TELEFONÜZENET KIS KOCKÁS PAPÍRON

BEVEZETÉS A MÉDIATÖRVÉNY SZÜLETÉSÉNEK TÖRTÉNETÉBE

Magyarországon már több mint két éve van médiatörvény. Hogy mûködik-e, az enyhén szólva vitatott, annak ellenére, hogy a hatályos pa ragrafusoknak helyenként látványos, máskor a felszínen ke vésbé látható következményei vannak. A leg szem betûnõbb változás, hogy megjelent a két országos magántelevízió, a Magyar Televízió második programja pedig mû hol don fogható. De sok minden változott az országos rádiók területén is: például a közrádió két programját a nyugati URH-frekvenciákon lehet fogni (hogy miért éppen azt a kettõt a háromból, az külön vita tárgya lehetne), így most már két köz szolgálati adót is hallgathatnak mindazok, akiknek rádiója - köz tük számos autórádió - erre a sávra van hangolva. Viszont még e cikk megírásának idején is csak ép pen hogy megkez dõdött a helyi és regio nális állomások helyzetének rendezése, és ez a késlekedés ellehetetlenítheti a kisebb és kö zepes vételkörzetû rádiókat és televíziókat. Még mindig nem mûködik a Mûsor szolgáltatási Alap, aminek a közszolgálati mûsorok készítését, és a nem nyereségérdekelt mûsorszolgáltatók mûködését kellene támogatnia. Az Orszá gos Rádió és Televízió Testület (ORTT) ellenben késedelem nélkül létrehozta a maga Panasz bizottságát, amelynek némely döntése nyilvánvalóan sérti a sajtószabadságot, amit egy esetben elsõ fokon már a bíróság is megerõsített. A Magyar Televízió Köz alapítvány alig másfél évvel azután, hogy meg választotta, harmadik nekifutásra leváltotta az MTV Rt. elnökét, viszont nemigen akad olyan ember, aki bízna benne, hogy létezik erre a posztra alkalmas személy, aki megkapja a tör vény szerint szükséges kétharmados támogatást az ezen írás megjelenését megelõzõen várhatóan le záruló új pályázat során. Mivel a kuratóriumi elnökségek - és az ORTT - tagjait közvetlenül a pártok jelölik ki, mégpedig úgy, hogy az ellenzéki és a kormánypártok jelöltjei egyenlõ arányban legyenek jelen ezekben a testületekben, szinte törvényszerûen esélytelennek látszanak - legalábbis egyelõre - a nem kifejezetten szürke, középszerû jelöltek. Közben szinte mindenki egyetért abban, hogy a kormány befolyása sem szûnt meg a közszolgálati médiumokban, jóllehet a törvény ezt formálisan is tiltja, és a finanszírozás módjával is kizárja. (Vagyis többek közt ez utóbbi az egyik olyan terület, ahol a törvényt újra meg újra megsértik.) A Magyar Televízió átalakítása ezalatt tovább ra is késlekedik, és maga az intézmény továbbra is pazarlóan, irracionálisan és korrupt módon mûködik.

Hosszan lehetne még ecsetelni a médiaátalakulás nehéz ségeit, amelyeknek okát sokan, jelentõs részben magam is, a rádió-televízió törvényben látjuk. Ezért hasznos lehet fel idéz ni a törvény születésének körülményeit. A történetbõl megtudhatjuk, hogy a törvény miért és kiknek az akaratából lett olyan, amilyen, és ennek segítségével jobban megérthet jük, mûködik-e ez a jogszabály vagy sem, illetve hogy miért sértik meg olyan gyakran. Annyit elõrebocsátok, hogy a drá ma vagy tragikomédia politikai szereplõi közül csak a szabad demokratákat és a szocialistákat léptetem színre, mert a mé diatörvény sorsa elsõsorban az 1994-es választások után létrejött kormánykoalíción belül dõlt el. Bízom benne, hogy az elbeszélésembõl kiderül, miként.

A MéDIAHáBORú éS GYüMöLCSEI

A kilencvenes évek elején - amikor a Fidesz médiapolitikusa voltam - nem volt esély arra, hogy a liberális demokráciák normáit valóságos mûködésében is legalább megközelítõ, elfogadható kompromis szu mokon alapuló törvényt lehessen keresz tül vinni az Ország gyûlésben. Az akkori többségi pártok szemmel láthatólag azon igyekeztek, hogy megteremtsék a média közvetlen politikai - és elsõsorban kormány általi - ellenõr zésének intéz mé nyes formáját; az is nyílt titok volt, hogy az MSZP-t elsõsorban nem az ellenõrzés ténye, hanem annak politikai szí nezete zavarta. Egy politikától független média rendszer lét re hozásának programját ekkor csak az SZDSZ és az akkori Fidesz képviselte következetesen. A parlamentben a kölcsö nös gyanakvásoktól és betegesen túl bonyo lított vitáktól terhes légkörben készült törvénytervezet szavazása 1992 végén csúfos kudarchoz vezetett. Közben 1992 folyamán Timár János médiaszakértõvel - aki ma az ORTT SZDSZ által je lölt tagja - különbözõ szakemberek bevonásával megpróbáltuk újra, a kezdetektõl végiggondolni egy liberális médiatör vény-koncepció alapjait. Idõnk na gyobb részében azért hada koz tunk, hogy javítsunk valamics két a törvényjavaslat média há ború szülte kényszermegoldásain. Péntekenként viszont az ak tuális helyzettõl elvonatkoztatva, tisztán szakmai szempontból elemeztük a rádiózás és a televíziózás jogi szabá lyai ról szóló kérdéseket. A koncepcióvázlatnak Az éjjeliõr és a mé dia cápa címet adtuk, arra utalva, hogy elsõsorban az állam sze repét akarjuk szigorú keretek közé szorítani, és a média piac kapuját kívánjuk a legkülönfélébb szereplõk elõtt szé les re tárni. Ennek az elképzelésnek a sajtóval szemben frusz trált MDF-kormány idején végképp nem lehetett semmi esélye.

1993 végén a Fidesz politikai irányváltása miatt lemondtam mandátumomról és tisztségeimrõl, és kiléptem a Fidesz bõl. 1994 tavaszán az SZDSZ országgyûlési képviselõjelöltjeként számos szakértõvel azon dolgoztam, hogy arra az eset re, ha az SZDSZ kormányra kerülne, kellõen kidolgozott programunk legyen a médiarendszer liberalizálására. 1994 má jusa után úgy tûnt, hogy a szocialista-liberális kormány inkább hajlandó lehet a saját hatalmát korlátozó médiatörvény támoga tására, mint az elõdje, az elõzõ koalíció pártjai pedig ellenzékbe kerülve, a parlamenti pozíciójukhoz fûzõdõ érde keik miatt re mélhetõleg szintén támogatni fogják az állami befolyás visszaszorítását. A várakozásokból egy s más csakugyan megvalósult, például csaknem sikerült kizárni annak a törvényes lehetõ ségét, hogy a kormány irányíthassa a médiát, azt viszont nem tudtuk elérni, hogy a politikai szféra ne be folyásolhassa erõteljesen a rádiók és televíziók mûködését. Ennek az oka rö vi den az, hogy az SZDSZ-t az 1994-es válasz tások után a többi parlamenti párt közül egyik sem támogatta abban a törek vésében, hogy megteremtse a média függetlenségének feltételeit.

KíSéRLET AZ éSSZERû TöRVéNY MEGALKOTáSáRA

A választások után látszólag minden lehetõség megvolt egy józan elképzeléseken alapuló médiatörvény létrehozására. Mai szemmel nézve túl optimista voltam, amikor nem tekintettem vészjósló jelnek azt az incidenst, amely mindjárt 1994 jú liusában történt. Az MSZP-t akkor médiaügyekben kép vi selõ Gellért Kis Gáborral még javában folytattuk a hatpárti tárgyalásokat az ellenzéki frakciók képviselõivel a Magyar Te le vízió és a Magyar Rádió új elnök- és alelnökjelöltjeinek személyérõl, amikor a miniszterelnök egyszer csak aláírta az elõterjesztéseket. Az ellenzék felháborodással vegyes kaján örömmel tiltakozott, mondván, hogy ilyen még nem történt a rend szerváltás óta. Jómagam az elsõ megdöbbenésbõl fel ocsúdva azt nyilatkoztam az egyez tetés rõl távozó ellenzék jogos dör gedelmei után, hogy hiba volt a korai aláírás, a tör téntekért elnézést kell kérni, és természetesen folytatni kell a tárgyalásokat. Ezt követõen - miután Horn Gyula jól leszúrta Gellért Kist, amiért az még tárgyalt - az SZDSZ részérõl elõbb Petõ Iván, majd jómagam igyekeztünk telefonon rábe szélni a miniszterelnököt, hogy tegye lehetõvé az egyezte té sek folytatását. Az esti órákban zajló telefonálás elején a kormányfõ lakásán megszólalt egy másik távbeszélõ készü lék. A vonalban várva hallottam, amint Horn Gyula emelt han gon kérdezi: „Ki csoda?! A Molnár Péter?!” Mint kisvártatva megtudtam, éppen a szóban forgó ügyben hívták a Nép szabad ság ból, nyilván arról is tájékoztatva, hogy én mit nyilatkoztam (amit nekem még nem volt idõm elmondani). A miniszter elnök közölte, hogy az SZDSZ, illetve én nem fogunk szórakozni vele, mire én el mondtam, milyen lehe tetlen helyzetbe ke rül tünk az idõ elõtti aláírás miatt, és Horn végül nagy nehe zen beleegyezett, hogy azt mondjam a még mindig várakozó újságíróknak: beszéltem vele, félreértés tör tént, a tárgyalások folytatódhatnak. Ennek ellenére a Koalí ciós Egyeztetõ Tanács talán elsõ ülésén még a miniszterelnök tett szemrehányást az SZDSZ-nek kritikus nyilatkozatom miatt, és semmi jelét nem adta, hogy belátta volna: az MSZP-n belüli egyez tetés hiánya (amire a késõbbiekben is bõven akadt példa) milyen elké pesztõ szituációt teremtett.

A kormányprogram viszont - annak a tervezetemnek az alapján, amelyben javaslatot tettem rá, hogyan lehetne elke rülni az olyasfajta kompromisszumokat, mint amelyek korábban, a médiaháború következtében létrejöttek - a követke zõket tartalmazta: „A kormány haladéktalanul létrehoz egy tör vény-elõkészítõ bizottságot, amely a parlamenti pártokkal és a szakmai szervezetekkel folyamatosan egyeztetve az 1994. évi õszi ülésszakra elkészíti és lehetõleg az ellenzék vagy an nak leg alább egy része támogatásával az Országgyûlés elé terjeszti a szabad rádiózásról és televíziózásról szóló törvényjavaslatot.” Az új kormány elsõ ülésén felhatalmazta Fodor Gábor és Vastagh Pál minisztereket egy szakértõi bi zottság felkérésére, amit azok - Csiha Judit és Jánosi György politikai ál lam tit károk, valamint Gellért Kis Gábor és jómagam közremû kö désével - haladéktalanul meg is tettek. Arról a koncepcióról, amelyet ez a jogász, közgazdász, szociológus és mûszaki szak értõkbõl álló nyolctagú csoport készített, már a nyár folyamán intenzív tárgyalások folytak a parlamenti pártok és a szakmai szervezetek széles körének részvételével. Az egyeztetések alap ján, rekordidõ alatt, 1994. október 1-jére elkészült tervezetben a kormányprogramnak megfelelõen nem szerepeltek a köz szolgálati médiumokat felügyelõ kura tóriumok. Az ORTT tagjait paritásos parlamenti jelölõbizottság választotta volna ki. Az MTV egy országos tévé frekvenciát használt volna, vagy - a privatizáció ellenzõinek álláspontját tükrözõ II. változat szerint - az ORTT abban az esetben pályáztatta volna meg az MTV2 frekvenciáját, ha egy megadott határidõig más módon nem lett volna bizto sítható a szükséges frekvenciakészlet legalább egy országos magántelevízió mûködéséhez.

Az SZDSZ médiapolitikusaként - elõdöm, Haraszti Mik lós, akivel az elõzõ parlamenti ciklusban hiába érveltünk a média politikától való függetlenítése mellett, az 1994-es válasz táson nem vállalta a képviselõjelöltséget - azt szorgalmaztam, hogy egy ésszerûen végiggondolt törvényt hozzunk létre, és ne a kilencvenes évek elejének kényszerûen rossz kompromisszumait görgessük tovább. A törvényjavas lat elõ terjesztéséért elsõ helyen felelõs miniszter, Fodor Gábor is hangsúlyozta a szak értõknek, hogy ellenzi minden olyan testület létrehozását, amely azt a célt szolgálná, hogy lehetõvé tegye a média feletti politikai ellenõrzést. Az SZDSZ azonban ezzel a törekvésével egyre inkább egyedül találta magát.

A tervezetet az ellenzék és az MSZP egyaránt támadta. Mint természeti adottsággal kellett számolnunk azzal, hogy a miniszterelnök - feltehetõen pillanatnyi politikai megfon to lások alapján, bármiféle egyeztetés és a közszolgálati televí zi ó zás reálisan finanszírozható szerkezetének átgondolása nél kül - kész helyzetet teremtve elkötelezte magát amellett, hogy a Duna Tv-t a Magyar Televíziótól függetlenül kell fenn tartani. (Azóta egyre inkább bebizonyosodik, hogy köz szolgálati tele vízióból kevesebb több lenne: ha a támogatáso kat csak két köz szolgálati program között kellene elosztani, akkor a Magyar Televízió sokkal kevésbé kényszerülne bele a versenybe a köz szolgálati programok rovására is.) Emellett már 1994 nyarán komoly koalíciós konfliktushoz vezetett, hogy az MSZP - a miniszterelnök személyére való tekintettel - nem támogatta azt a javaslatot, hogy a kormány ne rendelkezzék semmiféle kinevezési jogosítvánnyal a média terü letén. A továbbiakban a Koalíciós Egyeztetõ Tanács több ülé se is megpróbálkozott a véleménykülönbségek feloldásával - nem sok sikerrel. Egy esetben az írásban pontokba szedett vita kér dések tárgyalása során Horn Gyula egyéb jegyzeteit lapozgatta, majd ami kor az SZDSZ részérõl komp ro misszum ként felajánlottuk az MSZP állás pontjának elfoga dását a vitatott témák egy részében, és tárgyalópartne reink nek is ugyanezt javasoltuk, a kormányfõ a maga keresetlen modorában csak ennyit mondott: „Hagyjuk ezt, látjátok, hogy nem jutunk elõbbre ebben az ügyben.” Az MSZP nevében akkor tárgyaló két politikussal, Jánosi Györggyel és Schiffer Jánossal tárgyszerûen tudtunk ugyan egyeztetni, azt azonban legfeljebb találgatni lehetett, hogy az MSZP aktuális megbízottaiként mennyiben képviselik sokszínû pártjuk és a rögtönzõ kormányfõ akaratát.

Az ellenzéki pártok, jól érzékelve, hogy Horn Gyula tart a számára áttekinthetetlen médiaügytõl, és az MSZP-ben jelentõs ellenérzés tapasztalható az SZDSZ-nek tulajdonított médiahatalommal szemben, levelet írtak a miniszterelnök nek. Ezt követõen egyértelmûvé vált, hogy az MSZP-nek egyáltalán nem áll szándékában a szabad demokratákkal ko molyan együttmûködve olyan gyorsan elfogadtatni ezt a tör vényt, mint ahogyan azt megfogalmaztuk a kormány prog ram ban, amely szerint a média területén: „A legfontosabb és legsürgõsebb feladat a szabad rádiózás és televíziózás tör vényes feltételeinek megteremtése.” Az intenzív munkával, a legkisebb idõ vesz te ség nélkül készült, szakmailag sokolda lú an megalapozott tervezet útja egyre rögösebbnek bizonyult, és csak nem akart az Országgyûlés elé terjesztett törvényjavaslat lenni belõle.

FORDULAT éS KURATóRIU MOK

Már 1995 februárja lehetett, amikor egyszer csak kis kockás papírra írt telefonüzenet útján meghívást kaptam Révész Ta más tól, a miniszterelnök személyes tanácsadójától - aki addig a nyilvánosság elõtt nem játszott szerepet az MSZP álláspontjának képviseletében -, hogy a szobájában folytassunk hatpárti meg beszéléseket, anélkül azonban, hogy ezekrõl a tárgyalásokról is jegyzõkönyv készülne, mint a korábbiakról. A Par la ment folyosóján összefutottam Schiffer Jánossal, és kide rült, hogy Révész Tamás õt nem értesítette. Világossá vált: az MSZP-ben valahol valakik elhatározták, vagy ami valószí nûbb, Horn Gyula egyedül úgy döntött, új kezekbe teszi le az ügyet. A sajátságos körülmények között létrejött találkozón az MSZP-t Jánosi György mellett immár Kósa Ferenc kép viselte. A megbeszélést számos további követte, és nyilvánvalóvá vált, hogy a személyi változásoknak komoly tartalmi konzekvenciái vannak. Az új helyzetben már csak olyan hatpárti megállapodástervezet születhetett, amelyben már a há rom nagy létszámú köz szolgálati médiakuratórium elsõ változata is szerepelt, valamint a parlamenti pártok közvetlen jelölési joga a fontosabb pozíciókra (az ORTT tagjaira is). Az egyezség aláírását (amelyet elõ zetes meg egyezés szerint a frakcióvezetõknek is meg kellett volna erõsíteniük) vi szont mégiscsak sikerült elkerülni, mivel ekkor még az MSZP-n belül is akadtak, akikben kételyek merültek föl a kiraj z o lódó koncepcióval szemben, ezért nemcsak Petõ Iván és jómagam tagadtuk meg az aláírását, hanem Szekeres Imre is.

1995 tavaszára egyértelmûvé vált, hogy a törvénybõl nem lesz semmi a kor mány koalíción belüli, közvetlen felsõ szintû egyeztetés nélkül. Az ellenzék csak a kormány befolyását akarta kizárni - ekkor már az MDF sem tartott ki amellett az 1994 nyarán még bizonyos szempontból következetesen képviselt álláspontja mellett, hogy az ORTT elnökét a miniszterelnök is kinevezhetné -, de a pártokét nem. Az pedig, hogy az MSZP voltaképpen mit akar, enyhén szólva nem volt teljesen világos. Egy ponton például a miniszterelnök teljesen váratlanul, médiatörvény nél kül, a koncessziós törvény alapján akart frekvenciákat megpályáztatni, de utóbb belátta - egyebek mellett az SZDSZ határozott ellenvéle ménye miatt -, hogy ez ke resz tül vihetetlen. Ilyen körülmények között kapcsolódott be a törvényrõl szóló tár gya lá sok ba Magyar Bálint és - mint utóbb kiderült, csak átmenetileg - Csintalan Sán dor, az MSZP akkori ügyvezetõ alelnöke, ami kor a kormány végre az Ország gyû lés elé terjesztette a törvényjavaslatot. A szak értõi tervezet sebtében át alakított változata szerint az ORTT és egy kuratórium két-két tagját a kormányoldal, illetve az ellenzék jelölte volna, a két testület elnökét pe dig a miniszterelnök. A paritásos jelölõbizottság kiiktatása mellett a törvényjavaslat „vívmánya” volt még annak a le he tõ ségnek a felvetése, hogy a Duna Tévén felül még az MTV2 mûsorát is mû holdról kellene terjeszteni, miután a tervezet szerint a Magyar Televízió második frekvenci á ját meg kellett volna pályáztatni. Az utóbbi pozitív mozzanat mellett te hát már bekerült a leendõ tör vénybe a politikai kontroll intézményesítése és a köz szol gálati televíziózás ellenhatást szülõ túlmére tezé sének különösen irracionális - a két mûholdas köztévé adását ugyan is az amúgy díjfizetõ nézõk többsége ma még nem tudja fogni - változata.

Azt elõre lehetett ugyan tudni, hogy az ellenzék egyetértésének megszer zéséhez az eredeti tervezet további lényeges átalakítására lenne szükség, de nem volt világos, hogy az MSZP szerint hol a határa az amúgy helyeselhetõ konszenzuskeresésnek, ha az csak az ésszerûség rovására lehet sikeres. Visszatekintve úgy tûnik, hogy ilyen határ nem volt, mégpedig feltehetõleg azért nem, mert az említett „vívmányok” kérdé sé ben az MSZP el képzelése valójában az ellenzék álláspontjával esett egybe. 1995 nya rán Magyar Bálint és Csintalan Sándor az MTV és az MR képviselõivel tárgyalva mindenesetre részmegállapodásokba foglalták a két intézmény által szükségesnek tartott mó dosításokat, hogy a törvényjavaslat nagyobb szakmai támogatottságot kaphasson.

1995 szeptemberében létrejött az Országgyûlés kulturális bizottságának mé dia-albizottsága, amelybe minden parlamenti párt két-két tagot delegálhatott (nem csak országgyûlési képviselõket). A hatpárti tárgyalások különleges részt vevõje volt Révész Tamás, az MSZP-t pedig formálisan ezúttal is Jánosi György és Kósa Ferenc képviselte. Utóbbit az MSZP parlamenti frakciójának - töb bek között Lendvay Ildikót, Schiffer Jánost és Vitányi Ivánt is magába foglaló - kulturális munkacsoportja bízta meg ezzel a feladattal. Így a kör bezárult. Lénye gében az a hatpárti egyeztetés folytatódott ezzel, formálisabb keretek között, amelyet 1995 tavaszán Révész Tamás kez deményezett, minden bizonnyal a mi niszterelnök megbízá sából. Ekkor már nem volt akadálya, hogy megszülessék az a kompromisszum, amely végül meg alapozta a médiatörvényt. A hatalmas - már 1990 óta elsõsorban Kósa Ferenc által javasolt - kuratóriu mok létrehozásáért cserébe elfogadták azt, amit az SZDSZ szorgalmazott: a mé dia piac megnyitását. Az ORTT és a kuratóriumi elnökségek tagjainak jelölési módja kielégíthette mindazo kat, akik a mé dia feletti politikai kontrollt akarták érvénye síteni, bár volt olyan - sze rencsére elvetett - ellenzéki „gondolat” is, hogy a pártok bár mikor vis szahívhassák a nekik nem tetszõ médiatestületi ta got, azt az elképzelést pedig kifejezetten nehéz volt visszaverni, hogy az elsõ média testületek megbízatása csak az 1998-as vá lasztásokig szóljon, ami még inkább politikafüggõvé tette volna az új intéz mé nyeket. Az pedig, hogy egyszerre két országos té vé- (és rádió) frekvenciát kellett megpályáztatni, az eleve adott magánmonopólium ki zárása révén megnyugtathatta az ellenzéki pártokat: ha csak egyetlen „csa tornát privatizálnak”, az ellenzék nyilván attól tartott volna, hogy az kormány kézbe kerül. A miniszterelnök számára bizonyára Révész Ta más sze mé lye lehetett rá a biztosíték, hogy keresztül tudja vinni saját el kép zeléseit, annál is inkább, mert sejteni lehetett - jobban mondva tudni, hiszen feltehetõen ez is az alku része volt -, hogy személyes taná csadója tölti majd be a törvény által létrehozott média rend szer legbefolyásosabb pozícióját, az ORTT elnöki tisztét. Révész Tamás jelö lése egyébként jól mu tatja az ön mérsék letnek azt a hiányát, amely sajnos a parlamenti pártok többsé gére jellemzõ volt, márpedig anélkül a média testületek meg választásának semmiféle elképzelhetõ, a tör vénybe fog lalt nál lényegesen jobb (ha nem is tökéletes) módo zata sem bizto sít hatna a média számára számottevõen nagyobb függetlenséget.

AZ SZDSZ SZEREPE

Ennyi a törvény születésének története dióhéjban, amibõl persze különbözõ következtetések vonhatók le arra nézve, mely pártok és személy szerint kik és milyen mértékben fele lõsek a jogszabály hibáinak következményeiért. Az SZDSZ-nek esetleg azt lehetne a szemére vetni, hogy miután magára maradt az álláspontjával, miért nem inkább a törvény elfogadásának meg akadályozására törekedett. Elsõsorban azért, mert törvény nél kül még ma sem lenne médiapiac Magyarországon, bár ma holnap 2000-et írunk. Továbbá már 1992 végén is sokan véle kedtek úgy, hogy még a rossz médiatörvény is jobb, mint a semmilyen. (Ezt a feltételt sikerült teljesíteni.) Azzal is számolni kellett, hogy ha az SZDSZ nélkül születik meg az Alkot mány szerint szükséges kétharmados többséggel a „rossz média tör vény” - aminek az MSZP és az ellenzéki pártok összefogása révén volt reális esélye -, akkor a ’92-es törvényjavas lat hoz ha sonlóan a jogszabály szövege csak a volt „szovjet tévé csatorna” frekvenciájának megpályáztatásáról szólt volna, és nem tartalmazta volna azokat a paragrafusokat, amelyek a médiapiac igazi megnyitásáról rendelkeztek, és akkor ma nem választhatnánk az ország nagy részében három egymástól független tele vízió mûsorai közül. Az pedig kezdettõl fogva egyértelmû volt, hogy a médiapiac kinyitása, az állami monopólium megtörése mindennél fontosabb, hiszen az minden formális szabálynál ha tékonyabban hiúsíthatja meg a kormány és a pártok mindenfaj ta beavatkozási kísérletét - márpedig effajta szándék mind az MSZP-nél, mind az ellenzéknél tetten érhetõ volt -, ugyan akkor a versenyhelyzet semmivel sem helyettesíthetõ hatá sával kikényszeríti a közszolgálati médiumok átalakulását. Az utóbbi egyébként köztudottan - legalábbis az MTV eseté ben - mindenképpen rettenetesen nehéz feladat lett volna; sok tévés sze rint az lett volna a leghelyesebb, ha a törvény tartalmától füg getlenül úgy bánnak az MTV-vel, mint annak idején Karthá góval: még a helyét is sóval hintik be. A törvény ésszerûtlen és nyomasztó szerkezete mellett ez is közrejátszott annak a köz vélekedésnek a kialaku lásában, hogy normális em ber nem pá lyázza meg az MTV elnöki posztját. (Ami nem azt jelenti, hogy 1996-ban - vagy e cikk írása idején, 1998-ban - egyetlen jó pályázatot sem nyújtottak be, viszont 1996-ban éppen a legjobb pályázat készítõjének a törvény logikája szinte esélyt sem adott - egyéb ként ugyanez volt a helyzet a Magyar Rádió esetében is.) Az is nyílt titok, hogy a magyar média ugaron - amelyet a kialakuló félben lévõ verseny végre elkezdett feltörni - nemcsak a pártok többsége vélekedett úgy, hogy a médiának feltétlenül szüksége van politikai patrónusokra, ha nem a média munkatársainak jelentõs része is. Persze a törvény „pártstruktúrájának” éppen ezt a hagyományt nem lett volna szabad erõsítenie.

Egy bizonyos: alapvetõen nem az SZDSZ-en múlt, hogy nem abból az ésszerû, a rádiózást és a televíziózást a politikától függetlenítõ tervezetbõl lett törvény, amelyet 1994-ben a kormányprogram alapján a szakértõi bizottság létrehozott. Az ak kori szövegbõl számos fontos, jól kidolgozott részlet megma radt ugyan, de az alapszerkezet drasztikus változása nagy részt azokra is rányomja a bélyegét. A média törvény esetében az ördög nem a részletekben rejlik, és csak abban bízhatunk, hogy mivel a törvény minden hibája ellenére le he tõvé tette a valódi médiapiac kialakulását, az idõ vel kikényszerítheti a törvény racionális módosítását, illetve a médiatestületek józa nabb és mértéktartóbb mûködését.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu