Ki lesz a bálanya?

(Rivalda 68–69. Nyolc magyar színmû. Magvetõ, 1970. 615 oldal)

Ebben a cikkben a Magvetõ reprezentatívnak elgondolt drámai antológia-sorozatának 1970-es kiadványát vonom szõnyegre. A Rivalda fantáziacímû gyûjtemény az 1968/69-es évadban bemutatott színpadi mûvekbõl közölt válogatást, a sorozatszerkesztõ a kiadó igazgatója, Kardos György volt. Színpadi mûveket különösen nehéz kritika tárgyává tenni az egykori elõadás ismerete nélkül. A budapesti Márton Lászlóval egyetértésben ugyanis az a véleményem, hogy a színmûírás csak korlátozott értelemben tartozik az irodalomhoz. Ez nem jelent lekicsinylést, mindössze annak megállapítása akar lenni, hogy a színházi szövegeket nem kell és nem is lehet feltétlenül az irodalom mércéjével mérni. A színházi szöveg többnyire esetleges, véletlenszerû, elõadásról elõadásra változó, a legnagyobb mértékben lezáratlan és nyitott textus, szemben a regény vagy a vers kanonizált anyagával. Különösen igaz ez a modern korszakban, amikor dramaturgok, súgók, színészek és maguk a szerzõk is próbáról próbára elkövetik a szövegrontás bûnét, csakhogy esetükben ez nem csupán bocsánatos bûn, hanem szerves része egy színházi elõadás megalkotásának, munkabûn, ha szabad így mondani. Röviden: majdhogynem hiába olvassuk el a Rivaldában l970-ben közzétett darabokat, hiszen arról szinte semmit sem tudunk mondani, hogy milyen szöveg hangzott el egy bizonyos elõadáson teszem azt 1968. október huszonharmadikán. E dátummal arra is szeretnék utalni, hogy a színház világa az elképzelhetõ legkontextuálisabb világ, másként hangzik egy szó délben, mint este, más õsszel és télen, más forradalom elõtt és forradalom után.
 E megoldhatatlannak látszó nehézségek ellenére mégis alkothatunk valamelyes képet arról, milyen volt a hatvanas évek végének színházképe, darabírása. Az összkép csüggesztõ. Az elsõ forrás – bár a jelzett fenntartásokkal – természetesen maga a drámai szöveg, mert ami könyv alakban megjelenik, az, ha feltétlenül kanonizáltnak nem is, de autorizáltnak bízvást tekinthetõ. De nagyon sokat mondóak lehetnek a kritikák, riportok, tudósítások is, amelyek egy-egy elõadással kapcsolatban a rendelkezésünkre állnak. Ez utóbbiak komolyabb búvárlásától ezúttal eltekintettem. Végtére is e cikksorozat irodalmi tárgyú darabjai nem irodalomtörténeti jellegûek. Céljuk elsõsorban kritikai a Walter Benjamin által megfogalmazott értelemben: „A kritika a mûalkotás igazságtartalmát keresi, a kommentár a dologi tartalmat. E kettõ viszonya határozza meg az irodalomnak azt az alaptörvényét, mely szerint az igazságtartalom annál láthatatlanabbul és bensõbben kötõdik a dologi tartalomhoz, minél jelentõsebb a mû.” Nem írok tehát kommentárokat, nem fogok elmerülni a darabok bemutatása korában oly fontos reáliák ismertetésében, célom mindenekelõtt az értékelés lesz, és annak megválaszolása, mennyire maradandóak vagy bukottak mára ezek a szövegek. Ezért az antológiából beválogatott darabok közül hetet csak utalásszerûen tárgyalok, hogy annál több idõnk jusson a könyv messze kimagaslóan legfontosabbb és legjobb szövegének, Csurka István Ki lesz a bálanya? címû drámájának.
 A könyv a szerzõk betûrendjében közli a darabokat, ezért Csurkának szerencséje van, topográfiailag is az elsõ helyre került. Utána következnek Illyés és Déry egymással polemizáló atomháborús elmélkedései, Az Éden elvesztése címû Illyés oratóriumra (?), monológokkal megtört szavalókórusra (?) – ne felejtsük el, ez az irodalmi színpadok hõskora, amelyet majd a Gyurkó-féle Huszonötödik színház próbál modernesebben megdizájnolni –, Déry a Szembenézni címû, a szerzõ megjelölése szerint „jelenettel” válaszolt. Egyik szöveg sem alkalmas épeszû színházi elõadásra, retorikus tákolmány mindkettõ; feltehetõen a két élõ klasszikust is meglepte, hogy szövegeiket színpadra hurcolták az Irodalmi Színpad – ma Radnóti Színház – lelkes fiataljai. Komoly irodalmi értéke egyik „darabnak” sincs, tárgyuk az atomháborús fenyegetés, a világ pusztulása, a különbség köztük annyi, hogy míg Illyés egy kicsit optimistább, addig Déry kevésbé lát reményt. (De lehet, hogy fordítva.) Illyés versei természetesen felülmúlják a Déry által írottakat, míg Déry talán a prózai szövegrészekben jobb. Két balul sikerült, mára szinte olvashatatlanná vált vakszöveg, kár értük, mert Déry nemrég írta egyik legjobb mûvét (Ítélet nincs), míg Illyés ekkoriban fogott bele öregkori nagy költészetének felépítésébe.
  A sorban követekezõ termékrõl (Dobozy Imre: Eljött a tavasz) nincs sok mondanivalóm, mindenesetre tény, hogy szerepel a kötetben. Ugyanez elmondható Raffai Sarolta: Diplomások, Illés Endre: Festett egek és Jókai Anna: Fejünk felõl a tetõt címû dialógikus próbálkozásairól is.
  Fejes Endre: Vonó Ignác címmel korábbi sikeres és költõinek mondható novelláját adaptálta színpadra, a szöveg – Almási Miklós szerencsés kifejezéseivel élve – „népiesen-groteszk, líraian abszurd”, (Köznapi tragédiáink – hátulnézetben. Kortárs, 1970. 2. szám) de igazi drámáról sajnos nem beszélhetünk, ehhez túl vékonyka az anyag, túlságosan líraiak a szituációk. Van viszont két nagyszerû szerep a darabban, és annyit látatlanban elhihetünk a kor kritikusainak, hogy Kiss Manyi és Garas Dezsõ ragyogóan kihasználták a remek játéklehetõséget. Egyszóval: a Vonó Ignác bizonyosan nem túl jó dráma, de feltehetõen kellemesen szórakoztató színház volt. A kötetet Tersánszky Józsi Jenõ: A kegyelmes asszony portréja címû könnyû kézzel odavetett kis igénytelensége zárja.
 Csurka, ha jól tudom, már évekkel a bemutató elõtt elkészült a Bálanyával, nehéz volt kiharcolnia a premiert. Ezen nem csodálkozhatunk, nagyon kényes a téma, nagyon kíméletlen és illúziótlan a prezentáció, már a korszak kritikusai is megérezték, hogy itt egy generáció vérre menõ önvizsgálatát láthatják, igaz drámát tehát, az elgondolható legkomolyabb téttel. Talán az is a színpadravitel ellen szólhatott, hogy tout Budapest tudta, kulcsdarabról van szó, amelynek a színrevitel korában még részben éltek a modelljei, a fõszereplõ Czifra János alteregója, Czibor János, az irodalmár 1961-ben lett öngyilkos. (A darabot egyébként csak „stúdióelõadásban” mutatták be vagy csak ebben a formában engedélyezték a Thália színházban, korábban ez volt a sorsa a Godot-nak is, azt az elõadást ugyancsak Léner Péter rendezte.) A darab ugyanis 1956-ról beszélt, anélkül természetesen, hogy megemlítette volna ezt a páros, pozitív egész számot, viszont kivétel nélkül minden recenzens szóba hozta a  – mit is? Mulatságos ahogy mindenki elkerüli a megjelölést és csak az évszámmal jelzi, hogy mirõl van szó. Almási Miklós a már idézett cikkben: „az ’56-os és az azt követõ-megelõzõ [?] szellemi morális válság rokkantjai ezek a fiúk: az akkori [mikori?] álmok bizonyultak hazugnak, az akkori [mikori?] illúziókból képzelt akarások törtek gerincbe – elsõsorban saját kishitûségük, képzeletbeli helytállásaik, gyakorlati kompromisszumaik sorozatán. Sérültjei egy történelmi válságnak, de még elsõsegélyben sem hagyták magukat részesíteni, s most elevenen rothadnak.” Egy másik cikke szerint (Színház, 1970. 2 szám) a nézõ „az ’56-os válságban megroppant generáció sorsát látja maga elõtt, a régi eszmények eltûnésének és az újak nehéz születésének senkiföldjét”. Soha homályosabb, minden értelmezés kezébõl angolnaszerûbben kisikló szavakat! Mit jelent, hogy „követõ-megelõzõ”? Almási szerint tehát ’56 elõtt és után is súlyos válság volt – nem is szólva magáról az ’56-os válságról, amely mindkettõnél (feltehetõen) súlyosabb volt –, és ezeknek az egymás sarkát tapodó válságoknak az áldozatai lennének Csurka szenvedélyesen pókerezõ hõsei? Lehetséges, hogy így gondolja, de megint azt láthatjuk, hogy a kor becsületesebb kritikusa soha nem beszélhet egyértelmûen. A Kádár-szisztéma korrekt kritikusa ugyanis el szeretné kerülni, hogy feljelentse a szerzõt. Ezért ha azt állítja, hogy mindig is válság volt, nem köthet bele a pártközpont (sem a baráti kör), mert egy lehetséges vitában mindig az éppen megfelelõ válságot rántja elõ mûbírálói tarsolyából. Akarva-akaratlan, de azt a lehetséges értelmezést védi ki ez a taktika, amely Csurka darabját valamiféle ’56-ot elsirató, fájdalmát kénytelenségbõl bohóckönnyek mögé rejtõ, tragikomikus szemléletû végjátéknak tekintené. És Csurka akkoriban még elevenen élõ rendkívüli tehetségét dicséri, hogy ma már egyre nyilvánvalóbb – legalábbis e sorok írója szerint –, hogy ez az értelmezési lehetõség is bele van rejtve a drámába. Csakhogy ezt akkor tisztességes ember nem írhatta le nyilvánosan. Csurka vérbeli színpadi szerzõ volt: írt egy darabot, amelyet akárhogy forgattak, mindig jó volt, mindig szellemes és pergõ, mindig játszható, morálisan mindig tisztességes és igaz maradt, ráadásul erõsen társadalombírálónak látszott, és amelybe mindezzel egyidejûleg úgy volt képes beletitkolni a generációja sárba fullasztása miatt érzett gyászát (és ebbe természetesen mélyen beletartozott a barátja, Czibor János halála miatt érzett fájdalom), hogy mindenki szerint voltaképpen kõkemény bírálatban részesítette saját nemzedékét. Csurka – úgymond – leleplezte generációja rothadtságát, miközben, mai szemmel olvasva legalábbis, éppenséggel megdicsõítette ezeket a féktelen bohémeket, legalábbis bohémségük egyik szintjét, mégpedig a nonkonformistát. Igaza volt Koltai Tamásnak: a Ki lesz a bálanya? bizonyos értelemben Sarkadi Oszlopos Simeonjának folytatása; mindkét dráma a tudatos rombolás, a „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!” kétségbeesett felkiáltása jegyében íródott. (Színház, 1970. 9. szám). Csakhogy ’56 után még érthetõbb ez az elszánt önrombolási vágy. Mi mást is tehetnénk ebben a végletekig lealjasodott, a forradalmat eltipró rendszerben – kérdezhetnék a dráma hõsei –, minthogy játszunk vadul, életre-halálra, így mutatva bohócfityiszt a szisztémával kollaboráló, korrumpálódott, kompromittálódott, egy tál szakszervezeti üdülésért mindenét feláldozó csürhének?! Ez a rendszer, ez a világ közröhej, tegyük nyomorult, sorstalan sorsunk által közszemlére e közröhejt. A magam mai olvasatában talán ez lehetne a darab hõseinek közös krédója. Ám ha jobban megvizsgáljuk, csak Czifra hitvallása ez. Czifra nagyszabású személyiség, a legdémonikusabb, pontosabban az egyetlen ördögös alak a fellépõk közül, õ az egyetlen, aki pontosan tudja, mi a kártya- és az életjáték tétje, õ valóban halálra szánt, jelszava: „amíg nem késõ”. A darab logikájában ez annyit jelent: mindannyian hajlamosak vagyunk a lealjasodásra, önáltatásra, hazudozásra, pitiáner szerepjátékra napestig. Tegyünk ellene valamit, amíg nem késõ. Te, Abonyi, most még csak az úttörõkasszát sikkasztod el, hogy folytathasd a játékot, holnap esetleg már súlyosabbat vétkezel, ugyanis a lelkedet adod el, hogy leülhess velünk pókerezni. Czifra sem különb, ám annyival különb a többeiknél, hogy akár Szókratész, pontosan tudja, hogy õ sem különb. Czifra már a lelkét is eladta, „négerként” iszonyatos könyveket ír, feltehetõen besúgó is, de vele kapcsolatban minden kijelentés veszélyes, mert soha sem tudni, mikor hülyéskedik, és e tekintetben az olvasó is bizonytalan. De mivel már nincs vesztenivalója, még fontosabb számára a pókerbeli nyerés és vesztés. Így nyilvánvalóan nem lehet élni, tegyünk hát valamit, amíg nem késõ, mondja Czifra. De ebben a kilátástalan helyzetben, mi más „elõremutató” cselekedetünk marad az öngyilkosságon kívül? Csurka nem hagy kétséget afelõl, hogy Czifra megtiszulásként fogja fel a szuicidiumot: egy szappanba ágyazott zsilettel öli meg magát. Így lesz öngyilkossága példaadó tett, paradigmatikus figyelmeztetés a többieknek.
 Csurka darabja korántsem hibátlan, már a kortársak is bírálták a kissé ideologikus zárójelenetet, de minden tekintetben, dialógustechnikában, cselekménybonyolításban, szituációérzékben, szerepkínálatban messze kimagaslik nemcsak a kötet drámái közül. Almási Miklós már említett, a Kortársban publikált bírálatában azt írta, hogy Csurka drámája feltehetõen maradandó lesz. Azt hiszem, nem tévedett. Csak az a kár, hogy jóslata nem ellenõrizhetõ, ugyanis ez a fontos mû – nem esztétikai okokból – ma egész egyszerûen elõadhatatlan.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu