A romákról való beszéd

Az alábbiakban – Radó Péter hasonló témájú írásához hasonlóan és némileg arra hivatkozva – vázlatosan ismertetem azokat a romákkal kapcsolatos kérdéseket és válaszokat, amelyeknek tisztázására szerintem ma Magyarországon szükség van. Írásom mindazokhoz szól, akik már felismerték, hogy ez a mai hazai társadalomtudomány egyik legfontosabb feladata, és azokhoz is, akik ezt ma még nem tudják.
 Ha valaki manapság Magyarországon a romákról beszél, többnyire enfemizmusokat alkalmaz, amivel gyakran jár együtt a fogalmi zavar is. Azokban a körökben, ahol szó esik róluk, sem szóban, sem írásban nemigen találkoztam senkivel, aki – akár szóban, akár írásban – képes lett volna a nevén nevezni, pontosan milyen típusú problémát is jelentenek a romák a mai magyar társadalom számára. Mindaddig ugyanis, amíg a két külön kategóriának tekintjük a romákat egyfelõl, a többségi társadalmat a többi kisebbséggel együtt, vagyis mindenki mást másfelõl, addig a magyarországi társadalom nem lesz képes kilépni a modernizáció elõtti, kétségkívül kellemetlen és vitán felül anakronisztikus állapotából. Ennélfogva elkerülhetetlennek tûnik, hogy a magyarországi társadalomtudomány és politikatudomány párbeszédet kezdjen ez ügyben, mert ez a dolga.
 A romák ma Magyarországon tudniillik éppúgy lehetnek célpontjai a szolidaritásnak, mint például a rasszizmusnak. Ebbõl persze nem az következik, hogy aki szolidáris, az rasszista, hanem az, hogy az alapelvek tisztázása nélkül csak érzelmi alapon lehet a romákhoz viszonyulni, ami viszont nagyon veszélyes. Az alapelvre csak úgy bukkanhatunk rá, ha sikerül megegyeznünk egyfajta minimumban: abban, hogy ami általában jár a polgároknak, az jár a romáknak is, ami általában tilos, az nekik is tilos és így tovább. Sokan azt gondolják, hogy ez evidencia, errõl fölösleges beszélni. Nem így van.
 Valójában ugyanis nem is annyira a romák integrációjáról kellene beszélnünk, hanem a magyarországi társadalom integritásáról. Arról, hogy vajon miként juthatunk el egy olyan állapotba, amelyben mindenki joggal és természetesen a társadalom tagjának érezheti magát. Túl ezen: a párbeszédhez nincs szükség arra, hogy átvágjuk azt a csomót, amely miatt eldönthetetlen, hogy az-e a cigány, aki annak vallja magát, vagy az, akit annak tekintenek. Elég hozzá annyit leszögezni, hogy ez egy olyan társadalom, ahol romák is élnek. Tehát nem az a kérdés, hogy kinek, mit és miért adjunk, hanem az, hogyan és mitõl lesznek szabadok és egyenlõek a polgárok.
 Tehát hogyan és mitõl, ez a kérdés.
 Azok a kísérletek, amelyek pillanatnyilag azzal kecsegtetnek, hogy segítségükkel megtalálhatjuk a választ, részint a polgárosodás harmadik jelszavából, a testvériségbõl, részint pedig a nemzetté válás ugyancsak polgári eszményébõl indultak ki. Hasznosnak tartva és alkalmazva Radó Péter osztályozását, mely szerint mindazok, akik a romák problémáit orvosolni kívánják, vagy szociális, vagy multikulturális, vagy emberi jogi, vagy pedig nemzetiségi szempontból keresik a megoldást, fontosnak tûnik leszögezni: tény, hogy mindegyik irányzat hívei között találhatók romák és nem romák, ám az elsõ kettõ tipikusan többségi, a második kettõ pedig tipikusan kisebbségi válasz a kérdésre. Az elsõ kettõnek a szolidaritás a jelszava, a másik kettõnek pedig a nemzeti emancipáció.
 Nézzük elõször a többségi hozzáállást!
 Mindmáig lámpással kell keresni az olyan magyar értelmiségit, aki látott már romákat közelrõl. A hetvenes évek elején indult szociológusok egy csoportja – Kemény István és köre, majd tanítványai – azóta is jószerével az egyetlen kivételt jelentik. Akkoriban a szegénység tényének kimondása közismerten ellenzéki üzenet is volt, rámutatott az ideologikusan jóléti állam pandanjára. Azóta viszont már tudni véljük, hogy a modern társadalom nem a jólét eszménye, hanem a jogok és azok garanciái körül szervezõdik. Ráadásul az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szegénység nem (és valószínûleg nem is volt) a romák privilégiuma, igen jól fejlett absztraháló képesség szükségeltetik ahhoz, hogy a szegényeket romáknak, a roma kérdést szegénység-kérdésnek tekintsük. Ez a meghatározás azért tûnik különösen problematikusnak, mert nem lehet egy csoport, különösen egy külsõ csoport dolga, bármennyire hozzáértõk legyenek is, hogy az érintettek helyett döntsön valamilyen alapkérdésben – például nem jelentheti ki felelõsen egy társadalomelméleti iskola azt, hogy a romák fõ problémája a szegénység. Már csak azért sem vezetheti vissza a romák valamennyi életbevágóan fontos problémáját a szegénységre, mert a szegénység nem a bajok oka, hanem az okozata. Ha ugyanis sem a társadalomtudomány mûvelõi, sem pedig a politika döntéshozói nem látják be azt, hogy a szegénységnek (és összes következményeinek, az alulképzettségtõl a kriminalitásig) oka a romák gazdasági, oktatási, jogi diszkriminációja, továbbá hagyományos kirekesztettségük és marginalizálódásuk, akkor mindössze annyi történik, hogy kanonizálják a költséges, de reménytelen harcot az egyre fokozottabb mértékben újrateremtõdõ nyomor ellen. Fönnáll annak a veszélye, hogy azok, akik nem az esélyegyenlõség megteremtését, hanem a paternális gondoskodást részesítik elõnyben, a romákat örök idõkre beszorítják a rászorultak és magatehetetlenek számára fenntartott gettóba.
 A multikulturálisok ezzel szemben meg sem próbálják lerombolni ennek a gettónak a falait, mert nem is látják õket. Álláspontjuk ideologikus: falak csak akkor vannak, ha látjuk õket. Ez a társadalomkép szükségtelennek tartja a társadalom jelenségeinek leírását és mûködési szabályainak kodifikálását, következésképpen nem a problémák kezelésére tesz javaslatot, hanem azok elviselésére. Van ellenben egy nagy haszna: divat lévén, ideológiája érzelmileg megérintheti a fiatalok egy részét, és konjunktúrát teremthet az elõítéletek legalább verbálisan való mellõzéséhez. És van egy nagy veszélye: divat lévén félõ, hogy tényleges kutatások és cselekvési programok nélkül is sokan, köztük a döntéshozók is, abba a tévhitbe ringathatják magukat, hogy valóban történik valami.
 Az európai nemzetek kialakulásának és emancipálódásának klasszikus modelljéhez, úgy tûnik, jóval közelebb állnak azok a válaszok, amelyek az emberi és kisebbségi jogok biztosítását, illetve kiharcolását szorgalmazzák. A nehezen nélkülözhetõ polgárjogi aktivizmus éppúgy nemzetformáló tényezõ lehet, mint a nemzeti emancipációs, önrendelkezõ törekvések. Ugyanannak a folyamatnak a pragmatikus, illetve ideologikus oldalai, még akkor is, ha az elõzõ bevallottan az amerikai fekete polgárjogi mozgalmak tapasztalatait akarja európaiasítani, míg az utóbbi a közép-európai nemzetfogalmak paneljeibõl építkezik.
 Ma Magyarországon talán a jogvédõ mozgalmaknak van a legnagyobb értelmiségi – és a legkisebb anyagi – támogatottságuk. A jogvédõk szinte kivétel nélkül civil szervezetek, az ombudsman intézményét leszámítva saját erejükre vannak utalva, nem ritkán szakértelem helyett aktivizmussal próbálnak küzdeni az egyenlõség jogi és politikai garanciáinak hiánya ellen. Bizonyos jelenségek ellen talán képesek sikeresen fellépni, egész társadalmi folyamatok ellen azonban már nem, és ennek nem az az egyetlen oka, hogy nincs elegendõ tapasztalatuk és hiányzik az a cizellált jogrendszer, amelyre támaszkodhatnának. A jogvédelem korlátait talán könnyebben felismerjük, ha eszünkbe idézzük azt a vitát, amely az egyéni és kollektív jogok prioritásáról és egymással való szembenállásáról folyik. A jogvédelem lehetõsége azon alapul, hogy egyéni jogsérelmi ügyekben precedenst teremt arra, hogy mit lehet tenni olyankor, ha hasonló egyéni jogsérelem történik. Ezek az eredmények látványosak és olykor igen nagy hatásúak lehetnek, de rendkívül lassan és csak nagyon áttételesen befolyásolják az olyan típusú problémák kezelését, mint például az iskolázottság hiánya vagy a szegregáció.
 A kisebbségi autonómiát célzó csoportok válaszai a leginkább politikai természetûek, ennélfogva körükben többé-kevésbé jellemzõen megtaláljuk az egyes politikai irányzatok elemeit. Vannak nacionalista és szeparatista törekvések, vannak olyanok, amelyek szocialisztikus eszméket vallanak és így tovább. Minthogy õk a legszervezettebbek, rajtuk keresztül viszonylag sok roma érhetõ el, ezért azok a politikusok, akik egyrészt népszerûségüket szeretnék növelni, másrészt minél több roma szavazatot szeretnének megszerezni, elsõsorban ezekkel a csoportokkal igyekeznek felvenni a kapcsolatot. Másfelõl a nagypolitika számára is õk a legkönnyebben hozzáférhetõek, valahányszor a hatalom bizonyítani szeretné – annak érdekében, hogy megfeleljen valamilyen vélt vagy valós kül-, olykor belpolitikai elvárásnak, például az Európai Unióhoz való csatlakozás ilyen jellegû, tehát az emberi jogok betartásával kapcsolatos feltételeinek –, hogy igenis van tárgyalópartnere a romák között. Minthogy azonban valójában nincsen tárgyalópartnere, hiszen a partnerviszony egyenlõséget feltételez legalább a szabályok tekintetében, a politikai erõk az esélyegyenlõség megteremtése helyett szimulált partnerek konstruálásával próbálják kezelni a helyzetet. A politikai ígéretek és kapcsolatok következtében kialakult eszmei zavar, és a különféle személyes lekötelezettségek hálózatának elsõsorban az a veszélye, hogy a roma vezetõk tudta nélkül és szándéka ellenére megvalósítja azt a többnyire hallgatólagos többségi célt, amely szerint a legkényelmesebb a romákat infantilizált állapotban tartani, és szigorúan felügyelni.
 A fent említett különféle elméletek tehát arra a kérdésre igyekeztek válaszolni, hogy mi legyen a romákkal. Vannak azonban olyan válaszok is, amelyek a fentieknél jóval kétkedõbbek a tekintetben, hogy lehet-e egyáltalán a kérdést összességében kezelni. Ezek a pragmatikusnak mondható elgondolások arra próbálnak összpontosítani, hogy melyik az a terület, ahol a lehetõ leggyorsabban és leghatékonyabban lehet tenni valamit. Az az egy-két nyilvános vita, amelyet a közelmúltban hallhattunk a romák helyzetével kapcsolatban, szinte kivétel nélkül mind az oktatásról folyt. Valószínû, ezek a viták hasznos fogódzót nyújtanak majd a probléma egészének megközelítéséhez is. Egyrészt azért, mert ma a romák az oktatásban találják szemben magukat a legnagyobb mértékû hátrányos megkülönböztetéssel, amely méreteiben talán csak a munkahelyi diszkrimináció hasonlítható ehhez. Minden olyan adat, amely a romák iskolázottságára vonatkozik, látványosan bizonyítja, hogy a közoktatás e tekintetben kudarcot vallott. Ha a roma gyereknek az oktatás végeredményét tekintve csak töredéke jut annak, amit a nem roma gyerek kap, akkor az azt jelenti, hogy valami miatt a roma gyerek hátrányban van. A kudarc tényérõl senki sem vitatkozik, okáról viszont igen. Azok a különbségek, amelyekrõl az oktatási viták szólnak, nagyrészt onnan erednek, hogy többen többféleképpen látják a sikertelenség fõ okát.
 Az egyik hipotézis szerint a magyarázat a romák szociokulturális hátrányaiban, és eltérõ hagyományaiban rejlik. A roma gyerekek azért sikertelenek, mert nem szeretnek iskolába járni. Részint azért nem, mert szegények és nem tudják viselni az iskolába járás anyagi terheit, másrészt mert kultúrájuk tipikusan szegénység-kultúra, nem rendelkeznek tapasztalatokkal arra nézvést, hogy a tanulás mobilitást jelenthet. E felfogás kulcsszava általában az integráció, gyakran a másság, megoldásként pedig a gyerekek körülményein kíván változtatni. Tehát: a gyerek a körülményei miatt sikertelen, így két dolgot lehet tenni: vagy meg kell változtatni a közeget, ahol él – magyarán a családját és közösségét –, vagy pedig ki (sõt: fel!) kell emelni onnan. Minimálprogram, amelyben az a cél, következésképpen az elvárás is, hogy a gyerek megmaradjon az iskolában annak ellenére, hogy roma.
 Az elõbbivel vitatkozó hipotézis szerint ha a roma gyerekek nem szeretnek iskolába járni és ott kudarcot vallanak, akkor annak az az oka, hogy az iskola rossz. A megoldás tehát az, hogy megtanítjuk az iskolát arra, mit kell tennie, hogy ott a roma gyerekek jól érezzék magukat úgy, hogy közben romák maradnak. Ennek számtalan feltétele van, többek között az, hogy a családok úgy érezzék, választhatnak a nekik megfelelõ megoldások között. Nem arra a feltevésre épít, hogy a szülõk nem akarják iskolába járatni a gyerekeiket, hanem arra, hogy a szülõk jót akarnak a gyerekeknek. Tehát meg kell teremteni a feltételeket ahhoz, hogy igényeik szerinti tudást kapjanak, hiszen több évezredes tapasztalat, hogy a tudást – leginkább az iskolában lehet megszerezni. E felfogás szerint a legfontosabb teendõ a roma értelmiség megteremtése, leghatékonyabb eszköze pedig a roma nemzetiségi iskolahálózat kialakítása – ennek elsõ és mindmáig egyetlen intézménye a még csak harmadáig kész pécsi Gandhi Gimnázium és kollégium. Az iskola alapítóinak szándéka szerint országszerte szükség van szakszerû pedagógiai programok szerint mûködõ roma iskolák létrehozására. Egyrészt azért, mert a többi magyarországi kisebbséghez hasonlóan a romáknak is alkotmányos joguk van a nemzetiségi iskolahálózathoz. Másrészt azért, mert az elnyomorodott és gyakran önbecsülését vesztett közösségnek ez a késõbbiekben kiképzendõ roma értelmiség jelentheti a megkapaszkodás lehetõségét. Harmadrészt pedig azért, mert nem ismerünk olyan rendszert, amely gyorsabban és hatékonyabban tudná biztosítani a romák számára azt az eszköztárat, amely hozzásegítheti õket önazonosságuk vállalásához, mint ahogyan azt az iskolahálózat teszi.
 Minden kisebbség esetében evidencia az, hogy a megtartó erõ az iskola – miért ne lenne ez így a romáknál is? Valószínû, hogy e pillanatban a roma gyerekek jelentõs részének a szülei nem igényelnék a nemzetiségi oktatást. A normális állapot azonban az lenne, ha biztosítanánk számukra a választás lehetõségét, hogy méltósággal dönthessenek egyik vagy másik oktatási rendszer mellett. Például ez lehet az egyik lehetséges válasz arra a kérdésre, hogy hogyan és mitõl lesznek szabadok a polgárok.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu