1975. május 6-án 14 óra 15 perckor Bécsben, az Irgalmasok Kórházában, ahogy a Franz König bíboros által kiadott gyászjelentés fogalmaz: a halotti szentségek felvétele után Urától ,,hazahívatott" Mindszenty József, Magyarország egykori prímás-érseke, akit a pápa döntése alig egy évvel halála elôtt fosztott meg egyházvezetôi tisztétôl.
A bíboros alakja, tevékenysége már életében viták kereszttüzében állott. Sorsáról könyvtárnyi irodalom született, és több ezerre tehetô a róla szóló sajtótudósítások, elemzések száma.1 Külföldön Mindszenty József minden bizonnyal ma is a XX. századi magyar közélet legismertebb szereplôi közé tartozik. Sajátos ellentmondás, hogy ebben a közéletben - országos szinten - alig négy évet és mindössze négy napot vett részt: ötven éve, 1948. december 26-án tartóztatták le, s csak az 1956-os forradalom utolsó napjaiban vált rövid idôre ismét szabaddá.
Életútja több szempontból is érdemes és méltó a figyelemre.
Képviseli azt a felfelé irányuló, máig kevéssé elemzett és bemutatott társadalmi mozgást, amely az egyházszervezeten belül nemegyszer emelt a hierarchia csúcsára tehetséges (vagy csupán egyéb okból pártolt) személyeket a társadalom alsó rétegeibôl. (Sokak elôtt ismert a jobbágyfiúból az érseki székig emelkedô, nemegyszer ,,támadott és bírált" Bakócz Tamás életútja. Kevésbé hangsúlyozott azonban a tény: a Mindszentyt megelôzô négy érsek közül Simor székesfehérvári csizmadia, Vaszary egy keszthelyi szûcsmester, Csernoch szlovák földmûves, míg Serédi csallóközi nagycsaládos iparos fia volt.)
A paraszti származás, a gyermekkorában még archaikus elemeket is ôrzô családi, közösségi értékrend, meghatározó jellemzôi maradtak habitusának. A tekintélyelv, a mindennapok feladataira való összpontosítás mellett egy transzcendens, állandó és örök másvilág értékei felé fordulás, vagy a halálig meghatározó alapélmény: az anya-fiú kapcsolat mindvégig tartóoszlopa a bíboros személyiségének. A sokak által felrótt ,,intrazigens" magatartás valós elemei ebbôl a szigorú erkölcsi szabályokkal regulázott falusi környezetbôl származnak. Ezek a jellemzôk kétségtelenül gyakorta esnek kívül a taktikában és stratégiában gondolkodó politikai kategóriákon. Az értékekhez következetesen (,,mereven") ragaszkodók gyakorta részesei konfliktusoknak, számosat pedig maguk gerjesztenek. Így volt ez Mindszenty Józseffel is.
A késôbbi bíboros, bár jó tanuló volt, fiatal korában nem nôtt társai fölé, a papi szemináriumban sem számított kiemelkedô tehetségnek, de ott volt az elsôk között. Választhatta volna azt az utat, mely az egyházi karrier akkor bevett indulási pontja volt: tanulhatott volna a bécsi Pázmáneumban, mint késôbbi püspöktársainak döntô többsége, ô azonban a gyakorlati lelkészkedés mellett döntött. Késôbb kitartó levéltári kutatásai során, olvasmányai segítségével kiterjedt történelmi ismeretekre tett szert, a plébánosi mûködés évei pedig jogi, gazdasági-szervezési és nem utolsósorban teológiai ismeretekkel vértezték föl. Mindehhez járult a több évtizedes közéleti, politikai tapasztalat, amely a püspöki kar tagjaira általában nem volt jellemzô. Latin- és meglehetôs németnyelv-tudása (mely az amerikai követségen az angol nyelv értésével egészült ki), a szentbeszédeiben megjelenô utalások, hivatkozások, egyaránt azt támasztják alá, hogy Mindszenty József alapos, bár nem egyenletes mûveltséggel rendelkezett. Ezt azonban jórészt autodidakta módon, egyházi, közéleti teendôi során szerezte meg. Igaz, ez a praktikus, a gyakorlathoz, a mindennapokhoz kötôdô mûveltség nem mérhetô elôdje, Serédi érsek római kúrián pallérozott egyházjogi-dogmatikai ismereteihez vagy a klasszikus arisztokrata mûveltségben nevelt Apor Vilmoséhoz. De kicsinyesek azok, akik szerint a ,,kis vidéki szemináriumokban nem osztogatnak" annyi észt, amit a prímási szerep megkövetelt.
Mindszenty elsô sorban - a szó teljes értelmében - lelkész volt. A politikát fôként mint a hitvédelem egyik lehetséges eszközét szemlélte és gyakorolta. A papi-plébánosi szerep hatása - mely a világháború elôtti Magyarország társadalmában alapvetô fontosságú volt - ma még Mindszenty esetében sem került korszerû feldolgozásra. A gyakorlati lelkészkedés terepe, életének leghosszabb, meghatározó szakaszának színhelye Zalaegerszeg volt.
1919 és 1944 között egerszegi plébánosként, mint a katolikus közösség egyházi és lelki vezetôje, a közélet meghatározó alakja, az egyesületi élet és a társas érintkezés egyéb formáinak meghatározó alakja volt a város és a megye életének. Az általa szorgalmazott és szervezett nagyszabású építkezések eredményei (a Jézus szíve templom, a Notre-Dame nôvérek egykor iskolákat és tanítóképzôt mûködtetô zárdaépülete, a megújított plébániaépület, a nyugat-zalai püspöki megbízottként szervezett templom- és iskolaépítések) nagyrészt ma is ôrzik tevékenységének emlékét.
Szigorú, a rábízott közösségért felelôsséget érzô és vállaló plébános volt. A városban minden utcára és minden jelentôsebb foglalkozási, társadalmi csoportra kiterjedô ún. apostoli hálózatot szervezett, rendszeressé tette a családlátogatásokat. ,,Fogyatkozások" feliratú mappájába pedig szorgalmasan jegyezgette a hívek életvitelében felfedezett hiányosságokat, visszásságokat, és intézkedett azok kijavításáról.
Kissé aszketikus, az isteni és emberi törvények betartását és betartatását mindenkor megkövetelô magatartása egy elképzelt ,,papi ideál" felé törekvést takart. Mindszenty a rábízott nyáj pásztora, a lelkek (erkölcsi értelemben vett, de gyakorlati ténykedésben is megjelenô) felügyelôje kívánt lenni. Gondolkodásában egyaránt megfért a plébánia javadalmi földjérôl kukoricát lopó gyermek nevelôjének bíróság elé idézése, illetve az a harc, amellyel egyik szegény sorsú hívének elárverezett tulajdonát szerezte vissza, saját pénzén.
A hitélet fellendítése, az építkezések, a szociális gondoskodás, a példás szervezettséggel mûködô egyesületi hálózat anyagilag a plébánia javadalomra alapozódott. A ságodi gazdaság megvásárlása, korszerûsítése, mûködtetése és jövedelmezôsége volt az alapja mindannak, amit Mindszenty és segítô társai létrehoztak. De a nagy építkezési vállalkozások valódi fedezetét a plébános közéleti tekintélye adta: a város, a megye, a kormányhivatalok adakozásai, hozzájárulásai, az egyházközségi terhek növelésének elfogadtatása egyaránt elválaszthatatlanok ettôl.
,,A jó cél érdekébe állított tekintély" mintaképét maga fedezte fel, padányi Bíró Márton veszprémi püspök személyében, akirôl vaskos monográfiát is írt. Bíró a XVIII. században nagyszabású építkezésekkel, az egyházi élet újjászervezésével, a katolikus egyházjogok esetenként erôszakos visszaszerzésével írta be nevét az egyháztörténetbe. Mindszenty nem találhatott volna a maga számára közelibb, átélhetôbb témát. Könyve végét mintha a maga sorsát megsejtve fogalmazta volna: ,,Bíró Márton partra szállott ... bevonta vitorláját arról a zajló élettengerrôl, amelynél nehezebb, keservesebb keveseknek jutott osztályrészül. Hibázott is, mert dolgozott. Csak a tétlenek azok, akik egynél több hibát nem követnek el..."2
Mindszenty sokban ellenzôje, de nem tagadója volt a háború elôtti Magyarországnak. Személyét a nemzeti-keresztény ihletésû konzervativizmus egyik sajátos típusának is tekinthetjük. A tekintély ,,helyreállításának" társadalmivá szélesedett programja, a revízió gondolatkörébe tagozódó kulturális programok, a ,,hagyományos magyar értékeket" hangsúlyozó politikai megnyilatkozások megannyi eleme tükrözôdik vissza közéleti megnyilatkozásaiban. Hittanári mûködésétôl (1917) fogva a különbözô néven fennálló, többnyire ellenzéki keresztény párt tagja, megyei vezetôje volt. Nem egyszer került összeütközésbe a kormányhatalom különbözô tényezôivel (1922-ben lapját, a Zala megyei Újságot rövid idôre be is tiltották). Legitimizmusa Horthyval állította szembe, vallási meggyôzôdése a nyilasokkal. Többször intéztek ellene sajtótámadást, mert nem misézik a kormányzó névnapján, 1938-ban pedig Festetics Sándor, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt vezetôje jelentette fel becsületsértésért, egy újságcikk miatt.
Püspöki székfoglalása (1944. március 25.) így politikai üzenetet is hordozott. Az tehát, hogy a nyilasok letartóztatták és Sopronkôhidára internálták, nem elsôsorban egy adott eseménynek, hanem konfliktusok sorozatának a következménye. A nácizmussal és a nyilasokkal való szembenállása nyilván hozzájárult ahhoz, hogy Serédi prímás halála után, 1945. augusztus-szeptemberében a szóba jöhetô személyek közül legtöbben (például Angelo Rotta volt budapesti nuncius) a fogságból visszatért veszprémi püspököt támogatták. Mindszenty József, egy évi püspökség után, Esztergom 79. érseke, Magyarország prímása lett.
A katolikus egyház politikai szerepe, orientáló állásfoglalásai, közéleti mozgósító ereje fontos tényezôi voltak a világháború utáni évek politikai történéseinek. Az új prímás döntései, magatartása - áttételesen egész habitusa - nyomot hagyott a korszakon. Ezt a szerepet már sokan, sokféle megközelítéssel elemezték, megítélésében ma sincs konszenzus, sem a közvéleményben, sem a szaktörténészek között. Sokan vannak, akik ma is úgy vélik: ha Magyarország prímási székében egy, a kompromisszumok iránt fogékonyabb, az új hatalommal modus vivendire törekvô egyházfô ül, akkor a katolikus egyház sorsa kedvezôbben alakul.
Valóban, a magyar katolikus egyház az ötvenes években kelet-európai viszonylatban is a legmélyebb elnyomást elszenvedôk közé tartozott. Felszámolták mûködésének anyagi alapjait, elvették iskoláit, megszüntették szerzetesrendjeit, számos egyházi személyt letartóztattak, bebörtönöztek, a hierarchiát kémekkel, besúgókkal vagy hivatalos, egyházi pozícióba ültetett megbízottakkal szôtte át a hatalom. Önmagától adódik tehát a kérdés: a történtek cáfolják vagy igazolják-e a bíboros magatartását, döntéseit?
Mindszenty József sokáig reménykedett abban, hogy a szovjet megszállás és ebbôl következôen a politikai befolyás csak ideiglenes, de a békeszerzôdés után legalábbis mérsékeltebb lesz. Ebben a tévedésében sokakkal osztozott, sokáig maguk a kommunisták is a fegyveres összeütközés elkerülhetetlenségében hittek. A meglévô helyzet fenntartása, a változások fékezése eredendôen ebbôl a várakozásból táplálkozott.
A Vatikán külpolitikai értékelései - amennyire ez a rendelkezésre álló dokumentumokból látható - hûen tükrözték a világpolitika pulzálását, ebbôl következôen nem adtak biztos eligazítást a várható fejleményeket tekintve.
A kommunista párt - de részben mások is - az állam és egyház szétválasztását úgy értelmezték és kívánták megvalósítani, hogy az egyben az egyházak mûködését a legszûkebben vett hitélet gyakorlására szûkítse. A magyar katolikus egyház múltja, felépítése, összes tradíciója élesen szemben állt ezzel a felfogással, mert önmaga feladatait - különösen a hitterjesztés, hitvédelem, az oktatás-nevelés és a szociális munka terén - mindenkor a kiterjesztett és intézményesített gondoskodásban határozta meg.
Mindehhez járult az a tény, hogy az egyház jogaiért vívott harc az ország fokozatos bolsevizálása elleni küzdelemmel fonódott össze. Az oktatás általános szekularizálásának kérdése is e helyzetben vetôdött fel: szabad-e az ifjúság nevelésérôl önként lemondani akkor, amikor csaknem bizonyosan egy alapjaiban ateista ideológiai, pedagógiai szisztéma váltja fel az addigit.
Akik másként gondolták a történteket - közöttük számos igen felkészült és jelentôs intellektussal bíró katolikus értelmiségi vagy az egyházvezetés Czapik érsek mögött felsorakozó szárnya, a KALOT és a Demokrata Néppárt vezetôi, késôbb saját sorsukon keresztül közvetlenül vagy az események sodrában érzékelhették: a modus vivendi nem az egyházi intrazigencián bukott meg.
A magyarországi egyház sorsa nagyrészt a kialakulóban lévô két világrendszer erôviszonyaitól, ,,a front helyzetének" alakulásától függött. Ebben az erôtérben maga a Vatikán Mindszenty József magatartását, egyházpolitikáját legitimálta. A ,,másik Magyarország" pedig, amely kétségbeesetten próbálkozott az általa igaznak vélt társadalmi-politikai értékek átmentésével (és e helyütt tekintsünk el a differenciált és árnyalt értékítélettôl!), majd a lehetôségek végleges beszûkülése után saját egzisztenciájának, sôt életének megôrzésével, a háborút követô években mindinkább csak a magyar egyházakban láthatta az ellenállás lehetôségét. Az egyház önfeladása pedig ezt az utolsó reményt foszlatta volna semmivé.
A következetesség nem mindig erény. Mégis: 1956. október-novemberében Mindszenty József sokak szemében válhatott jelképpé, politikai súlya pedig senki számára sem volt elhanyagolható. Nem véletlen, hogy november 3-án ô mondta el a forradalom talán legmesszebbre mutató polgári programját.
1956. november 4-tôl egészen 1971-ig Mindszenty József az amerikai követségen tartózkodott. Sorsa a nagyhatalmi politika függvényeként, a Róma-
Washington-Moszkva-Budapest politikai négyszög bonyolult és változó viszonyrendszerében helyezhetô el.
A vatikáni politika alakulása, a II. Vatikáni Zsinat utáni új egyházpolitikai korszak, az enyhülési folyamat megannyi ellentmondása, vargabetûje tetten érhetô a bíboros sorsának alakulásában, a személyével kapcsolatos politikai megegyezésekben.
A zsinat határozatai közül Mindszenty sokat helyeselt, némelyikért lelkesedett is. De haláláig nem tudta elfogadni Róma azon próbálkozását, mely - az egyházi hierarchia helyreállításának fontosságát hangoztatva - Magyarországot a kommunizmussal való megegyezés kísérleti terepévé tette. Úgy látta, ez elvi feladás, melyre az egyház nem vállalkozhat.
A megegyezések hozadéka valóban ellentmondásos. A hierarchia helyreállt, az egyház élete normalizálódott, egyszerûbb (és kicsit kényelmesebb) volt Magyarországon klerikusnak lenni, ha az ember betartotta a hatalom által meghatározott játékszabályokat. A keresztények és marxisták párbeszéde pedig egy idôben, mondhatni, kordivattá vált világszerte. A vallásos élet azonban nem lendült fel, és a egyház nem tudott a társadalmi erjedés élesztôjévé válni, épp azért, mert a megegyezést a szocialista társadalom fennmaradásának hosszú távra való prognosztizálása legitimálta. Nem véletlen, hogy amikor 1989. június 13-án a Politikai Bizottság arról vitatkozott, hogy a kormány küldöttei meddig maradjanak ott Nagy Imre újratemetésén, a vita egy szakaszában a miniszterelnök felvetette: ,,...odamenni elôbb, maradni még egy kicsit, de mire a beszédek elkezdôdnek, addigra mi már nem lennénk ott. Ennek viszont az a hátulütôje, hogy az egyházfôkkel való konzultációkra visszaemlékezzek, szóval ôk akkor azonnal követik ebben is a kormány magatartását. Tehát ha észreveszik, hogy mi ott eljövünk, akkor ezek, a bíboros, érsek stb. ez mind el fog jönni."3
Mindszenty 1971-ben távozott Magyarországról, Bécsbe települt, végül 1973. december 18-án VI. Pál gyötrôdve és kétségek közepette meghozta döntését, az esztergomi érseki széket üressé nyilvánította. Csak találgatni lehet, hogy mi vezethette a vatikáni diplomáciát abban, hogy a pápa levelét késleltetve, csak december 28-án, Mindszenty József 1948-as letartóztatásának 25. évfordulóján kézbesítsék.
Az emigrációban töltött nem egészen három év kiemelkedô momentuma Mindszentynek a magyar emigráció hitéleti megerôsítésére tett kísérlete. Az Amerikai Követség tétlenségben töltött évei után az immár 80 éves fôpap ezt a három évet kapta kárpótlásul a sorstól. Eljutott csaknem valamennyi nyugat-európai ország magyarságához (csak a francia püspökök nem hívták meg látogatásra haláláig), meglátogatta Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, Dél-Amerika szórványait. Elsô útján az Egyesült Államokban, a New Brunswick-i templom felszentelésén, tízezer magyar éljenezte. A pápai döntés, az idônként felbukkanó ellenlábasok, a magyar titkosrendôrség akciói sem szegték kedvét az utoljára maradt-megtalált nagy feladat végrehajtásában: az emigráció felkeresésében és erôsítésében.
Mindszentyvel sokan halálában sem tudnak megbékélni, mert vagy örökösen az egykori politikai ellenfelet felfedezik fel benne, vagy új ellenfeleik vélt mentorát, avagy épp tévedéseikre emlékezteti ôket. Zárómondatként visszaidézzük hát azt, amivel ô búcsúztatta könyvében Bíró Mártont: ,,Hibázott is, mert dolgozott."
1 A Mindszentyvel kapcsolatos feldolgozások, dokumentumközlések hiányos, de a legfontosabbakat tartalmazó bibliográfiáját Vécsey József (Kardinal Mindszenty. Beiträge zu seinem siebzigsten Geburstag. München, 1962), Széplaki József (Bibliography on Cardinal Mindszenty. Youngstown, 1977) és Balogh Margit-Gergely Jenô (Egyházak az újkori Magyarországon 1792-1992. Adattár. Budapest, 1996) adják. A hírlapi irodalom feldolgozására még nem történt kísérlet.
2 Pehm József Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora. (A Veszprémi Egyházmegye múltjából 2.) ,,Zrínyi" Nyomdaipari Rt., Zalaegerszeg, 1934. 436. o.
3 Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv - október 23.-március 15.-június 16. a Kádár-koszakban. Magvetô, Budapest, 1996. II. k. 353. o.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu