TRANZITOLÓGIA - ÍTÉLET ÉS ELÕÍTÉLET

Lassan már nyolc éve, hogy a nyugati tudósok a kelet-európai és a volt Szovjetunió politikai rendszerei bukásának magyarázatát kutatják.1 Erõfeszítéseik gyümölcse négyféle nyugati szakirodalomban nyert testet. Ezek megtalálhatók (a) azon összefoglaló áttekintésekben, mint Samuel Huntington The Third Wave (Harmadik hullám) címû könyve, melyben a szerzõ a „globális demokratizálódási hullám” forgatókönyvének részeként elemzi a kommunista rezsimek összeomlását;2 olyan ambíciózus latin-amerikai és ibériai, illetve „délkeleti” (Görögországról van szó) tranzitológiában szakértõk összehasonlító munkáiban, melyekben a szovjet és kelet-európai autoritáriánus uralom utáni poliitikai tanulságokat és a saját kutatási területükhöz tartozó országokkal kapcsolatban szerzett tapasztalatokat helyezték egymás mellé;3 azon kutatók szellemi teljesítményében, akik érdeklõdésüket a kommunizmust vizsgáló szakterületen (communist studies) fejtették ki;4 továbbá a helyi ismeretekkel, megfelelõ nyelvtudással és a Kínára, a Szovjetunióra és Kelet-Európára vonatkozó szakmai háttérrel rendelkezõ társadalomtudósok újabb keletû munkáiban.5

A nyugati tranzitológia legfontosabb eredményei négy pontban összefoglalhatók.

– Nemzetközi összefüggésbe helyezve a kelet-európai fejleményeket, az ilyesfajta tanulmányok fontos ellentmondásokat tártak fel a regionális és szubregionális tényeken és jó részben másodkézbõl vett – lényegében angolra vagy németra fordított – helyi elemzések alapján.

–Ezen munkák a latin-amerikai és dél-európai rendszerváltozások komplex forgatókönyvének rekonstruálásával és bemutatásával, heurisztikus modelleket kínáltak a kelet-európai átmenet különbözõ szintjein álló országok politikai, gazdasági és szociális erõik közötti interakció elemzéséhez.

– A rendszerváltozásokról – autoritáriánusból (A) a posztautoritáriánusba (PA) – szóló általános vagy egyedi forgatókönyvekben egyes kulcsfontosságú szereplõk és intézmények azonosításával és szerepeiknek kijelölésével, az átmenettan irodalma feltûnõ hasonlóságokat rajzolt ki a kétféle átmenet között.

– A vizsgálódás újabb nyelvi eszközök kifejlesztésével – lényegében szakmai szókincsünk féltucat spanyol szóval való kibõvítésével – Latin-Amerika és Dél-Európa szakértõk tovább finomították olyan szavaink jelentését, mint „demokratizálódás”, „liberalizálódás”, a „piac” és politikai „paktum”. Mindezekbõl kiderült, hogy a kelet-európai átmenetek, illetve az ottélõk többsége által egyedinek vélt politikai és társadalmi folyamatai máshol is elõfordultak. Emígy, ha mással nem, új címkékkel gazdagodtunk.

– Robert Dahl, Dunkwart Rustow, Ralf Dahrendorf, Adam Przeworski, Robert Putnam és több más liberáldemokrata társadalomtudós eredeti meglátásait és átmenettan mûvelõi – ki-ki személyes ideológiai és módszertani preferenciáival fûszerezve – több-kevesebb sikerrel hasznosította. A fogalmi eszközök gazdagodásával az átmenet árnyalt elemzése lehetõvé vált.

A mérleg másik serpenyõje azonban nehezebbnek látszik, csökkentve a kommunista országokban 1989 és 1990 között és azóta lezajlott változások mélyebb megértéséhez az átmenettan által felhasznált elemzés során megmutatkozó szakmai nyereség súlyát. Szerintem fontos, hogy az átmenettan téziseit górcsõ alá véve különbséget tegyünk a „közpolitika-orientált” (policy-oriented) és a „tiszta” – vélhetõleg „érték” vagy ideológiamentes – tudományos megközelítés között.

Az elõbbihez jó politikai kapcsolatrendszerrel rendelkezõ washingtoni, illetve a brüsszeli, szövetségi állami, illetve Euro-forrásokat piócaszívóssággal kipumpáló közpolitikai „agytrösztök” és a hozzájuk szegõdõ konzultáns társadalomtudósok és az általuk képviselt egyetemi kutatóközpontok tartoztak. A washingtoni költségvetésileg támogatott National Endowment for Democracy és a fõvárosban és körülötte letelepedett „beltway bandits” (közpolitikai, de profit-orientált agytröszt alapítványok) partneri kapcsolatba lépve az 1989 és 1991 között kettõrõl harmincra nõtt, a kelet-európai átmenetben hirtelen érdekeltté vált szövetségi hivatalokkal, egy új „demokratizációs” iparágat hoztak létre. Máig sem tisztázott, hogy a kormánybürokraták és az általuk finanszírozott aktatáskás „szakértõ-banditák” legtöbbnyire néhány napos „tényfeltáró” kelet-európai turisztikai tevékenysége mivel gyarapította a társadalomtudományt. Viszont létezik egy kisebb könyvtárt megtöltõ – szerencsére többnyire nem publikált és feltehetõen a rendelõk által el sem olvasott – kutatójelentések tömege és a (néhány száz példányban publikált) hasonlóan banális kongresszusi meghallgatások anyaga. Ezekbõl leginkább csak a költségvetési függelékek mondanak (már akinek) újat; nevezetesen azt, hogy a posztkommunista tényfeltárásra áldozott százmilliókból csak fillére jutottak a helyi – washingtoni berkekben „seeing eye dog”-nak aposztrofált (ezt nincs szívem lefordítani) – helyszínen közremûködõ tanácsadó társadalomtudományi szakértelmiségieknek.

A másik csoporthoz a bona fide társadalomtudomány mûvelõi tartoznak. A tudományos átmenettan elõtörténetérõl helyszûke miatt nem szólok. Míg az elsõ csoportnál a fõ kérdést a politikai döntés (policy decisionmaking)-orientált tranzitológusok azon bújtatott ideológiai elõítéleteik jelentik, melyekkel a nem nyugati, posztkommunista országokban folyamatban lévõ rendszerváltást leírják, a másik csoportnál a probléma a tudósok által ugyan élénken artikulált, de kulturálisan és történelmileg megalapozatlan és empírikusan tarthatatlan párhuzam(ok) a latin-amerikai-délkelet-aurópai és a kelet-európai változási folyamatok között. Mindkét csoport közös vonásai négy pontban összefoglalhatók.

1. A modernizációba vetett hit hanyatlásával és a hatvanas évek politikai optimizmusával azon nem körülírt állítás alakult ki számos Latin-Amerika, Dél- és Kelet-Európa átmenetével kapcsolatos politikai elemzésben, hogy mindhárom régió egyazon globális fejlõdési kontinuumban helyezkedik el. Ebben, a fejlõdés szereplõi és intézményei kulturális környezettõl függetlenül hasonló módon cselekszenek.

2. Hasonlóképpen feltételezik, hogy mindenki, aki a régi rendszerek változását „demokratikus” irányban képzelték el, ugyanolyan stratégiai célokat tûztek ki, mint például az intézményesített pluralizmus, jogállam, piacgazdaság és civil társadalom.

3. Az ilyen tartalmú politikai elemzések implicite magukban hordozták az elképzelést, hogy az egyes helyi értékrendszerek, vallások és politikai szereplõk ideologikus megnyilatkozásai – amennyiben ezek etnikai, nyelvi és kulturális identitásáért szálltak síkra – csupán szûklátókörû provincializmus által vezérelt, lényegében káros, anakronizmusnak tekintendõk. Effajta parókiális ideológiák értelemszerûen csak a liberális demokráciában végzõdõ fejlõdés kisiklatására, illetve tévútra vezetésére alkalmasak. Ugyanakkor ezen ósdi tévhiteket a modernizáció, szekularizáció és a világgazdaság szabad vállalkozáson alapuló végsõ gyõzelme elsöpri – szükségszerûen – a történelem szemétkosarába.

4. Euro-atlantikus értékek, intézmények és rendszerfejlõdési precedensek inherens és magasabb rendû modellt kínálnak egyaránt az autoritáriánus és a kommunista rendszereknek.

Az Alexis de Tocqueville által a Democracy in America címû alapmûvében a múlt század elsõ felében felvázolt átmenet, amely az Egyesült Államokat a politikai függetlenség kivívásától a (korai) liberális demokrácia megalapozásáig jellemezte, és az újmódi paradigma-mámoros washingtoni „demokrácia-szakértõk” elemzései között a különbség legjobban a vizsgálat alá vett tárgyról való gondolkodásban, illetve az azzal szembeni attitûdben nyilvánul meg. Egyebek között, Tocqueville elsajátította az angol nyelvet, és megtanult nemcsak együtt élni, hanem jóindulatúan elfogadni a helyi politikai, társadalmi és kulturális közeget. Történelmi ismeretei és bensõséges viszonya a „hely szellemével” (genius loci) segítségére volt a társadalom rostjaiba való behatolásban, és emígy alapos, még a mai napig hasznosan forgatható, helyzetfelméréssel ajándékozta a világot a kora XIX. századi amerikai civil társadalomról.

Mindezidáig csupán egynéhány angolszász komparatív politika – a feltehetõen még kevesebb Latin-Amerika és Dél-Európa – szakértõ vette a fáradtságot, hogy megtanulja a régió akár egyetlen nyelvét is, hogy merítsen a térség történelmét, politikai berendezkedését, helyi társadalmát, szellemi értékeit és kultúráját tudományos alapossággal leíró és elemzõ könyvek és tanulmányok gazdag tárházából. S így, amint errõl alább szólni fogok, lengyel, cseh és magyar társadalomtudósok nemcsak történelmi, hanem átmenettani alapmunkáik maradtak ismeretlenek elõttünk. A vizsgálatok látókörébõl kimaradt anyagok és nyelvileg elérhetetlennek bizonyult adatok bizonyára zavarólag hathattak volna külföldi politikai folyamatokról a priori alkotott fogalmakra. Sem a spanyol eredetû terminológia használata, sem az olyan szavak, mint „glasznoszty” vagy „peresztrojka” könnyelmû bírása (s néha már-már nyegle akontextuális használata) nem képes leírni, nemhogy hitelesen elemezni, bármelyik kelet-európai ország átmeneti periódusának politikai összetettségét.

Persze kivételek itt is vannak. Például Magyarország esetében – ha eltekintünk a nyugaton élõ magyar származású kb. kéttucat társadalomtudóstól, akikrõl majd egy más alkalommal szólok – a nyelvet kiválóan bíró angol Bill Lomax, Chris Hann, az amerikai Martha Lampton és néhány fiatalabb kollégájuk fontos és maradandó értékû tanulmányokat írtak mind a magyar átmenet elõtörténetérõl, mind a kilencvenes évek történéseirõl.

Átmenetek: onnan – ide

A következõkben tekintsük meg közelebbrõl a földrajzilag háromféle, de forgatókönyvileg állíólag hasonló, illetve összehasonlítható, átmeneti folyamatok valós tartalmát. A fentebb jelzett rövidítéseknek megfelelõen, az átmenetek hagyományos-autoritáriánus (A), posztautoriáriánus (PA), kommunista „K”, illetve posztkommunista „PK” stációiról lesz szó. Kézenfekvõnek tûnik, hogy az összehasonlítások érvényessége és tudományos magyarázóereje döntõen függ a megfigyelt jelenségek összevethetõségének bizonyíthatóságától. A megfelelõnek ígérkezõ osztályozásnál maradva, a régi/új kelet-európai „almák” ugyanannak a gyûjtõnévnek, azaz a gyümölcsöknek alcsoportját alkotják.

Az alapvetõ különbség az A- és a K-típusú politikai rendszer tekintetében van. Az utóbbi tárgyalásánál legyen a rendszerváltást megelõzõ kádári-, husáki- stb. rezsim, illetve az azokat követõ Antall, Havel, Walesa nevével fémjelzett Magyarország és közép-kelet-európai szomszédai az állatorvosi-politológiai „ló” a régió átmenete egyes mozzanatai célirányos boncolása érdekében. (Mindenki hallott Francoról, Salazarról és a chilei Pinochetrõl. A többi „narancs”-politikusok nevével az olvasót nem untatom.)

Axiómaként kimondható, hogy az „A”-típusú latin-amerikai és dél-európai rendszerek minõségileg különböztek mind a „nem reformált”, mind vagy ilyen vagy olyan részleges (legtöbbnyire gazdasági) reformon átesett, vagy félig túljutott poszt-totalitáriánus kommunista konstellációktól. Ez az eltérés olyan nagyságrendû volt, hogy összehasonlíthatóságuk elõtt még egy felületes vizsgálat is legalább öt elemzési buktatót fedezhet fel. A legfontosabb különbségek a következõk:

1. A politizáltság foka és intézményi behatolás

„A”-típusú rendszerek: a tekintélyuralmi – inkább egyszemélyes, mint egy „kollektív” junta által vezényelt – uralkodó párt politikai síkon klientellisztikus-neopotisztikus informális szinten begyökerezik a hatalom politikai kulcspozícióiba, és az üzleti szféra egy részére.

„K”-típusú rendszerek: szisztematikus, és az állampárt nómenklatúra rendszerével intézményesített begyökerezés a közigazgatásba, társadalomba, munkahelybe, oktatásba, kultúrába és a szabályozott vallásos életbe.

2. Legitimációs modellek

„A”-typusú rendszerek: a nemzet történelmébõl, a „nemzeti küldetésbõl” és a vezetõ karizmájából levezetett ideologikus legitimáció; a klérus együttmûködésétõl függõen, esetleg „keresztény” erkölcsi identitás, illetve küldetés.

„K”-típusú rendszerek: a legitimáció bázisát, a marxizmus-leninizmus ideológiai kritériumaként értelmezett internacionalizmus (vagy ennek valami helyei változata, ha létezik ilyen); ha van, az elsõ ember „pozitív” vagy (Kádár esetében, manipulált „negatív”) személyi kultusza; az „osztályharcok” nemzeti „haladó hagyományai”, valamint a nagy formátumú és valós (Lengyelország), jórészben feltupírozott (Magyarország), vagy nem létezõ, de fabrikált (Csehország) antifasiszta ellenállás ideologizált mítosza adja.

3. A termelõeszközök és vagyontárgyak tulajdonjoga és a gazdasági rendszer

„A”-typusú rendszerek: a föld, a nagyipar és az egyházi latifundiumok magántulajdona; az ipari létesítmények, a kereskedelem és bankszféra, noha államilag befolyásolt, lényegében autonóm piacgazdaság része.

„K”-típusú rendszerek: állami tulajdon a termelés minden területén; állami ellenõrzés és döntéshozatali vétójog a szövetkezeti szférában; „személyi tulajdonná” szûkített magántulajdon, tervutasításos gazdaság, illegális vagy félillegális, ám megtûrt „szürke” vagy „második” gazdaság.

4. A rendszer és a társadalom viszonya

„A”-typusú rendszerek: néhány jogilag és de facto önrendelkezõ korporatista elit csoport, félig-meddig tûrt, másrészben illegalitásba szorult szakszervezetek és szervezetlen, de politikailag tudatos polgári képzõdmények együttélése az állami bürokráciával és esetenként partneri kapcsolata a politikai rezsim egyes részeivel.

„K”-típusú rendszerek: a kezdetben mobilizált, majd demobilizált részlegesen atomizált társadalmat – melynek különös jellemzõje az egyes kijelölt érdekcsoportok, egymást többszörösen átfedõ humán- és reálértelmiségi körök informális együttélése és a belbiztonsági szervek által felügyelt és gyakran sikeresen manipulált kommunikációja – rezsim-vezényelt korporatista „esernyõ szervezetek” (lásd Hazafias Népfront) fogja egybe.

5. Nemzetközi kontextus

„A”-típusú rendszerek: független, noha gazdaságilag a fejlettebb országoktól függõ szereplõk a nemzetközi diplomációban; ha van regionális nagyhatalom, ezzel kölcsönös elõnyökön alapuló gazdasági és diplomácia kapcsolatok léteznek; területi szuverenitásukat saját hadseregük biztosítja; nincsenek külhoni megszálló csapatok a határaikon belül.

„K”-típusú rendszerek: teljes vertikális integráció és nemzetközi jogi szinten szancionált alárendelés a régióban domináns nagyhatalom felé katonapolitika, külkereskedelem és diplomáciai prioritások szempontjából; a birodalmi kapcsolatrendszer mély integrációja az állampártok ideológiai, belbiztonsági és kulturális összefonódása, biztosítása érdekében; idegen csapatok állomásoztatása azzal az implicit céllal, hogy a fennálló politikai rend legutolsó bástyája legyen.

A fentiekbõl – noha az egyes kategóriákon belüli általánosítások egy része bizonyára vitatható – világos, hogy a kétféle „régi átkos” nagyon is különbözõ volt. Olyannyira, hogy az „onnan” „idefelé” megjárt történelmi utak összehasonlítása, illetve az összehasonlításból származó elemzési haszon sokkal inkább a szemléleti ideológia, mint az objektív tényfeltárás kérdése. Ha a világnézeti cél az, hogy a hidegháború utáni és a hagyományos szövetségi rendszerek ideológiai béklyóiból felszabadult posztkommunista világot beillesszük a „szabad világ” vegyes tutti-frutti liberáldemokrata, poszt-autoritáriánus, továbbra is tekintélyuralmi és egyéb, harmadik világbeli konstellációiba, akkor ehhez új elemzési szempontok szükségeltetnek. A nyugati átmenettanászok esetében ezúttal a Helsenberg-effektus huszadik századvégi ideológiai változatairól van szó.

Hogy a vizsgálat ténye megváltoztat(hat)ja a vizsgált tárgy viselkedését, annak nincs politikai következménye a szubatomikus részecskék világában. Itt nem a közelmúltban elhunyt angol közgazdász, Peter Wiles által jogosan korholt „kapitalista triumfalizmusról” van szó. A görög szó „hübrisz” jobban fedi a nyugati átmenettan lelkiségét. Tény az, hogy a nyugati tranzitológia jelesei röviddel a CNN után landoltak Kelet-Európában, s közülük néhány kalandvágyó a volt Szovjetunióban. Legtöbbjük dél-amerikai, afrikai, kelet-ázsisi monográfia-trófeákkal rendelkezõ veterán empírikus komparativista volt, és egyúttal egyfajta meoliberális „birodalmi szemlélet” elkötelezett híve. Közös céljuk a számukra anarchikus – és értelemszerûen áttekinthetetlen – posztkommunista társadalmi-politikai realitások beillesztése a már általuk korábban kidolgozott elemzési paradigmák ilyen vagy olyan dobozába. A két átmenet utóélete

Folytassuk az elemzést és térjünk vissza az 1989 óta történtekre, illetve a dél-amerikai és dél-európai régiók poszt-autoritariánus (PA) és Kelet-Európa posztkommunista (PK-s) forgatókönyveire. Mindkét esetben egy mûködõképes, önfenntartó (self-sustaining), tehát konszolidált, demokrácia létrehozása a cél. Tehát mi történt a rendszerváltás(ok) után?

1. Politikai folyamatok

„PA”-típusú rendszerek: szabad választások; többpárt rendszer, melyre a hagyományos korporatista csoportok és az autonóm üzleti szféra, akár a politikai vétó eszközével hathat.

„PK”-típusú rendszerek: szabad választások; többpárt rendszer, melyben helyet kapnak a „történelmi”, „reform szocialista” és az „új” – esetleg társadalmi vagy értelmiségi mozgalmakból kinõtt – pártok; jogi vita és állandósuló politikai alkufolyamat a fontos politikai méltóságok politikai, illetve közjogi mozgásterérõl; gyorsan növekvõ távolság az elit és a tömeg értékei, érdekei és politikai hatóképessége között; drasztikusan csökkenõ életszínvonal-fûtött balról-jobbra, majd jobbról-balra, majd ismét balról-jobbra választási „inga-effektus” és látens politikai instabilitás.

2. Politikai intézmények

„PA”-típusú rendszerek: kulcsfontosságú demokratikus alapintézmények létrejötte és megalapozottsága; részleges személyi változások a törvényhozó hatalomban, a kormányban és a közigazgatásban; fokozatosan életbeléptetett törvény és szabályhozatal; a hadsereg hagyományos autonómiája továbbra is érintetlen.

„PK”-típusú rendszerek: nagyrészben vagy teljesen új kormányzási és szervezeti struktúra kialakítása a végrehajtó, törvényhozó és a bírói hatalom minden ágában; új intézmények (alkotmánybíróság, ombudsman stb.) létrehozása; új adminisztratív fõtisztviselõk kinevezése, a régiek visszafogott intenzitású leváltása, illetve a nem politikai szektorba való átterelése; a kormányzat által biztosított anyagi eszközökbõl mûködõ politikai pártok; a mindenkori kormány és esetenként politikai vagy/és gazdasági lobbik által ellenõrzött sajtó és elektronikus média; korporatista érdekképviseleti csoportok – mint a neo-redisztribucionista elit konszenzus önjelölt képviselõi – beépülése az államigazgatásba.

3. Társadalmi átalakulás

„PA” típusú rendszerek: fokozatos változások a hierarchikusan struktúrált tradicionális társadalomban; az új középosztály fokozatos gazdasági-társadalmi térnyerése; politikailag lebegtetett, de nem végrehajtott (és IMF instrukciók következtében megvalósíthatatlan) új „társadalmi szerzõdés” az alsó néposztályoknak.

„PK”-típusú rendszerek: a korábban beindult meritokratikus társadalmi mobilitás folytatása és felgyorsulása; a nem mobilis (alulképzett, idõs, beteg) alsó középosztály lecsúszása a fél proletariátus felé; a PK „civil társadalom” kitalálása a régi nómenklatúra politikailag újonnan marginalizált értelmiségei, a helyi társadalmak elégedetlenjei és a piacképtelen (fõleg humán) fiatal értelmiség amalgámjából.

4. Gazdasági szerkezet és tulajdonviszonyok

„PA”-típusú rendszerek: piacgazdaságból piacgazdaságba való áttérés; szabad vállalkozás, néha döntõen a külföldi tõke és a magántulajdon túlsúlya a gazdaságban.

„PK”-típusú rendszerek: áttérés a központi tervgazdaságból az államilag ellenõrzött piacgazdaságba; országonként változó privatizációs forgatókönyvek beindítása; a porózus és gyakran szándékosan ködös jogi szabályozás légüres terében a „kapcsolati tõke” felértékelõdése egy áttekinthetetlen, de a rendszerváltás gazdasági veszteseinek szembeötlõ szimbiózisa a „politikai patronáza-nepotizmus szervezett bûnözés” gazdasági-társadalmi konglomerációjában.

Érdemes megemlíteni, hogy a fenti, gyakran az ide-oda repüléstõl krónikusan dezorientált, átmenettanászokon kívül létezik egy másfajta szakavatott tudományos közösség, nevezetesen a nyugati „kelet szakértõk” – a „fõfoglalkozású” átmenettanászok által mélyen irigyelt/megvetett – népes csapata. Sokuknak évekbe került, hogy felocsúdjanak a régi rendszer váratlan összeomlását követõ kognitív disszonanciából, és újragondolják korábbi elképzeléseiket. Paradox módon, az általuk 1989 elõtt produkált szakmai, politológiai, közgazdasági és történelmi irodalom nagyrészben ma is helytálló. Sõt, szabad legyen azt mondani, hogy a nyugati egyetemista, ha veszi a fáradtságot, ma is jobban értesült a régió történelmérõl és a különféle „átkosok” politikai rendszerérõl, mint kelet-európai kollégái.

Ahogy mindezt a Nagy Testvérek látják

Mindezt figyelembe véve, a gond (és a bajok gyökere) az, hogy a „hit and run” (üsd el és szaladj tovább) tranzitológusok és a régió valódi szakértõi eddig még nem találtak közös disciplináris elemzési platformot. E helyett szakmai állóháború folyik – anélkül, hogy az „igazsághoz” (ha ilyen egyáltalán létezik), illetve egy tényszerû-empírikus és kulturálisan és szellemileg jól informált, lehetõleg empatikus, elemzési szintézishez, esetleg paradigmához közelebb jutottak volna. „Sebaj” – mondhatná a vizsgálat „tárgya” – azaz a posztkommunista istenadta – „hadd mondják a magukét, nekem ehhez semmi közöm.” Sajnos, ez nem egészen így van. Ugyanis a nyugati külügyi kancelláriák stratériai tervezõi, a Világbank és egyéb nemzetközi intézmények politikai „rizikó prognosztizáló” csapatai jórészt a tranzitológiai irodalom „empírikus”, de egyúttal világmegváltó elemzéseibõl merítik a hasonlóan sematikus átmeneti forgatókönyveik cselekvési programját. (Aki nem hiszi, tekintse át a Világbank, az IMF, az EBRD és az USAID országtanulmányainak lábjegyzeti apparátusát.)

Többek között példa erre az olyasfajta címkézés, mely Tadzsikisztánt és a Cseh Köztársaságot egyaránt „új demokráciának” aposztrofálja. Közeli rokona ennek a megközelítésnek az „egy-, két-, háromfordulós” játék, miszerint ennyi vagy annyi szabad választást követõ terminus szükséges ahhoz, hogy egy új demokrácia „konszolidáltnak” minõsüljön, vagy olyasfajta elmélkedés, mely az így-úgy privatizált állami termelõ javak (a vállalati döntések feletti vétójoggal felruházott, továbbra is állami kézben maradó „aranykötvények” ügyébe nem illik belekérdezni) százalékszámától függõen deklarál egy országot „szabad” vagy „fél-szabad” piacgazdaságnak. A neoliberális kincstári bölcsesség példáit tovább sorolhatnánk ad nauseam. Ehelyett a fentiek summázása pótlásaként egy rövid kommentárt a nyugati átmenettan ez eddig legnagyobb formátumú, 1996 végén napvilágot látott munkájáról.

„A nagy szintézis”: kérdõjelek és buktatók

A könyv címe A demokratikus átmenet és konszolidáció problémái: Dél-Európa, Dél-Amerika és posztkommunista Európa.6 A két társszerzõ, Juan Linz (Yale) és Alfred Stepan (Columbia, késõbb Central European University, s innen Oxford), az ibériai, illetve a dél-amerikai politika nemzetközileg elismert és egyenként több alapmûvet publikált szakértõi. Noha a rendszerváltások elõtt Kelet-Európa és a volt Szovjetunió létezésérõl csak az újságból tudtak, a saját terrénumaik politikai átmenetérõl írt mûveik sikerén felbuzdulva, a kilencvenes évek elején hozzáláttak a számukra terra incognita szakmai feltérképezéséhez.

A négyrészes munka elméleti megalapozása a „demokrácia” mint absztrakt fogalom, és mint a globális politikai átmenetek teologikus célja elemzésével kezdõdik. A poroszos alapossággal felépített, társadalomtudományi terminus technicusokkal gazdagon megspékelt és alapvetõen deskriptív-leíró statisztikai adattömeg segítségével végigzongorázzák a demokratizálódási folyamatok minden elképzelhetõ változatát. Itt az eredeti forrásokból merített dél-amerikai és dél-európai adatok és történések testvériesen összefonódnak a másod- és harmadkézbõl vett kelet-európai és szovjet evidenciákkal. Továbbá kapunk káprázatos tipológiákat és csiszolt forgatókönyveket, melyekbõl polihisztor legyen a talpán, aki a alaptézisek követhetõségét, illetve idõtõl és tértõl függõ relevanciáját ki tudja deríteni.

Az elméleti nehéztüzérség bevetése után következik két valóban remekbe szabott dél-amerikai és dél-európai átmenet elemzés. Jómagam sokat okultam mindkettõbõl. noha, amint erre rövidesen rátérek, a fentebb vázolt A/K, illetve PA/PK elemzési aggályaimra választ nem kaptam. Sebaj, egy jó politológus holtig tanul, és a szerzõknek köszönhetõen most már végre nagyjából értem, hogy mi történt Amerika és Európa déli régióiban az utolsó két évtizedben.

A mû posztkommunista rendszereket tárgyaló negyedik része egy kb. „Lenintõl tegnapelõttig” húszoldalas történelmi áttekintéssel kezdõdik. Ezt követõen a régió egyes országai, illetve országcsoportjai kerülnek a boncolóasztalra. Lehet, hogy Lengyelország megérdemel külön fejezetet, de nem azért, mert a szerzõk számomra teljesen megalapozatlan állításai szerint a kelet-európai szocialista modell sui generis modelljét képviseli, hanem azért, mert a nyolcvanas évek lengyel történészei valóban ok-okozat alapon vonatkoztathatók az 1989–1990-es átmenet kezdeteihez. A szerzõk igazi intenciója az akkoriban sláger „etikus civil társadalom” taglalása, és a valóban egyedi Szolidaritás mozgalom (természetesen másod-harmadkézbõl vett) elemzése. Az angolul is megjelent lengyel szakirodalom ismeretében bátran mondhatjuk, hogy a szerzõpár – noha begyömöszölték az ott történteket elõregyártott elméleteik dobozaiba – sem tényben, sem elemzésben újat nem mondott. Az igazi szakmai tûzijáték majd a közeljövõben megjelenõ lengyel társadalomtudományi recenziókban lesz fellelhetõ.

Hogy miért, az nem világos, de a következõ fejezetben a szerzõk szerint logikusan összekapcsolható három ország – Csehszlovákia, Magyarország és Bulgária – vannak egy csokorba kötve. Dióhéj nagyságú történelmi összefoglalók után a száguldó elemzõk a három ország rendszerváltozási forgatókönyveit taglalják – amint errõl késõbb szó esik – elég különös módon. A közép(?)-európai „hármat” letudva következik a „szultánisztikus” Románia esetének önálló fejezetben való taglalása. Ezt követi a szovjet–orosz átalakulás 35 oldalas (!) tárgyalása, s majd ezt megtoldva, egy újabb fejezetben két – észt és lett – baltikumi állam politikai átmenetének – erre a célra már 33 oldal jutott – elemzése. Az utolsó fejezet „záró összehasonlító reflexiókat” tartalmaz.

A mû részletes szakmai elemzése nem az én, hanem a posztkommunista régióban élõ, ehhez bizonyára jobban értõ és a nyugati szakirodalomban egyre inkább jelenlévõ kelet- és közép-európai politológusok feladata. E helyett négy gondolat:

1. A kétfajta átmenet közti minõségi, és sok esetben nagyságrendi különbségek nem összemoshatók sem globális – mindent leíró, de semmit sem magyarázó – tipológiákkal, sem verbálisan homogenizált „narancs+alma = univerzális demokrácia felé átmenet” a helyi és regionális tradícióktól (fõleg az egyedi politikai kultúráktól) elvonatkoztatott modellekkel.

2. Másodlagos forrásokból merített információk – különös tekintettel a tényválogatásra és az eredeti elemzõ esetleges ideológiai elkötelezettségére – nagy óvatosságra intik a tárgyilagosságban érdekelt újraelemzõt. Ha csak nyugati forrásokat (fõleg kelet-európai és szovjet történelmet áttekintõ egyetemi tankönyveket) használunk, figyelembe kell venni, hogy a mûvek szerzõi nemcsak egy korábbi (esetleg hidegháborús) akadémikus kincstári bölcsességet regisztrálnak, hanem azt is, hogy mindebbõl hiányoznak a „helyi” posztkommunista – ergo naprekész és feltehetõen tárgyilagos – társadalomtudományi elemzések is.

3. Aggregát társadalomtudományi adatok, azaz gazdasági és társadalmi statisztikák és közvéleménykutatási jelentések csak és akkor bírnak magyarázó erõvel, ha azok a posztkommunista közélet egyéb, nem kvantifikálható tényeivel (például elit ideológiákkal) együtt idõ- és tér-specifikus kontextusban van elemezve.

4. S végül, ha a kutatók nyelvtudás, tehát elsõdleges források híján helyi informátoroktól kapják a „nyersanyaguk” (és értékítéleteik) javát, vegyék figyelembe az „audiatur et altera pars” elvét. A posztkommunista történelemnek többfajta olvasata van: szocialista, liberális, nacionalista, konzervatív, vallásos hit elkötelezett, és egyszer egy szent idõben még a nyugati társadalomtudományi normáknak megfelelõ sine ira et studio tárgyilagos is. Kár, hogy a két tudós tevénk a négy „tû” fokának egyikén sem tudott átjutni.

Magyar átmenet: honnan hová? (És miért?)

Összefoglalás helyett néhány szó a könyv magyar vonatkozású alfejezetérõl. Az erre szánt húsz oldal értelmezni próbálja Magyarország utolsó ötven évének az elemzés szempontjából fontosnak vélt eseményeit. Természetesen szóba kerül az ’56-os forradalom, Kádár ideológiai-politikai taktikázása, a gazdasági reform, a külsõ eladósodás és a nyolcvanas évek vélt és valódi fordulópontjai. Mindez fõleg arra szolgál, hogy a szerzõk a magyar történéseket beilleszthessék az elõregyártott dél-amerikai „reforma pactada – ruptura pactada” tárgyalásos hatalom átadás és átvétel forgatókönyvükbe. Mindez szívük joga, de az nem, hogy figyelmen kívül hagyják a Kádár-rendszer szülte társadalomszerkezeti változásokat, a status quo fennmaradásában érdekelt tömeg- és elit konszenzus átalakulását – többek között a Szelényi és Konrád által beharangozott értelmiségi osztályhatalom csõdjét – a pártelit utódnemzedésének ideológiai átalakulását és a hatalmon lévõ tömegpárt közép- és alsó kádereinek „elbizonytalankodását”. Noha vezetõ pozícióban lévõ politikai személyiségek, mint például Kádár János, Aczél György és az „ifjútörök” utódok mint Grósz Károly, Pozsgay Imre és Németh Miklós – ki-ki cselekvésével és a külsõ elemzõk által mai napig sem értett és értékelt, idõnként visszafogott magatartásával – döntõ szerepet játszottak a magyar átmenet milyenségének kialakulásában, tevékenységük miértjére választ nem kapunk.

Az sem derül ki, hogy a rendszer entrópiáján, azaz belsõ rothadásán kívül kinek vagy minek volt betudható, hogy a nemzeti kerekasztal alkufolyamatai olyanná sikeredtek, amivé lettek. Itt a magyar reformértelmiség szerepének felismerésérõl és értékelésérõl van szó. Vajh „honnan jött” motiváció, értékrendszer és jövõkép szempontjából a rendszerváltást szellemileg-szakmailag elõkészítõ „alkuképes” magyar reform értelmiség?7 Tény, hogy a dél-amerikai politikai egyezkedésekhez közel sem engedett helyi értelmiség nemigen tudott labdába rúgni a narancspaktumok létrehozásában. Ennek fényében – a szerzõk ideológiai preferenciáit figyelembe véve – talán nem meglepõ, hogy a magyar átalakulás szellemi elõkészítõi közül fõként a demokratikus ellenzék kap kitüntetett szerepet. Míg a lakitelkiek „futottak még”-jellegû említést nyernek, a politikai átalakulást szakmailag elõkészítõ szocialista reform értelmiség kulcsfontosságú szerepe valahogy elkerülte a szerzõk figyelmét. Malheur.

Ha nem tévedek, 1988 novembere és 1990 májusa között Németh Miklós nevével fémjelzett kormány kezében volt a végrehajtó hatalom Magyarországon. Az is történelmi tény, hogy az MSZMP szétesésével párhuzamosan sokkal inkább a Németh-kormány, mint a máskülönben önmegtartóztató ellenzék volt felelõs a politikai átmenet békés levezetéséért. A munkásõrség lefegyverzése, a nemzeti kerekasztal döntéseinek korrekt végrehajtása, az 1990-es választás zökkenõmentes lebonyolítása és a hatalom hasonlóan korrekt átadása a Magyar Népköztársaság utolsó és a Magyar Köztársaság elsõ miniszterelnökének nevéhez fûzõdik. Sem ez a név, sem a keletnémet menekültválság (errõl szó nem esik) megoldását eldöntõ, sem a miniszterelnök döntését a németek felé kézbesítõ Horn Gyula neve fellelhetõ a könyv névindexében. Tûnõdöm, miért.

A fentiek az erre szánt húsz oldalba való beépítése, de még futólagos említése is, talán meg sem oldható. Mindezt elismerve (de nem elfogadva) szakmailag megkérdõjelezhetõ a szerzõk forráshasználata, illetve az informátoraik megválasztásának gyakorlata. Egyrészt létezik a magyar átalakulást leíró-elemzõ és ígéretesen gyarapodó angol nyelvû szakirodalom. Noha a szerzõk idézik a kitûnõ magyar politológus-tranzitológus Bozóki András és Körösényi András egy-egy angol nyelvû tanulmányát, az angolul hasonlóan könnyen hozzáférhetõ politológus Bihari Mihály, Ágh Attila, Gombár Csaba és sokan mások munkái valahogy elkerülték figyelmüket. Noha Hankiss Elemért és Kornai Jánost futólag idézik, a jelek szerint nem hallottak Andorka Rudolfról és Kolosi Tamásról, és még kevésbé a magyar átmenetrõl idegen nyelven (is) publikáló tudós közgazdászokról.

Tovább menve: noha fontos, hogy az elemzése elmélyítése-gazdagítása krdekében az általam tisztelt és nagyrabecsült filozófus-közíró Kis Jánosnak az átmenettel kapcsolatos gondolatai személyes interjú keretében is regisztrálódtak, az egyensúly kedvéért nem lett volna haszontalan a magyar közélet további, esetleg más politikai irányzat mellett elkötelezett, személyiségeit is megszólaltani. Mindezt azért említem, mert Stepan professzor, mint a budapesti Közép-európai Egyetem volt rektora, két- vagy háromévi ott tartózkodása során különösen elõnyös helyzetben volt a magyar átmenet irodalmának és kulcsszereplõinek tanulmányozása, illetõleg meghallgatása szempontjából. Az meg rendben van, hogy a lengyel, orosz és baltikumi történéseket csak felületesen érti(k) a szerzõ(k), de ennyi ott töltött idõ után már sokkal kevésbé, hogy a magyar „almáskert” számukra miért inkább a latin-amerikai és az ibériai „narancsliget” közép-európai változatának, mint egy jórészben öntörvényû és sok szempontból egyedi gyümölcskertnek tûnik.

Mindezt kimondva, én úgy vélem, hogy eljött az ideje, hogy a közelmúlt történelmét – esetleg az 1989–1990-es demokratikus átmenet tízéves évfordulójára elõkészülóben – az ügyben szakmailag érintettek újra átgondolják. Ha nem mások, hát a magukat független szakértelmiséginek mondó társadalomtudósok hirdessenek szellemi fegyverszünetet és a szakma (és az ország) nemzetközi becsületének érdekében legalább ideiglenesen függesszék fel a Mérleg utcai, Bem téri, Köztársaság téri, Belgrád rakparti és egyéb pártközpont melletti ideológiai elkötelezettségüket. Máskülönben tárgyilagos társadalomtudományi önismeret híján a magyar demokrácia újjászületésének megértése és történelmileg hiteles nemzetközi tudatosítása továbbra is a bizonyára jóakaratú, de narancsligeti perspektívákkal és birodalmi elõítéletekkel terhelt nyugati politológusok terrénuma marad.
 
 

Jegyzetek

1 Az alábbi dolgozat elsõ változatát a Brit Szlavisztikai és Kelet-Európai Tudományos Társaság (BASEES) 1995. márciusi, a Cambridge-i egyetemen rendezett évi gyûlésen elõadott Átmenet és átmenettudomány: terepjelentés címû referátumom részleges felhasználásával készült.

2 Samuel P. Huntington: The Third Wave: Democratization in Late Twentieth Century. (Norman: University of Oklahoma Press, 1991). Lásd még Doh Chull Shin: On the Third Wave of Democratization. A Synthesis of Evolution of Recent Theory and Research. World Politics vol 47 no. 1 (October, 1994) 135–170. o.

3 Lásd Guillermo O’Donell, Philippe C. Schmitter and Laurence Whitehead, eds., Transitions from Authoritarian Rule: Comparative Perspectives. (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1986); Guillermo O’Donell and Philippe C. Schmitter:Transitions from Authoritarian Rule: Tentative Conclusions about Uncertain Democracies. (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1986); Adam Przeworski: Democracy and Market. Political and Economic Reforms in Eastern Europe and Latin America. (Cambridge: Cambridge University Press, 1991); Adam Przeworski: „Political Dynamics of Economic Reforms: East and South” in György Szoboszlai, ed., Demoracy and Political Transformation. (Budapest: Hungarian Political Science Association, 1991); a Phillippe C. Schmitter es Terry Lynn Karl közösen írt „The Types of Democracy Emerging in Southern and Eastern Europe and South and Central America”, in Peter M. E. Volten, ed., Bound to Change: Consolidating Democracy in East Central Europe. (New York: CEWSS, 1992), 42–68. o. tanulmányában. Schmitter „délkelet” tengelyû elemzését magyarázza és igazolja a „The Conceptual Travels of Transitologists and Consolidationists: How Far to the East Schold They Attemp to Go?” Slavic Review, vol. 53 no. 1, (Spring, 1994), 173–185. o. tanulmányában, melyet Valerie Bunce „Should Transitologists Be Grounded?” Slavic Review, vol. 54. no. 1 (Spring, 1995), 111–127. o. címû vitairatában tételesen megcáfol.

4 A lista hosszú, de a következõ mûvek említést érdemelnek: Leslie Holmes: The End of Communist Power. (New York: Oxford University Press, 1993); Gilbert Rozmam et al., eds., Dismantling Communism. (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1992); Ken Jowitt: New Word Disorder: The Leninist Extinction. (Berkeley: University of California Press, 1992); James R. Millar and Sharon L. Wolchik, eds., The Social Legacy of Communism. (Cambridge: Cambridge University Press, 1994); George Schopflin: Politics in Eastern Europe. (Oxford: Blackwells, 1993); Philip G. Roeder: Red Sunset: The Failure of Soviet Politics. (Princeton: Princeton University Press, 1993); and articles by Grzegorz Ekiert: „Democratization Processes in Eastern Europe: A Theoretical Reconsideration.” British Journal of Political Science 21 (July 1991), 285–313 o., es Andrew C. Janos: „Social Science, Communism and the Dynamics of Political Change”, World Politics, vol. 44., no. 1 (October, 1991), 82–112. o.

5 A lista meghosszabítható, de a következõ feltétlenül említést érdemel: Minxin Pei: From Reform to Revolution: The Demise of Communism in China and the Soviet Union. (Cambridge: Harvard University Press, 1991); M. Steven Fish: Democracy from Scratch. Opposition and Regime in the New Russian Revolution. (Princeton: Princeton University Press, 1995); Geoffrey Pridham and Paul G. Lewis, eds.: Stabilising Fragile Democracies. Comparing New Party Systems in Southern and Eastern Europe. (London: Routledge, 1996); es Bill Lomax: „Eastern Europe: Restoration and Crisis: The Metamorphosis of Power in Eastern Europe”. Critique, 25 (1993), 47–84. o.

6 Juan J. Linz and Alfred Stepan: Problems of Democratic Transition and Consolidation. Southern Europe, South America and Post-Communist Europe. (Baltimore–London: The Johns Hopkins University Press, 1996).

7 Errõl és több egyébrõl én is szólok a Hungary’s Negotiated Revolution: Economic Reform, Social Change, Political Succession 1957–1990 (Cambridge: Cambridge University Press, 1996) címû könyvemben.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu