TUDOMÁNY ÉS PUBLICISZTIKA

SZALAI ERZSÉBET ÉS AZ ELITEK

Szalai Erzsébet a hazai elitkutatás közismert, talán legtermékenyebb alakja, munkássága széles körben ismert. A rendszerváltás folyamatát mint elitcsoportok – rendszerváltó elitek –, azaz mint az informális hatalmi csoportok küzdelmét, konfrontációit és koalícióit elemzi. Az elitek átváltozása (Tanulmányok és publicisztikai írások 1994–1996) címû kötetében az 1994–96 között írt és többségében már publikált szövegeket jelentette meg újra egybegyûjtve. S bár erre a Cserépfalvi Kiadó által kiadott kötet címnegyedében nincsen utalás, könyvesbolt-látogatóként tudhatjuk, hogy a megjelenés éve 1996. S bár eredendõen e kötet képezi kritikám tárgyát, a tartalmi és mûfaji összefüggések miatt gyakran utalok Szalai elõzõ, Útelágazás (Hatalom és értelmiség az államszocializmus után) címû kötetére is (Pesti Szalon–Savaria University Press, 1994).

Szalai írásai azért is bírálatra érdemesek, mert olyan, a magyarországi bölcsész-társadalomtudományi értelmiség körében népszerû mûfaj mûvelõje, amelyben elmosódnak a szaktudomány, az értelmiségi közbeszéd és a politikai publicisztika határai. Szalai olyan archetípust képvisel a magyar értelmiségi politikai gondolkodásban , amelyet a normatív politikafelfogás és -fogalmak, az értelmiségi- és a civiltársadalom mítosz, az anti-institucionalizmus, a demokrácia szubsztantív felfogása, a fogalomhasználat önkényessége és esztétizálása egyaránt jellemez. Az anti-institucionalizmus és az elitkritika nála is demokráciakritikához vezet: a kialakuló elitek demokráciája az autoriter politikai berendezkedést és a társadalom rendies jellegének konzerválását jelenti (é. n. 40–41. o.).

Szalai munkáit azonban elsõsorban nem tartalmi, hanem mûfaji, módszertani és fogalmi szempontból fogom elemezni. Szalai írásainak elemzése ugyanis arra is alkalmat ad, hogy foglalkozzunk a publicisztika és tudomány közti határ kérdésével. Bírálatomban elõször a mûfaj kérdését, másodszor az elit tipológiáját, harmadszor a használt alapfogalmakat, negyedszer Szalai hatalomelméletét, majd végül értelmiség-felfogását tárgyalom.

A mûfaj: tudomány vagy publicisztika?

A két kötet hármas tagolása igen hasonló; az elsõ részben a tanulmányok, a másodikban a publicisztikai írások olvashatók, míg a harmadik részt interjúk, illetve vitacikkek alkotják. Szalai legújabb kötetében az elsõ részt négy tanulmány (összesen 72 oldal), a másodikat három publicisztikai írás alkotja (összesen 22 oldal), a harmadik, a Válaszúton az értelmiség címû rész pedig Szalai értelmiségkritikai esszéjét és az írásról kialakult sajtóvitát közli újra a szerzõ dupla válaszával (összesen 93 oldal). A kötetet tartalmi szempontból a terjedelmében is hosszabb elsõ és harmadik blokk határozza meg, amelyekben a szerzõ kedvenc, már elõzõ, Útelágazás címû kötetét (1994) is meghatározó témáival, a rendszerváltó elitekkel és az értelmiséggel foglalkozik.

A tudományos tanulmányok, a publicisztikai írások, valamint az interjúk, illetve egy tipikus értelmiségi vita egyetlen kötetbe gyûjtése az olvasó számára képet ad a szerzõ sokoldalú tevékenységérõl, a tudományos és a közéleti munkásság összhangját ígéri, de a recenzens dolgát nem könnyíti meg. Hiszen különbözõ mûfajú írások értékelése csak eltérõ szempontok alapján lehetséges.

A mûfaj azonban nem csak a kötet szerkezetének – a blokkokba tagolással egyébként elvileg jól megoldható – problémája. A publicisztika és az esszé nem egyszerûen terjedelmileg dominál a tudományos eredményeket közlõ tanulmányok felett – elõzõ, Útelágazás címû kötetében még fordítottak voltak az arányok –, hanem azokon belül is megjelenik A tanulmány rovatban közölt írások mûfaji elválasztása a publicisztikától, esszétõl ugyanis mindkét kötetben meglehetõsen önkényesnek és látszólagosnak tûnik: például általában nem tartozik hozzájuk lábjegyzet. Laza fogalmi rendjük, hiányos teoretikus és teljesen hiányzó empirikus apparátusuk, spekulatív, impresszionisztikus módszerük és esztétizáló nyelvezetük következtében a közölt tanulmányok mûfajukban közelebb állnak az esszéhez, a közíráshoz, mint a tudományos munkákhoz.

Már a formai elemek is erre utalnak, mint például Az elitek átváltozása címû kötetben közölt tanulmányok címei: A restrikciós spirál; Az elitek metamorfózisa; A kastély; A széttöredezõ világ. Ezek éppúgy meglehetõsen irodalmiasak, mint a publicisztikai írásoké (A kettõs kötés; Ki eszi meg a tyúkot? Amit tanultunk – és amit nem).

De ha az elsõ megjelenés helyét tekintjük – amibõl következtethetünk arra, hogy a szerzõ írásait milyen olvasóközönségnek szánta – ugyanez a helyzet. Az elitek átváltozása címû kötet már publikált írásainak eredeti forrását közlõ lista (Szalai é. n., 200) nem sok különbséget mutat a tanulmány, a publicisztika és a vita blokk írásai között elsõ megjelenési helyüket illetõen; legtöbbjük egyaránt a Kritikában jelent meg, de a Beszélõ is részesedik egy-egy tanulmánnyal, illetve publicisztikával. A másodközlés kiadója a baloldali hagyományú, értelmiségi kiadóként ismert Cserépfalvi, míg az elõzõ, Útelágazás címû kötet esetében pedig a budapesti liberális Pesti Szalon Könyvkiadó és a némileg megtévesztõen hangzatos nevet viselõ, azonban mégsem elsõsorban akadémiai jellegû, hanem liberális-baloldali értelmiségi kiadóként ismert Savaria University Press együtt adta ki.

A publikációs fórumok megválasztása arra utal, hogy Szalai elsõsorban nem tudományos, hanem értelmiségi közönségnek szánta írásait; viszonyítási pontja nem a tudományos közösség, hanem az értelmiségi közvélemény. A folyóiratok és a könyvkiadók szellemi beállítottsága azt is jelzi, hogy Szalai az értelmiség egy meghatározott részének szánta írásait. Ez persze a publicisztikai szövegek és az értelmiség vitát kiváltó írása esetében magától értetõdõ, a tudományos igényre számot tartó tanulmányok esetében azonban már kevésbé. (Az értelmiség-vitát megnyitó, Feljegyzések a cethal gyomrából címû írása teszi nyílttá, hogy ez a viszonyítási pont egyben azonosulási pont is Szalai számára.)

Szalai Erzsébet szakmai-tudományos és publicisztikai munkássága formailag tehát kevéssé válik el. Mindez azonban tartalmi szempontból még keveset mond a közreadott tanulmányok szakmai-tudományos értékérõl. Nem ad választ arra a kérdésre, hogy „írói munkássággal” is rendelkezõ tudós kötetét tartjuk kezünkben, aki tudományos munkáinak eredményeit népszerû formában a szélesebb olvasóközönség elé tárja, vagy pedig olyan értelmiségi közíró kötetét, aki mondandóját – presztízs-, karrier- vagy egzisztenciális okokból – tudományos csomagolásban egy másfajta piacon is el kívánja adni. Tudós vagy értelmiségi-e szerzõnk? Köteteinek formai és mûfaji elemei az utóbbira vallanak; a választ azonban ne hamarkodjuk el.

Szalai elit-tipológiája

Az elitek átváltozása négy tanulmánya közül az elsõ A restrikciós spirál. Ez az írás a restrikciós gazdaságpolitika hatásainak egyik, az 1980-as évekbõl ismert tézisét eleveníti fel, és alkalmazza az 1994-es Békesi-csomagterv potenciális hatásainak elemzésére. Mûfaja gazdaságpolitikai vitacikk: az írás a Békesi-program kritikája. A második tanulmány Az elitek metamorfózisa, amely Szalai 1980-as évek végén kezdett elitszociológiai munkásságának sorába illeszkedik. Polémikus hangvételû kritikai elemzés, amelyet legalább annyira a jövõ perspektívája izgat, mint a múlt folyamatainak leírása és elemzése. Inkább spekulatív elemzéssel végzett nagypolitikai eszmefuttatás, mintsem tudományos értelemben vett elitszociológiai munka. Erre az írásra alább részletesebben is kitérek. A harmadik, A kastély címû tanulmány a gazdasági elit mintaadójának tekintett bankárvilág belsõ szociológiai tagolódásával, az egyes csoportok szociokultúrális hátterével, karrierútjával, életmódjával és értékrendjével foglalkozik. Az írás szociografikus esszé, érézékletesen ábrázolt figurákkal. Ez talán a kötet legsikerültebb, s legkevésbé spekulatív jellegû darabja. A negyedik A széttöredezõ világ címû írás, amely már nem valamely elitcsoport szociográfiája, hanem Az elitek metamorfózisához hasonló spekulatív makroszociológiai-nagypolitikai elemzés. Nem az elitek tagolódása érdekli; kiindulópontja immár elit és tömeg (társadalom) – a századelõ klasszikus elitelméleteibõl ismert – szembeállítása, ami azonban Szalainál nem egy politika- vagy társadalomelméleti teória részét alkotja, hanem világnézeti kiindulópont. A tanulmány blokkban ez Szalai talán leginkább normatív jellegû és elitellenes írása, amelyben A restrikciós spirálból ismert gazdaságpolitikai kritikát a neoliberalizmus ideológiakritikájává szélesíti. Szalai itt összeköti a Az elitek metamorfózisában megkezdett elitkritikát a késõbb a Feljegyzések a cethal gyomrából címû írásban bõvebben kifejtett értelmiségkritikával.

Az elitek átváltozása címû kötet kulcstanulmánya Az elitek metamorfózisa (Szalai é. n., 22–43. o.). A tanulmány az elõzõ, Útelágazás címû kötetben felvett A hatalom metamorfózisa és A hatalom szerkezete Magyarországon a politikai rendszerváltás után címû tanulmányok folytatásának tekinthetõ. E két korábbi írásában választotta ki szerzõnk szereplõit (három elitcsoport) és alakította ki fogalmait és módszerét. Ez a három írás Szalai tanulmányai közül a legszélesebb tematikai spektrumú, leginkább teoretizáló és fajsúlyos munka. Közöttük található e két kötet egyetlen akadémiai jellegû tudományos folyóiratban, a Politikatudományi Szemlében publikált írása (A hatalom szerkezete...). A három írás elsõ megjelenésének dátuma 1991, 1993, illetve 1995. A legutóbb írt Az elitek metamorfózisa közel egy évtized folyamatait tekinti át, így alkalmat kínál Szalai elit-koncepciójának rövid bemutatására.

Szalai – visszatérõen – három rendszerváltó elitcsoportról ír, ezek: a késõ kádári (új) technokrácia, a második nyilvánosságot létrehozó demokratikus ellenzék, valamint az új reformer értelmiség. Ezeket az elitcsoportokat tekinti Szalai a rendszerváltás bõ egy évtizedében – az 1980-as évek második felétõl az 1990-es évek második feléig – a „hatalmi szerkezet” meghatározóinak. Az elitek metamorfózisában írtak szerint az elitcsoportok közti viszonyt a (latens) szövetség, annak felbomlása, illetve új módon való létrejöttének ritmusa határozza meg, s ez határozza meg a hatalmi szerkezet változásait is. A rendszerváltó elitek latens szövetsége a rendszerváltás küzdelmeiben funkcionális szerepeiket tekintve és politikailag is felbomlik, de késõbb új módon kapcsolódik össze. 1991-tõl kezdõdõen a Demokratikus Charta vált a rendszerváltó elitek újraintegrálódásának terepévé. Késõbb ennek intézményesülése az 1994-ben kormányra került szocialista-szabad demokrata koalíció. A fõhatalmat – az MSZP-n keresztül – a késõ kádár-kori technokrácia szerzi meg, de az SZDSZ révén hatalomhoz jut az egykori demokratikus ellenzék, és az új reformer értelmiség e két párthoz kapcsolódó része. Az új elitkoalíciót hordozó kormányzati politikát és annak társadalmi-gazdasági kontextusát elemzi továbbiakban (Szalai, é .n., 35–43. o.).

Szalai három kedvenc elitcsoportja sorsát igen élvezetes, helyenként szuggesztív stílusban tárja az olvasó elé. Elit-tanulmányai olvasmányélményt nyújtanak, a politikai esszéirodalom értékes részét képezik, sokat megtudhatunk a szociálliberális értelmiségi csoportok vagy a ma kormányzó MSZP–SZDSZ-koalíció természetrajzából, de – és ez bírálatom fõ tézise – semmilyen szempontból nem tekinthetõk tudományos igényû munkáknak. Írásaiból nemcsak a világos fogalmi rend, de még a téma világos meghatározása is hiányzik. Hiányzik az elitdefiníció, és hiányoznak az elithez tartozás empirikusan is tesztelhetõ kritériumai. A Szalai által tárgyalt három elitcsoport kiválasztása ezért meglehetõsen önkényesnek tûnik. Tulajdonképpen az olvasó sosem lehet egészen biztos abban, hogy Szalai éppen kikrõl ír. Kik tartoznak e csoportokba? Mekkorák ezek a csoportok? Miért ezt a hármat és nem más csoportokat tárgyal? Mi az elithez tartozás kritériuma? Pozíció? presztízs? jövedelem? szociológiai vagy kulturális háttér? – hogy csak néhány lehetséges, a szociológiában ismert kiindulópontot soroljak. Mindez nem derül ki a tanulmányokból.

Bár Szalai minduntalan széles körû empirikus kutatásaira hivatkozik, hiányzik e kutatások és azok eredményeinek elemi bemutatása; munkáiban nincsen egyetlenegy adat, vagy interjúrészlet, az empírikus kutatási módszerek egyike sem bukkan fel. Szalai módszere az intuíció és a spekuláció mellett a „résztvevõ megfigyelés”; tipológiájának forrása feltehetõen a szerzõ szociális beágyazódása a „rendszerváltó elitekbe”. Impressziók alapján felállított tipológiáját azonban nem kíséreli meg szaktudományos módszerekkel alátámasztani, ellenõrizni, a számtalan szociológiai módszer valamelyikét alkalmazni.

Szalai írásainak mûfaja a nyolcvanas évek modorában megírt, annak pre-tudományos módszereket alkalmazó – Szalai kifejezését használva – „társadalomtudományosodó” publicisztika (1994, 81. o.). Azaz tudományos köntösbe csomagolt, spekulatív értelmiségi közírás. Szalai az 1990-es években is az 1980-as évek reform-közgazdaságtanának, reformpolitológiájának modorában ír. Elemzéseinek van leíró értéke, de inkább szociografikus értelemben. A baj ott kezdõdik, amikor Szalai szociografikus leírásából, improvizatórikusnak ható összefüggésekbõl és gyakran szubjektívnek csengõ értékeléseibõl empirikus elemzést állít elõ. Túlmegy a bankárkarrierutakat A kastélyban plasztikusan felrajzoló, s a szociálliberális értelmiség „metamorfózisát” a Feljegyzések a cethal gyomrából címû esszében érzékletesen leíró szociologikus-szociografikus mikrotársadalmi elemzésen . Az elitekrõl szóló fent említett három tanulmányában az empirikus hátterû elméletalkotás és a makrotársadalmi hatalomelmélet megalkotását célul tûzve idegen terepre téved; politikatudományi és társdalomelméleti fogalmak terén már kevésbé mozog otthonosan, hiányos az elitszociológiai ismerete. Hivatkozásai, elméleti kiindulópontjai Weber, Konrád–Szelényi, Hankiss, majd Szelényi írásai (Szalai, 1994, 63.; é. n., 22. o.). Ez nem haladja meg az általános értelmiségi mûveltség szintjét.

A fogalmi, módszertani és forrásbeli problémákon túl nem tûnik szerencsésnek Szalai elit-tipológiája tartalmi szempontból sem. Szalai joggal állíthatja, hogy a kiválasztott három elitcsoportnak fontos szerepe volt a rendszerváltás beindításában (é. n., 24. o.). De hogy csak õk játszottak döntõ szerepet, abban az olvasó joggal várhatja el a szerzõtõl a bizonyítást, amely nélkül Szalai írásai is csak a rendszerváltás mitológiáját gazdagítják. Szalai talán feltételezte, hogy a rendszerváltó elitcsoportok kijelölése saját közege, illetve megcélzott közönsége számára evidens, nem szorul igazolásra. Pedig a politikai rendszerváltás köztörténetének általános ismeretei alapján joggal kérdezheti bárki, hogy hol vannak az MSZMP egykori reformkörösei. A reformpolitológusok, a médiaelit? Vagy hol van az Antall-elnökségével az MDF-ben elõtérbe került középosztályi elit, amelybõl a nyertes választások után a kormányzati elit lett? Ezek a csoportok nem elitek? Vagy talán nem rendszerváltók? Minderre nem kapunk választ, ezért Szalai eljárása a rendszerváltó elitek kiválasztásában meglehetõsen önkényesnek tûnik.

A kiválasztott három elitcsoporthoz szerzõnket mintha szorosabb, sajátos érzelmi viszony fûzné. Olyannyira megkedvelte õket, hogy egy évtizeddel késõbb is õk állnak érdeklõdésének homlokterében. Erre azonban a magyarázat inkább helyzeti, mintsem tudományos. A szerzõ elit-tipológiájának forrását leginkább a szerzõ személyes közege és ismeretségi köre alkotja. Az állami bürokráciába (PM) betagolt Pénzügykutató Intézet munkatársaként egyaránt jól ismerte a reformközgazdász kutató, de a minisztériumi hivatalnok s a politizáló szakmai-értelmiségi közélet meghatározó figuráit, gazdaságszociológus kutatóként gazdasági vezetõket, míg politizáló értelmiségiként tagja volt a demokratikus ellenzéknek . Állami hivatalnokok, reformközgazdász kutatók és az ellenzéki értelmiség – ez az a kör, amelyre a Pénzügykutató Intézetbõl a 80-as években kiváló rálátása volt. Az akkori pályatársak következõ évtizedben bejárt karrierútjai alapján alkotja meg a „résztvevõ megfigyelés” módszerével a késõ kádári technokrácia, új reformer értelmiség és a demokratikus ellenzék hármas elit-tipológiáját. (Szalai 1994, 92–93.; é. n. 24. o.).

Szalai azonban nemcsak a három elitcsoport kiválasztására nem tud szociológiai magyarázatot adni, de tipológiájában az is meghatározatlan, hogy a tárgyalt csoportok határai meddig terjednek. Az elittagság kritériumának már említett hiánya következtében az egyes elitcsoportok határai elmosódnak, nagyságuk meglehetõsen egyenetlennek tûnik, s az olvasó bizonytalanságérzését a szerzõ következetlenségei is növelik. A demokratikus ellenzékbe Szalainál például csak a második nyilvánosság megteremtõi tartoznak – holdudvaruk és olvasóik már nem – , így az legfeljebb néhány tucat, vagy száz-egynéhány tagot számlálhat. Ezzel szemben a késõ kádári technokrácia Szalai tág meghatározása alapján számítgatva akár több tízezer fõre is rúghat . Az új reformer értelmiség esetében találgatni sem merünk. Szalai mintha bizonytalan lenne abban, hogy kiket is soroljon be az általa felállított új reformer értelmiségnek nevezett elitcsoport tagjai közé. Az új reformer értelmiséget elõször két részre osztja: a demokratikus ellenzék „holdudvarára” és a népi írók tábora köré szervezõdõkére (Szalai, 1994, 92–93.; é. n., 24. o.). De hiányzik például az ún. reformkommunista értelmiség, akikrõl Szalai itt megfeledkezik. Másutt azonban – párt- és állami értelmiségként aposztrofálva õket –, már a reformkommunistákat is az új reformer értelmiség tagjaiként említi, mint ahonnan Horn miniszterelnök rövid életû 1994-es tanácsadó testületének tagjai rekrutálódtak (é. n., 34. o.). Ezek után a kötet olvasója – nem elõszõr – elbizonytalanodik, melyek is a rendszerváltó elitek és melyek nem, ki tartozik az elitbe, és ki nem…

Másutt úgy tûnik, hogy az elit-tipológia problémáit nem kizárólag a fogalmi-módszertani gyengeségek, de Szalai politikai vagy/és személyes elfogultságai is szaporítják. Akikrõl, mint a rendszerváltó eliteket alkotó csoportokról ír, azok közül is egyesek jól, mások bizony igen rosszul jártak. Az egyik példa erre két értelmiségi csoport – a népiek és az urbánusok – eltérõ kezelése. A konvencionális felfogásban az 1970–80-as években a „másként gondolkodó” politizáló értelmiségnek két tábora – Szalai fogalmaival elitcsoportja – volt: az urbánus és a népi. Az elõbbibõl nõtt ki a demokratikus ellenzék, majd az SZDSZ, az utóbbiból pedig Lalkitelken megalapították az MDF-et. Nos, ehhez a konvencionális felfogáshoz képest Szalai az elsõ csoportot megkettõzi, a másodikat megfelezi. Míg ugyanis a demokratikus ellenzék egyszer önmagában is elitcsoportot alkot, „holdudvara” ezen túlmenõen egy másik elitcsoport, az ún. új reformer értelmiség egyik alcsoportját alkotja. Szegény népiek ezzel szemben csupán az új reformer értelmiség másik alcsoportjaként kaptak helyet Szalai tipológiájában, s önállóan nem alkotnak elitcsoportot. De vajon mi köti össze az ún. új reformer értelmiség két alcsoportját, a népieket és a demokratikus ellenzék „holdudvarát”? Mi az, ami egy önálló elitcsoport „holdudvarát” egy tõle hagyományosan elkülönülõ, vele konfliktusos viszonyban álló csoporttal teszi egyazon elit részesévé? És mi az, ami a demokratikus ellenzéket és „holdudvarát” egymástól elválasztja? Szalai elmulasztja megmagyarázni ezt a szociológia konvencionális csoport-felfogásának ellentmondó beállítást. Tipológiájának ez a fajta felállítása nagyban csökkenti írásának hitelét, s az olvasó szubjektív szempontokra – politikai vagy/és személyes – elfogultságra kezd gyanakodni...

De nemcsak a népiek „jártak rosszul”, hanem az MDF-elit és a keresztény-középosztály elitje is: õk egyáltalán nem kaptak helyet Szalai tipológiájában. Az MDF vezetõ rétege a fõhatalomért rivalizáló három elitcsoport mellett, azoktól fogalmilag elhatárolva, mint uralkodó rend szerepel Szalainak a hatalom „szerkezetérõl” adott leírásában. Itt kezdõdik Szalainál a népiek, az MDF és a többi párt köreinek, vezetõi rétegének kiretusálása az elitbõl, hiszen nemcsak az 1980-as évek végén, de az 1990-es években sem jelennek meg, míg Szalai kedvenc elitcsoportjainak sorsát egészen 1995-ig nyomon követheti az olvasó. 1989-ben korábbi látens szövetségük felbomlott; 1990–94 között azonban már õk váltak – az MSZP és az SZDSZ vezetése által reprezentálva – a politikai ellenzék vezetõ erejévé (é. n. 29. o.), fokozatosan közeledtek egymáshoz (Demokratikus Charta), majd az 1994-es szociálliberális koalíció létrejöttével kapcsolatuk helyreállt. Szalai az elitcsoportok és az említett két párt, az MSZP és az SZDSZ között többé-kevésbé egyértelmû kapcsolatot lát (kivéve persze a népieket, akik az MDF-hez tartoznak). 1990–94 között velük szemben a „fõhatalmat”, „csúcshatalmat” gyakorló kormánykoalíciónak azonban – Szalai írásai szerint – igazából nincsen önálló elitje, hanem csak a késõ kádári technokrácia másod-harmad vonalából rekrutálódott klientúrája (é. n. 28. o.), amellyel együtt egy új, keresztény-konzervatív uralkodó rendet alkot (é. n. 29. o.).

A fogalmi keret: rend, elit, klientúra

De ki is alkotja ezt az uralkodó rendet? Az új reformer értelmiség egy részeként említett népiek? Vagy az MDF pártvezetése? Vagy talán a miniszterek? Vagy valamilyen háttérben mozgó titokzatos erõk? A recenzens itt zavarban van, mert Szalai erre nem ad egyértelmû választ; sõt, önmagával is ellentmondásba kerül. Egy helyen ugyanis azt írja, hogy az új keresztény-konzervatív uralkodó rend magja is a rendszerváltó elitekbõl rekrutálódott (é. n. 29. o.), írásának egész gondolatmenete viszont egy ezzel ellentétes tételre épül. Nevezetesen arra, hogy a rendszerváltó elitek éppen az MDF vezette konzervatív koalícióval szemben integrálódtak újra. Belõlük került ki a kormány politikai ellenzéke, majd az 1994-tõl kormányra került szociálliberális koalíció. Másutt is csak annyit tudunk meg, hogy ezt az új rendet a keresztény-konzervatív kormánykoalíció vezetõ erõi alkotják (é. n. 42. o.). A keresztény-középosztály – ahonnan az MDF vezette koalíció vezetõ rétege rekrutálódott – nem szerepel Szalai elit-tipológiájában, ami az 1990-es rendszerváltás utáni „hatalmi szerkezet” leírásában meglepõ hiányosság.

Az 1990–94 közötti keresztény-konzervatív kormány, a „nemzeti-keresztény kurzus” rendies jellegének hangsúlyozása igen divatos volt az 1990-es évek elejének ellenzéki publicisztikájában. A rend fogalma a vele jelöltek elmaradott, feudális, múltba forduló jellegének meghatározására és lejáratására szolgált. Szalai azonban kerüli az olcsó poénokat. A rend fogalmánál Max Weberre hivatkozik (Szalai, é. n., 42. o.). Folytatja az 1991-ben írt, A hatalom metamorfózisában eredetileg a Kádár-korszak hatalmi viszonyaira kialakított, de az 1990-tõl létrejött új hatalmi szerkezet jellemzésére is mindjárt átvitt (1994, 69., 101. o.) fogalomkészlet alkalmazását. „A keresztény-konzervatív kormánykoalíció vezetõ erõi Max Weber-i értelemben rendet alkotnak (kiemelés tõlem – K. A.) azért, mert tagjait közös ethosz, értékrend, magatartás jellemzi” – írja Szalai, majd, immár Webertõl elkanyarodva a következõképpen folytatja: „Ennek gyökerei a két világháború közötti keresztény felsõ- és középosztály mentalitásából és magatartásformáiból eredeztethetõek. Lényegük: keresztény-konzervatív ideológia, az alá-fölérendeltségi viszonyok erõs tisztelete, intoleranciára való hajlam, a hatalmi pozíciók rokoni és baráti kapcsolatok mentén való elosztása, az informális érdekérvényesítés dominanciája a hatalmi törekvések nyílt megfogalmazásával szemben”. (é. n., 42. o.).

Ez utóbbinak azonban Weberhez már semmi köze nincs. Annál több köze van viszont az MDF-koalíciót bíráló korabeli értelmiségi publicisztika jól ismert kliséihez. Szalai írásait e tekintetben csak Weber hivatkozása, azaz egy formai elem különbözteti meg a konzervatív koalíció rendies – értsd elmaradott, a két világháború közti korszakot felidézõ – jellegét hangsúlyozó, „keresztény-nemzeti kurzusról” író politikai publicisztikától. Weber-hivatkozása révén kíván tudományos látszatot adni annak az általa alkalmazott publicisztikai módszernek, amely a szerzõ számára – szubjektív vagy politikilag – közelebb állókat pozitív értéktartalmú fogalommal (elit), a tõle távol álló, számára ellenszenves szereplõket viszont pejoratív konnotációval rendelkezõ fogalommal (rend) jelöl . A nyelvi-fogalmi manipuláció politikában és publicisztikában mindennapos eszköze tudományos igényû tárgyalással nem fér össze. Ez az eljárás nemcsak politikai értelemben manipulatív, de szakmai szempontból is az; azt sugallja, hogy szociológiai értelemben különnemû csoportokról van szó. Márpedig egyrészrõl a demokratikus ellenzék, az új reformer értelmiség és a késõ kádári technokrácia elitcsoportjai, másrészrõl a keresztény-konzervatív rend között csoportminõségük terén Szalai egyetlen szempontból sem tud különbséget megállapítani. Különbség csak politikai téren van: az elsõ a baloldali-szociálliberális, a második a jobboldali politikai térfélhez tartozik.

De megtévesztõ a szerzõ Weber-hivatkozása egy másik szempontból is. Weber a Szalai által hivatkozott szövegben egyáltalán nem használja az elit fogalmát; a társadalmi hatalom és befolyás három megjelenési formáját, a rendeket, az osztályokat és a pártokat különbözteti meg. Szalai ezek közül kiválasztja az egyik, a rend fogalmát, és azt kezdi alkalmazni, de csak az egyik, mégpedig a kormányzati hatalommal bíró csoport jelölésére, míg a többi csoport esetében – minden magyarázat nélkül – megmarad az elit fogalom mellett.

A weberi rend (Stand) fogalmát az angolszász szociológia egyébként nem az estate, hanem a status group fogalmával fordítja (Bendix 1962, 85. o.; Parkin 1982, 90. o.), hiszen Weber fogalma nem a középkori vagy feudális rendekre, hanem minden olyan társadalmi csoportra vonatkozik, amelyet más csoportoktól megkülönböztet az életstílusa, ethosza, társadalmi presztízse, és szert tesz a kohézió egy bizonyos fokára. Ezek alapján – megõrizve Weber magyarra fordításában kialakult hazai fogalmi hagyományt – beszélhetünk a magyar társadalmi-politikai vezetõréteg és elit rendies (azaz státuscsoportok által történõ) tagolódásáról, vagy akár rendekrõl, de akkor azt – tudományos igényû tanulmányban legalábbis – nem tehetjük szelektíven. Ha ugyanis Szalai weberiánus fogalmakkal akarná leírni a magyarországi hatalmi szerkezetet, akkor a weberi fogalmi keretet az összes, általa tárgyalt társadalmi-politikai szereplõre alkalmaznia kellene. Márpedig a keresztény-konzervatív uralkodó renddel szemben következetesen elitcsoportokról, mégpedig rendszerváltó elitekrõl ír, bár ezek a fenti Weber-hivatkozás alapján nem kevésbé alkotnak rendet, mint a keresztény-konzervatív kormánykoalíció „vezetõ erõi”. Hiszen Szalai három elitcsoportja közül vajon melyik az, amelynek tagjait nem jellemzi a közös ethosz, értékrend, magatartás? Ha van ilyen, az elitcsoportnak sem nevezhetõ.

A politikai paletta rivális csoportjainak az elit és a rend fogalmak révén történõ elhatárolása, Weber rend fogalmának a hazai politikai-történeti „rendi” fogalomra épített publicisztikai értelmével való összemosása nyelvi-fogalmi manipulációt jelent és a politikai (publicisztikai) eszköztárba tartozik.

Szalai másik, a korabeli liberális és baloldali politikai-publicisztikai áramlatból átvett pejoratív fogalma a klientúra, a kliensrendszer (1994, 176–177, 186–187; é. n., 28., 38. o.) . Úgy tûnik azonban, hogy Szalai a politikai patronázst – amire írásaiban valójában utal – összekeveri a kliensrendszerrel, valamint e két fogalom politikatudományi, politikai szociológiai jelentését az antropológia fogalomhasználatával. A közhivatalnokoknak és az állami alkalmazottaknak a kormányzat által kinevezett körét, mint valamiféle új társadalmi-hatalmi csoportot tárgyalja (1994, 176.; é. n., 28., 38. o.). A klientelizmus az antropológiai irodalomban a premodern társadalmakra jellemzõ szociális kapcsolatrendszerre vonatkozó fogalom, amit a hazai publicisztikában és „politológiai” munkákban is gyakran összekevernek a patronázs és a választói klientelizmus – egymástól eltérõ jelentésû, de egyaránt a modern demokratikus kormányzati rendszerekre vonatkozó – politikatudományi, politikai szociológiai fogalmaival. Ezek azonban, ellentétben az antropológiai fogalomhasználat által sugallt jelentéssel, nem jelentenek hierarchikus szociális viszonyt. A pártok, illetve a politikai vezetés és a közhivatalnoki kar (tágabban az állami alkamazottak) viszonylatára, a politikai elvû hivatali kinevezésekre – amire Szalai valójában utal – a patronázs fogalma vonatkozik. A kormányzat személyzetérõl és nem új, különleges társadalmi csoportról van szó. Weber is ebben az értelemben tárgyalta, amikor a pártokról, mint „hivatal szétosztó szervezetekrõl” írt (Weber, 1970, 409–430. o.). A választói klientelizmus pedig a modern tömegdemokráciákban a nagy választói csoportok politikai mozgósításának egyik eszközére utal; arra, amikor egy nagy szavazói tömb támogatását a pártok, politikusok a kormánypolitika által nyújtott kollektív elõnyökkel viszonozzák.

A rendszerváltás és a hatalom szerkezete. Szalai hatalomelmélete

Szalai Erzsébet a hatalom fogalmát annak tágabb értelmében – Webert idézve – a saját akaratnak a közösségi cselekvésben más szereplõk akaratával szemben való érvényesítési lehetõségeként határozza meg (1994, 63. o.), és munkáiban annak birtokosait szeretné azonosítani. A Kádár-korszak hatalmi viszonyait elemezve az osztály és a rend weberi fogalmai között választva – mivel nem piacgazdaságról van szó, amelynek hatalmi viszonyai az osztályfogalommal leírhatóak – az utóbbi, a rend fogalmát tekinti alkalmasnak a hatalom birtokosainak jelölésére. A Kádár-rendszerben egy közös értékrend és ethosz által összekötött uralkodó rend van hatalmon, amely a felsõ pártvezetésbõl áll (1994, 69. o.). Szalai figyelmét érdekes módon elkerülte, hogy az általa idézett szövegben Weber a hatalommegosztás nem két, hanem három megjelenési formájáról, azaz nemcsak a „gazdasági” és „társadalmi” hatalommegosztás formáját jelentõ osztályokról, illetve rendekekrõl írt; a szûkebb értelemben vett „hatalmi”, azaz a „politikai” hatalommegosztás formájának nem azokat, hanem a pártokat tekintette. Márpedig a Kádár-rendszerben a párt volt a hatalom eloszlásában a központi intézmény, s ha ki is alakult egy uralmi helyzetû társadalmi réteg, az éppenséggel a párt révén történt. Ugyanis nem a pártvezetõk rekrutálódtak egy uralkodó rendbõl, hanem fordítva: a párt, mint intézmény generálta a politikai – és társadalmi, gazdasági stb. – vezetõ réteget, amit Szalai uralkodó rendnek nevez. Azaz utóbbi nem közös értékrendje és ethosza, életstílusa, hanem pártkarrierje, politikai megbízhatósága révén generálódott; vagyis a hatalom megoszlása – Weber Szalai által hivatkozott írásának kategóriáit használva – elsõsorban nem társadalmi, azaz rendi tagolódás mentén, hanem politikai alapon, azaz a párt, a párthoz való viszony révén történt. A pártelitnek azután persze kialakult egy csak rá jellemzõ értékrendje, életstílusa, presztízse, amihez a pártelitbe kooptált káderek mindig igazodtak. Ez a közös értékrend, presztízs, megbecsülés – eltérõen Weber társadalmi rend fogalmától – nem a társadalmi (politikai elõtti) szférában jön létre, hanem a politikai szférában, a párt révén, amiként annak fogalmát maga Weber is használta.

(Weber fogalmainak hibás alkalmazására nincs biztos magyarázatunk. Szerepe lehet ebben Szalai erõs anti-institucionalizmusának: felfogásában az intézményeknek – itt az egykori állampártnak – nemcsak a hatalom szerkezetében, de a hatalommal bíró csoportok generálásában sincs szerepük. De szerepe lehet annak is, hogy Weber-hivatkozása csak tekintélyi. Ez utóbbi értelmezés mellett szól, hogy Weber-hivatkozásainál hiányzik a pontos bibliográfiai refrencia – kiadó, évszám, oldalszám).

Szalai a rend kategóriájával az elit fogalmát állítja szembe. Fogalmilag megkülönbözteti a hatalom birtokosainak, a befolyásos, illetve vezetõ csoportoknak két típusát; a Kádár-rendszer és az Antall-kormány esetében egyaránt uralkodó rendrõl, míg az 1994-ben létrejött Horn-kormány esetében új politikai elitrõl ír. Mindezt a fogalmi megkülönböztetést a téves Weber interpretáció és a politikai publicisztika – valamint a szerzõ szubjektív és/vagy politikai szimpátiáinak – beszüremkedése mellett talán az is magyarázza, hogy az elit fogalmának Szalai nem egyszerûen leíró, vagy analitikus, hanem normatív értelmet is ad. Az elit számára nem egyszerûen a befolyásos vagy/és a vezetõ csoportokat jelenti, hanem a vezetésre hivatottak, a (pozitív) mintaadók csoportját. Nem a hatalommal bírókat, hanem a hatalomra éretteket, a hatalmat kiérdemlõket érti e fogalom alatt. A demokratikus rendszerváltást elindító csoportokból ezért Szalainál pozitív történelmi szerepük és a velük szembeni pozitív elvárások miatt lesz hangsúlyozottan elitcsoport, míg az 1990 utáni MDF vezette kormánykoalíció „vezetõ erõi” nem különböznek a Kádár-rendszer uralkodó rendjétõl.

A kibontakozó történelmi-politikai projekt – Szalai ezt az 1980-as években még liberális alternatívának nevezte (Szalai, 1990) – kisiklott az 1990-es demokratikus választásokon; nem a rendszerváltó elitek, hanem – Szalai fogalmait használva – egy új rend, a keresztény-konzervatív uralkodó rend került hatalomra. Tõlük hiába várjuk az „új társadalom” felépítését. Éppen ellenkezõleg; az új keresztény-konzervatív uralkodó rend a Horthy-korszak rendies, feudális társadalmának a Kádár-rendszerben is megõrzött alapviszonyait konzerválta (Szalai, 1994, 110. o.). Hiszen az új uralkodó rendrõl – az ideológiáját kivéve – mindaz elmondható, ami a Kádár-korszak uralkodó rendjét jellemezte (Szalai, 1994, 101. o.). A kisiklás szerencsére csak átmeneti volt, az 1994-es választások után bekövetkezõ kormányváltás korrigálta; a rendszerváltó elitek újra integrálódó koalíciója kezébe került a hatalom. Csakhogy Szalai igazi csalódásai ezután következtek: az új társadalom felépítésére hivatott – és ezúttal a választók által is meghatalmazott – elitek nem teljesítették küldetésüket. Míg Szalai elõzõ kötete (1994) a hatalmon levõkkel szemben csak kritikus, legújabb kötete csalódott, keserû, melankolikus hangulatú. Az elitkritikához értelmiségkritika is társul.

Szalai értelmiség-felfogása: a kritikai és független értelmiség

A szociálliberális koalíció kormányra kerülésével Szalai kedvence, a szociálliberális-kritikai értelmiség (az egykori demokratikus ellenzék és holdudvarából kinõtt véleményformáló értelmiség) került hatalomra; pozíciókat kapott, pénzügyi és szimbolikus erõforrások felett diszponált. Mindezek következtében Szalai szerint elveszítette független és kritikai beállítottságát, elárulta kritikai szerepét. Ez motiválja Szalait értelmiségkritikája megírására, amelyet a Feljegyzések a cethal gyomrából címû komoly – a kötetben is olvasható – sajtóvitát kiváltó esszéjében fejt ki. Szalai csalódása azonban nemcsak a politikai fejlemények vágyaitól, ideáitól eltérõ alakulásának, valamint a számára azonosulási csoportot is alkotó szociálliberális értelmiség „árulásának” következménye, hanem saját – téves – értelmiség-felfogásával függ össze.

Szalai a „független” és „kritikai” jelzõket kapcsolja a tárgyalt értelmiségi csoport(ok) fogalmához, amivel az értelmiség morális felsõbbrendûségének, politikamentességének vagy politikai elfogulatlanságának a képzetét kelti. Kötetének elitszociológiai tanulmányaiban azonban ugyanezen értelmiséget – a demokratikus ellenzéket, illetve annak „holdudvarát” – ezzel ellentétesen maga Szalai is politikai elitekként jelöli, azaz mint politikai csoportokat tárgyalja. Szalai nem veszi észre, hogy a „kritikai”, illetve „független” értelmiség nem leíró vagy analitikus fogalom, hanem ideologikus: egy értelmiségi szerepfelfogás, önmeghatározás terminusa, célja az önlegitimáció. A Szalai által bírált értelmiségiek ugyanis sosem voltak „függetlenek”, így nem is „árulhatták” el ezen szerepüket. Szalai szó nélkül elhiszi a szociálliberális értelmiség korábbi önideológiáját, önmeghatározását, ami egyben saját önmeghatározása is.

A Szalai által tárgyalt értelmiségi csoportok „függetlensége” és „kritikai” jellege a szociológia felõl is megközelíthetõ és megkérdõjelezhetõ. A csoporttagság önmagában is korlátja a függetlenségnek. Az elit maga is hierarchizált; megvannak a maga autoritásai, vezetõi; a csoporttagság konformitást követel; a vezetõk és a közös értékrend iránti lojalitásra épül, tagjaitól lojalitást követel meg. Az ún. kritikai értelmiség tehát a múltban sem volt autonóm, tagjai nem annyira belülrõl, mint inkább kívülrõl vezéreltek; a kritikánál is fontosabb a csoportszolidaritás, a csoportlojalitás kifejezése, aminek módját és irányát az elitcsoporton belüli autoritások jelölik ki. Az egykori demokratikus ellenzék tagjai között ez a csoport-kohézió és szolidaritás más elit- vagy értelmiségi csoportokhoz képest is erõs, ami érthetõ, ha az illegalitás együtt töltött hosszú éveire, az ellenzéki tevékenység közös élményeire és annak kényszerû összezártságára; majd az 1980-as évek végi közös pártalapításra gondolunk. Az 1990-es évek elején a „keresztény-konzervatív rend” uralma, a sajtószabadság eltiprásának és a fasizmus veszélyének felrajzolása biztosította a kohéziót erõsítõ közös ellenségképet. Az összetartozás érzését a veszély ellen szervezett utcai és média-akciók (például az írók önletiltó kampánya) tovább növelték.

Szalai egyre kritikusabb viszonya ellenére is ugyanezt az értelmiségi-politikai elitcsoportot tekintette és tekinti azonosulási pontnak, cikkei közönségének. Az õ számukra, az õ publikációs fórumaikon írt és ír – oda tartozik. A politizáló értelmiség jellgezetes mûfaját, a „társadalomtudományoskodó publicisztikát” mûveli. A Feljegyzések a cethal gyomrából „független” és „kritikai”; mégis a szerzõ csoport-hovatartozásának és politikai azonosságtudatának kifejezõdése. Szalai értelmiségfelfogása azt is megvilágítja, hogy két kötetének elitszociológiai munkássága miért nem a szaktudományos, hanem az értelmiségi publicisztika és esszéirodalom része.

JEGYZETEK

1. Errõl bõvebben lásd Körösényi, 1996.

2. Szalai, miközben a politikai folyamatok idõnként nevesített szereplõirõl ír (személy- és pártnevek), és a hatalom szerkezetét, hatalom és társadalom viszonyát kívánja megrajzolni, kerüli az empirikus politikai szociológia és az intézményi politikatudomány konvencionális (és világos) fogalmait; a Kádár-rendszerben nem a párt(vezetés), hanem egy uralkodó rend van hatalmon, 1990-ben az MDF nem kormányra, hanem a hatalom csúcsára kerül, nem koalíciós kormányt, hanem új uralkodó rendet alkot; a közhatalmat nem különíti el a gazdasági, kulturális stb. hatalom fogalmától. A hatalmi szerkezet leírásában használt nyelvezete gyakran katonai terminusokkal tarkított (harc, elfoglalta, csapat, támadások).

3. Megtudhatjuk továbbá, hogy a korábban önmagát politikailag függetlennek tekintõ és nevezõ kritikai értelmiség egyáltalán nem volt független; hanem az 1994-ben koalíciót alkotó pártok elkötelezettje; valamint azt, hogy 1994-et követõen ez az értelmiség – egy része legalábbis – „beállt a sorba” (é. n., 34. o.), a pozíciókért, anyagi elõnyökért és szimbolikus javak birtoklásáért lemondott korábbi kritikai szerepérõl, és a hatalom kiszolgálójává, apologétájává vált. Ennek következménye az értelmiség morális lesüllyedése, válsága (é. n., 107–138. o.). Ebbõl a leírásból nõ ki késõbb Szalai értelmiségkritikája. Az elõzõ esetben mélyinterjúk, az utóbbiban viszont feltehetõen a „résztvevõ megfigyelés” a szerzõ sikeresen alkalomazott eszközei. A demokratikus ellenzék az egyetlen elitcsoport, amit Szalai egyértelmûen definiál, s e definíció – publikálás a szamizdat sajtóba – alapján maga is ezen elitcsoport tagja. Már az 1980-as évek elején szamizdat szerzõ, álnéven írt cikekkeket a Beszélõ címû lapba (Szalai, 1990). Vö. Fricz Tamás hozzászólásával Szalai Feljegyzések címû értelmiségkritikai esszéjéhez (é. n. 157–58. o.). A késõ kádári technokrácia esetében – eltérõen a két másik rendszerváltó elitcsoporttól – Szalai elsõ-, másod-, harmad-, sõt idõnként negyedvonalat is megkülönböztet. A technokrácia elsõ vonalát mintegy 30-40 szakember alkotja (é. n., 27. o.). A másod-harmad vonal – az állami bürokráciák középszintjei (é. n., 28. o.) és késõ kádári párt-, szakszervezeti és megyei tanácsi bürokráciák másod-harmad vonala (é. n., 32. o.) – azonban már legalább tízezres nagyságrend. Szalai elit-tipológiája tehát mikro- (demokratikus ellenzék) és makrotársadalmi csoportokat (késõ kádári technokrácia) egyaránt magába foglal, azaz nem egynemû csoportok alkotják.

Nem javítja a tisztánlátást, hogy a demokratikus ellenzék az idézett helyeken kis, másutt gyakran nagy kezdõbetûkkel szerepel. De csak a népiekre tud utalni, hiszen elittipológiájának összes többi szereplõje mint a keresztény-konzervatív koalíció ellenzéke integrálódik újra A népiek azonban a kormányzatban alig reprezentáltak, s a pártból is fokozatosan kiszorultak. A népiek mellett Szalai említi még a késõ kádári technokráciát, mint amelynek másod-harmad vonalából – nem a keresztény-konzervatív rend maga, hanem – a keresztény-konzervatív kormányzat klientúrája rekrutálódott.

Máshonnan tudjuk, hogy a Szalai áltak korábban tárgyalt népiek nem voltak részei az új kormányzati elitnek, s nagy részük – 1989–93 között több fázisban – kiszorult még az MDF vezetésébõl is. Még inkább talány, hogy akkor kik a „vezetõ erõk”? Késõbb látni fogjuk, hogy a rend publicisztikából átvett pejoratív fogalmával szemben az elit Szalainál pozitív értéktartalmú, normatív fogalom. A rendszerváltó elitek 1994-es kormányra kerülésükkel nem válnak renddé, azaz Szalai fogalomhasználatában a politikai csoportok elit vagy rend mivolta nem kormányzati pozíciójukkal függ össze. Maga Szalai is azonos ethosszal, értékrenddel, magatartásmintával bíró csoportként írja le mindegyiket (é. n., 24–26. o.). A klientúra, a politikai publicisztikában pejoratív fogalmának átvételével Szalai ráadásul valamilyen, a demokratikus kormányzati rendszerektõl idegen, deviáns képzõdményre utal. A patronázs-rendszer azonban a demokratikus kormányzat része (Körösényi, 1996a). A kommunista rendszer uralkodó rétegének tehát kialakultak rendies vonásai, de hatalma nem rendi (társadalmi), hanem politikai eredetû; a párt révén generálódik. Nem véletlen, hogy a politikatudomány leírásukra a nómenklatúra és nem a rend fogalmát használja.

Szalai hatalomfelfogása szerint a hatalom az elitek kezében van. Az elitek Szalainál olyan szubkulturális kötelékek által generált csoportok, amelyek informális hatalma és a köztük kialakult informális viszonyok hálózata, ereje szinte semlegesíti az intézményeket és az intézményi változásokat. A hatalom szerkezete így a demokratikus rendszerváltás elõtt (a késõ kádárizmus idõszakában) és utána (az Antall-kormány idõszakában) hasonló: egyaránt egy uralkodó rend kezében van a hatalom. Az intézményeknek emellett az elitek rekrutációjában, szelekciójában sincsen szerepük, aminek következtében például nem tesz különbséget a politikai vezetõk (funkcióval rendelkezõk, hivatásos politkusok) és a politikai elitek (politikailag befolyásosak) között. Az elitek metamorfózisa címû tanulmány a 8. lábjegyzetben csak általánosságban hivatkozik a rend fogalma kapcsán Max Weberre (é. n., 42. o.), A hatalom metamorfózisa 2. lábjegyzetében (1994, 111. o.) Weber írásának címére és a gazdaság és társadalom címû gyûjteményes Weber-kötetre hivatkozik, de kiadó, évszám és oldalszám feltüntetése nélkül. A hivatkozott „Hatalommegosztás a közösségen belül: osztályok, rendek, pártok” címû Weber-szöveget lásd a következõ kötetben: Weber, 1996, 32–46. o.

Erre már Laki Mihály felhívta a figyelmet Szalai kötetérõl írt bírálatában (Laki, 1997, 134. o.). A fogalmi megkülönböztetést azonban megõrzi a szívéhez közelebb álló balliberális politikai elit és a korábbi konzervatív-jobboldali kormányzati ciklus uralkodó rendje között. Az értelmiség fogalmát illetõen sem kívánok jelen keretek között tartalmi fejtegetéssel élni, csak Szalai kötetének ellentmondásait és önideologikus pozícióját jelezni. Szalai értelmiség-felfogásának tartalmi bírálatáról lásd a vita blokkban közölt írásokat (Szalai, é. n., 139–184. o.).

Szalai a politizáló elitértelmiség – az ún. demokratikus ellenzék (vagy értelmiségi „holdudvara”) – azon csoportjába tartozik, amelybõl a rendszerváltás nyomán nem vált politikus, s aki a politikai és gazdasági rendszerváltás nyomán kialakult demokratikus politika és kapitalista gazdaság viszonyaiban csalódva – politikailag balról – a rendszer frusztrált kritikusává vált. E frusztrációt növelte nemcsak az, hogy nemcsak a Szalai korábbi szûkebb azonosulási csoportjából kinövõ SZDSZ folytat elvárásaitól eltérõ politikát, de az is, hogy a tágabb vonatkoztatási csoportját jelentõ politizáló értelmiség (a demokratikus ellenzék holdudvara) az SZDSZ 1994-es kormányra kerülését követõen – miként írásaiból megtudhatjuk – „beállt a sorba”; hatalmi pozíciókat szerezve feladta kritikai fegyvereit. Szalai elitkritikája ezért 1994-tõl értelmiség-kritikába vált át (Feljegyzések a cethat gyomrából). Az értelmiség válságáról megfogalmazott tézis pedig valójában inkább a szerzõ identitásválságának kifejezõdése.

Az illojálisakat kiközösíti, amire példa az értelmiségszociológiai munkássággal is rendelkezõ Helmut Schelsky (Karácsony, 1997), vagy a „kritikai értelmiség” magyarországi kritikusa, Pokol Béla.

23. S ha Szalainak a szociálliberális értelmiség pálfordulásáról adott diagnózisa helytálló, akkor lehet, hogy nem annyira a bírált kulturális elit, hanem Szalai maga került identitásválságba.

Hivatkozások

Bendix, Reinhard 1962: Max Weber. An Intellectual Portrait. New York, Doubleday.

Karácsony András 1997: Diskurzusok metszéspontján. Századvég, 3. szám.

Körösényi András 1996: A magyar politikai gondolkodás fõárama. Századvég, 3. szám, 80–107. o.

Körösényi András 1996a: Demokrácia és patronázs. Politikusok és köztisztviselõk viszonya. Politikatudományi Szemle, 4. szám, 35–62. o.

Laki Mihály 1997: Szalai Erzsébet: Az elitek átváltozása. BUKSZ, Nyár, 132–137. o.

Parkin, Frank 1982: Max Weber. London and New York, Routledge.

Szalai Erzsébet 1990: Gazdaság és hatalom. Budapest, Aula.

Szalai Erzsébet 1994: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon Könyvkiadó (Budapest) – Savaria University Press (Szombathely).

Szalai Erzsébet é. n.: Az elitek átváltozása. Budapest, Cserépfalvi.

Weber, Max 1970: Állam, politika, tudomány. Budapest, Közgazdasági éps Jogi Könyvkiadó.

Weber, Max 1996: Gazdaság és társadalom 2/3. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu