1974. február 16-a szombatra esett, ami akkoriban még munkanap volt. Zolnay László a következô hét elején keresett telefonon az egyetemen, de vagy órán voltam, vagy ôt nem tudták kapcsolni, mert természetesen az ásatásnál volt. Végül a sürgetések nyomására néhány nappal késôbb, hallgatóim legnagyobb örömére, a reggeli szeminárium egész hallgatóságával felbuszoztunk a Várba, ahol már állt a bál. A Munkásmozgalmi Múzeum épülete elôtt egy gödröt a földhányásokon csúszkáló, botladozó nagyobb csoportosulás vett körül. A gödörben szobrok egész tömege. Rövid idô múltán a gödörben voltam, s tekintettel városias öltözetemre, térdem alá egy vadonatúj hungarocell lemezt is kaptam valakitôl. Szerszám volt bôven, a festôkéseket (közismert nevükön: ,,spaknikat") egymás kezébôl vettük ki, de inkább csak puszta kézzel mertünk túrni. Mindaddig, amíg - ugyancsak szépen, elegánsan öltözve - meg nem jelent a már legendás hírû kôszobrász restaurátor, Szakál Ernô is (beszámolója szerint február 21-én, tehát már a következô pénteken), s nem hozatott egy csomó mintázófát, nehogy megsérüljenek a nedves, puha mészkô szobrok. Hogy a hallgatóimmal mi lett, azóta sem tudom. Valószínû, hogy egy részük éppúgy ott maradt estig, mint magam és a többiek. Jellemzô, hogy mindenki, aki a leletrôl beszámolt, szükségesnek tartotta a napi dátum rögzítését: valamennyien életünk nevezetes dátumának tekintettük. A nézôk sokasága idôvel még tovább nôtt. A szobroké is. Estére már több tucatnyi nagyobb szobortöredék, sok-sok ládányi morzsa és szilánk került elô. Ezeket folyamatosan vitték át a Vármúzeum épületébe. Az együtt talált, de elrepedt nagyobb darabokat a helyszínen gézkötéssel rögzítették, s ezeket a saroglyára fektetve mint egy tömegszerencsétlenség vagy harc sebesültjeit szállították be a tábori kórházzá változott restaurátormûhelybe. Az alkonyat beálltával euforikus hangulatban hagytuk ott a helyszínt: folytatás a következô héten, nyugodt körülmények között. Enyhe kora tavaszi idô volt. Hétfôn reggel a lelôhely félig üres volt. Az alján sáros víz. A múzeum szó szerint tömve töredékekkel. Zolnay és közvetlen munkatársai tántorogtak a fáradtságtól. Szombaton ugyanis megeredt az esô, s nem maradt más választásuk, mint hogy az esôben vízgyûjtôként mûködô gödörbôl kimentsék az eliszapolódástól fenyegetett szobrokat - mint utóbb kiderült, a lelet legnagyobb részét. Zolnayt e tapasztalata indíthatta arra, hogy a feltárt helyiséget ciszternafélének tartsa. (Természetesen azonnal megkezdôdött a vádaskodás a szakszerûtlenül lefolytatott ásatásról, a fegyelmi felelôsség felemlegetése, a fenyegetettek önvédelmi reagálása titokzatoskodással vagy a megfigyelések utólagos pótlásával. A lelôkörülmények rekonstrukciója idôközben hálás vitatémává is vált.)
Magam Zolnay Lászlót személyesen csak néhány héttel korábban ismertem meg. Addig is ismertem persze mint figurát. Leginkább a budai várásatások dolgában különvéleményen lévô fenegyerekként volt nimbusza. Még egyetemista koromban hallgattam végig egy szakmai vitát, amelynek során a Vármúzeum munkatársai sorra és élesen cáfolták Zolnaynak azt a tézisét, miszerint a budai Várhegy déli részén a XIII-XIV. században valamilyen település lett volna, illetve, hogy az egykori Királyi Kúria a mai Táncsics Mihály utca 9. számú ház helyén állt. Zolnay az 1967-tôl kezdve folytatott budai kutatásaiban is feltevéseinek igazolását kereste, s még a szoborlelet elôkerülésérôl szóló beszámolóiban is gyakran elôbbrevalónak tekintette a Várhegy déli végének - ugyan, amint azóta már tudjuk, nem ,,suburbiális-falusias", hanem városias - településszerkezetét bizonyító leleteit. Megismerkedésem a nálam huszonnégy évvel idôsebb Zolnay Lászlóval az ô kezdeményezésére történt, s számomra különösen nagy kitüntetést jelentett, mert egy 1973-ban megjelent tanulmányomra hivatkozott. Ebben többek között a magyar Anjou- és Zsigmond-kor szinte nyomtalanul eltûnt udvari mûvészetének feltételezhetô jelentôségérôl írtam, s ez keltette fel érdeklôdését, hiszen addigi leleteit egy ilyen tárgyú könyvben készült közzétenni. Nyitottsága, önzetlensége lenyûgözô volt, és mindmáig páratlan. Úgy vélte, igen bölcsen, hogy elsôsorban különféle mûvelôdéstörténeti kérdésekben van szüksége konzultációkra (ilyen, nem hivatalos, soha nem is szerzôdött személyes konzultánsként volt dolgom a szoborlelettel is), s ennek érdekében minden leletét szinte pazarlóan azonnal hozzáférhetôvé tette, sôt dicsekedve mutogatta. 1974 elején nekem is megmutatta budai kutatásainak terepét.
Akkoriban az északi részen tereprendezés folyt a Nemzeti Galéria elôtti, már véglegesen kikövezett elôtérhez vezetô bejárati út kialakítása érdekében. Ekkor bontották el a XIX. századi épületek (ôrség, istálló) utolsó alapfal-maradványait, és süllyesztették le a felszínt olyan mértékben, hogy a Munkásmozgalmi Múzeum számára a feltöltésekbe (minden kutatás vagy ellenôrzés nélkül) beépített északi toldás emeletes homlokzattal jelenhessék meg. A tereprendezés, amelynek során a középkori vár északi zárófalát és annak kapumaradványait is elbontották, lázasan folyt, robbantással és gépi erôvel. A terület régészetileg feltártnak számított, késô középkori és annál késôbbi épületmaradványai szerepeltek is az ásatási térképeken. Az ezeket megelôzô, nagy középkori feltöltésrôl, amelynek elhordása 1973-74 fordulóján éppen folyamatban volt, senkinek nem volt tudomása. Zolnay László ezekre hívta fel a figyelmemet, megmutatva sok, különbözô korokból származó leletet, amelyet ô és munkatársai a tereprendezési munka nagy nehezen kivívott szüneteiben félretettek (s amelyekbôl olykor egy-egy csomó követ a törmeléket elszállító teherautók mégis elvittek valamelyik feltöltésre kijelölt lerakodóhelyre). Zolnay és nagyrészt fiatalokból álló kis csoportja (akik addig fôleg a budaszentlôrinci pálos romok feltárásán dolgoztak) kifejezetten kellemetlen bajkeverôkként, a tervteljesítés szabotôreiként harcoltak a munkát sürgetô kivitelezô vállalattal a kutatáshoz szükséges idôért, a leletekért, legalább a felmérési rajzzal, fényképezéssel való dokumentálás lehetôségéért. Akkoriban ez nem volt szokatlan. Az óbudai lakótelep számára kijelölt hatalmas építési területen például a Budapesti Történeti Múzeum régészei kénytelenek voltak állandóan versenyt futni a rombolással. Mielôtt tehát a lelet napvilágot látott volna, adva volt sorsának akadálypályája is.
A fentiekbôl és Zolnay László egyéniségébôl következnek a továbbiak. Az ásatáshoz szükség volt sürgôs technikai segítségre és a kivitelezési munkálatok leállítására. Csakhogy minden nagyon lassan haladt. Így például a nyomatékosan követelt sátor - általános derültségre - csak a jó idô végleges beköszöntével került a lelôhely fölé. Az elsô fényképeket fôleg Zolnay barátai készítették. Ô azonnal (szokatlan, úgyszólván úttörô módon) a nyilvánossághoz fordult. Ez természetébôl, lap- és könyvkiadói elôéletébôl is következett. Nemcsak egy-két szakembernek telefonált, hanem mindenkinek. A lelôhelyen újságírók, rádióriporterek nyüzsögtek, ,,kijött a televízió is". Egyes lapok - például az Esti Hírlap - naponta beszámoltak a feltárás elôhaladásáról. Képek is jelentek meg. Nagyon hamar formális sajtótájékoztatót is tartottak. Rózsa János rendezésében hamarosan elkezdték a Szobortemetô címû dokumentumfilm forgatását, amely nyomon követte, hogyan válnak a leletek kiállítási tárgyakká, s közben hogyan alakulnak a róluk alkotott nézetek. Szóba kerültek persze a nehézségek is: - akkoriban fontos eszköz volt a visszásságok kibeszélése sajtóban, rádióban, tévében. Hamar kiderült, hogy a fegyelmezetlen tömeg akadályozza a nyugodt munkát, károsíthatja a leleteket is. Kerítés épült, hírzárlat következett.
Közben az ásatás tovább folyt, Zolnay beszámolója szerint április 16-ig. Az elsô napokban csak a házfalakkal határolt, L alakú udvar keleti, keskenyebb szárának feltárása, kiürítése történt meg. Mint kiderült, ez volt a leletekben leggazdagabb rész. A szélesebb, nyugati rész viszonyai bonyolultabbak voltak; itt a szobrokat tartalmazó feltöltés nem is volt egészen érintetlen. Újkori épületek alapjai nyúltak le a kivetett kôtöredékekig; némelyiket kemény habarcsból kellett kivésni. Viszont ezekrôl már ,,normális" régészeti dokumentáció készült. Március 15-én (csak!) iskolai szünet lévén, rám bízott kislányaimmal éppen akkor értünk fel a Várhegyre, amikor a három darabra tört, de tetôtôl talpig egyben fekvô apostolalak (úgy gondolom, Szent Bertalan szobra) elôbukkant. Kék ruhája még tündökölt; okkerrel festett arcát mintha nap barnította volna. Mindez élénk kontrasztot alkotott szalmasárga hajával. Feledhetetlen élmény. A feltárás szemtanúi páratlan élményben részesültek, olyan erôs, tiszta színeket láthattak, amilyeneket a középkorból addig inkább csak faszobrokon, táblaképeken ismertünk. E színek sokszor már nem is voltak jelen a felületen, de a nedves kôbôl a talajtól átvett nedvesség mintegy elôhívta ôket. Az egyik finom nôi (szent) alak kiemelése után a szobor lenyomatát ôrzô agyagban összefüggô (a szobor hátáról levált) ultramarinkék felület maradt. Akkor még a nôalak ruházatának elülsô része is élénk kék színben ragyogott: a mai, halvány színezés ennek már csak az emlékét ôrzi. Sok szoborról leporlott az aranyozás: a legfeltûnôbb annak idején egy arany(ozott) hajú nôi fej volt, amelynek stilizált hajfürtjei szinte aranypántokként vették körül a sérült arcot. Sajnos, a szobrok restaurálása e tekintetben sikertelen volt. Amikor 1986-ban Bernben a Münsterplattform alatt hasonló szoborlelet került elô, az azzal foglalkozó szakemberek szinte azonnal Budapestre jöttek, s részben az itteni tapasztalatok nyomán kezdték alkalmazni azt a módszert, hogy a kôfaragványokat nedves állapotban fagyasztják, hogy kiszárításuk lassú ütemû legyen, s közben gondoskodhassanak színezésük rögzítésérôl. Ki tudott azonban errôl, s hol lett volna hozzá klímatechnika 1974-ben Budapesten?
Egyébként is, a régész, a restaurátor és a mûvészettörténész által igényelt és sürgetett nemzetközi konzultáció, esetleg kisebb konferencia összehívását mereven elutasították (elvégre a hírzárlat az hírzárlat!). 1978-ban, IV. Károly császár halálának 600. évfordulóján Kölnben megrendezték A Parlerek és a szép stylus címû, mára legendássá vált, az egész kor mûvészettörténeti kutatását elômozdító kiállítást, ahová a budai szobrokat is igényelték. Azok azonban még akkor sem utazhattak, csak a katalógusban szerepelt a leírásuk és a képük. Az ok a csehszlovák elvtársak iránti szolidaritás volt, akik úgy döntöttek, hogy IV. Károly nem haladó, s uralmának egyetlen pozitívuma az, hogy hibáival megkönnyítette a huszita forradalom kirobbanását. (Végül a kényszeredett és felemás prágai kiállításra sem igényelték a budai szobrokat, viszont Kölnben a prágai udvari mûvészetet gazdag válogatás képviselte.)
A mára nagyrészt eltûnt eleven színesség a budai szobrok mûvészettörténeti stílusjelenségének egyik legfontosabb tényezôje volt. Ugyanolyan nagy a jelentôsége, mint a szóra nyitott szájaknak, a festett, a nézôre pillantó szemeknek, az arcok és a kezek ereket, inakat, idegeket, ráncokat megkülönböztetô faragásának. Ezek alapján beszélnek a XV. század elejének írói olyan csodálatos (fôként antik) szobrokról, amelyek ,,mintha élnének", ,,a megszólalásig hasonlítanak", éppen csak nem lélegeznek. A szobrok megtették a hatásukat: olyanok rendültek meg láttukon, akiket nem hozott volna izgalomba semmiféle régi kôtörmelék. A képmágia mûködését csak fokozta a szánalom és együttérzés, amit a szobrok töredékes állapota keltett. A sajtó- (és a nem lebecsülendô irodalmi) visszhang legelsô rétege a tökéletesség bámulata mellett ez az azonosulás. Ezeket a mûvészi kvalitásokat szokás szerint - ahogyan az iskolában is tanultuk - az olasz reneszánsznak tulajdonították. Eleinte elô-elô is fordult ez a feltételezés a leletrôl szóló írásokban. De mivel mindenki határozottan és az elsô perctôl kezdve gótikus szoborleletrôl beszélt, az e stílussal szembeni idegenkedésnek is oldódnia kellett. Soha senki nem vonta kétségbe azt sem, amit a szobrok kvalitása és lelôhelye egyaránt sugallt, hogy az udvari mûvészet termékei. Ez a tény pedig a feudális miszticizmusban gyökerezô antirealizmus, illetve a feltörekvô polgárság diadalmas valóságérzéke közötti vulgáris ellentét sémáját ingatta meg.
A következô hang a sorskérdéseké volt. Megindultak az asszociációk: így van eltemetve a magyar történelem minden igazi értéke; föld-, törmelék- és szemétrétegek fedik el szemünk elôl a múlt igazi értékeit. De van feltámadás! A sebesült szobrokkal való azonosulás nem nélkülözött bizonyos funerális elemeket. Mindjárt megindult a máig sem szûnô találgatás: kik, milyen okból csonkították meg a szobrokat?
A legmesszebbre Szakál Ernô ment, aki hosszas töprengés után, bizonyítékokat keresve, jelképrendszert, a módszeres megbecstelenítés tudatosságát fedezte fel a barbár csonkításokban. Magam azok közé tartozom, akik nem képesek többet felfedezni e sérülésekben a kiselejtezendô, gazdátlanná vált értékekkel szemben magától értetôdô (?) hétköznapi vandalizmus következményeinél. De megrendített, amikor
(s az utalást valójában csak 1989-ben fogtam fel) elôször épp ebben az összefüggésben hallottam az 1956 mártírjait ért barbár temetési szégyenrítusokról. Mindenesetre ugyanebben az idôben vált a mûvészettörténet témájává a képrombolás s a mûvészet mint a szociális konfliktusok médiuma. Ki gondolt még akkor a negatív képkultusz e megnyilvánulásának majd bekövetkezô aktualitására?
A szobrokkal foglalkozókat más feladatok kötötték le. Az elsô feladat a tisztítás, konzerválás, azonosítás volt, annak érdekében, hogy mielôbb - lehetôség szerint - egész mûvek támadjanak fel. Hamar kiderült, hogy a szerencsés leletbôl egész szobrok csak kivételesen állíthatók össze, s hogy a töredékek nagy száma ellenére is több az, ami hiányzik, mint ami meglehetett. Végül 1989-ben összesen 72 tétel került a katalógusba. A munka mindenekelôtt érdekfeszítô puzzle-játék volt, amiben boldog-boldogtalan részt vett, s dicsekedhetett is bizonyos sikerekkel. Így kerültek össze darabokra tört törzsek, kaptak a törzsek kezet-lábat (néha fejet is). Ami másnak játékos felismerés volt, Szakál Ernô számára mûvészetének diadala. Ô volt az, aki anyaguk, faragásmódjuk alapján azonosította a letört darabokat, nemegyszer már semmilyen faragott felülettel nem rendelkezô, egy-egy széttört figura belsejébôl való szilánkban ismerve fel a hiányzó darabot. Ha egy ilyen töredék éppen egy nyakból való, a torzó a fejét kapta vissza. E munka során jelleget, arculatot, stílust kaptak a szobrok. Minden változást hosszú elôadások, feltételesen elôadott, majd feledésre ítélt értelmezési kísérletek követtek. Mindenki szívesen vezetett látogatókat, lesve véleményüket.
A két leginkább kézenfekvô kérdés, amelyre a közvélemény ez elsô perctôl kezdve választ várt és vár ma is: kit ábrázolnak ezek a (elsô pillantásra is nyilvánvalóan portréjellegû) szobrok, és mikor készülhettek. Elevenségük láttán, ami a feltárás résztvevôiben olykor éppen élô vagy nemrég elhunyt ismerôseik emlékét keltette fel (Zolnay egyik kedvence volt egy ,,Dutka bácsinak" becézett prófétafej), nehéz volt bizonyítani, hogy ezeket a szobrokat nem feltétlenül fiziognómiai hasonlóságuk alapján lehet azonosítani (vagyis nem a szó modern értelmében vett portrék), hanem hiányzó jelvényeik, címereik, esetleg felirataik révén. Egyébként is hiányzott minden, ami az azonosítást segíthette volna. Csak annyi volt bizonyos egy-egy jelvény s a szobrok viselete alapján, hogy egy udvartartás tagjaival: királyokkal, elôkelô lovagokkal és hölgyekkel, püspökökkel és kísérôikkel van dolgunk. Az is hamar kiderült, hogy a leletek között van egy a Madonnát és az apostolokat, valamint néhány prófétát és szentet ábrázoló sorozat is. (Ez a tény utóbb csaknem végzetesnek bizonyult, mert a Vármúzeum akkori fôigazgatója katonásan úgy döntött, hogy a szentek menjenek a kápolnába, a lovagok a lovagterembe. Így az elsô kiállításon sikerült megbontani a lelet egységét, s a két helyiség csak alkalmatlanságban versenghetett egymással.) A legvalószínûbbnek mindenesetre az a feltevés látszott, hogy a szobrok Zsigmond király, illetve veje, Albert osztrák herceg (és késôbbi király) környezetét ábrázolják. Mindenesetre a ,,Zolnay-féle szobrok" mellett hamar elterjedt ,,budai lovagszobrok", ,,szoborgaléria", ,,szoborpanteon" kifejezések e vélekedést tükrözték.
A másik kérdés a szobrok korára vonatkozott. Erre sem volt könnyû megfelelni (éppen a lelet nemzetközi tekintetben is ritka volta miatt), de már az elsô percben mondani kellett valamit. Az újságíró pedig egyértelmû, szabatos választ vár. Az, hogy a szobrok ,,legkorábban az 1370-es évek végén, legkésôbben 1430 táján" keletkezhettek, nyilván nem volt kielégítô válasz. Pedig ennél pontosabban máig sem sikerült meghatározni a szobrok korát. Végül is a dilemma egyszerû életrajzi megfontolással is feloldható: a két szélsô pont elfér egy emberéleten belül is: akik az 1370-es években húsz év körüliek lehettek, az 1420-as években hetvenes éveikben is faraghattak szobrot, ha megérték! A népszerûbb, mert elsôbbséget, világrekordot ígérô hipotézis szerint a szobrok a késô Anjou-korban készülhettek. Írtak is sokat, amíg ez a napisajtó témája volt, ,,Anjou-kori budai leletrôl". Csak csendben, a tudományos közleményekben terjedt el - ha nem is teljes egyetértéssel - a ,,Zsigmond-kori budai szobrok" elnevezés, amit máig szívesen használunk - mintegy a további tévedések elhárítására. Emellett szólt egyre több mûvészettörténeti megfigyelés is, s végül heraldikai bizonyíték is került a luxemburgi uralkodóház egy címertöredéke formájában. A lelettel foglalkozó, nyolcvanas években írt két német nyelvû disszertáció szerzôi közül az egyik 1395 tájára, Zsigmond uralkodásának elejére datálta a leletet, a másik, a mi feltevéseinkhez közelebb álló, az 1420 körüli idôt valószínûsítette. Ez az utóbbi feltételezés korántsem volt annyira népszerû, mint az, amelyik Nagy Lajos uralkodásának idejére datálta a szobrokat, hiszen Zsigmond minden szempontból fekete bárány volt: léha idegen, a Kontot és társait vérpadra küldô ,,cseh disznó", a Tar Lôrinc által a pokolban látott parázna, Husz János hitszegô megégetôje, a Marx Károly által megbélyegzett ,,Lumpáciusz Vagabundusz". Ennek ellenére, az 1987-ben rendezett Zsigmond-kiállítás idején tartott nemzetközi kollokviumon az otthon szilenciummal sújtott ellenzéki cseh történészekkel egyetértésben - egy egészen másfajta klímában - közmegegyezés alakult ki arra nézve, hogy Zsigmond mégis nagy - reálpolitikus - volt.
A szoborlelettel foglalkozó szakemberek közötti elfogulatlan, barátságos eszmecserének, sajnos, hamar vége lett. Az intrikus, rosszindulatú környezetben, a nehéz körülmények között végzett munkában, az egész szoborügy lezárását követelô sürgetések közepette a két kiváló egyéniség, Zolnay László és Szakál Ernô hamarosan összekülönbözött. Az elsô részletes ismertetést tartalmazó közös könyvük megjelenése idején már nem nagyon beszéltek egymással. Ennek elôszavában a Budapesti Történeti Múzeum fôigazgatója bejelentette, hogy ,,A szobrok végleges kiállítása a Budapesti Történeti Múzeumban 1976. április 4-én, hazánk legnagyobb nemzeti ünnepén fog megnyílni." A kiállítást Bertalan Vilmos rendezte. Fennállott a nyolcvanas évek végéig. Zolnay László 1985-ben elhunyt. A Zsigmond-kori szobrok újabb állandó kiállítása 1992-ben nyílt meg. 1996-ban a Budapesti Történeti Múzeumban sor kerülhetett A budavári Szent Zsigmond-templom és gótikus szobrai címû kiállításra is, amely egy újabb, kapcsolódó helyszín, a budai Szent György tér ásatásainak eredményérôl számolt be, köztük - több mint húsz év múltán - az 1974-es szoborlelethez kapcsolódó darabokkal is.
Érdekes elgondolni, mi történnék másképp, ha ma kerülne elô a szoborlelet folytatása. A lehetôség elméletileg megvan.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu