A hónap üzenete

Három héttel a harmadik szabad választás elsô fordulója elôtt már sok mindent lehet sejteni - majdnem tudni - e választás kimenetelérôl, de ez a sok elég kevés. Bizonyosra vehetô, hogy a két legnagyobb párt az MSZP és a Fidesz-MPP lesz, de hogy melyikôjük végez az elsô helyen, még nyitott kérdés. Miként arra is csak tippelni lehet, hogy az elsô hely - bármelyik párt szerzi is meg - elegendô lesz-e a kormányalakításhoz. A Kisgazdapárt harmadik és az SZDSZ negyedik helye is biztosnak látszik, de hogy ebbôl mi következik - valódi kormányzati szerepvállalás, statisztálás egy nagyobb párt hatalomgyakorlásához, avagy hervadozás az ellenzéki padsorokban -, azt csak találgatni lehet. Elképzelhetô, hogy e négy párt említésével már fel is soroltuk a következô parlament pártjait, de azért az MDF-nek jó esélyei vannak a parlamenti küszöb átlépésére. Sôt, a közvélemény-kutatási adatok alapján nem lehet eleve kizárni a KDNP, a MIÉP és a Munkáspárt parlamentbe kerülését sem, ha ennek nincs is túlzottan nagy valószínûsége.

A bizonytalanságok kavalkádjában van egy arkhimédészi pont (bár az enyémtôl különbözô perspektívákból nyilván más arkhimédészi pontokat is fel lehet fedezni): a Szabad Demokraták Szövetsége az 1998-as választásokon sokkal rosszabb eredményt fog elérni, mint 1990-ben vagy 1994-ben. Olyan eredményt, amely - ha óriási meglepetés már nem is lesz senkinek - az SZDSZ vezetôinek, tagjainak és szavazóbázisának (valamint annak a politikai és kulturális közegnek, amelyben a Beszélô létezik) csalódást fog okozni. Azok szemében, akik szerint egy erôs SZDSZ javítaná a magyar demokrácia minôségét, a jelenlegi politikai erôviszonyok legkiábrándítóbb vonása az, hogy egy fontos szempontból bizonyos határok között csaknem mindegy, hány szavazatot kapnak a szabad demokraták. A következô parlamenti ciklusban a párt politikai befolyásának mértékét elsôsorban nem az fogja meghatározni, hogy a választópolgárok nyolc vagy tizenöt százaléka tünteti-e ki bizalmával, hogy húsz mandátumot szerez-e, vagy negyvenet, hanem az, hogy miként oszlik meg a szavazatok és mandátumok zöme a két nagy párt között. Egy nyolcszázalékos SZDSZ - legalábbis a következô ciklusban - a körülmények szerencsés összejátszása esetén erôsebb lehet, többet valósíthat meg elképzeléseibôl, mint egy tizenöt százalékos SZDSZ, ha ,,balszerencsésen" alakulnak az erôviszonyok az MSZP és a Fidesz-MPP között. Ha ehhez hozzávesszük, hogy emberi számítás szerint csak az MSZP-rôl képzelhetô el, hogy szükség esetén az SZDSZ-t választja ,,junior partner"-éül, akkor az SZDSZ - miközben megôrizte a hatalmon maradás esélyét - nemcsak ,,pólusképzô erejét" veszítette el, de jelenleg nem pályázhat sok reménnyel a nyugat-európai liberális pártok hagyományos ,,mérleg nyelve" szerepére sem. A hatalmon maradás esélyének megôrzését lehet vívmánynak tekinteni, de nagyon rövid távú vívmány ez, amelyet a párt lehetôségeinek és játékterének jelentôs mértékû - esetleg visszafordíthatatlan - beszûkülése több mint ellensúlyoz.

Hogy az SZDSZ lehetôségeinek és játékterének beszûkülése visszafordítható-e, olyan tényezôktôl függ, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem láthatók elôre, így a kérdés szinte az imponderábiliák világába tartozik. Függ például attól, hogy folytatódik-e a magyar politikai életben a kétpártrendszer kialakulásának irányába ható tendencia. De hogy ez a tendencia egyáltalán létezik-e, arra is csak a választások fognak választ adni. Ugyanakkor a kétpártrendszer kialakulását a választási rendszer megváltoztatásával elô is lehet segíteni: e célból az MSZP és a Fidesz-MPP összefoghat a kisebb pártok rovására. Ha ez bekövetkezik, bármelyik intézményesült nagy párt állásainak ostromlása sziszifuszi feladatnak bizonyulhat. Függ attól, hogy az egymástól hatalmas ideológiai távolságra elhelyezkedô csoportok a két nagy párton belül állandó politikai otthonra vagy csak ideiglenes politikai menedékre találtak-e, tehát attól, hogy stabilnak bizonyul-e a két konglomerátum. Függ attól, hogy ez a két, több szólamban éneklô párt kormányon maradva vagy kormányra kerülve valójában milyen politikát folytat majd.

A szabad demokratáktól elfordult szavazórétegek visszahódításának jócskán vannak tehát olyan feltételei, amelyekre a szabad demokratáknak nincs befolyásuk. De azért az SZDSZ nem lett annyira a körülmények rabja, nem veszítette el annyira cselekvési autonómiáját, hogy ne maga határozhassa meg, mit képvisel és hogyan, milyen feltételek mellett hajlandó kormányzati szerepre, kivel kész együtt menetelni és kivel nem. És azáltal, hogy mindezt meghatározza, okot kell adnia arra, hogy a polgárok minél nagyobb része rá szavazzon.

Nyilvánvaló, hogy szándéka szerint az SZDSZ a jelenlegi kampány során is ezt tette. Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy a korábbi szabad demokrata szavazók 35-40-50%-a ezeket az okokat nem találja igazán meggyôzônek. Na mármost abban is lehet bízni, hogy a választók a következô alkalommal rájönnek tévedésükre. Biztosan lesznek is az SZDSZ-ben olyanok, akik elvi alapon fogják ellenezni a párt cselekvési stratégiájának és politikai helyzetértékelésének felülvizsgálatát. De olyanok is lesznek, akik a kivárás helyett az SZDSZ újrafeltalálása mellett teszik majd le voksukat. Arról persze nyilván meg fognak oszlani a vélemények, hogy milyen irányba és milyen mértékben változzék az SZDSZ irányvonala. Az irányvonal módosítására meggyôzôdésem szerint ideológiai köpönyegforgatás nélkül is lenne bôven lehetôség, hiszen sok minden, amit az SZDSZ megtett és követelt, nem következik szükségszerûen a liberális politikai elvekbôl (ez önmagában nem baj), ugyanakkor sok minden, amit az SZDSZ megtett vagy szemlesütve eltûrt, szöges ellentétben áll ugyanezekkel az elvekkel (ez viszont már nagy baj).

Az arra a kérdésre adott válaszokat, hogy szükség van-e - és ha igen: milyen mértékben és milyen szempontból - az SZDSZ cselekvési stratégiájának és politikai helyzetértékelésének felülvizsgálatára, nyilván erôteljesen alakítja majd, hogy ki mit gondol: mik az okai a szabad demokrata szavazóbázis zsugorodásának, illetve, ha a két dolog egyáltalán elválasztható egymástól, a szabad demokrata presztízs csökkenésének. A jövô titka, hogy kialakul-e konszenzus vagy legalábbis meggyôzôen többségi vélekedés e tekintetben az SZDSZ-ben és környékén, és hogy az milyen lesz. De néhány lehetséges - egymást nem feltétlenül kizáró - magyarázatot implikációikkal együtt ennek ellenére számba vehetünk.

Az SZDSZ hanyatlásának egyik lehetséges magyarázata, hogy ezt a pártot is utolérte a hajdani másként gondolkodó értelmiségiek köré szervezôdött pártoknak a térségben már többször megfigyelt sorsa. A fáziskésést azzal lehet indokolni, hogy az SZDSZ a térség többi hasonló eredetû pártjával ellentétben a rendszerváltás után négy évig ellenzékben maradt. Ezek a pártok - állítják rokonszenvezô megfigyelôk is - nem tudtak hozzászokni a normális politizálás mindennapi rutinjához, az elvek feláldozásához a szükségszerû kompromisszumok oltárán, intellektualizmusukkal és moralizáló hajlamukkal mind partnereiket, mind szavazóikat irritálták, rossz szervezôk és taktikusok voltak, és ennélfogva dicsôségesen bár, de elkerülhetetlenül tûntek el a történelem süllyesztôjében. Ha ezek a beidegzôdések az SZDSZ-t is jellemzik, akkor próbálkozni ugyan lehet, de sok remény nincs, hiszen senki sem bújhat ki a bôrébôl. De nem valószínû, hogy ezt belátva az SZDSZ megadja magát és belenyugszik sorsába, ugyanis nem valószínû, hogy ez a magyarázat nagy népszerûségre tesz szert. Már csak azért sem, mert ki fogadna el ellenkezés nélkül egy olyan hipotézist, amely saját szervezeti miliôje elkerülhetetlen felbomlását vetíti elôre. Ráadásul ez a magyarázat nem is különösebben plauzíbilis. A vádpontokban foglaltak bizonyára az SZDSZ-re is jellemzôek voltak történelme egy korábbi szakaszában, de ma már az SZDSZ nem szembeötlôen hajdani másként gondolkodók által vezetett párt. A demokratikus ellenzék prominens képviselôi kivonultak vagy kiszorultak a párt operatív vezetésébôl, akik pedig maradtak, sikeresen alkalmazkodnak a megváltozott viszonyokhoz. Ennek ellenére bizonyára lesznek, akik úgy fognak érvelni, hogy minél inkább elszakad az SZDSZ a gyökereitôl, minél kevesebbet törôdik értelmiségi holdudvara finnyáskodásaival, minél pragmatikusabbá válik, minél több rutinra tesz szert a hatalomgyakorlási technikák alkalmazásában, annál nagyobb esélye van arra, hogy visszanyerje régi fényét.

Ugyancsak elkerülhetetlennek állítja be az SZDSZ visszaesését az a hipotézis, amely feltételezi, hogy egy liberális párt csak kis párt lehet. 1990 és 1994 között a szabad demokraták legelkeseredettebb ellenfelei ábrándoztak arról elôszeretettel, hogy ha ôk nem is, a politológiai törvényszerûségek nemsokára a helyére teszik az SZDSZ-t - miként azt a nemzetközi példák mutatják. De maguk a szabad demokraták sem mentesek attól a félelemtôl, hogy olyasmit képviselnek (a külföldiek termôföld-vásárlási jogát, a romák pozitív diszkriminációját, egészségügyi és oktatási reformot, a gyanúsítottak jogainak védelmét stb.), amit a magyar polgárok többsége elutasít. Miként nem idegen tôlük az ugyanezzel való büszkélkedés sem: nem bocsátkozunk olcsó népszerûséghajhászásba, rendületlenül képviseljük azt a politikát, amely véleményünk szerint leginkább szolgálja a közjót.

Ha elfogadjuk, hogy a párt kicsinysége és a liberális elvek hamisítatlan képviselete kölcsönösen feltételezik egymást, akkor elvben két különbözô következtetésre juthatunk. Gondolhatjuk elôször is azt, hogy engedni kell a liberalizmusból. Ennek a nézetnek a nyílt artikulációját, követelésként való megfogalmazását az SZDSZ politikai kultúrája jelenleg nemigen teszi lehetôvé (más kérdés persze, hogy mi nem történt már meg a politikai gyakorlatban), de ki tudja, milyen új színeket kap ez a politikai kultúra egy kudarcként megélt választási eredmény után. A másik lehetôség: belenyugvás a kispártiságba; önérzetes megbékélés azzal az állítólagos ténnyel, hogy a liberális eszmék iránti vonzalom tanult vonzalom, tehát nem lehet mindenki sajátja; vigasz találása abban, hogy egy kicsi, de elôkelô klub tagjai vagyunk; és természetesen lemondás arról, hogy a politikai döntéshozatalt a kevésbé exkluzív pártokéhoz hasonló pórias hatékonysággal befolyásoljuk. Arra tippelek, hogy a szabad demokrata elitnek lesz egy olyan része, amely a választások után nem fog vehemensen tiltakozni az ellen a nézet ellen, hogy liberális párt csak kis párt lehet. Ha az SZDSZ népszerûségvesztésének oka maga a liberalizmus, akkor nincs szükség önvizsgálatra és politikai felelôsök keresésére; a kispárti etosz felvállalása pedig feloldja azt a kognitív disszonanciát, amelyet a szerényebb választási szereplés egyébként okozna.

A szabad demokrata szavazóbázis beszûkülésének legvalószínûbb magyarázatát úgy szokás összefoglalni, hogy az SZDSZ felôrlôdött a koalícióban. Kétféleképpen is lehet amellett érvelni, hogy ez nem is történhetett volna másként. Egyfelôl lehet azt mondani, hogy az SZDSZ az MSZP koalíciós ajánlatának elfogadásával egy csapásra kétosztatúvá alakította át az addig háromosztatú politikai palettát, és így a visszautat eltorlaszolva rendelte alá magát az MSZP-nek, miközben elherdálta rendszerváltó hitelét is. Ez a nézet egyrészt kivonult, másrészt kiszorult az SZDSZ-bôl, ezért nem valószínû, hogy kiújul a vita a koalíció megkötésének igazolhatóságáról. Másrészt lehet azt mondani, hogy az SZDSZ a koalícióba való belépéssel olyan lehetetlen, a parlamenti logikának ellentmondó helyzetbe került, amelyben nem lehetett ügyesen taktikázni. Hogy törvényszerûen szürkült el abszolút többséggel rendelkezô partnere mellett, mivel a koalíciós erôviszonyok kiegyensúlyozatlansága miatt karakteres fellépésekre csak korlátozottan volt lehetôsége. Mivel ez az aszimmetrikus koalíció az ország vitális érdekeire való hivatkozással köttetett, és mivel ma az SZDSZ-ben nyilvánosan senki sem állítja, hogy még mindig fennáll az 1994-es koalíciókötési kényszer, valószínûleg kevesen fognak kiállni a koalíció folytatása mellett, ha az MSZP esetleg újból abszolút többséget szerezne.

De lehet úgy is érvelni, hogy hízelegne magának az SZDSZ, ha elhitetné magával, hogy felôrlôdése kizárólag annak következménye, hogy áldozatkészen lehetetlen helyzetbe hozta önmagát. Ennek a felôrlôdésnek az is oka volt, hogy az SZDSZ nem tudta felvenni a versenyt a hatalom profi, szocialista technikusaival. Nem mindig Horn Gyula akadályozta meg a szabad demokrata kezdeményezések megvalósítását, ezek a kezdeményezések gyakran meg sem fogalmazódtak. A koalíció megkötése nem állította teljesen kényszerpályára az SZDSZ-t: a Tocsik-ügybôl például akár ki is maradhatott volna. Ha az MSZP-vel való koalíciókötésben eleve benne is volt annak kockázata, hogy a két párt összemoshatóvá válik, ahhoz a koalícióban nyújtott szabad demokrata teljesítmény is hozzájárult, hogy a két párt ennyire összemosódott. Elképzelhetô, hogy az SZDSZ nem azért halad a kispárttá válás útján, mert hamisítatlan liberális elveket képvisel, hanem azért, mert képtelen volt erôteljesen liberális lenni olyan kérdésekben, amelyekben a nagyobbik kormánypárt nem volt az.

Mindez fölveti azt a kérdést, hogy mennyire magától értetôdô módon szerezné vissza az SZDSZ önálló arculatát egy olyan koalícióban, amelyben az MSZP-nek a parlamenti logika szerint is szüksége van rá. Pedig ez fontos lenne. Fontos a magyar politikai élet számára, amelybôl hiányzik egy olyan SZDSZ, amely nemcsak az MSZP koalíciós partnereként tudja elképzelni magát. Fontos az SZDSZ számára, mert hasonulva egy nagyobb párthoz, szimbiózisban egy nagyobb párttal, állandóan kisebbik kormánypártként ugyanabban a koalícióban - aligha van jövôje.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu