARDNER, B. D. (1995): Plowing Ground in Washington. The Political Economy of U.S. Agricultural Policy. Pacific Research Institute for Public Policy, San Fransisco.

HENRICHSMEYER, W.-WITZKE, H-P. (1994): Agrarpolitik. Band 2. Bewertung und Willensbildung. Verlag Eugen Ulmer, Stuttgart.

RAUSSER, G. C. (1982): Political Economic Markets: PERST and PESTS in Food and Agriculture. American Journal of Agricultural Economics, 64. évf. 3. sz. 821-833. o.

WINTERS, A. (1989-1990): The so-called "noneconomic objectives" of agricultural support. OECD Economic Studies, 13. sz. 237-266. o.

WRIGHT, B. D. (1995): Agricultural Policy from the Ground Up: Goals for a New Regime. In: Wright, B. D.-Gardner, B. L.: Reforming Agricultural Commodity Policy . 5-67. o. AEI Press, Washington D. C.

Megjegyzések:

Az értelmiség jobb híján liberálisnak nevezhetô csoportjai is kellô ellenszenvvel viseltetnek a különféle mezôgazdasági érdekképviseletek gyakran nagy hanggal elôadott támogatási követeléseivel szemben.

A gazdasági szabadságot szolgáló célkitûzések közül egy sem szerepel a meghirdetett agrárpolitikai célok között.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu