TANDORI MEGTISZTÍT
Valamikor a hetvenes évek végén kölcsönadtam egy barátnõmnek Tandori Dezsõ Egy talált tárgy megtisztítása címû könyvét. Nagy kincs volt a kötet akkoriban, antikváriumban is megszerezhetetlen darab. Féltettem hát erõsen, pár hét múlva vissza is kértem, de a kötetnek lába kelt, ahogy, egé szen más összefüggésben, Várady Szabolcs mondta volt. El telt még darab idõ, és a barátnõméknél nagytakarítást rendeztek. Az egyik szekrény mögül került elõ a kötet, nyilván beesett oda valamikor, a hölgy nekiállt, hogy leporolgassa, és akkor az arcába nevetett a cím: Egy talált tárgy megtisztítása .
Az anekdota, gondolom, illik Tandorihoz,
de talán in kább késõbbi mûvészetéhez,
ahhoz, amelyben a központi hely re került a mindennapiság,
a passzionátus pepecselés, nemcsak a versformákkal,
de az élettel is. (Szpéró, a parnasszusi veréb
- mondhatni - maga az ornitomorfizált
szösz mötölés.) Ebben a késõbbi mûvészetben
(mely az 1976-os
A mennyezet és a padló
címû
kötettel indul) minden magánmozzanat költõi témává
lesz majd: „közhelyszerûen létezünk; és mégis
mennyi fur csa ság történik velünk” - írta
Tandori a fülszövegben. A goethei alkalmi költészet
abszolutizálása lesz ez, ekkor Tandorinál minden vers
alkalmat talál, minden al kalom méltóvá válik
a költészetre, ahogy Adorno írta Heinével kapcsolatban.
Az
Egy talált tárgy megtisztítása
még
jóval több költõi pátoszt ismer, bár
látszólag radikálisan le mond bármiféle
„költõiségrõl”. Éppen ez jelentette a
legfõbb újdonságot (és kihívást)
a kortársak számára. „Mi líra még?”
- Radnóti Sándor egykorú kritikája szerint
ez Tandori köte té nek legfõbb kérdése.
A kérdésfeltevés jogos volt, hiszen Tandori, úgy
tûnt, a szent magyar költészettel fordult szembe radikálisan,
megtagadta a költõi kép primátusába vetett
hitet, elvetette a nyelv referenciális jellegét, fügét
mutatott nemcsak a magyar, de mindenféle költõi hagyománynak.
Könczöl Csaba radikálisan fogalmazott Tandoriról
és Juhász Ferencrõl (!) írott kettõs
portréjában. (Bár nem tartozik szo rosan a tárgyhoz,
de fontosnak tartom megjegyezni: Könczöl írása
1986-ban megjelent
Tükörszoba
címû kötetében
található; e könyv egyike a Kádár-szisztéma
legérdekesebb és leggondolatgazdagabb kritikai megnyilat
kozásainak; hogy Könczöl késõbb abbahagyta
a kritikaírást, az igen szomorú vesztesége
mai irodalmunknak.) „Költõietlenebb verseskötet ennél
magyar nyelven ez ideig minden bizonnyal nem jelent meg. A költészet
hagyományos fegyvertárának itt még csak törmelékeivel,
foszlányaival sem találkozunk. Nyelve színtelen, zörgõ,
aszott, de ez is csak akkor, amikor egyáltalán van még
nyelve (mert jel-versei, betû-versei, cím-versei - nyelv telen
versek).” Nos, ez meglehetõsen tárgyiasnak látszó,
mé gis igaztalan leírás. Különösen
a Tandori színtelen nyel vérõl írottak vitathatók.
Nem színtelen ez a nyelv, csak töké letesen megfosztatott
a költõi képtõl. A jelzõk helyett a vonat
kozó névmások, névutók, ragok kerülnek
- stílusosan szól va - lövõ vagy éppen
gólhelyzetbe. Tandori egyik legszebb versének címe
így szólt:
A puszta létige szomorúsága.
Sokszor mintegy vers-performance került ki mûhelyébõl,
nem tiszta vers, de magának a verscsinálásnak, a költésnek
(kotlásnak!) a dokumentuma. Szép példa erre a kötetbõl
A
szonett
címû - mondjuk így,
ready made
-, amely a szonett szövege helyett csak a rímképletet
közli, ám a hatodik „sorhoz” hozzáfûzi: „ennél
a sornál megakadt”, hogy aztán a zárósor után
oda rakhassa a diadalmas bejelentést: „aztán mégis
folytatta és befejezte.” Mintegy két szerzõ különül
így el, az egyik, a névtelen, aki a „szonettet” írja,
és nyilvánvalóan küzd a formával és
a kifeje zéssel, és a másik, talán „Tandori
Dezsõ”, aki közli az olvasók kal „kollégája”
szakmai problémáit, beavat a mûhelytitkokba, és
aki ekkor nem szerzõje, de sokkal inkább közreadója
a vers nek. Nincs immár szonett, csak annak csont váza, ám
ez a szkeletron nagyon is él. Dadaista tréfának is
nevezhetõ ez, akár a könyv még jó néhány
szövege, ám ezek a tréfák ugyancsak mély
értelmûen hatottak megjelenésük idején.
(És Tandori zsenijének egyik bizonyítéka, hogy
ma is frissek, és nemcsak az újszülöttnek hatnak
újként e da dai kumok. Egyébként is, az egész
kötet egyike a hetvenes-nyolcvanas évek legegységesebb,
ma is legolvashatóbb mûalkotásainak.)
„A némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” - ez volt az elsõ kötet ( Töredék Hamletnek , 1968) legradikáli sabb, mindmáig hatalmas erõvel szóló kérdése. A válasz az Egy talált tárgy megtisztítása. Ez a kötet áll a némaság helyett. Többször leírtam már, de megismétlem: ez kopernikuszi fordulat a magyar költészetben. E cikksorozat korábbi darabjaiban sok szó esett Petri György híres pályakezdõ kijelentésérõl, miszerint a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható. Ám Petri fordulata kevésbé volt radikális Tandoriénál, vagy más irányú volt. Petri ugyanis - mikor elvetette a József-Attila-it - egy másik nagy magyar hagyo mányhoz kapcsolódott, a nemzeti költõ tradicionális sze re péhez. Ironikusan, parodisztikusan természetesen, de mégis. Petrit, akár korábban Adyt, nem érdekelte más, csak „Politika és Szerelem”, továbbá „szabadság, szerelem”, e kettõ kellett neki. Petri politikai költészete a magyar költészet ideologikusan kitalált „fõvonalának” (Petõf-Ady-József Attila) groteszk szatírjátéka. Genette-tel szólva: a második kötet Tandori já nak hypo- vagy intertextusa más. Bár a cím kétségkívül József Attilára utal, mégpedig az Eszmélet híres soraira: „ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor - ezért õrzi meg”, e kötetnek semmi köze nincs József Attilához, még tagadó alakban sem. Tandori egyszerûen tudomást sem vesz róla. A könyv legelején ott a citátum: „…s mint talált tárgyat visszaadja…”, de olyan idézet ez, amely már nem szándékozik megidézni semmit, ez már a végletekig csonkolt Eszmélet, Tandori megsemmisítõ iróniájának áldozata. (Kötete második, 1995-ös kiadásához írt elõszavában Tandori keserû epével jegyzi meg, hogy a könyv eredetileg az A. Rimbaud a sivatagban forgat címet viselte; mai címe „a József Attila-menlevelesdi jegyé ben” született, amely nagyban elõsegítette a megjelenést.) És hallani vélhetünk még némi József Attila-i „emlékzajt”, ám éppenséggel a nevezetes Kant-emlékzaj címû versben, mely így szól teljes terjedelmében: „A fûnyírógép(odakint) / Villanyborotvám (odabent)”. Vitriolosan kacagtató allúzió ez nemcsak a csillagos ég (odafönt) és az erkölcsi törvény (bennem-lent) Kantjára, de a termelõerõket (odakint) és az ösztönöket (idebent) megbûvölõ jeles proletárköltõre is. Tandorit talán egyedül Weöres Sándor mûvészete érdekelte a nagy magyar klasszikusok közül. (A könyvben szép verssel hódol neki: Vízjel W. S.-nak. ) És a más tájak mûvészei közül is kevésbé az irodalmárok, mint a képzõmûvészek hatottak képzeletére. Az egykori kritikusok (így Könczöl és Radnóti is) költészetét többnyire Samuel Beckett világlátásával rokonították. Ez, ma már látszik, jellegzetesen kortársi tévedés volt, egy kissé marxizáló-lukácsizáló színtévesztés. Mai szemmel nézve sokkal erõsebben látszik például Marcel Duchamp gondolkodásának hatása. (Duchamp „költõi” kérdése, „lehet-e olyan mûveket megalkotni, amelyek nem mûalkotások?”, a kötet egyik mottója lehetett volna.) Köztudott, hogy Duchamp megvetette az általa „retinásnak” nevezett festé szetet, vagyis azt a piktúrát, mely mindenekelõtt a szemhez szól, és amelynek legfõbb kategóriája a látvány. Második kö te tében Tandori a „fülköltészet”, a dobhártya-líra ellen fordult. Megnõ a verscímek szerepe - ez is duchamp-i, no meg Paul Klee-i indíttatásra vall, hogy egy másik nagy képzõmûvészt is megnevezzünk. Ez a költészet - paradox módon - erõsen „retinás” lesz, a vers látványként is funkcionál, a líra erõsen filozofikussá válik, nem szól valamirõl, de folyama tosan elgondolkodik önmagán, és ez állandó együttmû kö désre készteti olvasóját. Nincs többé elandalodás, nincsenek zsongító sorok. Ezért a könyv hihetetlen technikai újításai, fantasztikus nyelvi trükkjei, ezért a mindent visszavonás ál lan dóan jelen levõ gesztusa, ezért a külön lapra tördelt szentencia: „Ugyanez elmondható bármirõl”. De mi az a bármi? Senki sem tudja, de a könyv intenciója szerint ugyanez meg kérdezhetõ bármirõl.
Eddig csak a líráról volt szó, holott - és ez is egyre világosabb ma már - Tandori második könyve az újabb magyar próza megalapozásában is döntõ szerepet játszott. Az erõsen epikus, elbeszélõ jellegû, prózaian ható hosszú-versekben, gyakorlatilag az egész Életrajzi töredék címû ciklusban alkal mazott eljárások egész sora lesz majd, néhány év múlva, a magyar epika megújúlásának kiindulópontja. Ezt éppen az egyik nagy reformátor, Esterházy Péter állapította meg, amikor azt írta: újítások tekintetében Tandorinak még a lába saruja szíját sem oldhatjuk meg.
Egyszóval lázító hatású, felforgató könyv volt az Egy talált tárgy megtisztítása, talán csak Ady elsõ érett kötete csapódott be hasonló erõvel a magyar irodalom asztalára. Tan dori idejében új idõk nem voltak ugyan, de új dalok fel tétlenül. Mert mai olvasatban Tandori könyve nemcsak forradalmas, de szép is. Szép, szomorú dalok gyûjteménye. Mikor megsemmisítette, egyben meg is újította a dal, a chanson, a Lied megreparálhatatlannak vélt mûfaját. A puszta létige szomorúsága; a Kavafisz-haiku; a Les Adieux ; a Horror - és még sorolhatnám - a magyar költészet legmegindítóbb, legmeré szebb dalai közé emelkedtek az eltelt harmincöt év során. És a legkevésbé sem véletlen, hogy Kurtág György e kötet verseibõl válogatva írta élete egyik legelbûvölõbb dalciklusát.
Költõietlen nyelv és világ? Persze, igen, természetesen, ám ami e megtisztítás után még megmaradt, az az elképzelhetõ legnagyobb lírai egyszerûség és báj.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu