Budapesten az 1944–45-ös ostrom idején két fegyveres SS hadosztály is harcolt az oroszok ellen. A túlélõk közül volt, akivel találkoztam. Se antiszemitizmusnak, se fasiszta magatartásnak nem tapasztaltam nyomát, pedig az õ esetükben erre meglehetõsen kihegyezetten figyel az ember. Feltételezem, hogy õk is tudták, mennyire figyeltem akkori szavaikat. Az SS-rõl úgy beszéltek, ahogy a katonaságban eltöltött idõrõl szokásos: „Soldaten wie alle anderen” (katonák, mint akárki más).

Nem mindenki vonult be önként, meggyõzõdésbõl az SS-be. Akik Magyarországról és Erdélybõl származtak, népi németként még csak választani se nagyon tudtak: õket eleve ide sorozták be. Lehet, hogy közöttük sokan akkor sem azonosultak e szervezet céljaival. Nem tudhatom, hogyan gondolkodtak akkor. De mérget vehetek rá, hogy ha az akkori politikai szóhasználatnak megfelelõen fogalmaztak, azt ma sem lehet másként érteni. Nyilván azért, mert a fasiszta szövegek nem tartalmaztak semmit, ami a zsidó-keresztény humanizmus szempontjából védhetõ volna.

Nem láthatok a veséjükbe azoknak sem, akik a kommunista pártállam nyelvén fogalmazták meg korabeli írásaikat. Közülük feltûnõen sokan állítják, hogy szövegeik marxista-leninista fordulatai korántsem úgy értendõk, mintha a politikai rendszerrel, netán a diktatúrával is egyetértettek volna. Ez az értelmezésük írásaik alapján valóban nem zárható ki, mert a szocialista szövegek valahol mindig tartalmaznak valamit az európai humanizmus eszméibõl, s adott esetben hivatkozni lehet rá, hogy ez a humanista tartalom a helyes olvasat.

A fasizmus vagy a szocialista pártállam látszólagos vagy valódi híveinek lelkében valaminek feltehetõen történnie kellett. Lehet, hogy ma sokan közülük csak hazudnak, és önmaguk elõtt is letagadják egykori gondolataikat. De lehetnek olyanok is, akik akkor se hazudtak, ma se hazudnak, csak éppen megváltoztatták a véleményüket. Ez bonyolultabb folyamat, mint ha csak hazudnának. Hogyan játszódott le ez a lelkük mélyén? Látnak-e okot arra, hogy szégyelljék magukat, amiért lélekben legalábbis olyasmi mellett törtek lándzsát, ami másoknak szenvedést okozott?

Nekem nem az a legfontosabb problémám, hogy valaki a pártállam idején hazudott; ez az emberi nyomorúság ismeretében viszonylag könnyen megmagyarázható és menthetõ. Az én problémám azzal van, aki valamit egykor õszinte hittel vallott, különösen pedig azzal, aki megváltoztatta ugyan a felfogását, de magára az akkori hitre, mint valami erkölcsi értékre továbbra is hivatkozik. Az én problémám azzal van, aki valamiféle erkölcsi felmentést talál abban, hogy hitte, amit akkor vallott.

1970-ben nyomban a megjelenésekor megdöbbentett Heller Ágnes és Vajda Mihály Családforma és kommunizmus címû tanulmánya, melynek félelmetes mondanivalóján elsõsorban azért nem tudtam se akkor, se ma túltenni magam, mert az a mondanivaló kétséget kizáróan nem a fennálló politikai hatalom akaratából született meg, éppenséggel azzal szembehelyezkedett, ugyanakkor mégis az a vágy, remény, akarat éltette, mely egykor ezt a hatalmat az íróasztalok mellett szellemileg elõkészítette vagy legalábbis inspirálta. Mintha tetten érhettem volna a forrását annak, ami – intenciójának „nembeli lényegét” tekintve – akkori életem politikai nyomorúságát is okozhatta. Ha úgy tetszik, ontogenetikailag.

Heller nemrég röviden reflektált az akkori publikációs módszerekre, melyeket nemcsak õ alkalmazott. Summázata: valamennyit hazudni kellett marxista–leninista nyelven, hogy azt fogalmazhassa meg, amiben ténylegesen hitt, de szövegeinek lényegi részében „nem volt egyetlen szó sem, mely a rendszert vagy annak csak egyetlen intézkedését is támogatta volna”. Nekem nem a hazugság, hanem az az igazság volt a botránykõ, melyet a szerzõk õszintén vallottak.

Mielõtt rátérnék az 1970-ben megjelent tanulmányra, vázolni szeretném az elõzményeket. 1962-ben, jóformán még „az akasztófák árnyékában”, nyilvános vita kezdõdött a nemi erkölcsrõl. Heller mostani, rövid reflexiójában pozitívumnak tartja, hogy a vitában – a forradalom leverése óta talán elõször – az említett publikációs módszernek hála, több álláspont fogalmazódhatott meg. Valójában a jól ismert, egy évszázada létezõ két tábor vitája volt ez, ma úgy mondanánk, hogy a jobboldali-nemzeti ütközött „megint” össze a baloldali-liberális táborral. A megjelenés érdekében mindkét fél vehemensen szocialista, leninista, kommunista mezbe öltözött. Képzeljük el ebben a szerepben a rendszert kiszolgáló békepap, de valójában mégiscsak keresztény-konzervatív Dezséry László evangélikus püspököt és az inkább népi-konzervatív S. Nyírõ József szerkesztõt. Velük szemben pedig Gyurkó Lászlót, Huszár Tibort és Heller Ágnest.

Két dologról nem történt említés Heller említett reflexiójában. Az egyik, hogy a vita a mai szemmel jobboldali-konzervatív nézeteket képviselõkkel szemben lényegében az õ gyõzelmükkel végzõdött. Nem abban az értelemben, hogy ettõl kezdve az õ nézeteik érvényesültek állami szinten, hanem abban az értelemben, hogy vitapartnereikkel szemben az utolsó szó valamiképpen az övék volt. Mégpedig azért, mert a pártállami ideológia legalapvetõbb indítékainak – így például a forradalmi szükségszerûség vagy a proletárhatalom elvének – nagyon is hiteles letéteményesei voltak, és ezen az ideológiailag alapvetõ téren senki velük igazán versenyre nem kelhetett.

Ezen semmit sem változtat, hogy „állami” szinten (ha a nemi élet normáival kapcsolatban valami államiról egyáltalán beszélni lehet), amúgy suttyomban inkább a konzervatív nézetek érvényesültek továbbra is. És az se változtat, hogy mindazok, akik – hozzá hasonlóan – balról próbálkoztak a rendszer kritikájával, a hatalom birtokosaival szemben ugyanúgy tehetetlenek és kiszolgáltatottak voltak, mint akárki más. A kevésbé tájékozott közvélemény, még kevésbé a vitában velük szemben álló felek számára ez nem játszott valami fontos szerepet. Hiszen a „nem szakmabeliek” meg a „reakciósok” (ez utóbbi voltam akkor én is) szemében õk is csak baloldaliak, kommunisták voltak. Magyarán: Dezséryrõl akkor is tudta mindenki, hogy a szocialista mez valamiképpen csak hazugság. Hellerrõl és partnereirõl viszont mindenki joggal hihette, hogy baloldaliak, ezért az õ „leninelvtársozásuk”, „szocializmusozásuk” egyáltalán nem csengett hiteltelenül.

Nekem Dezséry meg Nyírõ nemi erkölcsrõl vallott nézetei akkor sem kellettek, de a „kommunista hitelességük” miatt a másik táborral sem tudtam az égvilágon semmit sem kezdeni.

Még valamirõl nem történt említés. Arról, hogy egyik fél sem mondhatta ki világosan, mi a véleménye a másikról: a vitában nem hangozhatott el nyíltan, hogy itt konzervatív-nemzeti nézetek ütköznek baloldali-liberális nézetekkel. Mivel azonban a rendszer baloldalinak számított, s mivel az utolsó szó (mindig, mert a „nembeli lényeg” miatt szellemileg közelebb voltak a rendszerhez, mint a másik fél) azé a baloldali táboré volt, amelyikhez Heller is tartozott, a konzervatív-nemzeti felek (és velük a „nem szakmabeli”, a kulturális életet nem annyira ismerõ „laikusok” jelentõs része is) nem úgy élték meg a dolgot, mintha egyenrangú felek vettek volna részt a vitában, hanem hogy a „rohadt kommunisták” megint belefojtották a szót azokba, akik mukkanni mertek.

Ezért nem egyedül a pártállam volt a felelõs. Ebben a felelõsségben legalábbis cinkos volt mindenki, aki a kommunista „hit” jóvoltából így vagy úgy, de a nyilvánosság elõtt az utolsó szót mégiscsak kimondhatta. Hiszen a teljes politikai jogegyenlõség a szükségszerûségre hivatkozva ebbe a hitbe sem fért bele, akárcsak a pártállamba.

Ezzel pedig ugyanott vagyunk, ahol 1919-ben és 1945–48-ban. Noha a magyar történelmi osztályok pocsék politikája volt felelõs azért, hogy sor került a Tanácsköztársaságra meg a második világháborús részvételre, de az erre adott – ugyan érthetõ, de ettõl még szörnyû – tanácsköztársasági és késõbb kommunista/szovjet válasz végzetes következményekkel járt. Olyan mértékben erõsítette meg a gyûlöletet 1919 után, illetve csapta agyon 1945 után a konzervatív, a nemzeti demagógiára fogékony jobboldali tábort, hogy az képtelen volt normálisan, az európai változásokkal együtt fejlõdni. Ennek következményeit tapasztalhattuk az 1989-es rendszerváltás óta tartó, „nemzeti” alapon folytatott kirekesztésben és gyûlölködõ liberálbolsevistázásban. A Heller által említett 1962-es vita az erkölcsrõl csak egyik jelentéktelen, kulturális eleme volt ennek az agyonvágásnak.

Az akkori – Antall József volt miniszterelnök szavával „alámerült” – konzervatív-jobboldali vagy nép-nemzeti erõk nem érezhették magukat egyenrangúnak politikailag a másik tábor tagjaival, és erre az „igaz” kommunisták és számos más „igaz” baloldali „hite” csak rátett egy lapáttal, hiszen a jobboldaliak politikai jogegyenlõségét – finoman szólva – õk se tekintették a demokrácia feltételének. Más szóval nem csak a fasisztákét, a rasszistákét, hanem minden jobboldaliét, amibõl az is következett, hogy a nyílt jobboldaliság minden válfaját kizárták a hatalomra kerülés jogából. A pártállam idején hibernált jobboldal (mégpedig nemcsak a fasiszták) nem ismerhette meg a politikai egyenrangúság ízét a „zsigereiben”, és ezért a politikai ellenfelek egyenrangúsága nekik se olyan magától értetõdõen természetes dolog. Akárcsak egykori kommunista elnyomóik, a legszívesebben õk is magukat tekintenék a demokrácia és a nemzet egyedüli letéteményesének. Mivel a demokráciában a jobb- és baloldali erõk elkerülhetetlenül váltogatják egymást, számítani kell rá, hogy Magyarországon elõbb-utóbb olyan jobboldal kerül megint hatalomra, mely történelmileg ilyen hatások alatt fejlõdött.

Mindebbõl nem következik, hogy a mai Magyarország politikai osztályának a pártállami nómenklatúrából kinõtt részét ne jellemezné hasonló demokrácia-deficit. Ezeket a kölcsönös deficiteket fokozatosan, csak a legnyíltabb politikai küzdelemben lehetséges felszámolni. Ennek fényében Magyarországon valójában nem túl heves, hanem éppen elégtelen a politikai konfrontációk mértéke. Ez feltehetõen éppen azért van így, mert a felek maguk is tudatában vannak ennek a demokrácia-deficitnek: mindenki túlzottan fél, hogy felborulhat az egyensúly. Ezért inkább vállalja a „tocsikolás” kölcsönös és hallgatólagos elfogadását, amivel viszont a harmadik világ felé sodródik az ország.

Az egykori fegyveres SS tagjainak évtizedek óta van egy folyóiratuk, a Der Freiwillige (Az önkéntes) „für Einigkeit und Recht und Freiheit” („az egységért és jogért és szabadságért”) alcímmel. Nagyon szép, fényes papíron, sok-sok korabeli katonai fényképpel, mai civil portrékkal, olykor metszett gótikus betûkkel. A skarlátvörös címlapon baloldalt fent, fehér alapon mélyfekete, kemény kontúrú, fekete, egyenlõ szárú német hadikereszt. Néhány százezer év múlva, amikor aligha lesz magyar, aki akár hetedíziglen is emlékezne Dunába gyilkolt elõdeire, amikor talán senki sem fog már tudni fasisztákról és kommunistákról, zsidókról és árjákról, Auschwitzról, Vorkutáról, Hitlerrõl és Sztálinról, valaki rápillant majd erre a címlapra, ugyanazt találja mondani, mint Leni Riefenstahl filmjének, az Akarat diadalának a nürnbergi képeirõl: – Szép! – Talán még azt is: – Erotikus. (Mert furcsamód valóban van bennük valami ilyesmi.) – Ha meg kezébe kerül valamelyik kommunista párti sajtótermék, teszem azt a Szikra Lapnyomda kopott téglapirosas fedelû, az ötvenes vagy hatvanas években makulatúra papírra nyomtatott politikai kiadványa, akkor meg úgy érezheti, soha ennyire „aszexuális” megjelenésû, herélt benyomást keltõ, kiagyalt intellektualizáltságot sugárzó alkotást nem látott.

Az említett lap elején többnyire vezércikk található az európai politikáról, ezt térképes hadtörténelmi tanulmány követi, melyben részletesen tárgyalják a második világháború valamelyik eseményét. A lap második felében látszólag jelentéktelenebb dolgokkal foglalkoznak: veterántalálkozókkal, temetõkkel, egyéni sorsokkal. Itt található egy-egy személyes visszaemlékezés is arról, hogyan élték meg mondjuk Dnyepropetrovszk városközpontjának bevételét, vagy a visszavonulást Tuniszból. És végül a keresõszolgálat következik: néhány mondatos szövegek tájékoztatnak arról, hogy például Jacques Naujoksot, a 9. „Hohenstaufen” SS hadosztály francia Sturmscharführerjét utoljára a gomeli rendezõpályudvar északi szélén látták, amint az égõ vagonok fedezékében délkeleti irányban kilõtte a két közeledõ T 34-es páncélos közül a közelebbit – ki tud róla? Egy-egy történet dióhéjban, olykor fényképpel illusztrálva, melyrõl szõke, kék szemû germán, fekete kelta dinári francia, vagy széles, szláv arcú baltikumi néz a világba, gallérján az SS-rúnákkal. És legeslegvégül a hirdetések, ugyancsak fényképpel. Muskátlis-erkélyes, kinyúló tetejû többszintes alpesi parasztház valahol a Fekete-erdõben, alatta a szöveg: családi nyaralásra meghitt, megértõ, baráti környezet. A hirdetõ panziótulajdonos neve után rövid monogramszerû három betû: LAH. Akikhez a hirdetés szól, mind tudja, mit jelent: a „Leibstandarte Adolf Hitler” SS páncélos hadosztályt (Hitler testõrségét).

Sietek fölvilágosítani mindenkit, aki már-már a szívéhez kapna abban, hogy ez az idill a fasizmusé: ez az idill az emberi személyiség tiszteletén alapuló polgári demokráciáé. Amelyben az állam polgára szabad, és ebben a szabadságban a jogegyenlõség alapján mindenki, aki a törvényeket betartja, osztatlanul részesül. Lehetséges, hogy a lapban szereplõk között egykori tevõleges gyilkosok is vannak, és több mint valószínû, hogy többségük világnézete jobboldali, antiszemiták is akadhatnak köztük szép számban, meg olyanok, akik visszasírják a Harmadik Birodalmat. De ötven éven keresztül demokráciában éltek, és ötven éven keresztül éltek úgy, hogy nap mint nap megélték állampolgári egyenrangúságukat, melyben nem kényszerültek hazug szövegek szajkózására annak érdekében, hogy tanulmányaikat vagy foglalkozásukat szabadon megválaszthassák. Ha „moderálták” magukat, azaz nyílt fasiszta nézeteket nem hirdettek, akkor publikálhatták a maguk jobboldali, legfeljebb áttételesen a múltra bandzsító nézeteit. Nem vagyok olyan ütõdött, hogy azt higgyem, ettõl kitisztult az agyuk és megvilágosodott az elméjük – de ötven éven keresztül a demokrácia volt az élményük, meg a személyiség tisztelete. Gyûlölködésük mértéke, jellege, „szaga” mindenesetre nem olyan indulati, mint amit itt Magyarországon tapasztalok.

Mindezt azért mondom el, mert már az 1962-es vita idején borítékolhattam volna: mindazok, akik nem baloldaliként voltak kénytelenek az elmúlt évtizedekben Magyarországon alulmaradni, például Heller Ágnessel szemben, az esetek jelentõs részében nemcsak azért gyûlölhették õt, mert vitapartnerük baloldali, hanem azért is, mert nekik politikailag nagyobb mértékben kellett lapítaniuk. Õk semmiféle mértékben nem lehettek azonosak önmaguk politikai lényegével, szemben a másik oldallal, amely legalább büntetlenül vallhatta, hogy baloldali. Nem akarok ezzel senki jobboldalit felmagasztosítani. Mióta 1990-ben elkezdõdött a magyar politikában a „nemzeti” szájtépés és küszöb alatti zsidózás, még inkább eltávolodtam tõlük. De nem tudom letagadni, hogy politikai megalázottságomban évtizedekig együtt voltam velük. És ezért át tudom élni az akkori állapotukat, átélni meg érteni vélem borzalmas megrekedtségük okait. És a sors különleges adományának tekintem, hogy én nem gyûlölöm azt és azokat, amit és akiket õk gyûlölnek.

Az 1970-ben megjelent tanulmányról 1 Heller ma – csupán a teljesítmény szempontjából mérlegelve – azt írta: Családforma és kommunizmus címû közös írásunkat akkor az újbaloldal egyik hazai krédójának tekintették.” Benne – saját szavaival – elragadtatással üdvözölte az életformák forradalmát. A dolog erkölcsi oldalával nem foglalkozik: „…újabban rájöttem, hogy az efféle szimpátiák vagy antipátiák inkább az ember kedélyével, mintsem politikai meggyõzõdésével függnek össze.” Annak ismeretében, hogy tanulmányában a család visszafordíthatatlan megszüntetését tartja szükségesnek, ez a kedélyállapotra való mai hivatkozás egy ilyen, minden emberi életet fundamentálisan érintõ kérdésben talán még félelmetesebb, mint maga a cél volt.

Tanulmánya látszólag nagyon elvi, nagyon elméleti alapvetés, de számomra – sajátos összhangban azzal, amit ma a kedély szerepérõl írt – inkább a lélek legmélyén rejlõ vágyról árulkodott. Arról a vágyról, hogy – ha kell, erõszakkal is, de – meg kellene váltani a világot. Filozófiailag minden úgy fest, mintha a szerzõk mindig csak az eszmékbõl következetesen levezetett gondolataikat közölnék. Azt, amire õk vágytak – a kommunizmus irányába terelendõ világot –, szükségszerûnek tekintették. A bizonyossághoz azonban minden jel szerint nem volt elég az elméleti levezetés; meglehetõs mennyiségû „hit” is kellett, hogy el lehessen takarni vele azt, ami mélyebben van az elméletnél, és ami az elméletet valójában generálta: a vágyat a megváltott világ iránt, mely szenvedéllyé vált, és éppen az elmélet az, mely ennek a vágynak a lehetõ legpraktikusabb – mert felmentõ, „megtisztító” – formát adta. Az összekötõ kapocs pedig aközött, ami az érzéki, vággyal teli mélyben rejlik, és aközött, ami verbálisan az elméletbõl szükségszerûen következik, a „hit”.

Ebben az értelmezésben magamból indultam ki. Nekem is voltak vágyaim, csak én óvatosabb voltam velük, mint Heller meg Vajda, és elhallgattam õket. Úgy érzem, nem volna igazságos, ha most is ezt tenném, ezért magamon kezdem. Az én esetemben ez azt jelenti, hogy meg kell kérdeznem magamtól, mennyire vagyok fasiszta? A „fasiszta” politikai kifejezés, ezen a helyen valójában nem ebben, hanem metaforikus, lélektani értelemben használom. Így is fogalmazhatnék: mi van bennem, aminek vetületei valamiféleképpen felismerhetõk a fasiszta késztetések, gondolatok mélyén is?

A lelki életembõl származó, a vágyaimmal összefüggõ jelenséggel próbálom a dolgot megvilágítani.

Körülbelül tízéves koromtól kezdve gyötrõ problémát okozott, hogy a szomszéd államokban élõ magyarok, akiknek a nyelvét beszélem, a kultúráját a német mellett a legjobban elsajátítottam, más nemzetek elsõbbsége alatt, az erõszakos asszimilációnak kitéve élnek. 16–17 éves koromig azt is megpróbáltam, hogy rávegyem magam ennek a realitásnak az elfogadására, de ez megoldhatatlannak bizonyult. A veszteséget nem bírom tudomásul venni, azt, hogy a szomszéd államokban folyó erõszakos asszimiláció következtében egyre kevesebben beszélik a nyelvemet, ezért egyre jobban beszûkül a hazám.

Nem használt annak tudatosítása sem, hogy ezért történelmileg elsõsorban a saját nemzetem felelõs. Ennek nagyon egyszerû a magyarázata: azért nem segített ez igazán, mert a szomszédos államok nemzeti politikája a nagyhatalmak ajándékaként kapott határaik között jottányival sem volt erkölcsösebb. Ezekben az államokban valójában nem azért tekintették igazságosnak a „büntetésünket”, amiért erkölcsileg megérdemeltük, hanem azért, mert korábban õk nem tehették azt, amit addig mi tehettünk: a nemzetállam torz eszméje alapján asszimilációra kényszeríteni másokat. A mi gyalázatunkat tetézték az ugyanolyan gyalázattal.

A feszültséget, melyet a helyzet elviselhetetlensége okozott, csak egyetlen formában oldhattam fel: titkos, bûnös ábrándokat kezdtem szõni arról, hogyan pusztíthatom ki valamelyik szomszédos nemzetet oly módon, hogy azt a világ ne a magyarok, hanem a kipusztult nemzet számlájára írja, és ezáltal megszûnjék az asszimiláció veszélye. Az már nem is volt fontos, hogy az ország, amelyben ily módon már csak magyarok élnek, egyesüljön Magyarországgal, hiszen a lényeg megtörtént: a kulturális szemantikai-kommunikációs tér megõrzése. Az ábrándnak számtalan megoldási vázlatát dolgoztam ki az évtizedek során – nem részletezem. De mindig tudtam, hogy nekem erre azért van szükségem, mert másképp nem bírom ki, és hogy mindennek semmi, de semmi köze nem lehet a valósághoz. Hogy mindez valójában tilos.

Mondanom sem kell, hogy mélyen hallgattam róla egész életemben. Tudtam, hogy valamiféle értelemben bûnt követek el, még ha nem is olyat, mely a jog eszközeivel megragadható. Azt is mondhatnám, hogy kitaláltam valamit, mert arra vágytam, hogy jó legyen a nemzetnek. Kitalálásom áldozatokkal járt, és képzeletben engedélyeztem is ezeket az áldozatokat.

Miközben felnõtt lettem, elolvastam számos tanulmányt a fasiszta politikusokról, és arról, hogyan képzelték el az új európai rendet. Heinrich Himmler például ugyancsak kiszínezte, hogyan válik németté a Visztula és a Volga közötti Kelet-európai-hátság a letelepített SS-ekbõl kialakuló parasztságával, robusztus, gótikus-germán stílusban épült új városaival. Én belülrõl, a vágyak világából tudom, mirõl van itt szó, és azt is tudom, hogy az egyetlen mentségem, ha soha nem engedem meg magamnak, hogy a nyilvánosság elõtt megfogalmazzam, amirõl képzelegtem. Hogy még igazi ábrándok se legyenek…

Mikor a hetvenes évek elején Nádas Péterrel megismerkedtem, az egész éjszakát végigbeszélgettük. Végül azt mondta nekem, mintegy összegezésként: – Persze, mert te fasiszta vagy. – Én meg arra gondoltam, hogy valahogy megérezhette bennem a titkos ábrándozásaimat, melyekrõl pedig soha senkinek sem beszéltem. Úgy éreztem, hogy lehettem volna fasiszta, csak valahogy megúsztam.

Heller és Vajda tanulmánya, amelyrõl szó van, és amelybõl a továbbiakban idézni fogok, egy másik írással együtt mintegy politikai betetõzése volt Heller korábbi, 1962-ben is megfogalmazott gondolatainak a szexuális erkölcsrõl. Nem azzal foglalkozom, mit hazudhattak benne a szerzõk a megjelenés érdekében. Azzal sem foglalkozom, hogy erkölcsös volt-e egyáltalán részt venni „a politikai szabadság teljes napfogyatkozásának világában” egy olyan vitában, mely a szabadságot a szerelemben vagy a kommunákban védelmezi. Azzal foglalkozom, ami nem hazugság ebben a tanulmányban, és amivel kapcsolatban a viszonyát ma is azzal jellemzi, hogy hitt abban, amit írt (noha saját bevallása szerint azért konzervatív lett sok mindenben és – mint mondta volt – inkább a kedélye vezérelte). Idézem a szerzõket:

„…a termelés viszonyainak kommunisztikus átalakítása, továbbá a hatalmi struktúrák össztársadalmi és helyi igazgatási struktúrává való átépítése csak úgy mehet végbe, ha tudatosan forradalmi intencióink egyszersmind a mindennapi érintkezési formák átalakítására is irányulnak. …

A polgári család társadalmi alapfunkciója… a polgári társadalom mûködését… biztosító személyiségtípus alakítása. … A polgári család autoritariánus jellegû, nem közösség. … nem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon közösségben élni és cselekedni. …semmiféle társadalmi együttélés, magatartás modelljévé, tehát elõiskolájává sem válhat… A legharmonikusabb szülõi kapcsolat sem jelentheti tehát a gyermekek pszichikumának a demokratikus társadalmi cselekvés számára való elõkészítését. … A családon belül történik a létfenntartás ösztönének bírásvággyá, a bírás »ösztönévé« való alakítása. … A mai család tehát teremti a tulajdonosi tudatot…”

Mindez halálos fenyegetés mindazoknak, akik családot akarnak. Akkori káprázatuk egyik félelmetes jele, amit a korai proletárcsaládról írnak: „A proletárcsalád eredetileg nem polgári család…, mivel… az adott anyagi körülmények lehetetlenné teszik a polgári család »normális« életfeltételeinek kialakulását. A proletárcsaládnak – ebben a korszakban – nincs önálló lakása. Nemcsak a felnõttek, hanem a gyermekek is dolgoznak és saját jövedelmükbõl élnek. Nincs tehát mód arra, hogy a családfenntartó e funkciójának megfelelõen automatikusan autoritariánussá váljék. A tizenkét-tizennégy órás munkaidõ nem is ad lehetõséget arra, hogy a kisgyermek kötõdése a szülõkhöz kialakuljon; a pszichikus karakter kialakulása ennélfogva nem elsõdlegesen a családban történik. A gyerekek az »utcán« nõnek fel.”

Annak alapján, amit az utcán felnövõ gyerekekrõl és az ott uralkodó ököljogról tudunk, és annak alapján, hogy a szerzõk nem nagyon ismerhették meg saját bõrükön, milyen is az az „utcai” nevelés, ezeknek a gondolatoknak az alapja aligha lehet más, mint a szerzõk dogmáknak áldozatul esõ vágya a megváltott világ iránt. E világhoz természetesen kell valami, amit megvált – és ez a proletár. De miféle vágy az, mely ilyen mértékben semmibe veszi a proletár realitást? Még egy – az egésszel persze szorosan összefüggõ – oldalág a korai szovjet államvédelmi szervezet, a CSEKA által igényelt embertípus pedagógusáról: „A kor legpregnánsabb terméke ebben a vonatkozásban az Új ember kovácsa, a kollektív életmód és pszichikum-alakulás összefüggéseinek ezen gyönyörû dokumentuma. Igaz, a kísérlet sikerességéhez – mint ezt már elemezték – hozzájárult, hogy Makarenko közösségébe olyan gyermekek kerültek, akik eleve nem polgári családban nõttek fel.” Heller ma joggal óvja kritikusait, nehogy túlságosan egyszerûen írják le „azt a szerkezetet, ami az ember” . Egyszerûnek valóban nem tekinthetõ az a lelki szerkezet, melynek erre a „belügyes” káprázatra van szüksége, de valahogy talán mégis megmagyarázható (akárcsak az a szörnyûség, ami az én ábrándjaim mögött leselkedik). „Az általunk felvetett problémák megoldását… csak a család radikális átalakításával tartjuk elképzelhetõnek. … Egy ilyen megoldást keresünk abban az új családtípusban, melyet ettõl fogva kommunának fogunk nevezni. …[A kommuna] hozzásegít egy össztársadalmi szinten realizálódó kommunista átalakuláshoz, amennyiben kitermelni segít az ehhez adekvát embertípust… megteremti a feltételeit annak, hogy a … kommunisztikus változások irreverzíbilissé válhassanak. …Ugyanakkor újra hangsúlyozzuk, hogy a család forradalma nélkül a kommunizmus irányában történõ össztársadalmi struktúraváltozások nem lehetnek irreverzíbilisek.”

Nem térek ki az olyan, részletekben is megnyilvánuló rémületes elképzelésekre, hogy „a felnõtt kommunatagok sem szükségképpen saját gyermekeikhez kötõdnek leginkább; bizonyos fokig kiválasztják maguknak azokat, akiknek vérmérséklete, karaktere, intellektusa számukra a »legrokonszenvesebb«”. Ezekre Bozóky Éva hónapok múlva adhatott rövid, áttételesen megfogalmazott választ.

Engem alapvetõen egyetlen jellemzõ foglalkoztat ebben a gondolatmenetben. Az, amirõl a szerzõk következetesen hallgattak. Nincs közvetlen utalás arra, hogy önkéntes-e a kommunákba való belépés, van-e joguk másoknak polgári családban élni, vagy sem? A szöveg elemzése alapján, az implicit tartalmakból nem lehet másra következtetni, mint arra: valahol a mélyben arról van szó, hogy erre a társadalmat így vagy úgy, de rá kell kényszeríteni. Lehet, hogy nem adminisztratív eszközökkel, lehet hogy úgy, hogy ez a kényszert senki észre nem veszi, és senki kényszernek föl nem fogja, hanem önként és dalolva teszi, mert majd lesz kommunista tudatuk. De az hogyan lesz? Én is úgy színeztem az ábrándjaimat, hogy majd maguk a románok teszik meg, hogy elpusztítják magukat, nehogy már a magyarok felelõssége legyen ez a dolog.

Erre a rejtett vagy nyílt kényszerre elsõsorban az „irreverzíbilis” jelzõ utal, és az az alapkoncepció, hogy a polgári család – ha annyiban hagyják – folyton csak azt az autoriter személyiséget termeli újjá, aki fütyülne a kommunára és a család átalakítására. Van aztán egy másik mondat is: „Természetesnek tekintjük, hogy a kommunáknak nincs mintegy »hivatalosan« deklarált közös világnézeti álláspontjuk.” [Feltehetõen ezt kell úgy érteni, hogy a szerzõk szembehelyezkedtek a pártállammal, ahol mindig van hivatalos álláspont.] „De éppoly természetes, hogy az egymást szabadon választó emberek közössége rendelkezik valamiféle közös világnézeti alappal, annál is inkább, minthogy … a kommuna az élet egy alapvetõ vonatkozásának forradalmi átalakítását jelenti.”

De mi legyen azokkal, akik mégse rendelkeznek ezzel a közös világnézeti alappal? Akiknek nem kell ez a forradalmi átalakítás? A kommunáknak egyrészt a tudatos forradalmi intenciók alapján az egész társadalom kommunisztikus átalakítását kell elõsegíteniük (tehát nem maradhat ki belõle senki), másrészt ez az átalakítás forradalmi (mi mást jelenthet ez, mint baloldali forradalmat, mi több: kommunista forradalmat). Aligha hihetõ, hogy az ilyen forradalmi átalakulásnak az volna a célja, hogy a jobb- és baloldali nézetek képviselõinek teljes demokratikus egyenrangúságát biztosítsa – például a polgári család fenntartásában.

Ennek az elképzelésnek a fényében semmi jelentõsége nincs az olyan betéteknek, mint „biztosítania kell az individualitás kibontakozását”, mert egy jobboldali nézeteket valló reakciós személy az irreverzíbilitás körülményei között aligha küldheti majd el a kommunákat melegebb éghajlatra, hiszen ezzel kerékkötõje lenne annak, hogy az egész társadalomra vonatkozzék a dolog, és hogy forradalmi legyen. De még a polgári demokrácia liberális híveinek sincs itt semmi keresnivalójuk.

Ez eddig „rendben is van”, hiszen a korszak Magyarországán sem volt mit keresniük. Csakhogy a korszak Magyarországán a családhoz nem nyúltak. Ha elképzeljük, hogy a családhoz az irreverzibilitás szándékával, a szerzõk íróasztalnál kigondolt jövõterve – és kedélyállapota – alapján hozzányúlnak, akkor a keletkezõ, a társadalom minden porcikáját immár maradéktalanul átható tragédiákhoz és gazdasági katasztrófákhoz képest a mezõgazdaság kollektivizálásával járó borzalmak zenés-táncos örömünnepek voltak.

Olyan halálos ez az irreverzíbilitás azok számára, akiket érint, ahogy az én ábrándjaim lennének halálosak milliók számára.

Vagy hihetõ lenne, hogy ezt az egészet a szerzõk úgy képzelték el, hogy az állam csak lehetõséget teremt a kommunákra, és az emberek szabadon döntik el, polgári családban vagy kommunában akarnak élni? Legalább egy szóval utalhattak volna rá, ettõl még senki nem vonta volna kétségbe szocialista meggyõzõdésüket. Ha úgy gondolták volna, akkor mi akadályozta meg õket abban, hogy az önkéntességet meg is fogalmazzák? Egy ilyen néhány mondatos kiegészítéstõl tanulmányuk publikálása aligha vált volna lehetetlenné, hiszen a szövetkezetekbe való belépést is mindig úgy emlegették akkoriban a pártállami politikusok, mint az önkéntesség elvének maradéktalan érvényesülését. Ha pedig ettõl a kiegészítéstõl lehetetlenné vált volna a publikálás, akkor egy ennyire fontos erkölcsi kérdésben szabad lett volna kompromisszumot kötni és a megjelenés érdekében lemondani errõl a kiegészítésrõl? Hiszen itt tartalmi kérdésekrõl van szó, melyrõl minap azt írta: „Nem a mondandóm lényeges tartalmában alkalmazkodtam a játékszabályokhoz…”

Fel se merem tételezni, hogy Heller ma is egyetértene akkori mondandójával. Más a problémám. Ma azt írja akkori gondolatmeneteirõl: „…én hittem abban, amit írtam… hogy a távoli jövõben megvalósul az a társadalom, melyben megszûnik az elidegenedés… nem lesz többé állam, se erõszak, se kizsákmányolás. Ezt nevezte Marx kommunizmusnak… Hülyeség volt? Naivitás?”

Az a problémám, hogy mi értelme van ma a hitet egyáltalán szóba hozni, ha az, amit õszinte hittel javasolt egykor, maga a borzalom? Számít ez valamit is annak fényében, hogy a hite alapján mit írt le? Nem inkább arról van szó, hogy ennek a hitnek a mai hangsúlyozásával elhatárolja magát erkölcsileg azoktól, akik nem hittek, csak hazudták. Ez a fontosabb neki? Hát számít az valamit, hogy valaki a borzalmat õszinte hittel vagy hazudva javasolja? Felmenti a filozófust a „hit”, ahogy a katonát a „parancsra tettem”? Hiszen a hitnek az volt a feladata, hogy feloldozást adjon, amiért a kifejtett gondolatokban mérhetetlen kegyetlenségek rejlenek, és az akkori hitre való mai hivatkozásnak se más a szerepe. Mit érnek Heller erkölcsrõl írott filozófiai mûvei, ha a hit félelmetes funkciójával való szembenézés helyett megelégszik azzal, hogy a „hülyeséget”, vagy a „naivitást”, sõt a „kedélyt” emlegeti? Mikor néhány napja elõször elolvastam a már idézett mondatát a kedélyrõl, elõször azt gondoltam, nem tudja, mirõl beszél.

Ha megírtam volna, hogy a magyarság érdekében egy másik népet valahogy föl kellene számolni, akkor blaszfémia volna utólag a „hülyeséget”, a „naivitást”, a „hitet” vagy a „kedélyt” emlegetni, ahelyett, hogy azt mondanám: ez szörnyû. Vagy csak annyit: szégyellem magam.

Erre az általam alkalmazott párhuzamra talán az a válasz: nem lehet összevetni a család visszaszorítását egy nép elpusztításával? Az elsõ javaslatot Heller ösztönfelfogása szerint talán az objektiváció, az ember „második természetébõl” a „nembeli lényeg beépítése” inspirálja, a másodikat legfeljebb a frusztráció, vagy az érdek motiválta agresszió. Elismerem: az én ábrándjaimnak a gyökerei aljasak voltak, akár Hitleré és Himmleré, mert védteleneket eleve csak elpusztítani akartam. Akik viszont a családot akarták megszüntetni, ezt nem aljas indokból, hanem valamiképpen az érintett emberek javára akarták elkövetni. De a „hit”, a „hülyeség”, vagy a „kedély” késõbbi emlegetése azért ebben az esetben sem annak a jele, hogy valaki igazán a szeme közé nézett ennek a dolognak. Hiszen a polgári család irreverzíbilis megszüntetése nyomán is pusztulás járt volna. Vagy Kambodzsában nem ez történt? Ér valamit is ilyenkor a hit?

A vágyakból született meg például 1534-ben az anabaptisták nõközösséget is hirdetõ rémuralma Münsterben. És amilyen iszonyatosak ezek a sokszor nagyon tiszteletreméltó indítékú vágyak, olyan rémületes a megtorlás is, mely megvalósításuk nyomában jár. A nyomorgó proletárok sorsának kétségtelenül jobbító vágya okozta, hogy a Tanácsköztársaság idején a polgári lakásokba prolikat telepítettek, de ezzel a társadalmi igazságosság helyreállítása helyett a társadalmi igazságosság eszméjének gyûlöletét sikerült végzetesen elterjeszteni. A nyomorgó prolik vállán, az õszinte hit lelki védõpajzsa mögött egy õserdei ösztönökre – „kedélyükre” – hallgató, messianisztikus, egyre totálisabban szervezõdõ értelmiségi és pártfunkcionárius csoport törekedett a teljes hatalomra 1919-ben is és 1945 után is.

Kétségtelen, hogy Heller és Vajda hátrányosabb helyzetben voltak nálam: sérelmeik jellege miatt abban a hitben éltek, hogy nem bûn kommunistának lenni. Az én helyzetem szerencsésebb: a fasizmusról, ami engem fenyegetett, tudtam, hogy bûn.

1970-ben Heller és Vajda tanulmányának olvasásakor valójában saját magammal szembesültem. Azzal a szörnyûséggel, amit én is magamban hordozok. És azért éreztem akkor irányukban olyan engesztelhetetlen indulatokat (melyek bizonyára ebben a mai szövegemben is valamiféleképpen visszahatnak), mert önmagammal szemben kellett engesztelhetetlennek lennem.

A történetnek már rövid a folytatása. Megpróbáltam 1970-ben Heller és Vajda tanulmányára válaszolni, de publikálása még csak szóba se jöhetett. Valószínû, hogy a rendszer iránti ellenszenvem erõsebb volt, mint mondjuk Dezséryé, mert azokban az évtizedekben képtelen voltam közölhetõ kritikai szöveget létrehozni. Bozóky Éva szelídebb lélek lehet nálam, az õ válasza hónapok múlva – egyetlenként – megjelent (noha õ se hivatkozott Leninre, és nem emlegette bírálóan a burzsoá, kispolgári nézeteket, ahogy ezt állítólag tenni kellett).

Bennem még egy évtized múlva is forrt a méreg. Amikor a hetvenes évek végén megszületett a kéziratos Napló, az egyik fordulójában 1982 nyarán nekirohantam Hellernek (már el is felejtettem, hogy Vajda a szerzõtársa volt), és szörnyû dolgokat írtam róla, melyek közül a „fasiszták méltó ellentettje” és az „eszmények csecsét szopó szörnyeteg” a legenyhébb kifejezések voltak.

Válaszként akkoriban néhányan, köztük Radnóti Sándor is, közölték, hogy olyan Naplóba, ahol ilyesmi elhangozhat, nem írnak többé. Ezt nagyon bántam. Nem sokkal ezután, 1983 elején a Napló meg is szûnt. De már elõtte is tudtam, hogy én vagyok a demokratikus ellenzék fasisztája, amiben nem voltam ártatlan. Pap Mari mesélte, hogy Csalog Zsoltnak olykor szinte habzott a szája, ha rólam volt szó. Rosszul is éreztem magam ettõl, meg nem is. A „fasiszta” jelzõ szinte tetszett. Az is, ahogy a pártállamitól elhatárolt (új)baloldaliságukat akkoriban, amikor a pártállam még javában fennállt, provokálhattam. Élvezet volt, noha azt nem élveztem, hogy ezért nem szeretnek.

Viszont egyáltalán nem haragudtam rájuk. Ezt nem viccként említem, hanem tényként. Nem is lett volna jogos a haragom, hiszen én voltam, aki provokálta õket és aki úriemberhez nem illõ jelzõket használtam. Ebbõl gondolom, hogy a gyûlöletem, mely akkortájt kavargott bennem minden baloldaliság és minden politikai „hit” ellen, talán nem volt annyira „zsigeri”, mint ahogy feltételezték. Emlékszem Radnóti vagy Csalog tekintetére, amikor olykor találkoztunk. Mintha csodálkoztak volna, hogy nem viselkedem barátságtalanul; ez igaz is volt, mivel mindig is kedveltem õket.

Ma már nem úgy érzek, mint egykoron. Ha csak futólag is, de találkoztam Heller Ágnessel is meg Vajda Mihállyal is. S noha pontosan emlékeztem rá, mit váltottak ki bennem egykori gondolataik, ama mélyrõl jövõ lelki késztetések alapján, melyeket követve emberek között választani szoktunk, meg kellett állapítanom, hogy közelebb állnak hozzám, mint a rendszerváltás után ismertté vált jobboldali politikai gondolkodók Pokol Bélától Tõkéczki Lászlóig és tovább. (Tudom, hogy ez az összevetés nem méltányos, mert a mai magyar politikai jobboldalon valójában nincs hozzájuk fogható teljesítménnyel rendelkezõ személyiség. Ennek egyik okára – a jobboldal háború utáni teljes szétverésére – már utaltam.) Áthangolódásomhoz bizonyára az is hozzájárult, hogy elviselhetetlennek érzem, ahogy „liberálbolsevistának” gyalázzák õket, és kétségbe vonják, hogy baloldai nézeteikkel ugyanúgy magyar érdeket képviselnek õk is, akárcsak jobboldali, magukat nemzetinek minõsítõ politikai ellenfeleik, mert ennek a képviseletnek senki sem letéteményese. De amikor elolvastam Heller legutóbbi visszaemlékezéseit, felkaptam a fejem.

Ilyen egyszerûen azért ne intézzük el azt az akkori dolgot.

A hit – akárcsak a jó szándék – a politikában a pokolhoz vezetõ út „kövezete”. Csak arra való, hogy elleplezze a szembenézést saját világmegváltó vágyaink – ha tetszik: kedélyünk – irracionális, önzõ (ha tetszik: szubjektív) indítékaival. Az erõszakos szélsõbaloldali társadalmi megváltás politikai hite manapság kevésbé eleven, mint jobboldali változata. A mai szélsõjobboldali cikk- és tanulmányírók (akik saját bevallásuk szerint se nem antiszemiták, se nem a diktatúra hívei), ha párthíveikkel netán hatalomra kerülnek, talán megint – mint már annyiszor, akárcsak az egykori baloldaliak – megpróbálják majd az íróasztaloknál kigondolt jobbító gondolataikat valamilyen irreverzíbilisnek képzelt formában a nemzet javára valósággá változtatni. Szerencsés idõket élünk. Sem egy Harmadik Birodalom, sem egy Szovjetunió nem áll ma a potenciális gyilkosok háta mögött. Ezért nem eleve reménytelen, hogy vágyaik politikai megvalósításával nyíltan szembeszegüljünk.
 
 

JEGYZETEK

Heller Ágnes, Vajda Mihály: Családforma és kommunizmus. In: Kortárs, 1970. október, 1655–1665. o.

Heller Ágnes: Vita az erkölcsrõl és a dogmákról, avagy hogyan kell a sorok között olvasni. In: Beszélõ, 1997. április, 98–100. o.

Heller Ágnes: Kedves Detti, kedves András. In: Beszélõ, 1997. május, 121–123. o.

1968. In: Beszélõ, 1997. november, 70–79. o.

Heller Ágnes: A nemek közötti kapcsolatok jövõjérõl. In: Kortárs, 1970. június, 301–308. o.

Heller Ágnes: Kedves Detti…, pp. 122.

Bozóky Éva: Törzs? Kommuna? Matriarchátus? In: Kortárs, 1971. február, 333–336. o.

Heller Ágnes: Kedves Detti…, 122. o.
Mivel csak Hellertõl olvastam, hogy hogyan látja akkori akkori nézeteit, ezért ebben a vonatkozásban csak rá hivatkozom, Vajdára nem.

Heller Ágnes: Kedves Detti…, 121. o.

Visszatérés a történelemutániságba. Möller van der Bruck alteregóiként a Nulladik Birodalom nyomában. Válasz Heller Ágnesnek és Vajda Mihálynak. 1970. november. [kézirat]

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu