„Visszaadjuk azt, ami a porból
vétetett, a pornak, hamut a hamunak…” De hol van Csalog Zsolt? Az
ember olyan utak elõtt, amelyekrõl bizonytalanabb a visszatérés,
számvetést, sõt végrendeletet készít.
Itt fekszik elõttem az utolsó A/5-ös méretû
notesz néhány lapjának fénymásolata.
Szabályos, jól olvasható betûk, tiszta (mondhatni
nyomdakész) oldalak címekkel, bekezdésekkel, megfelelõ
számozásokkal. Az más kérdés persze,
hogy nagyon szabálytalan végrendelet ez elmélkedésekkel,
szövegbõl való kibeszélésekkel, aláírás
nélkül. Mert nem is az a lényeg, hogy közjegyzõhöz
lehet-e vele menni.
Az sem baj, sõt nagyon is
érthetõ, hogy a kis, félig elhasznált jegyzetfüzet
csupán kontúrjaival fölvázolt novellatöredéke
és a naplószerû bejegyzések a mulandóság
és örökkévalóság kérdései
körül terjengenek. Az utolsó sor:
„
Most alszunk.”
Álmodni
azért szabad és a valóságról is lehet.
Nem?
„
Nincs dolgom az istenekkel.
Így a Kijárat környékén ténferegve
sincsen.
De nem szeretnék bántóan
harsány lenni.
(…) Jópofa helyzet ez:
a hívõk a Kijárat közelében búcsút
vesznek szeretteiktõl, cserébe viszont úgy érzik:
most kedves halottaik társaságába mennek. Nekem ez
nem adatik. Hiszen tényleg nélkülözne minden logikát.
Sok fontos halottam van – de hát hozzájuk is csak a földi
lét kapcsol. Cserébe: nem élem át igazán
– v. legalábbis drámai mélységében –
az élõktõl való elszakadást. Ez most
nekem nem egy realitás.
Vagy mittudomén.
”
Ha még azelõtt kerül
kezembe a naplóbejegyzés, bizonyára leülünk
egy kávé mellé, mint rendesen, hogy elmondhassam;
nekem sincs dolgom az istenekkel. Persze Zsolt átlátna a
szitán, és jellegzetes kuncogása közben mondogatnánk
egymásnak, hogy én azt nem úgy értettem, nem
úgy mondtam. Vagy mittudomén.
Így, ha már nem beszélgethetünk,
kikívánkozik belõlem két korábbi eszmecserénk.
Zsolt, mikor megtudta, hogy daganatot
találtak a tüdején, beállított hozzám.
– Képzeld – mondta nevetõ
szemekkel –, azt álmodtam, hogy meghaltam. S amikor kinyitottam
a szememet, legnagyobb meglepetésemre azt kellett tapasztalnom,
hogy a mennyország kapuja felé megyek. De az egész
olyan képtelen volt. Mintha egy hatodik kerületi leszakadt
bérház hátsó lépcsõházában
igyekeztem volna felfelé. Ahogy a kapuhoz közeledem: Te jössz
velem szembe!
„… meg! Tudtam!” – kiáltottam.
Azután elkezdtem magyarázni neked, hogy „baj van, ez az egész
nem stimmel, én hitetlen vagyok, mit fognak nekem itt szólni”.
Azt felelted, hogy jöjjek csak nyugodtan, nem fognak itt kérdezni
semmi ilyesmit.
Úgyhogy amikor az a bizonyos
alattomos daganat az operáció után immár az
agyban bukkant fel, félig tréfásan megbeszélhettük,
hogy csak semmi elosonás azon a bizonyos hátsó lépcsõházon,
hiszen nekem kell szembejönnöm.
De Zsoltot újabb gondolatok
foglalkoztatták.
– Hol van megírva a Bibliában
– kérdezte félig bénán és
kicsit sután formázva a szavakat, de teljesen tisztán
és élénken –, hogy „el lehet menni, de akkor nem láttok
csodákat!” Jézus mond valami ilyet. Nem? De szinte durván,
mintha kiadná a tanítványai útját!
– Gyönyörû szöveg
– feleltem –, de sajnos nincs így benne a Szentírásban.
De aztán beszélgetni
kezdtünk errõl az „apokrif betoldásról”. Zsoltnak
felkínáltak egy egyágyas szobát. Õ azonban
a hatágyasban akart maradni. Mert csodákat látni csak
itt lehetett. Érdekelte a haldokló cigányfiú,
hogy hogyan húzódik tõle távolra a cigányságát
titkolhatónak vélõ (vagy a közelítõ
hûvösségtõl borzongó?) ápolónõ.
És hogyan üldögél a vaságy szélén
a másik nõvér, ösztönösen megértve
a kijárat felé sodródó, didergõ lélek
sóvárságát az élõk testmelege
után.
Zsolt azonban jött, csodákat
látott és gyõzött. Hatalmas energiával
lapátolta a havat és ásta a kertet Vértesacsán
kedves gesztenyéi és macskái társaságában.
Röstelltük, hogy nekünk olykor az írógép
billentyûit ütögetni is fárasztó.
Igaz, egyszer-egyszer õ is
panaszkodott: „Csak valahogy a munka nem megy, nincs hozzá kedvem.”
És nem a ház körüli munkákra értette.
Azután egy napon a kisagy
röntgenfelvételén jelent meg a kis gonosz szürke
folt.
„Beszélgetés az aneszteziológussal.
Nem érzem, hogy most már akkor minden tök világos
lenne.” Az utolsó oldal utolsó soraiból. Visszalapozva
néhány noteszlapot: „Halálom esetén azt szeretném,
ha az értesítõ szövegben benne lenne (esetleg
utalva arra, hogy kívánságomra): életével
elégedetten, a túlvilági lét reménye
nélkül, mégis békében, derûs lélekkel
halt meg.” A „mégis” és a „reménye” szavak áthúzva,
utóbbi helyett, fölé a „káprázata” illesztve.
Mi is a túlvilági
lét káprázata? Jánosra gondolok egyfolytában,
aki pátmoszi számûzetésében látta
a „megnyílt ajtót” a mennyben, s hallotta a bátorítást:
„Jöjj fel ide, és megmutatom néked, amiknek meg kell
lenni…” Elragadtatásában alig beszél káprázatról.
„Onnan” nézve sokkal jobban fáj az ittmaradók hitehagyása,
nemcsak az angyalok, de a sárkány is átrepül
a színen, nemcsak a „megöletett Bárány” (kinek
könyvét senki fel nem nyithatja, s ezen az apostol „igen sír”),
hanem az antikrisztus is a trón felé igyekszik, a megszámlálhatatlan
gyõztes sokaság „a nagy nyomorúságból”
érkezik, s az oltár alatt az ötödik pecsét
feltörésekor sem murillók énekelnek, hanem a
mártírok sóhajtoznak.
Krisztushívõ vagyok.
Tudom, mit jelent követni Õt. Mennyivel magasabban van az,
aki „a túlvilági lét káprázata nélkül”,
ösztönös-öntudatlanul jár a nyomdokain (ha –
mint mindannyian – sok-sok ellentmondással, szerettei irgalmára
is szorulva), azok fájdalmaival a karjaiban, akik számára
ezen a földön az ígéret mindig végtelenbe
repített sóhaj lesz: „És az Isten eltöröl
minden könnyet az õ szemeikrõl; és a halál
nem lesz többé; sem gyász, sem fájdalom nem lesz
többé, mert az elsõk elmúltak.”
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu