KÖZJÓSZÁGOK ÉS TÉVHITEK
AZ ÁLLAM VÁLTOZÓ GAZDASÁGI SZEREPE TÖRTÉNELMI MEGKÖZELÍTÉSBEN

Azóta, hogy Richard Musgrave nagy hatású Közkiadások elmélete címû könyve megjelent 1959-ben, a közösségi finanszírozás kérdéseivel foglalkozó közgazdászok elõszeretettel kü lönböztetik meg egymástól az állam pozitív és normatív szerepét. A normatív szerep az állam jólétet növelõ gazdasági beavatkozásainak vezérelveit vagy normáit határozza meg, va gyis azt próbálja meg definiálni néhány alapvetõ közgazdasági elvre támaszkodva, mit kellene tenniük a kormányoknak azért, hogy korrigálják a piac tökéletlen mûködését, és más módokon is segítsék, kiegészítsék a piacot a társadalmi jólét elõmozdítása érdekében.

AZ áLLAM POZITíV

éS NORMATíV SZEREPE

Noha a közgazdászok nem mindig ismerik fel, e normatív szerep függ az adott ország politikai alkotmányától. A nyugati, piacorientált demokráciákban, ahonnan a modern köz gazdasági gondolkodás jó része ered, az állam normatív sze repe közvetve ahhoz az individualista politikai folyamathoz kötõdik, amely feltételezi, hogy az állampolgár egyén(ek), illet ve szavazó(k) szükségletein, illetve céljain kívül nincs más, amit képviselni, illetve szolgálni kellene. Eszerint a közérdek egyszerûen az állampolgár egyének, szavazók érdekeinek ösz szessége. ³ Ha ezt meggondoljuk, mindjárt érthetõbbnek ta lál juk, miért látnak oly sokan szoros kapcsolatot a piacgazda ság és a demokratikus folyamat között. A piacgazdaságban az egyének a dollárjaikkal szavaznak, míg a demokrácia mechanizmusában a szavazataikat használják politikai céljaik el érésére. Az államnak nem lehetnek polgáraiétól eltérõ céljai. Elképzelhetõ azonban egy másféle államkoncepció is, például a Hegel-féle organikus vagy totalitariánus állam , amely az adott idõben élõ egyénektõl függetlenül létezik, s így saját léttel rendelkezik. E nézet azonban nem népszerû, különösen a Nyugat-orientált közgazdászok körében nem. ⁴

Míg a normatív szerep azt igyekszik definiálni, mit kellene az államnak tennie a gazdasági jólét maximalizálása ér dekében, a pozitív szerep vizsgálata során azt írjuk le és elemezzük, amit a kormány ténylegesen csinál. Egy ideális világban a két szerep egybeesne, az ideálisan elvárt és a tényleges szere pek azonosak volnának, hiszen az állam ilyenkor pontosan azt tenné, amit elvárunk tõle, s mindazokat a reformokat, amik a társadalmi jólét maximumának eléréséhez szükségesek, már korábban végrehajtották volna. A való világban e szerepek per sze nem esnek egybe, s az eltérés néha nagyon nagy. Az eltérésnek számos oka lehet: eltérhetnek egymástól irá nyítók és irányítottak érdekei, történhetnek hibák és téve dések a döntéshozásban, megeshet, hogy a döntéshozók csak korlátozott mértékben alkalmazhatnak bizonyos gazdaságpolitikai eszközöket, de az is lehet, hogy egészen a múltbéli döntések nemkívánatos hatása érvényesül a jelenben.

Miután a választott gazdaságpolitikai módszerek hatása többnyire hosszú távon mutatkozik meg, a mindenkori állami szerepet nemcsak a rég megcáfolt közgazdasági elméletek, de a múltban követett eljárások is erõsen befolyásolják. A meg elõzõ kormányok gazdaságpolitikai döntései jelentõs mértékben meghatározzák az állam jelenbeni gazdasági szerepét, s ezáltal erõsen behatárolják a jelen kormányainak cselekvési lehetõségeit. E múltbéli döntések gyakran olyan szerepet is rákényszeríthetnek az államra, amely jelentõsen eltér a jelen döntéshozóinak preferenciáitól.

A hosszú távú következményekkel járó döntések közé tartoznak például azok, amelyek a közalkalmazotti állomány mé retére, a közalkalmazotti fizetések szintjére, a nyugdíj jogo sult ságokkal, a hivatali elõmenetel szabályozásával, meg határozott csoportoknak és területeknek nyújtott adókedvez ményekre és támogatásokra vonatkoznak, vagy akár annak meg határozására, hogy bizonyos tevékenységeket magán vagy állami vállalatok kal célszerû-e elvégeztetni. ⁵ E múltbéli döntések törvénnyel védett vagy implicit jogosultságokat terem tenek, illetve más olyan követeléseket hoznak létre, amelyeket a jelen kormány zata csak igen nehezen, vagy egyáltalán nem tud megváltoztatni, különösen rövid távon nem. Egyes országokban az állam adósság után fizetett kamatok és más, igen nehezen csökkent hetõ jogosultságok és elkötelezett sé gek teszik ki az összkiadás háromnegyedét. ⁶ Az igazság az, hogy egyetlen kormányzat sem kezdheti mûködését tiszta lap pal, olyannal, amelyet nem terhelnek múltbéli elkötele zett ségek.

Ezért aztán a jelen gazdaságpolitikája többé-kevésbé mindig azoknak a döntéseknek a rabszolgája, amelyeket a ré gebbi kormányok hoztak saját, választott gazdaságpolitikai mód szereik alapján. Részben ezért is tudják az autokrata kormányzatok, legalábbis egyes közgazdák nézete szerint, sza badabban alkalmazni például a növekedésorientált gazdaságpolitikákat. ⁷ Összegezve: az a legcélszerûbb, ha az állam je len ben betöltött gazdasági szerepét a jelen és a múlt gazda ságpolitikáinak együttes következményeként fogjuk fel, és semmiképp sem szabad úgy tekintenünk rá, mintha az a je len legi kormány által kívánatosnak tartott helyzetet tükrözné.

A priori úgy tûnhet, hogy minél fejletlenebb egy ország, annál hasznosabb lehet a számára, ha a kormány viszonylag nagy szerepet vállal a gazdasági életben, mivel ezáltal kiegé szítheti a piacot, és korrigálhatja annak nagyszámú hiányos ságát. E piaci tökéletlenségek egyike-másika az információs hiányosságoknak, az erõforrások korlátozott mobilitásának a következménye, vagy annak, hogy a helyi piacokon egyes egyének túlzott gazdasági erõfölényben vannak a többiekhez képest. Mégis általában az a helyzet, hogy minél fejletlenebb egy ország, annál gyengébb minõségû az állami bürokrácia. Következésképp a gazdasági fejlõdésnek éppen az az egyik kellemetlen tulajdonsága, hogy éppen azokban az országokban lenne leginkább szükség kiterjedt állami szerepvállalásra, ahol a közösségi szektor a legkevésbé felkészült arra, hogy hatékonyan betöltse ezt a szerepet. Így, ha a döntéshozók am bi ciózus állami szerepvállalásra tesznek kísérletet, az eredmény gyakran kiábrándító. ⁸

A közgazdászok és a politikatudomány mûvelõi az állam gazdasági szerepének nagyságát általában az adók vagy a kormányzati kiadások bruttó hazai termékhez mért súlyának alap ján becsülik meg. Ezt a mércét alkalmazva úgy találjuk, hogy az állam gazdasági szerepe a fejlett ipari országokban sokkal nagyobb (átlagosan kétszer akkora) mint a fejlõdõ or szágokban. Svédországban ez az arány például közel ötször akkora, mint Kínában. Alaposabb megfigyelés után termé szetesen rájövünk, hogy valójában korántsem így áll a helyzet. Az utóbbi évtizedekben számos fejlõdõ országban a kormá nyok bizonyos szabályozási technikákon keresztül jóval na gyobb szerepet vállaltak például a beruházások, hitelek, kül földi deviza és általában a gazdasági erõforrások allokálá sá ban, mint a fejlett országokban.

Számos országban majd’ mindenféle gazdasági tevé kenység folytatásához engedélyt vagy hatósági jóváhagyást kell szerezni. ⁹ Néhol sokféle hatóság sokféle engedélye szükséges ehhez. Következésképp egyes országokban a magáncégek me nedzserei idejük jelentõs részét a hivatalnokokkal való al kudozásokkal töltik. ¹⁰ Ez a helyzet gyakran nem kis hatalmat ad a bürokraták kezébe, amellyel az egyének és cégek által meghozandó gazdasági döntéseket késleltethetik vagy lehe tetlenné tehetik, s ezáltal lehetõséget kapnak arra, hogy az engedélyek és felhatalmazások kiadása ellenében fizetést kö ve teljenek. Az állam ezenkívül még a javak és szolgáltatások termelésében is kiterjedt szerepet játszik.

A KORMáNYZAT SZEREPéNEK

KITERJEDéSE A XX. SZáZADBAN

Adam Smithtõl kezdve a klasszikus közgazdák minimális sze repet szántak a közületi szférának. Az õ értelmezésükben az állam feladatai az alapvetõ közmûvek biztosítására, a tör vé nyesség és a rend fenntartására és a honvédelemre korláto zódtak. E nézet szerint a kormányzatnak a tulajdonjogokat és a szerzõdések tisztaságát kell garantálnia, és az egyének gazdasági és politikai szabadságát kell védelmeznie. Ezeket tekinthetjük a közületi szféra legalapvetõbb tevékenységeinek. E kon zervatív attitûd részben a XVIII. századi európai helyzet re jellemzõ, a piaci mûködésbe való igen kiterjedt állami
be avatkozásra adott válaszként alakult ki. A beavatkozást a klasszikus közgazdák a gazdasági tevékenységre nézve károsnak, a növekedés gátjának tekintették. Talán épp ennek a ta pasztalatnak és a nyomában kialakult attitûdnek köszönhetõ, hogy a XIX. században a kormányzat gazdasági szerepe sok kal korlátozottabbá vált. A legtöbb fejlett ipari országban pél dául a közkiadások a GDP mindössze 10 százaléka körül mo zogtak, és az uralkodó gazdaságfilozófia a laissez fair volt. ¹¹

A XX. században az állam gazdasági szerepe fokozato san, de igen jelentõsen kiterjedt. Ezt mindenekelõtt az bizo nyítja, hogy növekszik a közkiadásoknak a GDP-hez mért aránya. A fejlett ipari országokban ez az arány az 1913-ban mért át lagosan 13 százalékról 1995-re 45 százalék körüli ér tékre emel kedett. ¹² Politikai és ideológiai tényezõk egyaránt szerepet játszottak e növekedésben. Itt most csak azokra a vál tozásokra gondolunk, amelyek az állammal, az állam feladataival kapcsolatos általános elvárásokban következtek be. Jórészt ezek te remtették meg azt a légkört, amelyben az utób bi évtizedek aktivista kormányzati magatartása kialakulhatott.

A marxista és szocialista gondolatrendszer (amely az egyé nek jövedelmi egyenlõségét hangsúlyozta) erõs nyo mást gyakorolt a piacgazdaságok kormányzataira, hogy je len tõs szerepet vállaljanak a jövedelmek újraelosztásában. A klasszikus közgazdák számára egy ilyen szerep teljesen elképzelhetetlen volt. A kommunizmus példája, valamint az értelmiség jó ré szének vonzódása a központi tervezéshez számos országot a „vegyes” gazdaság felé mozdított el. A jö vedelmek újra elosz tását jelentõs, legitim gazdaságpolitikai célnak ¹³ kezdték te kinteni. A progresszív rátákat alkalmazó jövedelemadók, az alapvetõ cikkek támogatása és a jóléti se gélyek rendszere ál talános gazdaságpolitikai eszközökké vál tak. Az oktatásra és az egészségügyre fordított állami ki adások növekedését is gyak ran a jövedelemelosztásra gyakorolt hatásukkal igazol ták. ¹⁴

A keynesi gondolatrendszer is abba az irányba nyomta a kormányzatokat, hogy segítsenek szinten tartani az emberek rendelkezésre álló jövedelmét a ciklikus ingadozásokon ke resz tül. Ezt a célt szolgálták a közmunkaprogramok és mun kanélküli-segélyek éppúgy, mint például az adórendszerbe épített stabilizátorok. Számos országban vezettek be állami nyug díjrendszereket, amelyeknek gyakran jövedelem-újra el osztó vonásaik is voltak, az állami vállalatokat pedig közfog lalkoztatási célra használták - mindezt egy olyan gazdasági rendszer kiépítése érdekében, amely kevésbé van kitéve a ciklikus ingadozások veszélyének.

Nemcsak a szocialista és keynesi ideológiák, hanem a köz gazdaság-tudomány új eredményei is, különösen azok, amel yek a II. világháború után születtek, indokokat szolgáltattak az állami beavatkozás növelésére. Megszületik például a közjószág fogalma, amelyet olyan nagy hatású közgazdák népszerûsítettek, mint Paul Samuelson vagy Richard Mus grave. Eszerint a közjószág olyan természetû, hogy állami beavat kozás híján a piac nem kínálna eleget belõlük, mivel a magánszférát nem ösztönözné semmi az ilyen közjószágok terme lésére. Ennek oka, hogy fogyasztásukból nem lehet kizárni azokat, akik nem fizetnek érte (ez a potyautas problémája). ¹⁵

A közjószágokhoz szorosan kötõdõ új fogalom volt az externalitás, vagyis annak felismerése, hogy bizonyos javak ter melése vagy fogyasztása olyan külsõ hatásokat generálhat, amelyek nem jelennek meg az árakban. Ezt olyan piaci ku darc ként fogják fel, ami nem igényelte és igazolta az állami beavatkozást. ¹⁶ Logikusnak tûnt, hogy a kormányzat növelje a káros külsõ mellékhatással rendelkezõ jószágok termelé sé nek vagy fogyasztásának költségeit, csökkentse viszont azo két, amelyeknek pozitív külsõ hatásai vannak. Egyes szerzõk egészen odáig mentek, hogy a szegényeknek nyújtott jóléti segélyeket az externalitások logikájával indokolták, mondván, hogy az csökkenti például a bûnesetek számát. ¹⁷

A FEJLõDõ ORSZáGOKRA

ALKALMAZOTT SPECIáLIS éRVEK

A fentiekben azokról az ideológiai tényezõkrõl beszéltünk, amelyek valamennyi országban befolyásolják a kormányzati beavatkozás mértékét; a továbbiakban néhány, speciálisan a fejlõdõ országokra érvényesnek tartott érvet ismertetünk.

A gazdasági fejlõdéssel foglalkozó korai irodalom gyak ran feltételezte, hogy a kormányoknak vannak olyan képes sé geik, amelyekkel a privát szektor nem rendelkezik. Ami pél dául a közvetlen termelõi tevékenységet illeti: a privát szektorban elégtelenek az irányítási-menedzseri képességek, de valahogy ugyanezek a képességek a közületi szektorban rendelkezésre állnak. Egy másik szokásos érv szerint bizonyos nagyméretû programok olyan nagy tõkét vagy speciális szak értelmet igényelnek, amit csak az állam képes biztosítani. Vagy: bizonyos tevékenységek sikeres folytatásához olyan információk szükségesek, amelyek csak a közületi szektorban hozzáférhetõk. Ez utóbbi lehet például az egyének „raci o nális tájékozatlanságának” a következménye, vagyis, hogy az egyének számára az információszerzés költségei magasabbak lehetnek, mint a várható hasznuk.

Az 1950-es és 1960-as években különösen a fejlõdõ országokban gyakran feltételezték: a kormány képes a legjobban megítélni azt, hogy mely jószágok „alapvetõek” vagy „szükségesek”, és melyek nem. Így a kormányzati döntés a piaci döntés helyébe lépett. ¹⁸ Törvényben kodifikált ösztönzõk kedvezményes elbánást biztosítottak olyan beruházásoknak, amelyek „alapvetõ” vagy „szükséges” jószágokat termeltek, és a hazai termelést protekcionista eszközökkel véd ték a külföldi piacoktól. Idesorolhatók a paternalista iparpolitikák is, amelyek során a kormányok a piac helyett próbálták kijelölni a jövendõ gyõzteseket.

Az 1950-es és 1960-as éveket, az állami beavatkozás aranykorát, erõsen befolyásolta a kormányok mûködésére vonatkozó meglehetõsen naiv szemlélet. Kimondva-kimondatlanul feltételezték, hogy a közületi szektor minden tettével a társadalmi jólét elõmozdítását igyekszik szolgálni - a politikai döntések meg hozóinak és végrehajtóinak indítékai között a járadékvadászat jelentéktelen sze repet játszik, vagy éppenséggel semmilyet sem. Feltételezték azt is, hogy a kö zületi szektor monolitikus egység, amelyben az összes lényeges gazdasági döntés racionálisan áttekinthetõ, így a politikák között nem lehetnek következetlenségek.

Az egyes gazdaságpolitikai lépések konzisztenciáját nemcsak térben, ha nem idõben is adottságnak tekintették. Eszerint a kormányok politikai idõhorizontja elegendõen hosszú ahhoz, hogy a jelenben követett eljárások nem kerülhetnek konfliktusba azokkal, amelyeket a jövendõ kormányok fognak alkal mazni. Pedig ilyen ütközésekre nagyon is sor kerülhet, akár egyszerûen bizo nyos tévedések következtében, de eredhetnek olyan politikai megfontolásokból is (például a következõ választások megnyerése), amelyek rövid távon a kormányokat a hosszú távú célokkal nyilvánvalóan összeegyeztethe tetlen alternatívák választására ösz tönzik.

Ugyancsak készpénznek vették, hogy a gazdaságpolitikai döntések vissza fordíthatók. A közalkalmazottak elbocsáthatók, amikor többé már nincs rájuk szükség, vagy a kívánt cél elérése után a jogosultságokat automatikusan meg lehet szüntetni, és így tovább. Ezzel szemben ma már tudjuk, hogy a jogosultságokat sokkal könnyebb emelni, mint csökkenteni, vagy felvenni sokkal egysze rûbb a közalkalmazottakat, mint elbocsátani õket.

Utolsóként még meg kell említenünk azt a tévhitet, amely szerint a gazdaságpolitikai eszközök teljes egészében a döntéshozók ellenõrzése alatt állnak, ez utóbbiak pedig becsületes és hatékony közalkalmazotti apparátusra támas z kodhatnak, amely objektívan és hatékonyan végrehajtja mindazokat a dönté se ket, amelyeket a felsõ szinten hoznak. Elég e téren a korrupcióra, a megbí zó-ügy nök problémára vagy a járadékvadászatra utalnunk - a velük kapcsolatos irodalom szintén az utóbbi évek terméke.

A tapasztalat megmutatta, hogy ez a romantikus vagy idealizált kép igen messze esik a valóságtól. ¹⁹ Valójában az állami szféra nem monolitikus, hanem számos, egymással ellentétes érdekû és felfogású politikai központból áll, amelyeket a közérdeknek nem feltétlenül ugyanaz a felfogása vezérel; az ezek által követett gazdaságpolitikák nem feltétlenül konzisztensek térben és idõben; vi szont könnyen megeshet, hogy járadékvadászok és különbözõ érdekcsoportok befolyása alatt állnak; az is lehetséges, hogy azok, akik a gazdaságpolitikai döntések egyikét-másikát hozzák, figyelmen kívül hagyják, hogyan is mûködik va lójában a gazdaság; jelen lehetnek megbízó-ügynök problémák; az intézkedések megfordíthatatlanok lehetnek; a bürokráciák lehetnek alacsony hatékonyságúak is, esetleg korruptak (vagy mindkettõ).

Ma már több évtizedes tapasztalattal rendelkezünk a széles körû állami be avatkozás hatásairól, így az elvárásokat összevethetjük a tényleges eredmé nyek kel. Az eredmények pedig számos országban, különösen a fejlõdõkben, kiáb rán dí tóak. A nagymértékû állami beavatkozás nem javította az erõforrások allokációját, nem segítette elõ a gyorsabb gazdasági növekedést, nem javította a jöve delmek elosztását, és nem teremtett stabilabb gazdasági környezetet sem. ²⁰ Viszont arra bõségesen találunk bizonyítékokat, hogy azok az országok, ahol az állami szerep korlátozottabb és célorientáltabb volt (Chile, Délkelet-Ázsia) jobb teljesítményt nyújtottak.

VISSZATéRéS A PIACHOZ

Az utóbbi évek felismerése, hogy a kormányzat piaci beavatkozásának növe kedése együtt járt azzal, hogy eredeti alaptevékenységeire kevesebb figyelmet fordít, sõt elhanyagolja õket . ²¹ Az állam egyre több és több dolgot csinál, de egyre rosz szabbul. Ugyanakkor a piac mûködését is kedvezõtlenül befolyásolja, ha az állam nem látja el alapvetõ funkcióit.

Számos országban éppen a legeslegalapvetõbb állami funkció, a törvé nyes ség és a rend biztosítása szenvedte meg leginkább ezt a folyamatot, hatalmas pénzügyi és pszichikai terheket róva ezzel a lakosságra. A bûnözés komoly problémává vált, mert a rendõrség és az igazságszolgáltatás teljesítménye, erõforrások híján, egyre romlik.

Számos országban egyre nehezebb a jogviták rendezése, egyre költségesebben mûködik az igazságszolgáltatás rendszere, a jogrendszer pedig az össze omlás szélére került. A peres eljárások hosszú ideig, néha évekig is elhúzódnak. Az ítéletek végrehajtása is állandóan akadozik. Mindezek a tényezõk súlyosan sértik az emberek törvény elõtti egyenlõségét és a törvényes, a tulajdonnal és a szerzõdésekkel kapcsolatos jogok is szükségszerûen elbizonytalanodnak. Az sem használt éppenséggel az igazságszolgáltatási rendszereknek, hogy nem egy or szágban a politika befolyása alá kerültek, és a korrupció számára is hozzáfér hetõvé váltak. Egyes helyeken elszaporodtak a „kijárók” vagy „közvetítõk”, to vább növelve a mûködés tranzakciós költségeit. (…)

Az egészségügyben pedig, amint az állam kiterjesztette befolyását az olyan drágább és komplexebb területekre, amilyenek például a nagy, városi kórházak gyógyítószolgáltatásai, azonnal romlani kezdett az alapszolgáltatások szintje, pél dául a védõoltásoké vagy a megelõzésé. Éppígy egyre kevesebb energiája maradt az államnak az általános iskolai képzésre (holott ez egyike alapvetõ feladatainak), attól kezdve, hogy bevonult a sokkal drágább felsõoktatásba. Annak pedig az alapvetõ fizikai infrastruktúra fenntartása lát ta kárát, hogy az állam figyelme az egyéb nagyberuházások felé fordult, és a mûködtetés és fenntartás helyett az új be ruházási kiadások kaptak elsõbbséget. ²²

Az utóbbi években a piac általános újrafelfedezésének vagyunk tanúi. Manapság jó néhány (bár nem valamennyi) ország kormányzata annak örülne, ha az állam minél kisebb szerepet játszana a gazdaságban. Csakhogy ezek a kormányok szembekerülnek a múltban meghozott döntések következmé nyeivel és számos olyan csoport speciális részérdekével, amelyek e múltbéli döntésekbõl hasznot húznak. E csoportok gyakran elegendõen erõsek ahhoz, hogy meggátolják, de leg alábbis lelassítsák a reformokat. Emiatt még jó néhány évbe beletelik, amíg az állam szerepe a jelenlegi közvélekedésnek meg felelõ szintre csökkenhet.

A VáLTOZáSOK IRáNYA

Említettük korábban, hogy a klasszikus közgazdák, még azok is, akik mélyen hittek a laissez fair ben és a piac szuvereni tásában, jelentõs szerepet szántak a klasszikus alapfunkcióit betöltõ államnak. ²³ Jelentõsen javítaná a piac mûködését, ha a gazdaságpolitikai döntéshozók figyelme ismét az alapvetõ állami feladatok felé fordulna .

Folytatódnia kell az állami vállalatok privatizációjának, és számos országban a folyamatot fel kellene gyorsítani. A piac gazdaságban nemigen találni okot arra, hogy az állam a termelési tevékenységekben közvetlenül részt vegyen. Ha a privatizáción keresztül az állam képes csökkenteni a költségvetés bérkiadásait és azokat a támogatásokat, amiket ma gyakran fizet az állami vállalatoknak, s a gazdaság hatékonyságát is növelni tudja, akkor a privatizáció jó politika. Ha nagyon magasak az államadósság kamatai és az adósság egy része a privatizációs bevételekbõl visszafizethetõ, akkor, költség vetési szempontból, a privatizáció kiváló politika. Ha a privatizációt a piac megnyitása s ezáltal versenyhelyzet teremtése kíséri, s egyben a monopolhelyzetek megelõzésére is alkotnak szabályokat, akkor ez rendszerint növeli a gazdaság haté konyságát. Viszont a privatizációs folyamatnak többnyire szem be kell néznie a következõ problémával: ahhoz, hogy az állam a legjobb árat kapja valamely privatizálandó köz üze mért, engednie kell, hogy az a vállalat megõrizzen bizonyos monopolpozíciót. Ez azonban csökkenti a gazdaság haté konyságát. Azok a kormányok, amelyek a leginkább érdekeltek a jelenbeni privatizációs bevételek maximalizálásában, ál talában hajlamosak rá, hogy meghagyjanak bizonyos mono poljogokat a privatizált cégeknél. (…)

A kormányzatnak fel kell hagynia az árak szabályozásával , legyenek azok a külkereskedelembe kerülõ javak, a hazai termelésû jószágok vagy akár a speciális piacok, például a pénz piacok vagy a bérlemények piacainak árai. Az árszabályozás mindig eltorzítja a piacokat, hatékonysági veszteségekhez és járadékvadászathoz vezet. Fel kell hagynia az államnak az alapvetõ cikkek támogatásával is; e támogatások gyakran olyan mértékig csökkentették egyes áruk és szolgáltatások árát, hogy az elkerülhetetlenül túlkereslethez és pazarláshoz vezetett.

A kormányzatnak arra kell törekednie, hogy minél kevésbé avatkozzék bele a beruházások elosztásába, és minél kevésbé befolyásolja a gazdasági tevékenységet különféle ösztönzõkön és szabályozáson keresztül . ²⁴

Talán meglepõnek tûnhet, hogy míg egyfelõl a jelenlegi szabályozás jelentõs részének felszámolását javasoljuk, ugyan akkor a játékszabályokat meghatározó szabályozó ható ságok létrehozására szólítunk fel. Könnyû belátni azonban, hogy ilyen hatóságokra igen nagy szükség van, ha meggondoljuk, mennyire túl van terhelve sok ország gazdasága ha szontalan és káros szabályozásokkal, ²⁵ miközben más terü le teken, különösen az új tevékenységek körében milyen súlyos bajokat okoz a szabályok és szabályozások hiánya. Másfelõl bizonyos meghatározott területek, például a hitel- és tõke piacok, és olyan iparágak, mint a hírközlés, a közlekedés, az egészségügy és az energiaipar szabályozásában a kormányzatnak továbbra is fontos szerepet kell játszania.

A szabályozás egyaránt játszhat káros és haszontalan, vagy hasznos és lényeges szerepet a modern gazdaságban. Az alábbiakban mindkettõre adunk néhány példát.

Egyes szabályoknak, például a vállalkozások végelát hatatlan hivatali engedélyeztetésének semmi más céljuk nincs, kizárólag az, hogy hatalmat adjanak a kormánynak és azoknak a bürokratáknak, akiket a szabályok végrehajtásával bíztak meg.

Egyes szabályokkal olyan társadalmi célokat próbálnak elõmozdítani, amelyeket más módszerekkel sokkal hatéko nyabban el lehetne érni. Példa erre a lakbérek szabályozása, amelyet feltehetõen az alacsony jövedelmûek lakásköltségei nek támogatására hoztak létre, mégpedig a bérbeadók bur kolt adóztatásán keresztül. E politika gyakran gátolja az új lakások építését és a meglévõk bérbeadását, és ha hosszú ideig érvényben tartják, végül is a szegényekre fog terheket róni, míg a gazdagok egy része hasznot húz belõle.

Nem kárhoztatható viszont a kormányzat, ha a külsõ gazdasági hatásokat igyekszik kezelni a szabályozás eszközé vel, legalábbis mindaddig, amíg jobb és rugalmasabb esz közök nem állnak rendelkezésre. Így például gyakran szabályozással igyekeznek segíteni a környezetvédelmi problé mákon olyankor, amikor a hatékonyabb, például adózáshoz kötõdõ eszközök nem alkalmazhatók.

De számunkra érdekesebb az az eset, amikor a szabá lyozás célja a közösség védelme, különösen olyankor, amikor a közösség nem képes megszerezni a racionális választáshoz szükséges információkat. A modern gazdaságban, amely olyan termékek és szolgáltatások tömegét állítja elõ, amelyekre nézve a fogyasztó igen kevés ismerettel rendelkezik, az ilyen típusú szabályozás kiterjesztése igen fontos. Amikor az ember repülõre száll, biztos akar lenni abban, hogy a gép al kalmas a repülésre, és így annak esélye, hogy lezuhan, igen kicsi. Tekintettel azonban arra, hogy a légikatasztrófák meg lehetõsen ritka események és sokféle okuk lehet, a megtör tént légibalesetek nem nyújtanak megfelelõ elõzetes információt az utasoknak a saját repülõjük esetleges balesetének ob jektív valószínûségérõl. Vagy amikor például az emberek a pénzüket egy bankra bízzák, biztosak akarnak lenni abban, hogy a bank óvatos beruházási politikát folytat. Viszont a bank csõdök ritkák, nem adnak elég információt a betétesek nek a megfelelõ bank kiválasztásához. Vagy: ha gyógyszert ve szünk, biztosak akarunk lenni abban, hogy nincsenek káros mellékhatásai; vagy ha vannak, tudni akarunk róluk.

A fenti példákban közös, hogy az informálódási költségek miatt ésszerûtlen volna, ha a racionális döntéshozatalhoz szükséges ismereteket maguk az egyének gyûjtenék ösz sze. Továbbá a kérdéses információ bizonyos értelemben köz jószágnak is tekinthetõ, mivel ha egyszer már rendel ke zésre áll, akkor költségmentesen megosztható másokkal. Ezért a kormányoknak igen fontos szerep jut mind a fenti tevékenységek szabályozásában, mind a közösség számára szükséges információk rendelkezésre bocsátásában.

Az egyének védelme érdekében alkalmazott kormányzati szabályozás egy általánosabb problémát is felvet. Egy nemrég megjelent írásában Devarajan és Hammer (1997) rámutat, hogy a fejlett és a fejlõdõ országok állami kiadásai közti különbség elsõsorban abban mutatkozik meg, hogy a fejlett országok kormányai ennek a pénznek a java részét arra for dítják, hogy megpróbálják mentesíteni állampolgáraikat a legkülönfélébb kockázatoktól, például a munkanélküliséggel, az idõs kor vagy betegség miatti jövedelemvesztéssel, vagy egyes gazdasági tevékenységekkel szükségszerûen együtt járó kockázatoktól. De vajon miért nem képesek a piacok még a fejlett országokban sem olyan intézményeket (biztosításokat stb.) létrehozni, amelyek ezen a területen szükségtelenné tennék a kormányzatok fellépését?

Azoknak a piaci kudarcoknak, amelyek ezeken a te rü leteken érik az állampolgárokat, leggyakrabban kétféle ok áll a hátterében: a kontraszelekció vagy az erkölcsi kockázat. A kont ra szelekció a biztosítást vásárlók és a biztosítást eladók közötti egyenlõtlen információeloszlás következménye. Normális eset ben azok, akik vásárolják a biztosítást, több információval rendelkeznek, mint azok, akik eladják, ezért nehéz minden egyes egyénre a megfelelõ ideális árat megállapítani. Emiatt a piacok nem fejlõdnek ki teljesen, és a kormánynak közbe kell avatkoznia. Az erkölcsi kockázat pedig annak a ténynek a kö vetkezménye, hogy a biztosítással rendelkezõk hajlamosak ke vésbé óvatosan viselkedni, mint azok, akiknek nincs, vagy akár elõ is idézhetik azt az eseményt, ami ellen biztosítást kötöttek.

A kormány háromféle formában töltheti be azt a sze repet, hogy az egyéneket megvédje a kockázattól: kormány zati kiadások, szabályozások vagy garanciák vállalásának formá jában. Például a nyugdíjak esetében a szabályozás a kiadás alternatívája lehet, ahogy azt a chilei nyugdíjreform példája is mutatja. E megközelítést számos közgazdász és a Világbank apparátusa is támogatta. Chilében a kormányzat olyan sza bályt alkotott, amely elõírta, hogy az egyének jövedelmük egy meghatározott részét szigorúan szabályozott privát nyug díj pénztárakban kötelesek elhelyezni. Ez a szabályozás tehát köz kiadást helyettesít. Úgy tûnik ugyanakkor, hogy az egész ségügy területén már nem mûködne megfelelõen egy hasonló szabályozás, mert az, hogy egy ország polgárai mennyit költenek az egészségügyre, nem kizárólag az egyes egyének jövedelmétõl függ. Az adott kórházi kezelés ugyanannyiba kerül, függetlenül attól, hogy a páciens szegény-e avagy gaz dag, ezért a hagyományos biztosítási rendszer nagyon eltérõ egészségügyi ellátást juttatna az embereknek. Ez a magyará zata annak, miért marad meg a jelentõs kormányzati részvétel az egészségügyben a közkiadásokon keresztül is.

Egyes területeken a közkiadásokat a kormányzatok által nyújtott garanciák váltották fel, így a bankok és egyre inkább az infrastruktúra területén. Különösen az utóbbi területen mostanában gyakran megesik, hogy a privatizációt a befektetõknek nyújtott kormánygaranciákkal egészítik ki. Ezzel a módszerrel a kormány csökkenti ugyan a pillanatnyi kiadásokat és a deficitet, viszont azzal a kockázattal jár, hogy igen nagy költségeknek teszi ki magát a jövõben. Miután ezeket a garanciákat nem tüntetik fel a kiadások között, ez néha abba a tévhitbe ringatja az érdekelteket, mintha a kormányzati beavatkozás és költekezés jobban csökkent volna a ténylegesnél.

Igen nehéz kérdés, milyen és mekkora szerepet kell vállalnia a kormányzatoknak a kockázatokkal kapcsolatban. Nem láthatjuk pontosan elõre, hogy a magánszektor és a kormányzati szabályozás javulásának együttes hatása milyen mértékben teszi majd lehetõvé, hogy szabályozással helyettesítsék a közkiadásokat. Azt, hogy vajon a jövõben, különösen a fejlett országokban a közkiadások GDP-hez viszonyított aránya csökkenni fog-e vagy sem, javarészt ennek a fej lõdési folyamatnak az alakulása fogja eldönteni.

A kormányzatnak újra kell gondolnia a jövedelmek újraelosztásában betöltött szerepét. Felül kell vizsgálni azokat az általános és ködös gazdaságpolitikai intéz kedéseket, amelyeket arra hivatkozva vezettek be, hogy azok megsegítik a sze gényeket, holott ez nem feltétlenül igaz. Ha a kormány részt akar venni a jöve delmek újraelosztásában, akkor koncentrált és célorientált eljárásokat kell alkal maznia mind a költségvetési kiadások, mind a bevételek oldalán. Amikor ezeket az eljárásokat megtervezik, gondosan ügyelni kell rá, hogy ne legyen jelentõs ellenösztönzõ hatásuk vagy nagy adminisztratív költségük.

Végül a legtöbb országban nagy szükség volna az állami közigazgatás alapos reformjára. Éppen a közigazgatás az a terület, ahol a pazarlás legszélsõségesebb eseteivel találkozunk. Ezek az intézmények idõnként arra az egykori orosz viccre emlékeztetnek, miszerint a központi tervgazdálkodás idején a munkások úgy csináltak, mintha dolgoznának, a kormány meg úgy tett, mintha fizetne ne kik. Egy hatékony közigazgatásnak minden dolgozójától el kell várnia az egész napi erõfeszítést, és megfelelõ, méltányos bért kell fizetnie érte. Túlságosan sok olyan közintézmény van, amelyre érvényes az a Paretónak tulajdonított megfigyelés, miszerint: a közintézményekben a hasznos munka 80 százalékát a dolgozók 20 százaléka végzi. Az a foglalkoztatási politika, amelyet a kormányok az el múlt évtizedekben követtek, és többnyire a jövedelem újraelosztásának alapján indokoltak, alaposan felduzzasztotta a közigazgatási intézményeket, miközben az ott dolgozókat igen rosszul fizetik, holott a közületi szféra csak úgy tudja haté konyan betölteni alapvetõ funkcióját, ha kicsi és jól fizetett közalkalmazotti állo mánnyal rendelkezik, olyannal, amely teljes egészében tisztában van a saját fele lõsségével, és felelõsségre is vonják, ha nem teljesít.

Ma nagyon sok közgazdász és politikatudós próbálja újragondolni az állam szerepét, miközben a technológia gyors ugrásokkal fejlõdik, és az egyes országok gazdaságai egyre jobban integrálódnak. Tudjuk, hogy ebben a világban az állam szerepének másnak kell lennie, mint a múltban volt, amikor a gazdaságok kevésbé fejlettek, kevésbé nyitottak voltak, a technológia is fejletlenebb volt, és az információk megszerzése sokkal nehezebb volt. Ebben az új, globalizálódott világban az államnak sokkal jelentõsebb és érzékenyebb sza bályozó szerepet kell betöltenie; a magánszektornak pedig sok kal nagyobb részt kell vállalnia a terhekbõl azokon a te rületeken, amelyek tradicionálisan az állam felelõsségi körébe tartoztak, mint például az infrastruktúra kiépítése és olyan szolgáltatások, amelyeket hagyományosan a különféle kö zü letek nyújtottak, továbbá olyan szférákban, mint a nyugdíjak, oktatás és egészségügy.

A technika fejlõdése miatt még a hagyományos „termé szetes monopóliumok” területén is megengedhetõ némi ver seny, és még ezek sem indokolhatják minden esetben a kormányzati beavatkozást. Számos „természetes monopólium” esetében (vasút, energia és hírközlés) a hagyományosan mo no polformában mûködõ cég új tevékenységének az a része, amely a tényleges monopolhelyzetet biztosítja számára, le választható a cég által végzett többi tevékenységrõl. Az elekt romos energia termelése és elosztása például elválasztható az energia szállításától, s így az elõbbi tevékenységeknél bizto sítható a verseny, míg az utóbbinál fenntartható a monopólium. Egyes országokban ma éppen a magánberuházások játszanak jelentõs szerepet e tradicionális monopóliumok mûködtetésében.

A globalizáció és az adók terén folyó verseny valószínûleg csökkenteni fogja azt a területet, amelyre a jövede lem elosztó politikák hatása kiterjed, különösen azokban az ese tekben, amikor ezek az eljárások a progresszív adórendszeren keresztül mûködnek. Az adóverseny a központi kormányok bevételeit sokkal jobban fogja csökkenteni, mint a helyi ön kormányzatokét, mert az utóbbiak jobban támaszkodnak olyan adóforrásokra, mint például az ingatlan- és üzleti adók, s ezek kevésbé vannak kitéve az adóversenynek. A globalizáció csökkenteni fogja a stabilizációs és újraelosztó politikák terjedelmét azáltal, hogy csökkenti a nemzeti kormányok ren delkezésére álló forrásokat. Ezzel egy idõben a nemzeti kormányok szabályozási tevékenysége növekedni fog. Mindez tehát jelentõsen meg fogja változtatni azt a szerepet, amelyet a kormányzat, különösen a nemzeti szintû kormány, a gazdaságban betölt.

(Fordította Pete Péter)

HIVATKOZáSOK

ALESINA, ALBERTO, forthcoming „The Political Economy of Macro economic Stabilization and Income Inequality: Myths and Realits”, in Income Distribution and High Quality Growth , ed. by Vito Tanzi and Ke-Young Chu (Cambridge: MIT Press).

ARROW, KENNETH JOSEPH, 1963, Social Choice and Individual Values (New York: John Wiely and Sons, Inc., 2d. ed).

BARDHAN, PRANAB, 1996, „The Nature of Institutional Impediments to Economic Development”, Center for International and Development Economics Research, Working Paper No. C96-066 (Berkeley: University of California), 1-31.

BUCHANAN, JAMES, 1977, „The Fiscal Crises in Welfare Democracies with Some Implications for Public Investment”, paper presented at the IIPF Congress, Kyoto, Japan (August).

CALVO, GUILLERMO, 1978, „On the Time Consistence of Optimal Policy in a Monetary, Economy”, Econometrica, Vol. 46, (November), 1411-28.

COASE, RONALD, 1960, „The Problem of Social Cost” in Journal of Law and Economics, Vol. 3., (October), 1-44.

DE SOTO, HERNANDO, 1989, The Other Path: The Invisible Revolution in the Third World (New York: Harper and Row).

DEVARAJAN, SHANTAYANAN and JEFFREY S. HAMMER, 1997, „Public Expenditure and Risk Reduction” , paper presented at the IIPF Congress, Kyoto, Japan (August).

HOLZMANN, 1977, „Pension Reform, Financial Market Development, and Economic Growth: Preliminary Evidence from Chile”, IMF Staff Papers , Vol. 44, No. 2. (June).

JOHANSEN, LEIF, 1965, Public Economics (Amsterdam: North-Holland).

KRUEGER, ANNE O., 1974, „The Political Economy of the Rent-Seeking Society”, The American Economic Review, Vol. 64, No. 3 (June), 291-303.

KRUEGER, ANNA O., 1993, Economic Policies at Cross Purposes: The United States and Developing Countries (Washington, D. C.: The Brookings Institution).

MUSGRAVE, RICHARD ABEL, 1959, The Theory of Public Finance: A Study in Public Economy (New York: McGraw-Hill).

RODRIK, DANI, 1996, „Why Do More Open Economies Have Bigger Governments?” Discussion Paper Series No. 1386 (London: Centre for Economic Policy Research, London: May 1996).

SAMUELSON, PAUL A. 1954, „The Pure Theory of Public Expenditure”, Review of Economics and Statistics, Vol. 36, (November), 387-389.

STEUERLE, C. EUGENE, and MASAHIRO KAWAI, eds., 1996, The New World Fiscal Order: Implications for Industrialized Nations (Washington, D. C.: The Urban Institute Press).

TANZI, VITO, 1969, „Tax Incentives and Economic Development: The Ecuadorian Experience”, Finanzarchiv, Vol. 28 (March), 226-235.

TANZI, VITO, 1974, „Redistributing Income through the Budget in Latin America”, in Banca Nazionale del Lavoro Quarterly Review , No. 108 (March), 5-37.

TANZI, VITO, 1994, „The Political Economy of Fiscal Deficit Reduc tion”, in Public Sector Deficits and Macroeconomic Performance, ed. by William Easterly, Carlos Alfredo Rodriguez and Klaus Schmidt-Hebbel, (New York: Oxford University Press, for the World Bank), 513-524.

TANZI, VITO, 1994, „Corruption, Governmental Activities, and Markets”, IMF Working Paper, WP/94/99 (Washington, D. C.: August); Published as „Corruption, Arm’s Length Relationships and Markets” in The Economics of Organised Crime, ed. by Gianluca Fiorentini and Sam Peltzman (Cambridge: Cambridge University Press, 1995), 161-180.

TANZI, VITO, 1995, „Fiscal Federalism and Decentralization: A Review of Some Efficiency and Macroeconomic Aspects”, in Annual World Bank Conference on Development Economics , ed. by Michael Bruno and Boris Pleskovic, 295-316.

TANZI, VITO, 1995, „Government Role and the Efficiency of Policy Instruments”, IMF Working Paper, WP/95/100 (Washington, D. C.: IMF, October), and forthcoming in Public Finance a Changing World, ed. by Peter Bich Sorensen (London; New York: MacMillan Press).

TANZI, VITO and Ludger Schuknecht, 1997, „Reconsidering the Fiscal Role of Government: The International Perspective”, in The Ame rican Economic Review (May), 164-168.

TINBERGEN, JAN, 1952, On the Theory Economic Policy (Amsterdam: North-Holland).

TULLOCK, GORDON, 1967, „The Welfare Costs of Tariffs, Monopolies, and Theft”, Western Economic Journal (June), 224-232.

TULLOCK, GORDON, 1989, The Economics of Special Privilege and Rent-Seeking, (Boston: Kluwer Academic Publishers).

VAN RIJCKEGHEM, CAROLINE, and WEDER, BEATRICE, 1997, „Corruption and the Rate of Temptation: Do Low Wages in the Civil Service Cause Corruption?” IMF Working Paper , WP/97/73 Washington, D. C.: IMF, June).

World Bank, 1995, Claiming the Future: Choosing Prosperity in the Middle East and North Africa (Washington, D. C.: World Bank).

World Bank, 1997, World Development Report: The State in a Changing World (New York: Oxford University Press, for the World Bank).

JEGYZETEK

¹ E cikk a Brazil Pénzügyminisztérium Államigazgatási Fõiskolája és az OECD Fejlesztési Központja által, „Dereguláció, kormányközi költségvetési kapcsolatok és makroökonómiai irányítás” címmel 1997. jú nius 16-17-én Brazíliában rendezett konferencián elhangzott elõadás alapján készült. A konferencia teljes anyagát az OECD késõbb publikálja. A cikk anyagát a szerzõ a Magyar Nemzeti Bank vendégeként 1997. november 27-én Budapesten is elõadta.

² Idézi Bardhan, 1996. 11.

³ Az, hogy egy ilyen összegzés elméletileg lehetséges-e, az persze egy nyitott kérdés. E problémáról lásd Arrow (1963) úttörõ cikkét és az azt követõ irodalmat.

⁴ Gondot okozhatnak azok a kérdések is, amelyek különbözõ generációkat érintenek. Ez a helyzet például a környezetvédelem, az állam adósság vagy a nyugdíjrendszer esetében. Hogyan kell a jövõ generáció érdekeit figyelembe venni? Eltérõ, de kapcsolódó problémák merülnek fel azon személyekkel kapcsolatban, akik nem állampolgárai annak az országnak, amelyben élnek. Vajon csak az állampolgárok, netán csak a szavazók érdekeit képviselje az állam?

⁵ Számos fejlett és néhány fejlõdõ ország nyugdíjreformmal, illetve a jóléti állam leépítésével kapcsolatos jelenleg tapasztalt nehézségei jó például szolgálnak az ilyen döntésekre.

⁶ Lásd különösen Steuerle és Kawai szerk. (1996, Part Two, Chapters 5-7: The Yoke of Prior Commitments)

⁷ Pinochet tábornok Chiléjét, az elmúlt évtizedek kínai és néhány dél kelet-ázsiai ország tapasztalatát szokták idézni, mint olyan országokét, amelyek az autokrata kormányok növekedést erõltetõ gazdaságpolitikái alatt prosperáltak.

⁸ A szegény országokban például nemcsak a bürokrácia kevésbé képzett, de a kormányzat adókivetési képessége is sokkal korlátozottabb. Ilyenkor aztán az ambiciózusabb kormányzati szerepvállalás leginkább kvázifiskális szabályozási eszközök bevetésén keresztül valósul meg. Lásd Tanzi (1995). E kvázifiskális szabályok az adók és kiadások helyébe lépnek, és gyakran irányítási problémákhoz és korrupcióhoz vezetnek.

⁹ De Soto (1989) tudósít például arról, hogy a 60-as években Peruban 11 alapvetõ lépést kellett megtenni ahhoz, hogy valaki kisvállalkozást alapíthasson. Tanzániában pedig a közepes és nagyobb beruházási pro jektumok engedélyezésének megszerzéséhez 28 lényegi lépésre volt szükség.

¹⁰ Egy Világbank-tanulmány (1995) szerint Marokkóban egy cég bejegy zéséhez 20 különbözõ dokumentumra van szükség. Egyiptomban a vállalkozó idejének 90 százalékát a szabályozó hatóságokkal felmerült problémák elsimításával tölti. Libanonban tíz aláírás megszerzése a feltétele egy áru vámkezelésének. Ecuadorban egykor egy adókedvezmény megigénylése nem kevesebb mint 30 dokumentum csatolását írta elõ. Lásd Tanzi (1969, 226. old.)

¹¹ Lásd Tanzi és Schuknecht (1997).

¹² Minden bizonnyal hasonló növekedés következett be a gazdaság szabályozásának területén is, errõl azonban nem állnak rendelkezésre statisztikák.

¹³ Számos országban ez lett a meghatározó cél.

¹⁴ E pontnál feltétlenül különbséget kell tennünk a retorika és az in tézkedések tényleges jövedelem-újraelosztó hatása között. Az elosztást alátámasztó ideológiának szögesen ellentmond az az általános jelenség, hogy szolgáló ideológia alapján várná az ember. Ennek az az oka, hogy a szociális kiadások zömét valójában a középosztály kapja. Lásd Tanzi (1974) és Alesina (megjelenés alatt).

¹⁵ Lásd Samuelson (1954) és Musgrave (1959).

¹⁶ Az externalitásokat már nagyon régen, többek között Pigou, felismerték. Ám a jelenséget csak a második világháború után kezdték használni hivatkozási alapként a jelentõs kormányzati beavatkozás indoklásául. James Buchanan érvelése szerint azért csináltak politikai kérdést belõle, hogy a nagyobb állami szerepet indokolhassák.

¹⁷ A legutóbbi években ez az érvelés a támadások kereszttüzébe került mindenekelõtt Ronald Coase munkája nyomán, aki ezért Nobel-díjat is kapott. Lásd Coase (1960). Coase szerint az egyének közötti szabad megegyezés képes internalizálni a külsõ hatások következményeit.
A kö zösségi választások elméletének irodalma pedig azt hangsúlyozza, hogy a kormányzati beavatkozás viszont gyakran olyan kormányzati, politikai kudarchoz vezet, ami a járadékvadászatból ered.

¹⁸ Ez egyértelmû letérés volt a közérdeknek arról az individualista felfogásáról, amit korábban említettünk. Amikor a kormányzat magának delegálja a jószágok érdemeinek eldöntési jogát, akkor valójában autokratikusan viselkedik. Az érdemmel bíró javak (merit goods) Musgrave által javasolt fogalma bizonyos mértékig ugyanezt a feltevést foglalja magában, noha Musgrave sohasem támogatna egy autokrata kormányt.

¹⁹ E romantikus kép szélsõséges változata implicite benne foglaltatik Tinbergen (1952) és Johansen (1965) munkáiban. Tinbergen mûve az 50-es és 60-as években igen nagy hatású volt.

²⁰ Az állami szektor gazdaságstabilizálásban betöltött szerepe is éles kritikában részesült az 1970-es években Robert Lucas, Robert Barro és más, a racionális várakozások iskolájához közel álló szerzõk munkáiban.

²¹ A Világbank 1997-es Jelentés a világ fejlõdésérõl címû kiadványa rész letesen foglalkozik ezzel a kérdéssel.

²² Egyes országokban a nagymértékû állami foglalkoztatás ára a bérek alacsony szinten tartása volt. Ez valójában minden bizonnyal elõsegítette a közalkalmazottak korrumpálódását. Ezen intuitív konk lúzió empirikus alátámasztását lásd Rijekeghem és Weder (1997) írásában.

²³ A lakbérek szabályozása például sérti a lakástulajdonosok tulajdonosi jogait. A kormányok fizetési késedelmei pedig a szerzõdéses fegyelmet sértették meg.

²⁴ Nagyon gyakori a verseny olyan korlátozása, amit szakmai szövetségek által alkotott szabályok okoznak. Eddig ezek nem kapták meg az õket megilletõ figyelmet. Az ilyen szabályozások járadékot biztosítanak azoknak, akik már tagjai e szövetségeknek, és munkanélküliséget okoznak azok körében, akik nem tagok.

²⁵ E káros szabályozások jó részét szakszervezetek, helyi önkormányzatok vagy éppen magánegyesületek gyakorolják.

Kimondva-kimondatlanul feltételezték, hogy a közületi szektor minden tettével a társadalmi jólét elõmozdítását igyekszik szolgálni. A közintézményekben a hasznos munka 80 százalékát a dolgozók 20 százaléka végzi. Az állam egyre több és több dolgot csinál, de egyre rosszabbul.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu