Németh Gábor: Lányi András elsõsorban közíróként ismert: õ a Duna Charta egyik alapítója. Több filmje készült a hetvenes években, és prózakötete is jelent már meg. Az Egy fellebbezés elutasítása tizenhárom novellát tartalmaz, amelyek közül néhányat egy Késmárki nevû szereplõ fûz össze ciklussá.

Angyalosi Gergely: Nekem a következõ benyomásaim voltak a kötetrõl. Egyrészt nagyon egyenetlennek találtam. Bizonyos szövegek olyan hatást tettek rám, mintha egyfajta publicisz tikának a meghosszabbításai lettek volna a szépirodalom síkján. Amint te is mondtad, Lányinak igen erõs publicisztikusi vénája van. Bizonyos motívumokat föl is lehetett ismerni azok kö zül, amelyekkel már Lányi filmjeiben ta lálkoztunk. Emlék képek merültek fel bennem Lányi-filmekbõl, minthogyha bi zonyos részek, jelenetek, szituációk már megjelentek volna a filmekben. Most nem igazán lényeges, hogy mindezt csupán képzeltem-e, vagy pedig valóban így volt. Ezt az egész szövegsíkot úgy tudnám összefoglalni, hogy „jelenetek az értelmiség mindennapi életébõl”, mondjuk egy középkorú magyar értelmiségi mindennapi életébõl. Meg vallom õszintén, hogy ez a sík kevésbé volt érdekes a számomra. Ahol, hogy úgy mondjam, hozzá tudtam édesedni egy kicsit ezekhez a szövegekhez, amint azt egy régi professzorom szokta volt mondani, az az a szint, ahol Lányi bizonyos játékokat folytat az idõvel. Ide sorolnám például a címadó novellát: A fellebbezés elutasításá t, amelyet én úgy olvastam, mint a híres klasszikus Karinthy-szövegnek az ellenpéldáját, a Találkozás egy fiatalemberrel ellendarabját. Karinthy, mint tudjuk, azt írta meg, hogyan találkozik valaki saját fiatalkori énjével; Lányi azt írja meg modernebb írói eszközökkel, hogy miképpen éli meg valaki (mintegy tudathasadásosan) azt, hogy az öregedõ énje mintegy kilakja õt a saját bõrébõl, a saját családjából, a saját életébõl, s végül számára csak a tá vozás gesztusa marad. Ez különben állandó motívum is, leg alábbis szerintem, ebben a kötetben, ez a tudathasadásos sze mély-megkettõzõdés-probléma. Nem tu dom, ti hogy látjátok ezt?

Radnóti Sándor: Bizonyos, hogy az elsõ, amit Lányi Andrásról e kötet alapján is el lehet mondani, hogy okos ember, okos író. Az okosság különbözõ kultúrákban nem szo kott vád lenni az írói tehetséggel vagy az írói képességgel szemben, a magyar kultúrának egy jelentõs szeletében viszont igen. Érdemes meggondolni, hogy mit lehet erre mondani. Bizonyos, hogy van Lányi írásaiban valami mûvi, valami kí vülrõl oktrojált, valami rugó, amire jár a dolog, amit elég mezítelenül látunk. A kérdés az, hogy az elmemûködés, amely emögött van, át tud-e hevülni, vagy át tud-e változni erõs szenvedéllyé. Az a kérdés, hogy maga az ész, ami itt mûködik, az megjelenik-e erkölcsi szenvedélyként elõttünk, amikor olvassuk ezeket az írásokat. Ha ezt a kérdést most felteszem magamnak, akkor a válaszom az, hogy van olyan novella, amelyben megjelenik, és van olyan, amelyikben nem, vagy legalábbis számomra nem jelenik meg. Hogy elõször az utóbbira mondjak példát, a Mindent betöltõ szerelem címû szöveget olyannak tartom, amelyben bizonyosan nem jelenik meg az a szenvedély, ami esztétikaivá tudja tenni a szöveget. Itt lényegében egy játékról, egy ötletrõl van szó, hogy kép zeljük a mindent betöltõ szerelmet vagy házinövénynek, vagy háziállatnak (ez is egyébként bizonytalan, szándékosan bi zonytalan, de zavaró), amelyet nevelni kell így vagy úgy, és dobjuk ezt a szöveget a papírra, és lássuk, hogy mi lesz belõle. Ezt a típust - mert ez típus ebben a tizenhárom írásban - tartom a kevésbé szerencsésnek, vagy szerintem egészen egy szerûen rossznak. Amit viszont jónak tartok, az olyan, mint Az alattuk lakó vagy Az olvasó . Az alattuk lakó ban például, az a bizonytalanság, hogy a nõ, aki a monológot mondja, és aki vádolja az alatta lakó nõt, akivel szemmel láthatóan tükörfordításban hasonló az életük, tulajdonképpen magát vádolja-e, magáról beszél-e, vagy arról az alattuk lakó nõrõl? Ennek az áttûnése és átjátszása, ami szintén kitalált és elõre kitalált, és elõre végiggondolt, szenvedéllyé tud átalakulni, és ezt értékesnek és finomnak tartom. És még valaminek: kísértetiesnek. Ugyanis amikor jók ezek a novellák, akkor van bennük valami kísérteties elem.

Bán Zoltán András: Én is azt gondolom, hogy nagyon sok az ötlet és a trükk ezekben a novellákban, Lányi mindenekelõtt ötletgyáros. A mindent betöltõ szerelem címû novella is egy ötletre épül, és hát kétségtelenül egy rossz ötletre. Míg az Egy házasság fekete doboza a jobb ötletek közé sorolható. De - hogy úgy mondjam - nagyon sok ezekben a novellákban az észjárás, valahogy nagyon nyersen látszik a munkálkodó, a szövegen dolgozó ész. A szerzõ észjárásából olykor semmi sincs elleplezve. Lányi bizonyára nagyon sok könyvet olvasott a mostanában agyonidézett irodalomelméleti iskolák szerzõitõl, és persze nagyon tudja, hogy a narráció ma a prózában az egyik legfontosabb kérdés. És nagyon nyersen elénk is tárja ezt a problémát. Ez, azt hiszem, helyenként nagyon ide gesítõ. Amikor azokról a dolgokról van szó, hogy hogyan lehet valamit elmondani, vagy hogyan nem lehet elmondani, és így tovább. Ilyen esetekben a túlzott narrációs pallérozottság bántóan hat. Lányi megmutatja az olvasónak, hogy trükközik, de ezt túlságosan is trükkösen mutatja meg. A sok jó (és néha kevésbé jó) és trükkös ötlet ellenére egészében én súlytalannak éreztem a kötetet.

N. G.: Hát, azért valószínûleg fordítva van ez. Nyilván azért molyozgat el annyira az irodalomelmélet a narrációs problémákon, mert vannak, nem? És nem azért találja problematikusnak Lányi a narrációt, mert olvasta valahol, hogy annak kellene találnia. Gergely beszélt a filmrõl, a Valaki figyel címû Lányi-filmre emlékeztet a kötet jó néhány írása, az életanyag, amibõl a szerzõ dolgozik. A könyv elég nyersen felidézi a hetvenes-nyolcvanas éveket, és azt gondolom, hogy ennek önmagában nagyon lehet örülni. Mindig azon folyik a siránkozás, hogy nem jelennek meg ezek az évek a magyar irodalomban, hanem megpróbáljuk elkerülni a közelmúltról való, esztétikai ambíciójú beszédet. Lányi novelláiban sok beszéd folyik errõl az idõrõl. Ha már a túlzott narrációs pallérozottságot említetted, én inkább azt érzékeltem az elsõ két szövegben, minthogyha Lányi az írást, az irodalmi tevékenységet kicsit nevetséges, kicsit szégyellnivaló, mentegetnivaló dolognak tartaná. Éppen az esze miatt. Tehát minthogyha az ész, ami benne mûködik, az a kíméletlen és világos ész, több szempontból is gyanúsnak tekintené, hogy gazdája a kilencvenes években egyáltalán leül novellát írni. Az a narrációs turbulencia, ami átcsap az elsõ szöveg határán és gyakorlatilag a másodikat is mûködteti, minthogyha az elõbb említett kínos érzésnek, szégyennek volna a megjelenése a könyvben. Nem egészen tudom, Sándor mit ért erkölcsi szenvedélyen ebben az esetben, a derûs kételynek a szenvedélye mindenesetre kirágja ezeket a szövegeket, és azt gondolom, hogy akkor tesz jót nekik, amikor zárójelek közé tudja szorítani magát. Például amikor egy novellában nem járja át az egész narrációt, csak egyszer kap hangot: „nem nagyon megy nekem ez a Szõcs Imrézés” - mondja a szerzõ egy zárójelen belül, és aztán hõsét nem is nevezi többet Szõcs Imrének, hanem „a másik férfinak” vagy „a másiknak” nevezi. Amikor szordínóval mûködik az írás aktusára vonatkozó reflexió, akkor jobban elszabadulnak a szövegek. Nekem például Az alibi címû írás volt kedves nagyon a könyvben, mert abban megjelenik valami gyengéd pátosz. Egy soha be nem teljesülõ, és beteljesületlensége ellenére is nosztalgiával nézett szerelemnek a leírása. Ott el is halkul, szinte egyáltalán nincsen narráció, ott a történet kezd lebegni, és ez a furcsa megszólító szerkezet, amit Lányi na gyon sok írásban használ, ebben a szövegben különösen alkalmas forma.

B. Z. A.: Most azt mondod, hogy dolgozik Lányiban valamiféle szégyen, az írás szégyene. De azt hiszem, hogy van benne egy pici frusztráltság is. Az olvasó címû novella úgy kezdõdik, hogy „Engem nem felejtettek el, hiszen sohasem ismertek, így jellemezte magát Késmárki, egy irodalmi folyóirat munkatársa” stb., nem folytatom. Ez mintha ars poetica lenne. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy van valami sértettség az egész kötetben. Lehet, hogy ezt rosszul látom. Az általatok említett belterjességre is jellemzõ a sértett értelmiségi világérzékelés.

R. S.: Nem, sértettséget nem látok, amit te most le akarsz írni, azt én bizonyos merevséggel, bizonyos nyársatnyeltséggel érzékeltetném. Néha, a novellák rosz szabb pillanataiban ez érezhetõ. Itt van A feleségünk története , ebben a narrációs játékban a legáttetszõbben. Hamar megérti az ember, hogy mire jár a rugó. Arra, hogy a kártyákat különbözõképpen ki lehet osztani. Lányi földob egy szituációt, összehoz három embert egy sajátos és a hetvenes évek szamizdatkultúrájára meg váláskultúrájára meg költözködéskultúrájára jellemzõ helyzetbe, és attól függõen, hogy ki van épp akkor a lakásban, amikor a nõ megérkezik, változhatnak játékosan a sorsok, amelyek homlokegyenest ellenkezõ irányokba vezetnek. Te hát kinek az elbeszéléstechnikájára emlékeztetne ez? Talán most hirtelen - Lá nyi András eredetileg filmrendezõ - Buñuel jutna eszembe, aki ugye követi a mellékszereplõket, és a mellékszereplõkbõl csinál hirtelen központi sorsokat, és akkor ott is támad egy mellékszereplõ, és akkor megint egy másik.

N. G.: Az világos, hogy ez a könyv nagyon erõsen foglalkozik a mai próza problémáival, a „hogyan lehetséges egyáltalán” kérdéskörével. Nekem szimpatikus, hogy nem próbál nagyvonalúan eltekinteni ezektõl a problémáktól, nem próbál úgy tenni, mintha nem léteznének. Keresi a lehetséges beszédmódokat, de nem úgy, hogy visszahátrál a klasszikus narrátori pozícióba. Buñuelt említetted, ne kem meg Mario Vargas Llosa jutott eszembe. A Júlia néni és a tollnok címû könyvében nyitva hagyja a történeteket, és további alakulásukra vonatkozó kér déseket tesz föl a szövegek végén.

R. S.: És természetesen ott a nagy példa, a Ha egy téli éjszakán az utazó , Italo Calvino regénye.

B. Z. A.: De mi ez a merevség, amirõl az elõbb beszéltél?

R. S.: A merevség az, amikor túlzottan látszik a szerkezet, ezek a - nem tudok ettõl a szótól szabadulni - feldobott szituációk. Amikor az olvasó túl világosan látja az írói szándékot. Ilyenkor válik az ész - és ez a negatív esélye ennek a fajta novellisztikának - doktrínerré. A kedvezõ irányban viszont szenvedélyessé, kísértetiessé, borzongatóvá.

A. G.: Most az a kérdés, hogy miután egyszer fölismertük a mozgatórugóknak a megmutatását mint szerzõi szándékot vagy intenciót, akkor jogunk van-e ezt a szerzõ szemére vetni? Valamennyire magam is úgy érzem, hogy igen. Szóval egyetértek veletek abban, hogy ez nem tartozik az erõsségei közé; legalábbis számomra ez a novellák átélhetõ ségének mértékét, lehetõségét csökkenti. Szemmel láthatóan ez egy kicsit mûfaji kérdés, vagyis a szcenáriószerûséghez vagy szinopszisszerûséghez tartozik. Ezeket az írásokat fel foghatjuk jó filmskicceknek is, és akkor már érthetõ, hogy miért maradnak nyitva a lehetõségek, hogy miért végzõdhet egy történet így is, meg úgy is. Persze van ennek egy filozófiai vetülete is: az idõvel való játék, erre megint szeretnék visz szatérni, mert ha egy élményréteget keresek ezekben a szö vegekben, amely nagyon erõsen jelen van, azt én az idõ múlásával kapcsolatos döbbenettel tudnám jellemezni. Akkor tudunk tehát bekapcsolódni a játékba, amikor ez a döbbenet kisugárzik az emberi kapcsolatok jellegére is. Minden emberi viszony mulandó, már elõre lehet látni, mi lesz a sorsa. Akárha az egész emberi élet ilyen nyíltan megmutatott mozgatórugók szerint mozogna a szerzõi vízióban. Talán úgy fo galmazhatnánk, hogy ez az írói vízió a meghatározó majdnem mindegyik írásban. Még egy mondatot mondanék arról, ami itt fölmerült, vagyis az értelmiség és az írás viszonyáról. Általában az értelmiségi lét eléggé szégyenletesnek tûnik fel elõttem ezekben a szövegekben, olyan pondrószerû, nyo morult, kicsinyes. Nincs összevetési lehetõség ezen a szövegvilágon belül más életsratégiákkal, gyakorlatilag csupa értelmiségi szerepel, de még célzásosan sem érzékelhetjük, hogy nem ez az élet maga. Az értelmiségi valahogyan mindent elõre tud, s éppen ez mérgezi meg a jövõt és a múltat egyaránt. Hiszen ez valójában nem tudás, inkább tudá lé kosság. Mintha azt sugallná az író: hazudnék, hogyha nem ezt írnám, ha nem így írnék: úgyis tudom, hogy mi lesz ebbõl, mi lesz mindennek a vége. Ilyesfajta érzéseim voltak.

N. G.: Azért az iróniáját megbocsátóbbnak érzem. Nem tudom, hogy ez csak az én tapasztalatom-e. Elég sok szöve get olvastam kifejezetten mosolyogva. Nem nevetve, hanem derûs mosollyal. Például eléggé szerettem az író-olvasó találkozót, ha emlékeztek erre a részletre. Tehát van ez a szín is, amirõl, azt hiszem, még nem beszéltünk, hogy azért ezt a könyvet átjárja egyfajta irónia is, jóféle, legalábbis nekem tetszõ irónia.

R. S.: Hogyne, hát Lányi mint filmrendezõ errõl volt ismert, hogy nagyon ironikus rendezõ volt. Ugye arról beszéltünk, hogy vegyes ez a kötet minõség tekintetében, de most, ahogy Gergely említette az írások filmszcenárió-jellegét - és ez nagyon meggyõzõ bizonyos novellákra -, akkor az jutott eszembe, hogy ilyen mûfaji tekintetben is vegyes kötet ez. Nincsen semmi információnk a könyv alapján, hogy mikoriak ezek a novellák, és el tudom képzelni, hogy van közöttük olyan, amely eredetileg filmnek készült. Például Az olvasó címû novella. Vannak azonban olyanok, amelyeknél ez lehetetlen. A mindent betöltõ szerelem evidens módon nem szcenárió jellegû, hiszen az szójátékra vagy valami hasonló dologra alapul. És amit én nagyon jónak tartok, Az alattuk lakó , az olyan pszichológiai játék, amelynek nemigen lehetne filmi megfelelõje. A feleségünk története megint elképzelhetõ volna egy Buñuel-típusú filmben. Tehát ebbõl a szempontból is fel lehet vetni, hogy ez egy ötven év körüli, sokféle tehetséggel megáldott férfinak a vegyes gyûjteménye, s darabjai keletkezési idejérõl nem rendelkezünk információkkal.

Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása.

Liget könyvek, 1997, 142 oldal; 580 Ft

IRODALMI KVARTETT

Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása címû könyvérõl

beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András,

Németh Gábor, Radnóti Sándor

Németh Gábor: Lányi András elsõsorban közíróként ismert: õ a Duna Charta egyik alapítója. Több filmje készült a hetvenes években, és prózakötete is jelent már meg. Az Egy fellebbezés elutasítása tizenhárom novellát tartalmaz, amelyek közül néhányat egy Késmárki nevû szereplõ fûz össze ciklussá.

Angyalosi Gergely: Nekem a következõ benyomásaim voltak a kötetrõl. Egyrészt nagyon egyenetlennek találtam. Bizonyos szövegek olyan hatást tettek rám, mintha egyfajta publicisz tikának a meghosszabbításai lettek volna a szépirodalom síkján. Amint te is mondtad, Lányinak igen erõs publicisztikusi vénája van. Bizonyos motívumokat föl is lehetett ismerni azok kö zül, amelyekkel már Lányi filmjeiben ta lálkoztunk. Emlék képek merültek fel bennem Lányi-filmekbõl, minthogyha bi zonyos részek, jelenetek, szituációk már megjelentek volna a filmekben. Most nem igazán lényeges, hogy mindezt csupán képzeltem-e, vagy pedig valóban így volt. Ezt az egész szövegsíkot úgy tudnám összefoglalni, hogy „jelenetek az értelmiség mindennapi életébõl”, mondjuk egy középkorú magyar értelmiségi mindennapi életébõl. Meg vallom õszintén, hogy ez a sík kevésbé volt érdekes a számomra. Ahol, hogy úgy mondjam, hozzá tudtam édesedni egy kicsit ezekhez a szövegekhez, amint azt egy régi professzorom szokta volt mondani, az az a szint, ahol Lányi bizonyos játékokat folytat az idõvel. Ide sorolnám például a címadó novellát: A fellebbezés elutasításá t, amelyet én úgy olvastam, mint a híres klasszikus Karinthy-szövegnek az ellenpéldáját, a Találkozás egy fiatalemberrel ellendarabját. Karinthy, mint tudjuk, azt írta meg, hogyan találkozik valaki saját fiatalkori énjével; Lányi azt írja meg modernebb írói eszközökkel, hogy miképpen éli meg valaki (mintegy tudathasadásosan) azt, hogy az öregedõ énje mintegy kilakja õt a saját bõrébõl, a saját családjából, a saját életébõl, s végül számára csak a tá vozás gesztusa marad. Ez különben állandó motívum is, leg alábbis szerintem, ebben a kötetben, ez a tudathasadásos sze mély-megkettõzõdés-probléma. Nem tu dom, ti hogy látjátok ezt?

Radnóti Sándor: Bizonyos, hogy az elsõ, amit Lányi Andrásról e kötet alapján is el lehet mondani, hogy okos ember, okos író. Az okosság különbözõ kultúrákban nem szo kott vád lenni az írói tehetséggel vagy az írói képességgel szemben, a magyar kultúrának egy jelentõs szeletében viszont igen. Érdemes meggondolni, hogy mit lehet erre mondani. Bizonyos, hogy van Lányi írásaiban valami mûvi, valami kí vülrõl oktrojált, valami rugó, amire jár a dolog, amit elég mezítelenül látunk. A kérdés az, hogy az elmemûködés, amely emögött van, át tud-e hevülni, vagy át tud-e változni erõs szenvedéllyé. Az a kérdés, hogy maga az ész, ami itt mûködik, az megjelenik-e erkölcsi szenvedélyként elõttünk, amikor olvassuk ezeket az írásokat. Ha ezt a kérdést most felteszem magamnak, akkor a válaszom az, hogy van olyan novella, amelyben megjelenik, és van olyan, amelyikben nem, vagy legalábbis számomra nem jelenik meg. Hogy elõször az utóbbira mondjak példát, a Mindent betöltõ szerelem címû szöveget olyannak tartom, amelyben bizonyosan nem jelenik meg az a szenvedély, ami esztétikaivá tudja tenni a szöveget. Itt lényegében egy játékról, egy ötletrõl van szó, hogy kép zeljük a mindent betöltõ szerelmet vagy házinövénynek, vagy háziállatnak (ez is egyébként bizonytalan, szándékosan bi zonytalan, de zavaró), amelyet nevelni kell így vagy úgy, és dobjuk ezt a szöveget a papírra, és lássuk, hogy mi lesz belõle. Ezt a típust - mert ez típus ebben a tizenhárom írásban - tartom a kevésbé szerencsésnek, vagy szerintem egészen egy szerûen rossznak. Amit viszont jónak tartok, az olyan, mint Az alattuk lakó vagy Az olvasó . Az alattuk lakó ban például, az a bizonytalanság, hogy a nõ, aki a monológot mondja, és aki vádolja az alatta lakó nõt, akivel szemmel láthatóan tükörfordításban hasonló az életük, tulajdonképpen magát vádolja-e, magáról beszél-e, vagy arról az alattuk lakó nõrõl? Ennek az áttûnése és átjátszása, ami szintén kitalált és elõre kitalált, és elõre végiggondolt, szenvedéllyé tud átalakulni, és ezt értékesnek és finomnak tartom. És még valaminek: kísértetiesnek. Ugyanis amikor jók ezek a novellák, akkor van bennük valami kísérteties elem.

Bán Zoltán András: Én is azt gondolom, hogy nagyon sok az ötlet és a trükk ezekben a novellákban, Lányi mindenekelõtt ötletgyáros. A mindent betöltõ szerelem címû novella is egy ötletre épül, és hát kétségtelenül egy rossz ötletre. Míg az Egy házasság fekete doboza a jobb ötletek közé sorolható. De - hogy úgy mondjam - nagyon sok ezekben a novellákban az észjárás, valahogy nagyon nyersen látszik a munkálkodó, a szövegen dolgozó ész. A szerzõ észjárásából olykor semmi sincs elleplezve. Lányi bizonyára nagyon sok könyvet olvasott a mostanában agyonidézett irodalomelméleti iskolák szerzõitõl, és persze nagyon tudja, hogy a narráció ma a prózában az egyik legfontosabb kérdés. És nagyon nyersen elénk is tárja ezt a problémát. Ez, azt hiszem, helyenként nagyon ide gesítõ. Amikor azokról a dolgokról van szó, hogy hogyan lehet valamit elmondani, vagy hogyan nem lehet elmondani, és így tovább. Ilyen esetekben a túlzott narrációs pallérozottság bántóan hat. Lányi megmutatja az olvasónak, hogy trükközik, de ezt túlságosan is trükkösen mutatja meg. A sok jó (és néha kevésbé jó) és trükkös ötlet ellenére egészében én súlytalannak éreztem a kötetet.

N. G.: Hát, azért valószínûleg fordítva van ez. Nyilván azért molyozgat el annyira az irodalomelmélet a narrációs problémákon, mert vannak, nem? És nem azért találja problematikusnak Lányi a narrációt, mert olvasta valahol, hogy annak kellene találnia. Gergely beszélt a filmrõl, a Valaki figyel címû Lányi-filmre emlékeztet a kötet jó néhány írása, az életanyag, amibõl a szerzõ dolgozik. A könyv elég nyersen felidézi a hetvenes-nyolcvanas éveket, és azt gondolom, hogy ennek önmagában nagyon lehet örülni. Mindig azon folyik a siránkozás, hogy nem jelennek meg ezek az évek a magyar irodalomban, hanem megpróbáljuk elkerülni a közelmúltról való, esztétikai ambíciójú beszédet. Lányi novelláiban sok beszéd folyik errõl az idõrõl. Ha már a túlzott narrációs pallérozottságot említetted, én inkább azt érzékeltem az elsõ két szövegben, minthogyha Lányi az írást, az irodalmi tevékenységet kicsit nevetséges, kicsit szégyellnivaló, mentegetnivaló dolognak tartaná. Éppen az esze miatt. Tehát minthogyha az ész, ami benne mûködik, az a kíméletlen és világos ész, több szempontból is gyanúsnak tekintené, hogy gazdája a kilencvenes években egyáltalán leül novellát írni. Az a narrációs turbulencia, ami átcsap az elsõ szöveg határán és gyakorlatilag a másodikat is mûködteti, minthogyha az elõbb említett kínos érzésnek, szégyennek volna a megjelenése a könyvben. Nem egészen tudom, Sándor mit ért erkölcsi szenvedélyen ebben az esetben, a derûs kételynek a szenvedélye mindenesetre kirágja ezeket a szövegeket, és azt gondolom, hogy akkor tesz jót nekik, amikor zárójelek közé tudja szorítani magát. Például amikor egy novellában nem járja át az egész narrációt, csak egyszer kap hangot: „nem nagyon megy nekem ez a Szõcs Imrézés” - mondja a szerzõ egy zárójelen belül, és aztán hõsét nem is nevezi többet Szõcs Imrének, hanem „a másik férfinak” vagy „a másiknak” nevezi. Amikor szordínóval mûködik az írás aktusára vonatkozó reflexió, akkor jobban elszabadulnak a szövegek. Nekem például Az alibi címû írás volt kedves nagyon a könyvben, mert abban megjelenik valami gyengéd pátosz. Egy soha be nem teljesülõ, és beteljesületlensége ellenére is nosztalgiával nézett szerelemnek a leírása. Ott el is halkul, szinte egyáltalán nincsen narráció, ott a történet kezd lebegni, és ez a furcsa megszólító szerkezet, amit Lányi na gyon sok írásban használ, ebben a szövegben különösen alkalmas forma.

B. Z. A.: Most azt mondod, hogy dolgozik Lányiban valamiféle szégyen, az írás szégyene. De azt hiszem, hogy van benne egy pici frusztráltság is. Az olvasó címû novella úgy kezdõdik, hogy „Engem nem felejtettek el, hiszen sohasem ismertek, így jellemezte magát Késmárki, egy irodalmi folyóirat munkatársa” stb., nem folytatom. Ez mintha ars poetica lenne. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy van valami sértettség az egész kötetben. Lehet, hogy ezt rosszul látom. Az általatok említett belterjességre is jellemzõ a sértett értelmiségi világérzékelés.

R. S.: Nem, sértettséget nem látok, amit te most le akarsz írni, azt én bizonyos merevséggel, bizonyos nyársatnyeltséggel érzékeltetném. Néha, a novellák rosz szabb pillanataiban ez érezhetõ. Itt van A feleségünk története , ebben a narrációs játékban a legáttetszõbben. Hamar megérti az ember, hogy mire jár a rugó. Arra, hogy a kártyákat különbözõképpen ki lehet osztani. Lányi földob egy szituációt, összehoz három embert egy sajátos és a hetvenes évek szamizdatkultúrájára meg váláskultúrájára meg költözködéskultúrájára jellemzõ helyzetbe, és attól függõen, hogy ki van épp akkor a lakásban, amikor a nõ megérkezik, változhatnak játékosan a sorsok, amelyek homlokegyenest ellenkezõ irányokba vezetnek. Te hát kinek az elbeszéléstechnikájára emlékeztetne ez? Talán most hirtelen - Lá nyi András eredetileg filmrendezõ - Buñuel jutna eszembe, aki ugye követi a mellékszereplõket, és a mellékszereplõkbõl csinál hirtelen központi sorsokat, és akkor ott is támad egy mellékszereplõ, és akkor megint egy másik.

N. G.: Az világos, hogy ez a könyv nagyon erõsen foglalkozik a mai próza problémáival, a „hogyan lehetséges egyáltalán” kérdéskörével. Nekem szimpatikus, hogy nem próbál nagyvonalúan eltekinteni ezektõl a problémáktól, nem próbál úgy tenni, mintha nem léteznének. Keresi a lehetséges beszédmódokat, de nem úgy, hogy visszahátrál a klasszikus narrátori pozícióba. Buñuelt említetted, ne kem meg Mario Vargas Llosa jutott eszembe. A Júlia néni és a tollnok címû könyvében nyitva hagyja a történeteket, és további alakulásukra vonatkozó kér déseket tesz föl a szövegek végén.

R. S.: És természetesen ott a nagy példa, a Ha egy téli éjszakán az utazó , Italo Calvino regénye.

B. Z. A.: De mi ez a merevség, amirõl az elõbb beszéltél?

R. S.: A merevség az, amikor túlzottan látszik a szerkezet, ezek a - nem tudok ettõl a szótól szabadulni - feldobott szituációk. Amikor az olvasó túl világosan látja az írói szándékot. Ilyenkor válik az ész - és ez a negatív esélye ennek a fajta novellisztikának - doktrínerré. A kedvezõ irányban viszont szenvedélyessé, kísértetiessé, borzongatóvá.

A. G.: Most az a kérdés, hogy miután egyszer fölismertük a mozgatórugóknak a megmutatását mint szerzõi szándékot vagy intenciót, akkor jogunk van-e ezt a szerzõ szemére vetni? Valamennyire magam is úgy érzem, hogy igen. Szóval egyetértek veletek abban, hogy ez nem tartozik az erõsségei közé; legalábbis számomra ez a novellák átélhetõ ségének mértékét, lehetõségét csökkenti. Szemmel láthatóan ez egy kicsit mûfaji kérdés, vagyis a szcenáriószerûséghez vagy szinopszisszerûséghez tartozik. Ezeket az írásokat fel foghatjuk jó filmskicceknek is, és akkor már érthetõ, hogy miért maradnak nyitva a lehetõségek, hogy miért végzõdhet egy történet így is, meg úgy is. Persze van ennek egy filozófiai vetülete is: az idõvel való játék, erre megint szeretnék visz szatérni, mert ha egy élményréteget keresek ezekben a szö vegekben, amely nagyon erõsen jelen van, azt én az idõ múlásával kapcsolatos döbbenettel tudnám jellemezni. Akkor tudunk tehát bekapcsolódni a játékba, amikor ez a döbbenet kisugárzik az emberi kapcsolatok jellegére is. Minden emberi viszony mulandó, már elõre lehet látni, mi lesz a sorsa. Akárha az egész emberi élet ilyen nyíltan megmutatott mozgatórugók szerint mozogna a szerzõi vízióban. Talán úgy fo galmazhatnánk, hogy ez az írói vízió a meghatározó majdnem mindegyik írásban. Még egy mondatot mondanék arról, ami itt fölmerült, vagyis az értelmiség és az írás viszonyáról. Általában az értelmiségi lét eléggé szégyenletesnek tûnik fel elõttem ezekben a szövegekben, olyan pondrószerû, nyo morult, kicsinyes. Nincs összevetési lehetõség ezen a szövegvilágon belül más életsratégiákkal, gyakorlatilag csupa értelmiségi szerepel, de még célzásosan sem érzékelhetjük, hogy nem ez az élet maga. Az értelmiségi valahogyan mindent elõre tud, s éppen ez mérgezi meg a jövõt és a múltat egyaránt. Hiszen ez valójában nem tudás, inkább tudá lé kosság. Mintha azt sugallná az író: hazudnék, hogyha nem ezt írnám, ha nem így írnék: úgyis tudom, hogy mi lesz ebbõl, mi lesz mindennek a vége. Ilyesfajta érzéseim voltak.

N. G.: Azért az iróniáját megbocsátóbbnak érzem. Nem tudom, hogy ez csak az én tapasztalatom-e. Elég sok szöve get olvastam kifejezetten mosolyogva. Nem nevetve, hanem derûs mosollyal. Például eléggé szerettem az író-olvasó találkozót, ha emlékeztek erre a részletre. Tehát van ez a szín is, amirõl, azt hiszem, még nem beszéltünk, hogy azért ezt a könyvet átjárja egyfajta irónia is, jóféle, legalábbis nekem tetszõ irónia.

R. S.: Hogyne, hát Lányi mint filmrendezõ errõl volt ismert, hogy nagyon ironikus rendezõ volt. Ugye arról beszéltünk, hogy vegyes ez a kötet minõség tekintetében, de most, ahogy Gergely említette az írások filmszcenárió-jellegét - és ez nagyon meggyõzõ bizonyos novellákra -, akkor az jutott eszembe, hogy ilyen mûfaji tekintetben is vegyes kötet ez. Nincsen semmi információnk a könyv alapján, hogy mikoriak ezek a novellák, és el tudom képzelni, hogy van közöttük olyan, amely eredetileg filmnek készült. Például Az olvasó címû novella. Vannak azonban olyanok, amelyeknél ez lehetetlen. A mindent betöltõ szerelem evidens módon nem szcenárió jellegû, hiszen az szójátékra vagy valami hasonló dologra alapul. És amit én nagyon jónak tartok, Az alattuk lakó , az olyan pszichológiai játék, amelynek nemigen lehetne filmi megfelelõje. A feleségünk története megint elképzelhetõ volna egy Buñuel-típusú filmben. Tehát ebbõl a szempontból is fel lehet vetni, hogy ez egy ötven év körüli, sokféle tehetséggel megáldott férfinak a vegyes gyûjteménye, s darabjai keletkezési idejérõl nem rendelkezünk információkkal.

Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása.

Liget könyvek, 1997, 142 oldal; 580 Ft

IRODALMI KVARTETT

Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása címû könyvérõl

beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András,

Németh Gábor, Radnóti Sándor

Németh Gábor: Lányi András elsõsorban közíróként ismert: õ a Duna Charta egyik alapítója. Több filmje készült a hetvenes években, és prózakötete is jelent már meg. Az Egy fellebbezés elutasítása tizenhárom novellát tartalmaz, amelyek közül néhányat egy Késmárki nevû szereplõ fûz össze ciklussá.

Angyalosi Gergely: Nekem a következõ benyomásaim voltak a kötetrõl. Egyrészt nagyon egyenetlennek találtam. Bizonyos szövegek olyan hatást tettek rám, mintha egyfajta publicisz tikának a meghosszabbításai lettek volna a szépirodalom síkján. Amint te is mondtad, Lányinak igen erõs publicisztikusi vénája van. Bizonyos motívumokat föl is lehetett ismerni azok kö zül, amelyekkel már Lányi filmjeiben ta lálkoztunk. Emlék képek merültek fel bennem Lányi-filmekbõl, minthogyha bi zonyos részek, jelenetek, szituációk már megjelentek volna a filmekben. Most nem igazán lényeges, hogy mindezt csupán képzeltem-e, vagy pedig valóban így volt. Ezt az egész szövegsíkot úgy tudnám összefoglalni, hogy „jelenetek az értelmiség mindennapi életébõl”, mondjuk egy középkorú magyar értelmiségi mindennapi életébõl. Meg vallom õszintén, hogy ez a sík kevésbé volt érdekes a számomra. Ahol, hogy úgy mondjam, hozzá tudtam édesedni egy kicsit ezekhez a szövegekhez, amint azt egy régi professzorom szokta volt mondani, az az a szint, ahol Lányi bizonyos játékokat folytat az idõvel. Ide sorolnám például a címadó novellát: A fellebbezés elutasításá t, amelyet én úgy olvastam, mint a híres klasszikus Karinthy-szövegnek az ellenpéldáját, a Találkozás egy fiatalemberrel ellendarabját. Karinthy, mint tudjuk, azt írta meg, hogyan találkozik valaki saját fiatalkori énjével; Lányi azt írja meg modernebb írói eszközökkel, hogy miképpen éli meg valaki (mintegy tudathasadásosan) azt, hogy az öregedõ énje mintegy kilakja õt a saját bõrébõl, a saját családjából, a saját életébõl, s végül számára csak a tá vozás gesztusa marad. Ez különben állandó motívum is, leg alábbis szerintem, ebben a kötetben, ez a tudathasadásos sze mély-megkettõzõdés-probléma. Nem tu dom, ti hogy látjátok ezt?

Radnóti Sándor: Bizonyos, hogy az elsõ, amit Lányi Andrásról e kötet alapján is el lehet mondani, hogy okos ember, okos író. Az okosság különbözõ kultúrákban nem szo kott vád lenni az írói tehetséggel vagy az írói képességgel szemben, a magyar kultúrának egy jelentõs szeletében viszont igen. Érdemes meggondolni, hogy mit lehet erre mondani. Bizonyos, hogy van Lányi írásaiban valami mûvi, valami kí vülrõl oktrojált, valami rugó, amire jár a dolog, amit elég mezítelenül látunk. A kérdés az, hogy az elmemûködés, amely emögött van, át tud-e hevülni, vagy át tud-e változni erõs szenvedéllyé. Az a kérdés, hogy maga az ész, ami itt mûködik, az megjelenik-e erkölcsi szenvedélyként elõttünk, amikor olvassuk ezeket az írásokat. Ha ezt a kérdést most felteszem magamnak, akkor a válaszom az, hogy van olyan novella, amelyben megjelenik, és van olyan, amelyikben nem, vagy legalábbis számomra nem jelenik meg. Hogy elõször az utóbbira mondjak példát, a Mindent betöltõ szerelem címû szöveget olyannak tartom, amelyben bizonyosan nem jelenik meg az a szenvedély, ami esztétikaivá tudja tenni a szöveget. Itt lényegében egy játékról, egy ötletrõl van szó, hogy kép zeljük a mindent betöltõ szerelmet vagy házinövénynek, vagy háziállatnak (ez is egyébként bizonytalan, szándékosan bi zonytalan, de zavaró), amelyet nevelni kell így vagy úgy, és dobjuk ezt a szöveget a papírra, és lássuk, hogy mi lesz belõle. Ezt a típust - mert ez típus ebben a tizenhárom írásban - tartom a kevésbé szerencsésnek, vagy szerintem egészen egy szerûen rossznak. Amit viszont jónak tartok, az olyan, mint Az alattuk lakó vagy Az olvasó . Az alattuk lakó ban például, az a bizonytalanság, hogy a nõ, aki a monológot mondja, és aki vádolja az alatta lakó nõt, akivel szemmel láthatóan tükörfordításban hasonló az életük, tulajdonképpen magát vádolja-e, magáról beszél-e, vagy arról az alattuk lakó nõrõl? Ennek az áttûnése és átjátszása, ami szintén kitalált és elõre kitalált, és elõre végiggondolt, szenvedéllyé tud átalakulni, és ezt értékesnek és finomnak tartom. És még valaminek: kísértetiesnek. Ugyanis amikor jók ezek a novellák, akkor van bennük valami kísérteties elem.

Bán Zoltán András: Én is azt gondolom, hogy nagyon sok az ötlet és a trükk ezekben a novellákban, Lányi mindenekelõtt ötletgyáros. A mindent betöltõ szerelem címû novella is egy ötletre épül, és hát kétségtelenül egy rossz ötletre. Míg az Egy házasság fekete doboza a jobb ötletek közé sorolható. De - hogy úgy mondjam - nagyon sok ezekben a novellákban az észjárás, valahogy nagyon nyersen látszik a munkálkodó, a szövegen dolgozó ész. A szerzõ észjárásából olykor semmi sincs elleplezve. Lányi bizonyára nagyon sok könyvet olvasott a mostanában agyonidézett irodalomelméleti iskolák szerzõitõl, és persze nagyon tudja, hogy a narráció ma a prózában az egyik legfontosabb kérdés. És nagyon nyersen elénk is tárja ezt a problémát. Ez, azt hiszem, helyenként nagyon ide gesítõ. Amikor azokról a dolgokról van szó, hogy hogyan lehet valamit elmondani, vagy hogyan nem lehet elmondani, és így tovább. Ilyen esetekben a túlzott narrációs pallérozottság bántóan hat. Lányi megmutatja az olvasónak, hogy trükközik, de ezt túlságosan is trükkösen mutatja meg. A sok jó (és néha kevésbé jó) és trükkös ötlet ellenére egészében én súlytalannak éreztem a kötetet.

N. G.: Hát, azért valószínûleg fordítva van ez. Nyilván azért molyozgat el annyira az irodalomelmélet a narrációs problémákon, mert vannak, nem? És nem azért találja problematikusnak Lányi a narrációt, mert olvasta valahol, hogy annak kellene találnia. Gergely beszélt a filmrõl, a Valaki figyel címû Lányi-filmre emlékeztet a kötet jó néhány írása, az életanyag, amibõl a szerzõ dolgozik. A könyv elég nyersen felidézi a hetvenes-nyolcvanas éveket, és azt gondolom, hogy ennek önmagában nagyon lehet örülni. Mindig azon folyik a siránkozás, hogy nem jelennek meg ezek az évek a magyar irodalomban, hanem megpróbáljuk elkerülni a közelmúltról való, esztétikai ambíciójú beszédet. Lányi novelláiban sok beszéd folyik errõl az idõrõl. Ha már a túlzott narrációs pallérozottságot említetted, én inkább azt érzékeltem az elsõ két szövegben, minthogyha Lányi az írást, az irodalmi tevékenységet kicsit nevetséges, kicsit szégyellnivaló, mentegetnivaló dolognak tartaná. Éppen az esze miatt. Tehát minthogyha az ész, ami benne mûködik, az a kíméletlen és világos ész, több szempontból is gyanúsnak tekintené, hogy gazdája a kilencvenes években egyáltalán leül novellát írni. Az a narrációs turbulencia, ami átcsap az elsõ szöveg határán és gyakorlatilag a másodikat is mûködteti, minthogyha az elõbb említett kínos érzésnek, szégyennek volna a megjelenése a könyvben. Nem egészen tudom, Sándor mit ért erkölcsi szenvedélyen ebben az esetben, a derûs kételynek a szenvedélye mindenesetre kirágja ezeket a szövegeket, és azt gondolom, hogy akkor tesz jót nekik, amikor zárójelek közé tudja szorítani magát. Például amikor egy novellában nem járja át az egész narrációt, csak egyszer kap hangot: „nem nagyon megy nekem ez a Szõcs Imrézés” - mondja a szerzõ egy zárójelen belül, és aztán hõsét nem is nevezi többet Szõcs Imrének, hanem „a másik férfinak” vagy „a másiknak” nevezi. Amikor szordínóval mûködik az írás aktusára vonatkozó reflexió, akkor jobban elszabadulnak a szövegek. Nekem például Az alibi címû írás volt kedves nagyon a könyvben, mert abban megjelenik valami gyengéd pátosz. Egy soha be nem teljesülõ, és beteljesületlensége ellenére is nosztalgiával nézett szerelemnek a leírása. Ott el is halkul, szinte egyáltalán nincsen narráció, ott a történet kezd lebegni, és ez a furcsa megszólító szerkezet, amit Lányi na gyon sok írásban használ, ebben a szövegben különösen alkalmas forma.

B. Z. A.: Most azt mondod, hogy dolgozik Lányiban valamiféle szégyen, az írás szégyene. De azt hiszem, hogy van benne egy pici frusztráltság is. Az olvasó címû novella úgy kezdõdik, hogy „Engem nem felejtettek el, hiszen sohasem ismertek, így jellemezte magát Késmárki, egy irodalmi folyóirat munkatársa” stb., nem folytatom. Ez mintha ars poetica lenne. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy van valami sértettség az egész kötetben. Lehet, hogy ezt rosszul látom. Az általatok említett belterjességre is jellemzõ a sértett értelmiségi világérzékelés.

R. S.: Nem, sértettséget nem látok, amit te most le akarsz írni, azt én bizonyos merevséggel, bizonyos nyársatnyeltséggel érzékeltetném. Néha, a novellák rosz szabb pillanataiban ez érezhetõ. Itt van A feleségünk története , ebben a narrációs játékban a legáttetszõbben. Hamar megérti az ember, hogy mire jár a rugó. Arra, hogy a kártyákat különbözõképpen ki lehet osztani. Lányi földob egy szituációt, összehoz három embert egy sajátos és a hetvenes évek szamizdatkultúrájára meg váláskultúrájára meg költözködéskultúrájára jellemzõ helyzetbe, és attól függõen, hogy ki van épp akkor a lakásban, amikor a nõ megérkezik, változhatnak játékosan a sorsok, amelyek homlokegyenest ellenkezõ irányokba vezetnek. Te hát kinek az elbeszéléstechnikájára emlékeztetne ez? Talán most hirtelen - Lá nyi András eredetileg filmrendezõ - Buñuel jutna eszembe, aki ugye követi a mellékszereplõket, és a mellékszereplõkbõl csinál hirtelen központi sorsokat, és akkor ott is támad egy mellékszereplõ, és akkor megint egy másik.

N. G.: Az világos, hogy ez a könyv nagyon erõsen foglalkozik a mai próza problémáival, a „hogyan lehetséges egyáltalán” kérdéskörével. Nekem szimpatikus, hogy nem próbál nagyvonalúan eltekinteni ezektõl a problémáktól, nem próbál úgy tenni, mintha nem léteznének. Keresi a lehetséges beszédmódokat, de nem úgy, hogy visszahátrál a klasszikus narrátori pozícióba. Buñuelt említetted, ne kem meg Mario Vargas Llosa jutott eszembe. A Júlia néni és a tollnok címû könyvében nyitva hagyja a történeteket, és további alakulásukra vonatkozó kér déseket tesz föl a szövegek végén.

R. S.: És természetesen ott a nagy példa, a Ha egy téli éjszakán az utazó , Italo Calvino regénye.

B. Z. A.: De mi ez a merevség, amirõl az elõbb beszéltél?

R. S.: A merevség az, amikor túlzottan látszik a szerkezet, ezek a - nem tudok ettõl a szótól szabadulni - feldobott szituációk. Amikor az olvasó túl világosan látja az írói szándékot. Ilyenkor válik az ész - és ez a negatív esélye ennek a fajta novellisztikának - doktrínerré. A kedvezõ irányban viszont szenvedélyessé, kísértetiessé, borzongatóvá.

A. G.: Most az a kérdés, hogy miután egyszer fölismertük a mozgatórugóknak a megmutatását mint szerzõi szándékot vagy intenciót, akkor jogunk van-e ezt a szerzõ szemére vetni? Valamennyire magam is úgy érzem, hogy igen. Szóval egyetértek veletek abban, hogy ez nem tartozik az erõsségei közé; legalábbis számomra ez a novellák átélhetõ ségének mértékét, lehetõségét csökkenti. Szemmel láthatóan ez egy kicsit mûfaji kérdés, vagyis a szcenáriószerûséghez vagy szinopszisszerûséghez tartozik. Ezeket az írásokat fel foghatjuk jó filmskicceknek is, és akkor már érthetõ, hogy miért maradnak nyitva a lehetõségek, hogy miért végzõdhet egy történet így is, meg úgy is. Persze van ennek egy filozófiai vetülete is: az idõvel való játék, erre megint szeretnék visz szatérni, mert ha egy élményréteget keresek ezekben a szö vegekben, amely nagyon erõsen jelen van, azt én az idõ múlásával kapcsolatos döbbenettel tudnám jellemezni. Akkor tudunk tehát bekapcsolódni a játékba, amikor ez a döbbenet kisugárzik az emberi kapcsolatok jellegére is. Minden emberi viszony mulandó, már elõre lehet látni, mi lesz a sorsa. Akárha az egész emberi élet ilyen nyíltan megmutatott mozgatórugók szerint mozogna a szerzõi vízióban. Talán úgy fo galmazhatnánk, hogy ez az írói vízió a meghatározó majdnem mindegyik írásban. Még egy mondatot mondanék arról, ami itt fölmerült, vagyis az értelmiség és az írás viszonyáról. Általában az értelmiségi lét eléggé szégyenletesnek tûnik fel elõttem ezekben a szövegekben, olyan pondrószerû, nyo morult, kicsinyes. Nincs összevetési lehetõség ezen a szövegvilágon belül más életsratégiákkal, gyakorlatilag csupa értelmiségi szerepel, de még célzásosan sem érzékelhetjük, hogy nem ez az élet maga. Az értelmiségi valahogyan mindent elõre tud, s éppen ez mérgezi meg a jövõt és a múltat egyaránt. Hiszen ez valójában nem tudás, inkább tudá lé kosság. Mintha azt sugallná az író: hazudnék, hogyha nem ezt írnám, ha nem így írnék: úgyis tudom, hogy mi lesz ebbõl, mi lesz mindennek a vége. Ilyesfajta érzéseim voltak.

N. G.: Azért az iróniáját megbocsátóbbnak érzem. Nem tudom, hogy ez csak az én tapasztalatom-e. Elég sok szöve get olvastam kifejezetten mosolyogva. Nem nevetve, hanem derûs mosollyal. Például eléggé szerettem az író-olvasó találkozót, ha emlékeztek erre a részletre. Tehát van ez a szín is, amirõl, azt hiszem, még nem beszéltünk, hogy azért ezt a könyvet átjárja egyfajta irónia is, jóféle, legalábbis nekem tetszõ irónia.

R. S.: Hogyne, hát Lányi mint filmrendezõ errõl volt ismert, hogy nagyon ironikus rendezõ volt. Ugye arról beszéltünk, hogy vegyes ez a kötet minõség tekintetében, de most, ahogy Gergely említette az írások filmszcenárió-jellegét - és ez nagyon meggyõzõ bizonyos novellákra -, akkor az jutott eszembe, hogy ilyen mûfaji tekintetben is vegyes kötet ez. Nincsen semmi információnk a könyv alapján, hogy mikoriak ezek a novellák, és el tudom képzelni, hogy van közöttük olyan, amely eredetileg filmnek készült. Például Az olvasó címû novella. Vannak azonban olyanok, amelyeknél ez lehetetlen. A mindent betöltõ szerelem evidens módon nem szcenárió jellegû, hiszen az szójátékra vagy valami hasonló dologra alapul. És amit én nagyon jónak tartok, Az alattuk lakó , az olyan pszichológiai játék, amelynek nemigen lehetne filmi megfelelõje. A feleségünk története megint elképzelhetõ volna egy Buñuel-típusú filmben. Tehát ebbõl a szempontból is fel lehet vetni, hogy ez egy ötven év körüli, sokféle tehetséggel megáldott férfinak a vegyes gyûjteménye, s darabjai keletkezési idejérõl nem rendelkezünk információkkal.

Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása.

Liget könyvek, 1997, 142 oldal; 580 Ft

IRODALMI KVARTETT

Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása címû könyvérõl

beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András,

Németh Gábor, Radnóti Sándor

Németh Gábor: Lányi András elsõsorban közíróként ismert: õ a Duna Charta egyik alapítója. Több filmje készült a hetvenes években, és prózakötete is jelent már meg. Az Egy fellebbezés elutasítása tizenhárom novellát tartalmaz, amelyek közül néhányat egy Késmárki nevû szereplõ fûz össze ciklussá.

Angyalosi Gergely: Nekem a következõ benyomásaim voltak a kötetrõl. Egyrészt nagyon egyenetlennek találtam. Bizonyos szövegek olyan hatást tettek rám, mintha egyfajta publicisz tikának a meghosszabbításai lettek volna a szépirodalom síkján. Amint te is mondtad, Lányinak igen erõs publicisztikusi vénája van. Bizonyos motívumokat föl is lehetett ismerni azok kö zül, amelyekkel már Lányi filmjeiben ta lálkoztunk. Emlék képek merültek fel bennem Lányi-filmekbõl, minthogyha bi zonyos részek, jelenetek, szituációk már megjelentek volna a filmekben. Most nem igazán lényeges, hogy mindezt csupán képzeltem-e, vagy pedig valóban így volt. Ezt az egész szövegsíkot úgy tudnám összefoglalni, hogy „jelenetek az értelmiség mindennapi életébõl”, mondjuk egy középkorú magyar értelmiségi mindennapi életébõl. Meg vallom õszintén, hogy ez a sík kevésbé volt érdekes a számomra. Ahol, hogy úgy mondjam, hozzá tudtam édesedni egy kicsit ezekhez a szövegekhez, amint azt egy régi professzorom szokta volt mondani, az az a szint, ahol Lányi bizonyos játékokat folytat az idõvel. Ide sorolnám például a címadó novellát: A fellebbezés elutasításá t, amelyet én úgy olvastam, mint a híres klasszikus Karinthy-szövegnek az ellenpéldáját, a Találkozás egy fiatalemberrel ellendarabját. Karinthy, mint tudjuk, azt írta meg, hogyan találkozik valaki saját fiatalkori énjével; Lányi azt írja meg modernebb írói eszközökkel, hogy miképpen éli meg valaki (mintegy tudathasadásosan) azt, hogy az öregedõ énje mintegy kilakja õt a saját bõrébõl, a saját családjából, a saját életébõl, s végül számára csak a tá vozás gesztusa marad. Ez különben állandó motívum is, leg alábbis szerintem, ebben a kötetben, ez a tudathasadásos sze mély-megkettõzõdés-probléma. Nem tu dom, ti hogy látjátok ezt?

Radnóti Sándor: Bizonyos, hogy az elsõ, amit Lányi Andrásról e kötet alapján is el lehet mondani, hogy okos ember, okos író. Az okosság különbözõ kultúrákban nem szo kott vád lenni az írói tehetséggel vagy az írói képességgel szemben, a magyar kultúrának egy jelentõs szeletében viszont igen. Érdemes meggondolni, hogy mit lehet erre mondani. Bizonyos, hogy van Lányi írásaiban valami mûvi, valami kí vülrõl oktrojált, valami rugó, amire jár a dolog, amit elég mezítelenül látunk. A kérdés az, hogy az elmemûködés, amely emögött van, át tud-e hevülni, vagy át tud-e változni erõs szenvedéllyé. Az a kérdés, hogy maga az ész, ami itt mûködik, az megjelenik-e erkölcsi szenvedélyként elõttünk, amikor olvassuk ezeket az írásokat. Ha ezt a kérdést most felteszem magamnak, akkor a válaszom az, hogy van olyan novella, amelyben megjelenik, és van olyan, amelyikben nem, vagy legalábbis számomra nem jelenik meg. Hogy elõször az utóbbira mondjak példát, a Mindent betöltõ szerelem címû szöveget olyannak tartom, amelyben bizonyosan nem jelenik meg az a szenvedély, ami esztétikaivá tudja tenni a szöveget. Itt lényegében egy játékról, egy ötletrõl van szó, hogy kép zeljük a mindent betöltõ szerelmet vagy házinövénynek, vagy háziállatnak (ez is egyébként bizonytalan, szándékosan bi zonytalan, de zavaró), amelyet nevelni kell így vagy úgy, és dobjuk ezt a szöveget a papírra, és lássuk, hogy mi lesz belõle. Ezt a típust - mert ez típus ebben a tizenhárom írásban - tartom a kevésbé szerencsésnek, vagy szerintem egészen egy szerûen rossznak. Amit viszont jónak tartok, az olyan, mint Az alattuk lakó vagy Az olvasó . Az alattuk lakó ban például, az a bizonytalanság, hogy a nõ, aki a monológot mondja, és aki vádolja az alatta lakó nõt, akivel szemmel láthatóan tükörfordításban hasonló az életük, tulajdonképpen magát vádolja-e, magáról beszél-e, vagy arról az alattuk lakó nõrõl? Ennek az áttûnése és átjátszása, ami szintén kitalált és elõre kitalált, és elõre végiggondolt, szenvedéllyé tud átalakulni, és ezt értékesnek és finomnak tartom. És még valaminek: kísértetiesnek. Ugyanis amikor jók ezek a novellák, akkor van bennük valami kísérteties elem.

Bán Zoltán András: Én is azt gondolom, hogy nagyon sok az ötlet és a trükk ezekben a novellákban, Lányi mindenekelõtt ötletgyáros. A mindent betöltõ szerelem címû novella is egy ötletre épül, és hát kétségtelenül egy rossz ötletre. Míg az Egy házasság fekete doboza a jobb ötletek közé sorolható. De - hogy úgy mondjam - nagyon sok ezekben a novellákban az észjárás, valahogy nagyon nyersen látszik a munkálkodó, a szövegen dolgozó ész. A szerzõ észjárásából olykor semmi sincs elleplezve. Lányi bizonyára nagyon sok könyvet olvasott a mostanában agyonidézett irodalomelméleti iskolák szerzõitõl, és persze nagyon tudja, hogy a narráció ma a prózában az egyik legfontosabb kérdés. És nagyon nyersen elénk is tárja ezt a problémát. Ez, azt hiszem, helyenként nagyon ide gesítõ. Amikor azokról a dolgokról van szó, hogy hogyan lehet valamit elmondani, vagy hogyan nem lehet elmondani, és így tovább. Ilyen esetekben a túlzott narrációs pallérozottság bántóan hat. Lányi megmutatja az olvasónak, hogy trükközik, de ezt túlságosan is trükkösen mutatja meg. A sok jó (és néha kevésbé jó) és trükkös ötlet ellenére egészében én súlytalannak éreztem a kötetet.

N. G.: Hát, azért valószínûleg fordítva van ez. Nyilván azért molyozgat el annyira az irodalomelmélet a narrációs problémákon, mert vannak, nem? És nem azért találja problematikusnak Lányi a narrációt, mert olvasta valahol, hogy annak kellene találnia. Gergely beszélt a filmrõl, a Valaki figyel címû Lányi-filmre emlékeztet a kötet jó néhány írása, az életanyag, amibõl a szerzõ dolgozik. A könyv elég nyersen felidézi a hetvenes-nyolcvanas éveket, és azt gondolom, hogy ennek önmagában nagyon lehet örülni. Mindig azon folyik a siránkozás, hogy nem jelennek meg ezek az évek a magyar irodalomban, hanem megpróbáljuk elkerülni a közelmúltról való, esztétikai ambíciójú beszédet. Lányi novelláiban sok beszéd folyik errõl az idõrõl. Ha már a túlzott narrációs pallérozottságot említetted, én inkább azt érzékeltem az elsõ két szövegben, minthogyha Lányi az írást, az irodalmi tevékenységet kicsit nevetséges, kicsit szégyellnivaló, mentegetnivaló dolognak tartaná. Éppen az esze miatt. Tehát minthogyha az ész, ami benne mûködik, az a kíméletlen és világos ész, több szempontból is gyanúsnak tekintené, hogy gazdája a kilencvenes években egyáltalán leül novellát írni. Az a narrációs turbulencia, ami átcsap az elsõ szöveg határán és gyakorlatilag a másodikat is mûködteti, minthogyha az elõbb említett kínos érzésnek, szégyennek volna a megjelenése a könyvben. Nem egészen tudom, Sándor mit ért erkölcsi szenvedélyen ebben az esetben, a derûs kételynek a szenvedélye mindenesetre kirágja ezeket a szövegeket, és azt gondolom, hogy akkor tesz jót nekik, amikor zárójelek közé tudja szorítani magát. Például amikor egy novellában nem járja át az egész narrációt, csak egyszer kap hangot: „nem nagyon megy nekem ez a Szõcs Imrézés” - mondja a szerzõ egy zárójelen belül, és aztán hõsét nem is nevezi többet Szõcs Imrének, hanem „a másik férfinak” vagy „a másiknak” nevezi. Amikor szordínóval mûködik az írás aktusára vonatkozó reflexió, akkor jobban elszabadulnak a szövegek. Nekem például Az alibi címû írás volt kedves nagyon a könyvben, mert abban megjelenik valami gyengéd pátosz. Egy soha be nem teljesülõ, és beteljesületlensége ellenére is nosztalgiával nézett szerelemnek a leírása. Ott el is halkul, szinte egyáltalán nincsen narráció, ott a történet kezd lebegni, és ez a furcsa megszólító szerkezet, amit Lányi na gyon sok írásban használ, ebben a szövegben különösen alkalmas forma.

B. Z. A.: Most azt mondod, hogy dolgozik Lányiban valamiféle szégyen, az írás szégyene. De azt hiszem, hogy van benne egy pici frusztráltság is. Az olvasó címû novella úgy kezdõdik, hogy „Engem nem felejtettek el, hiszen sohasem ismertek, így jellemezte magát Késmárki, egy irodalmi folyóirat munkatársa” stb., nem folytatom. Ez mintha ars poetica lenne. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy van valami sértettség az egész kötetben. Lehet, hogy ezt rosszul látom. Az általatok említett belterjességre is jellemzõ a sértett értelmiségi világérzékelés.

R. S.: Nem, sértettséget nem látok, amit te most le akarsz írni, azt én bizonyos merevséggel, bizonyos nyársatnyeltséggel érzékeltetném. Néha, a novellák rosz szabb pillanataiban ez érezhetõ. Itt van A feleségünk története , ebben a narrációs játékban a legáttetszõbben. Hamar megérti az ember, hogy mire jár a rugó. Arra, hogy a kártyákat különbözõképpen ki lehet osztani. Lányi földob egy szituációt, összehoz három embert egy sajátos és a hetvenes évek szamizdatkultúrájára meg váláskultúrájára meg költözködéskultúrájára jellemzõ helyzetbe, és attól függõen, hogy ki van épp akkor a lakásban, amikor a nõ megérkezik, változhatnak játékosan a sorsok, amelyek homlokegyenest ellenkezõ irányokba vezetnek. Te hát kinek az elbeszéléstechnikájára emlékeztetne ez? Talán most hirtelen - Lá nyi András eredetileg filmrendezõ - Buñuel jutna eszembe, aki ugye követi a mellékszereplõket, és a mellékszereplõkbõl csinál hirtelen központi sorsokat, és akkor ott is támad egy mellékszereplõ, és akkor megint egy másik.

N. G.: Az világos, hogy ez a könyv nagyon erõsen foglalkozik a mai próza problémáival, a „hogyan lehetséges egyáltalán” kérdéskörével. Nekem szimpatikus, hogy nem próbál nagyvonalúan eltekinteni ezektõl a problémáktól, nem próbál úgy tenni, mintha nem léteznének. Keresi a lehetséges beszédmódokat, de nem úgy, hogy visszahátrál a klasszikus narrátori pozícióba. Buñuelt említetted, ne kem meg Mario Vargas Llosa jutott eszembe. A Júlia néni és a tollnok címû könyvében nyitva hagyja a történeteket, és további alakulásukra vonatkozó kér déseket tesz föl a szövegek végén.

R. S.: És természetesen ott a nagy példa, a Ha egy téli éjszakán az utazó , Italo Calvino regénye.

B. Z. A.: De mi ez a merevség, amirõl az elõbb beszéltél?

R. S.: A merevség az, amikor túlzottan látszik a szerkezet, ezek a - nem tudok ettõl a szótól szabadulni - feldobott szituációk. Amikor az olvasó túl világosan látja az írói szándékot. Ilyenkor válik az ész - és ez a negatív esélye ennek a fajta novellisztikának - doktrínerré. A kedvezõ irányban viszont szenvedélyessé, kísértetiessé, borzongatóvá.

A. G.: Most az a kérdés, hogy miután egyszer fölismertük a mozgatórugóknak a megmutatását mint szerzõi szándékot vagy intenciót, akkor jogunk van-e ezt a szerzõ szemére vetni? Valamennyire magam is úgy érzem, hogy igen. Szóval egyetértek veletek abban, hogy ez nem tartozik az erõsségei közé; legalábbis számomra ez a novellák átélhetõ ségének mértékét, lehetõségét csökkenti. Szemmel láthatóan ez egy kicsit mûfaji kérdés, vagyis a szcenáriószerûséghez vagy szinopszisszerûséghez tartozik. Ezeket az írásokat fel foghatjuk jó filmskicceknek is, és akkor már érthetõ, hogy miért maradnak nyitva a lehetõségek, hogy miért végzõdhet egy történet így is, meg úgy is. Persze van ennek egy filozófiai vetülete is: az idõvel való játék, erre megint szeretnék visz szatérni, mert ha egy élményréteget keresek ezekben a szö vegekben, amely nagyon erõsen jelen van, azt én az idõ múlásával kapcsolatos döbbenettel tudnám jellemezni. Akkor tudunk tehát bekapcsolódni a játékba, amikor ez a döbbenet kisugárzik az emberi kapcsolatok jellegére is. Minden emberi viszony mulandó, már elõre lehet látni, mi lesz a sorsa. Akárha az egész emberi élet ilyen nyíltan megmutatott mozgatórugók szerint mozogna a szerzõi vízióban. Talán úgy fo galmazhatnánk, hogy ez az írói vízió a meghatározó majdnem mindegyik írásban. Még egy mondatot mondanék arról, ami itt fölmerült, vagyis az értelmiség és az írás viszonyáról. Általában az értelmiségi lét eléggé szégyenletesnek tûnik fel elõttem ezekben a szövegekben, olyan pondrószerû, nyo morult, kicsinyes. Nincs összevetési lehetõség ezen a szövegvilágon belül más életsratégiákkal, gyakorlatilag csupa értelmiségi szerepel, de még célzásosan sem érzékelhetjük, hogy nem ez az élet maga. Az értelmiségi valahogyan mindent elõre tud, s éppen ez mérgezi meg a jövõt és a múltat egyaránt. Hiszen ez valójában nem tudás, inkább tudá lé kosság. Mintha azt sugallná az író: hazudnék, hogyha nem ezt írnám, ha nem így írnék: úgyis tudom, hogy mi lesz ebbõl, mi lesz mindennek a vége. Ilyesfajta érzéseim voltak.

N. G.: Azért az iróniáját megbocsátóbbnak érzem. Nem tudom, hogy ez csak az én tapasztalatom-e. Elég sok szöve get olvastam kifejezetten mosolyogva. Nem nevetve, hanem derûs mosollyal. Például eléggé szerettem az író-olvasó találkozót, ha emlékeztek erre a részletre. Tehát van ez a szín is, amirõl, azt hiszem, még nem beszéltünk, hogy azért ezt a könyvet átjárja egyfajta irónia is, jóféle, legalábbis nekem tetszõ irónia.

R. S.: Hogyne, hát Lányi mint filmrendezõ errõl volt ismert, hogy nagyon ironikus rendezõ volt. Ugye arról beszéltünk, hogy vegyes ez a kötet minõség tekintetében, de most, ahogy Gergely említette az írások filmszcenárió-jellegét - és ez nagyon meggyõzõ bizonyos novellákra -, akkor az jutott eszembe, hogy ilyen mûfaji tekintetben is vegyes kötet ez. Nincsen semmi információnk a könyv alapján, hogy mikoriak ezek a novellák, és el tudom képzelni, hogy van közöttük olyan, amely eredetileg filmnek készült. Például Az olvasó címû novella. Vannak azonban olyanok, amelyeknél ez lehetetlen. A mindent betöltõ szerelem evidens módon nem szcenárió jellegû, hiszen az szójátékra vagy valami hasonló dologra alapul. És amit én nagyon jónak tartok, Az alattuk lakó , az olyan pszichológiai játék, amelynek nemigen lehetne filmi megfelelõje. A feleségünk története megint elképzelhetõ volna egy Buñuel-típusú filmben. Tehát ebbõl a szempontból is fel lehet vetni, hogy ez egy ötven év körüli, sokféle tehetséggel megáldott férfinak a vegyes gyûjteménye, s darabjai keletkezési idejérõl nem rendelkezünk információkkal.

Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása.

Liget könyvek, 1997, 142 oldal; 580 Ft

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu