Mindenekelôtt szögezzük le, hogy mégsem mindegy. Magyarországon a látszat ellenére van ún. közvélemény, vagyis a dolgoknak mégis van következményük. A magyar választó, aki hétköznap úgy tesz, mintha háromig sem tudna számolni, azon a vasárnapon, a szavazófülke magányában könyörtelen - és nem túl differenciáltan - lesújt. Az "ártatlanság vélelme" nem érdekli, pontosan különbséget tud tenni a tárgyalóterem és a szavazóhelyiség között. Most kiderült, hogy Nagymaros, Zsurk, a Nyírfa-ügy, a Marco Polo Hotel és a többi mégiscsak számítanak.

Ahogy annak idején az MDF vezérkara, úgy Hornék is félreértették a választási gyôzelmet. Az MDF-ben 1990-ben azt hitték, arra kaptak engedélyt, hogy a nemzet stemplijével minden ökörséget és disznóságot felülbélyegezzenek. A szocialisták barátai és üzletfelei pedig azt hitték, hogy '94-ben arról kaptak igazolást, hogy a múlt és annak a jelenbe átránduló kísértetei többé nem számítanak. Tévedtek.

A Horn-kormányon a szabad demokrata szavazók verték el a port. Ez fölöttébb rossz az SZDSZ-nek, de a helyzet tagadhatatlanul pikáns. Jóllehet a Fidesz kampányemberei ráolvasásszerûen mormolták a "polgár" (eredetileg bürger, azaz városlakó; E. Burke ír konzervatív politikai szerzônél burgher , azaz felelôtlen és haszonlesô tôkepénzes csozé, aki a széltoló filozófusokkal szövetkezve aláásta a monarchiát ;egyes 1998-as magyarországi dialektusokban jelentése: nem komenyista, nem liberál-bolseviki, a nagyapja se') legkülönbözôbb szóösszetételeit, alsó tagozatos matematikai ismeretek birtokában is könnyen belátható, hogy a Fidesz a gyôzelmet nem a lényegében saját magából álló Polgári Szövetségnek, hanem az átpártolt szabad demokrata szavazóknak köszönheti. A most felálló kormánytöbbség mögött ez a tömb képviseli azt a kritikus választói tömeget, amelyet ha elvesztenek, ez a társaság is csomagolhat, legkésôbb 2002-ben.

Az a fonák helyzet állt elô, hogy az unió felé áhítozó, liberális érzelmû és korábban jellemzôen az SZDSZ-t favorizáló közönség lett a mérlegnek nyelve. (Sajnos - és egyelôre - nem maga az SZDSZ, de ez a kérdéskör most nem tartozik jelen fejtegetés tárgykörébe.) Ha a Fidesz túl akarja élni az ezredfordulót, akkor nincs mese: ezeknél kell bevágódni, még akkor is, ha alkalmi szövetségesei körében szokásban van a "liberális" szó hallatán látványosan hányingert produkálni. (Megjegyzendô: noha ezzel a konkrét helyzetben nem dicsekedtek, a Fidesz tudomásom szerint még mindig egy Liberális Internacionálénak nevezett valami tagja, Orbán miniszterelnök polgártárs pedig ugyanezen konglomerátum alelnöke.)

Ha szabad néhány durva ecsetvonással jellemeznem ezt az EU-ba vágyó, liberális érzelmû magyar választót, nagyjából elmondható róla, hogy Adam Smith és Benjamin Constant nevének említésekor valószínûleg zavarba jön, és az Európai Emberi Jogi Konvenció paragrafusait sem tudja fejbôl idézni, viszont rühelli, ha más akarja megmondani, hogy neki mi a véleménye a nemzetrôl és hazáról. Azt sem szereti, ha nem mondhatja el szabadon a sajátját. Azt pedig végképp nem szereti, ha elvont és átlátszó ürügyekkel - ezek között az aranytojást tojó tyúkról szóló tantörténet különféle verziói és a nemzeti sorskérdések voltak az utóbbi évtizedekben a legdivatosabbak - konkrét személyek turkálnak az ô zsebében, és közben cinikusan a képibe röhögnek. Ez utóbbi alapérzület egyébként szépen és öntudatlanul (nem tudják, de azért a lelkük mélyén teszik) korrelál a liberalizmus antirasszista és antietatista elveivel egyaránt. A lib. érz. választó pontosan tudja, hogy a nemzetpárti és/vagy állampárti nagyjából ugyanarról álmodozik: erôs államról, sok-sok stallummal és alázatosan tejelô alattvalókkal.

A lib. érz. választó egy darab ideig elviselte az utódpártiság kissé émelyítô auráját, hogy megszabaduljon az arrogáns, senkiházi politikai neuro-hungarológusoktól, most pedig elviselt némi szalonnacionalizmust, hogy megszabaduljon az arrogáns és pökhendi utódpárti slepptôl. Nevezhetjük akár polgárnak is. Most nyilván figyel, hogy mi lesz.

A Fidesz hosszú távú stratégiája egyszerû. Arra épül, hogy a moderált antikommunizmus mentén összehozható az MDF és az SZDSZ '90-es szavazótábora. Az alkalmi politikai ideológia, amelytôl botorság lenne mély elméleti koherenciát elvárni, nagyjából abban merül ki, hogy most már ne csak azok nyerjenek, akik az elején vízibiciklivel indultak. Az ígéret szerint most azok is vinni fogják valamire, akiknek sem a pártállam utolsó korszakában, sem a privatizációban nem nyílott alkalmuk megszedni magukat. Hogy ez a magyar polgárok egészére vonatkozik-e, vagy csak néhány kiemelt "polgárra", az majd kiderül. Ez dióhéjban a "nemzeti" politika és a "polgári" Magyarország víziója. De azért van annak jelentôsége, hogy a vezérszólamot "polgári" és nem "nemzeti" pántlikával díszítették, még ha feltehetôen nem túl ízléses szónoki fogásról is van szó. A jelentôsége éppen abban rejlik, hogy a pragmatikus fideszes fiúknak lélekben valószínûleg tökmindegy lenne. Az MDF megismételt és még katasztrofálisabb választási veresége egyértelmû jelzés arra nézve, hogy a mostani kormány hitelvesztése egyáltalán nem jelenti az elôzô kormány reprezentánsainak hitelvisszanyerését. Ha másból nem, a Fideszben ebbôl is tudhatják, hogy miért lenne célszerû és kívánatos pragmatice elhatárolódni nemcsak az elôzô, hanem az azt megelôzô kormánytól is.

Az üzenet, amelyet csipetnyi nemzeti és elitellenes demagógiába csomagoltak, sikeres volt. A várakozások és félelmek, miszerint a nemzeti demagógia alkalmazása kaput nyit a militáns, antiszemita szélsôjobb felé, nem igazolódtak. Sôt miközben ebben az irányban meglepôen jól zárt a politikai retesz, a nemzetieskedô felhangok nem riasztották el a másik irányból érkezô választókat. A felállás is alapvetôen különbözik. Csurka ma nem a kormányzópárt alelnöki székébôl bomlaszt és lázít, megfizethetetlen szolgálatot téve a régivágású maszopos nómenklatúrának. Távol álljon tôlem bármiféle kótyagos összeesküvés-elmélet, de tény, hogy az elmúlt évtizedben Csurka minden értékelhetô politikai megmozdulása az MSZMP-MSZP stratégiáját segítette, a népszavazási bojkottól a Demokratikus Charta életre ôrjöngésén át egészen a '98-a választásokig. Ehhez persze tagadhatatlanul kellett az a jó néhány kalandor az MDF-ben, akik politikai súlyt adtak a szavának. Ma viszont szépen elkeríthetô akolban rémisztgetheti a jónépet.

Az pedig, hogy ez a "nemzeti egység" kormánya lesz, természetesen méltatlan és sértô kiszólás, de mivel gondolatnak tökéletesen értelmetlen - nota bene, ha valami, akkor a "liberálbolsevik rémuralom" volt az, a maga 72 százalékos többségével -, valójában nincs is túl nagy jelentôsége. Vajon ki fog utánajárni annak, hogy a nemzeti szuverenitás jó részének elkerülhetetlen feladását feltételezô uniós csatlakozási tárgyalásokon, brüsszeli üvegpaloták hátsó irodáiban folyó albizottsági egyeztetéseken mit is fog jelenteni a "nemzeti érdekek" következetesebb képviselete? A nemzeti érdeket egy ilyen helyen nem következetesebben, hanem kizárólag okosabban lehet csak képviselni.

Ez a terv. Némi jóindulattal nézve. Vannak buktatói. Az esetlegesen felröppentett, ártatlannak tetszô retorikai szólamok olykor váratlanul súlyos malomkôvé tapadhatnak össze, és mint tudjuk, a nehéz kô olyan, hogy nem tudni, hol áll meg. De a Fidesz, nem lévén mozgalma, fegyelmezett párt, nincsenek benne olyan emlékezetesen túlfejlett egyéniségek, mint az egykori MDF-ben, akik úgy érzik, hogy annyi ínséges év után elérkezett az idô kivágni a rezet, és végre megmondani az ôszintét. E nagyra nôtt frakció minden mezei tagja pontosan tudja, hogy a vezérek nélkül egyelôre senki. (Természetesen csak politikai értelemben, nem állt szándékomban egyikôjüket sem személyes méltóságában és önbecsülésében megsérteni).

Viszont itt vannak még ezek a kínos szövetségesek. Hát? Parlamenti rendszerekben viszonylag gyakori, hogy az emberfia olyanokkal kénytelen összeállni, akikért nem lelkesedik. 1994 óta Magyarországon is ismert ez a jelenség. És talán nem is lenne célszerû azért szurkolni, hogy összenôjön az, ami nem feltétlenül tartozik össze. Nos úgy látszik, hogy az uniós diadalmenet mézesmadzagja egyelôre elég csáberôt jelent, hogy Lezsák és Torgyán a mélytudatukba számûzzék megkülönböztetô jelzésnek szánt atavisztikus választási üzeneteiket. A központi (orbáni) elgondolás feltehetôen az lehet, hogy mire onnan azok a freudi törvényszerûségeknek megfelelôen sajátos patologikus formákban elôtörnek - ez becslésem szerint kábé két év -, addigra már fújhatják. Ha nem történik semmi rendkívüli - a jelenlegi egyöntetû vélemény szerint a helyzetet csak elrontani lehet -, akkor a potenciális lázadók választhatnak aközött, hogy csak szervezetileg, vagy individuálisan is felszámolják politikai mivoltukat. Mindazonáltal. Lezsák most még nem gyôz hálálkodni, amiért frakciót kapott Orbántól. De nincs kételyem afelôl, hogy egyszer még megpróbál bosszút állni ezért a megalázó szívességért. Eddigi pályája alapján csak a nagy szellemi elôd vázlatos jellemrajza jut eszembe róla: visszahúzódik, de a háttérbôl hallani, hogy már feni a kést, hiszen tudjuk, hogy Shylocknak a szív kell.

Ami Torgyánt illeti, a miniszterelnök-jelölt magabiztosan pitiztette három héten át. Megjáratta vele a megaláztatás minden bugyrát. Az eredmény: a kisgazdák kapnak négy alárendelt tárcát - ahol ha másra nem is futja, de legalább nagyot lehet kaszálni. Hogy ehhez a nem túl elegáns kivásárlási aktushoz mit szól Illés Zoltán alelnök és a jóhiszemû hívek? Mint mondtam, ez egy fegyelmezett társaság. A kisgazdák esetében nem is a hagymázos politikai hóbortok, hanem a minden képzeletet felülmúló inkompetencia, a "fegyverért búzát" nemzetvédelmi koncepciójához hasonló színvonalú ideák okozhatnak galibát. És azért itt is vannak régi motorosok: Boros Imre személyében a hazai bankélet egyik sokat látott, és annak idején diszkréten távozásra bírt fôhôse jut kormányzati szerephez - a Phare-mézesbödön tetején.

A miniszterelnök-jelölt elsô megnyilatkozásai és húzásai még arra engedtek következtetni, hogy Orbán érzi a labdát. Bizonyosan osztatlan sikert aratott polgári körökben az a bejelentése, hogy szélnek ereszti a nemzeti jövedelem egynegyedének kupacán békésen homokozó, társadalombiztosítási önkormányzatnak nevezett magánszemélyeket. Chikán Attila (Rajk-szakkollégium) a gazdasági kulcstárca élén pedig nem az az ember, akirôl el lehet hinni, hogy alázatosan megvalósítja a Fidesz képtelen és képmutató ígéreteit (amiket lehet, hogy nem is hitt el nekik senki). Hanem aztán jött néhány váratlan és a koalíciós kényszerre nehezen visszavezethetô húzás. A sajátos ügyletekben úgy hat éve legendás hírnévre szert tett Varga-Simicska-duó utótagjának tervezett kinevezése az adóhivatal élére legalábbis meghökkenésre adhat alkalmat. És ha hihetünk a szaktudomány felôl érkezô Stumpf miniszternek, ez építô precedens lesz arra nézve is, hogy mely pozíciókat kell és méltányos a mindenkori új kormányoknak sietôsen lerabolnia. Bár ki tudja: rablóból lesz a legjobb pandúr? Majd még ez a Pintér, nyug. altöbörögy is. Aki... (Memóriafrissítésül a Magyar Hírlap június 23-i, a személyiségi jogokat maximálisan tiszteletben tartó összeállítására hívnám föl a figyelmet. Az is bôven elég!) Azt értem, hogy a Fideszben ellenállhatatlan ingert éreznek arra, hogy egy jókora fityiszt mutassanak Kuncze ex-belügyminiszternek, amiért letörpézte Orbánt '94-ben. Azt is értem, hogy a Fidesz nem szeretné jobb sorsra érdemes alelnökének orcáját odatartani a közbiztonsági demagógia általuk is nekilendített balhorgába. De akkor is! Az nem létezik, hogy ez a manusz minálunk belügyminiszter lehet. Éljen soká Boross Péter!

Ui.: Lapzártakor még nem tudni, hogy Pintér Sándor volt rendôrfôkapitány, akinek vezénylete idején végletesen elharapózott a rendôri korrupció, aki szemérmetlenül hazudozott a Göncz Árpád elleni '92-es skinhead-tüntetésrôl, aki ráutaló magatartásával - vagyis a legteljesebb közöny tanúsításával - bátorította a rendôri brutalitást, akinek nevéhez fûzôdik pl. a panamákkal tarkított Teve utcai építkezés, végül megkapta-e belügyminiszteri kinevezését. - A szerk.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu