Calin Anastasiu egyike azoknak a román értelmiségieknek, akik a Ceausescu-éra utolsó éveiben már tudatosan készültek az új világra. Néhányadmagával (Alin Teodorescuval, Pavel Campeanuval) a romániai magyar értelmiség ellenzéki csoportosulásaival is kapcsolatban állt, néhányukat késõbb a hírhedt Securitate – e találkozók miatt is – zaklatta. A ’89-es fordulat után a Liberálisok 93 párt képviseletében a román törvényhozásba is bekerült. A PRO TV megalakítása óta az adó kutatási osztályának vezetõje. Beszélgetésünk a PRO TV impozáns épületében zajlott.
Milyen volt a román elektronikus média helyzete a ’89-es fordulat pillanatában?
Röviden: katasztrofális.
Ezen belül a tévé jelentette a mélypontot. Az
okok a nyolcvanas évek második felének romániai
állapotaiban gyökereztek. Az ország ekkor már
rendkívül súlyos gazdasági helyzetben volt. Mind
gyakoribbak voltak az áramszolgáltatás zavarai, a
„takarékosság” természetesen a tévét
sem kerülhette el. Az adásidõ az utolsó években
gyakorlatilag 2 órára apadt. Az adó este 8-tól
10-ig sugárzott. S ennek az adásidõnek a nagyobbik
részét is egy a nézõk által ironikus
eklektikával Szent Miklós és Szép Heléna
kalandjai gyanánt emlegetett vég nélküli folytatásos
– az esti hírmûsor – töltötte ki. Így történt,
hogy a románok, legalábbis itt az Ókirályságban
(hogy Erdélyben mi volt, azt pontosan nem tudom, csak gyaníthatom)
a bolgárokat nézték, sokan egészen jól
meg is tanultak bolgárul. Ezekben az években Bulgária
volt számunkra a Nyugat.
Az már magától
értetõdött, hogy a hatalom ezt a televíziót
is a legszigorúbban ellenõrizte. A sorból senki nem
lóghatott ki. Ceausescu nagy álma a kínai tömegrendezvények
rendjének és fegyelmének „meghonosítása”
volt. Keringett egy történet is akkoriban, miszerint Ceausescu
egyszer meg is kérdezte Maót: „Mao elvtárs, nálatok
tényleg nincs senki, aki elégedetlen lenne?” „Á, dehogy
nincs – legyintett volna Mao elvtárs – elégedetlen ember
mindig akad, de nálunk valóban maroknyian vannak…” „Mégis
hányan?” – kíváncsiskodott tovább a Kondukátor.
„Hát, úgy 20 millióan” – vetette oda a Nagy Tanítómester.
Amire Ceausescunak kiszaladt a száján: „Hm, éppen
mint nálunk”. A „történet” természetesen vicc,
a lényege azonban tényleg stimmel: a végén
a rendszernek már valóban 20 millió körüli
ellensége volt, fokozatosan azok is azzá váltak, akik
már közvetlenül a bukás után visszasírták.
Az ellenõrzést a legitimitását vesztett hatalom
csakis a politikai rendõrségre és az ötvenes
évek óta mindenkiben ott élõ rettegésre
alapozhatta. A sajtó munkatársainak nagyon jelentõs
része közvetlenül is a politikai rendõrség
zsoldjában állt. Sokszor a rangfokozatokat is ismerni lehetett.
S ezek az emberek a legutóbbi idõkig az állami tévé
vezetõ munkatársai maradtak…
Ezért nevezte a sajtó a TV 1 hírmûsorának néhány hónappal ezelõtti radikális átalakítását az állami tv demilitarizálásának…?
Pontosan. Szóval ez volt a
helyzet a forradalom pillanatában. A forradalomról sok könyvet
összeírtak már. Közismert, hogy a román
forradalom az elsõ olyan rendezvénye volt a világtörténelemnek,
melyet helyszíni közvetítésben láthatott
a hálás közönség. Egyelõre nehéz
eldönteni, milyen mértékben követte nyomon és
milyen mértékben alakította az eseményeket
a televízió. Az a tény, hogy a demilitarizálásra
csak néhány hónappal ezelõtt került sor,
a második variánst látszik igazolni… A „forradalom”-ban
a tv sietve fölvette a Szabad elõnevet, s képviselõi
megpróbálták a tõlük telhetõ hitelességgel
eljátszani az új szerepet, de a stáb „természetesen”
a régi maradt. A Szabad Román Televízió alkalmazottai
minden válságos pillanatban egyértelmûen és
a lehetõ legorcátlanabbul kenyéradó gazdáik
mellett tették le a garast.
Akadtak elszigetelt kísérletek,
a kommunista rendszer terrorját és börtönviszonyait
felelevenítõ a
Fájdalom emlékezete
címû
sokrészes riportsorozat például, melyet nemigen volt
mód betiltani, túlságosan is kilógott volna
a lóláb… Az új hatalom természetesen más
eszközökkel, más csatornákon át befolyásolta
a szerkesztõket, mint korábban, nem annyira a politikai,
mint inkább az egzisztenciális nyomás volt az, ami
a leghatásosabbnak bizonyult. Azok az emberek, akiknek vaj volt
a fejükön, önként, szinte már önvédelembõl
szolgálták ki a hatalmat, ez volt az egyetlen eszköz
helyzetük stabilizálására. Így tehették
valamiképpen hasznossá magukat. Arra, hogy szakmai erényeiket
latba vetve mentsék át magukat, aligha lett volna esélyük.
S jól spekuláltak, hiszen az ellenzék tavaly novemberi
hatalomátvételét követõen valóban
el is veszítették, ha nem is mindig az állásukat,
de vezetõ beosztásukat.
Voltak belsõ reformtörekvések is, de ezek sorra kudarcba fulladtak. Nem maradt más lehetõség, mint az állami monopólium megtörése, tehát alternatív tévéadók létrehozása…
Erre azonban csak azután nyílt
lehetõség, miután a törvényhozás
jóváhagyta az új audiovizuális törvényt.
Ez 1992-ben következett be. A törvény valóságos
robbanást eredményezett az audiovizuális média
piacán. Gombamód szaporodtak a tévéadók,
kezdetben helyi szinten, fokozatosan azonban mind nagyobb szóráskörzettel.
Az akkori hatalom talán föl sem mérte a lehetséges
következményeket. Csak ez magyarázhatja azt a meglepõ
tényt, hogy ez a törvény ma is jó törvény,
s hogy viszonylag korán megszületett. (Számos hasonlóan
jelentõs törvény csak jóval késõbb
került a törvényhozás elé, s vagy kioperáltak
belõle minden valóban demokratikus vonást, vagy ma
is várat magára). Francia mintára létrehozták
az ún. Audiovizuális Tanácsot, mely – nem mindig részrehajlás
nélkül, jobbára mégis méltányosan
– elkezdte osztogatni a frekvenciákat.
Ma már mintegy kétszáz
helyi rádióadó és 50 helyi tévéállomás
mûködik az országban. Véleményem szerint
– és az elemzõk többségének véleménye
szerint – ez a szám még túl magas is. Egy ilyen szerkezet
hosszú távon nem tartható fenn, hiszen a belsõ
piac reklámkapacitása ehhez semmiképpen sem elegendõ,
illetve ha igen, csak átmenetileg, gyenge fizetésekkel, silány
programokkal, rossz sugárzási feltételekkel.
A szelekciós nyomás elõbb-utóbb arra kényszeríti
az állomások vezetõit, hogy a valóban biztonságos
megoldásokat válasszák: jól fizetett szakemberekkel,
jó minõségû és magas nézettségû
mûsorokat állítsanak elõ. Ez a sokféleség
számára egyetlen lehetõséget kínál,
a nézõközönség különbözõ
szegmenseinek sajátos igényeihez való alkalmazkodást.
Ezeknek az adóknak a megjelenése
azonban rendkívül jelentõs fejlemény volt, hiszen
bár csak apró lyukakat üthettek az állami monopólium
vásznán, szinte észrevétlenül szitává
lyuggatták, holott messzirõl nézvést érintetlennek
látszott. A helyi adók fokozatosan aláásták
az állami adó tekintélyét, s szinte észrevétlenül
elõkészítették a terepet a nagyobb adók
számára.
Ez utóbbiak aztán
egy csapásra áttörték az állami monopóliumot:
az
Antenna 1
, a
Tele 7 abc
és a
31-es csatorna
(a PRO TV õse) szinte lesöpörték a színrõl
az állami adót. Maga a PRO TV 1995 decemberében jött
létre, bukaresti helyi adóként.
Ki hozta létre?
A Mediapro International részvénytársaság, melynek alaptõkéje amerikai és romániai pénzekbõl állt össze. Az amerikai tõkerész a Central European Media Entreprises Group Ltd. (CME), a közép-kelet-európai médiumokban érdekelt legnagyobb amerikai beruházócsoport tulajdona. E csoportnak nem csupán Romániában vannak érdekeltségei, hanem Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Lengyelországban, Németországban, a balti államokban, s e pillanatban – úgy tudom – éppen egy magyarországi adó létrehozásán dolgoznak. Ezek az adók országaikban csaknem kivétel nélkül a legnagyobb nézettségûek, vagy azok közé számítanak.
Mi a siker titka?
Mit mondhatnék? Ezek az adók azt nyújtják a közönségnek, amire annak szüksége van. Ez idõ szerint legalábbis. S ez a nyugati stílusú televízió, a legújabb nyugati filmek és sorozatok, friss és tárgyilagos, jól szerkesztett híranyag. A hosszú szocialista böjt után ez a hallgatóság alaposan ki van éhezve az ilyen típusú tájékoztatásra és szórakozásra, fõleg az amerikai filmekre. A poros állami adók ezzel az áruval nem kelhettek versenyre. A kezdetet csaknem kizárólagosan a külföldi produkciók jellemezték, a sajátosan román, mondhatnám hazai produkciók, a politikai vitamûsorok, a kulturális adások, vetélkedõk, gyerekmûsorok stb. csak késõbb, az adó felfutási periódusában jöhettek létre. Az elképzelés kezdettõl fogva világos volt, de ha szükséges, folyamatosan korrigáljuk mûsorpolitikánkat.
Számos elemzõ véli úgy, hogy a PRO TV hírmûsorai nem annyira tükrözik, mint inkább kitalálják, mondhatni nyakunkba varrják a „valóságot”, hogy tehát az adó nem a BBC, hanem a CNN receptje szerint mûködik. Igaz ez?
Ha igaz lenne, az baj lenne, de én
úgy vélem, hogy nem igaz, s nem csak a PRO TV-re, de magára
a CNN-re sem. Az elemzõk sokszor saját tetszetõs ötleteiknek
esnek áldozatul. A valóságot nehéz, sõt
lehetetlen kitalálni. Amit a mi hírmûsoraink tesznek,
bizonyosan nem ez. Ezek a mûsorok az idõk folyamán
maguk is nagyon sokat változtak, korszerûsödtek, kezdetben
inkább a szenzációkra hajtottunk rá, inkább
a bulvársajtó stílusából kölcsönöztünk,
semmint a CNN-ébõl, idõközben azonban mindinkább
a kiegyensúlyozott, úgy is mondhatnám felelõsségteljes
stílus irányába mozdultak el. Több hírmûsorunk
is van, s mindeniknek megvan a maga sajátos arculata. A hét
óra harmincas hírmûsorunk klasszikus stílusú
hírösszeállítás, melyet jól átgondolt
politikai értékszempontok szerint állítunk
össze. Talán éppen ez az, amit az elemzõk egyike-másika
a „valóság kitalálásá”-nak titulálhat,
hiszen ezek a mai román társadalom értékrendjétõl
gyakran elütõ értékek valóban olyan eseményeket
favorizálnak, melyeket a korábbi értékszemlélet
alapján periferikusaknak lehetett tekinteni, sõt éppenséggel
negligálni is lehetett, az európai integráció,
a Nyugathoz való felzárkózás perspektívájában
azonban már lehetetlen. Ezt a valóságot nem mi találjuk
ki, hanem az a nézõpont teszi (a szó szoros értelmében)
láthatóvá, melyet érvényesíteni
igyekszünk.
A szenzációs, hatásvadász
elemekkel is átszõtt hírek a tizenegy órás
hírmûsorba vándoroltak át.
Egyáltalán: megpróbáltuk
vonzóbbakká, ötletesebbekké, nézhetõbbekké
tenni a híreket. S úgy tûnik, sikerült, az összes
közvélemény-kutatás arról árulkodik.
Sõt számos jel utal arra, hogy az általunk meghonosított
látásmód az írott sajtó stílusát,
látásmódját is alapvetõen megváltoztatta,
a PRO után már nem lehet úgy hírt írni,
mint annak elõtte. A dolog nyitja
természetesen a tetszési indexben rejlik.
Ne feledd: a PRO kereskedelmi adó,
minden a nézettségen múlik. Mindenkinek meg kell adnunk
azt, amire számít, és a lehetõ legszínvonalasabban,
legérdekesebben kell ezt megtennünk, csak így tarthatjuk
a nézõt a készülékek elõtt.
Nekem azonban meggyõzõdésem,
hogy a közönség igényeinek kielégítése
nem jelent automatikusan igénytelenséget is. A közönségre
aligha lehetne ráerõltetni olyasmit, ami ellentétes
az érzékenységével. Aligha érthetek
tehát egyet a tetszési index esküdt ellenségeivel,
mint a francia Bourdieux-vel például. Túl egyszerû
dolog lenne azt hinni, hogy a közönség ízlése,
tudatállapota önkényesen modellálható,
hogy az amerikai információs nagyüzem züllesztette
a mai szintre a közízlést. Az persze komoly kérdés,
hogy miért ilyen a közönség, amilyen, de egy kereskedelmi
adó nem arra hivatott, hogy megváltsa a világot, hanem
hogy profitot termeljen, azaz hogy kielégítse a közönség
létezõ igényeit.
A PRO-nak azonban mintha mégis sikerült volna már megváltani a világot. Sokan vélik úgy, hogy a tavaly novemberi romániai fordulatban oroszlánrésze volt annak a szemléletnek, melyet a PRO TV honosított meg elsõként a román társadalomban.
Ez természetesen igaz lehet.
De ez esetben sem mi találtuk ki a valóságot. Mi csak
követtük és kiaknáztuk a román társadalomban
– jószerével tõlünk függetlenül – beindult
változásokat. Iliescu és médiaszakemberei mindent
megtettek, hogy kitaláljanak egy valóságot, de vállalkozásuk,
bármennyire is az átlagember legalantasabb ösztöneire
alapoztak, bármennyire is a nemzeti hiúság legyezgetését,
a legorcátlanabb hízelgést választották,
megbukott, mert természetellenes volt. Az emberek belefáradtak
a hazugságba, a gyûlölködésbe, az örökös
készenléti állapotba. Ugyanúgy ráéheztek
a stabilitás, a bizalom, a jóhiszemûség nyugati
értékeire, mint az amerikai filmekre vagy a szappanoperák
derûjére. Jólesett kicsit kinyújtózniuk.
A fordulatot megelõzõ években a nacionalista sajtó
és a nacionalista hatalom azt a látszatot igyekezett teremteni,
hogy Romániában a nagy, a túlnyomó többség
nacionalista, hogy a xenofób indulatok szinte általánosak.
A sajtó és az audiovizuális médiák nagyobbik
része is ezt a torz eszmét igyekezett a közvéleménybe
sulykolni. A valóság azonban egészen más volt.
Nincs olyan társadalom, amelyikben a többség nacionalista
lenne. Ebbõl a feltevésbõl kiindulni Romániában
mégis szerfelett kockázatos vállalkozásnak
tûnt. A jó üzlet azonban elképzelhetetlen kockázatok
nélkül. Jelentõs nyereségre csak jelentõs
kockázat árán lehet szert tenni. Egy helyes feltevés
az üzletben (akárcsak a politikában) a sikeresség
záloga lehet. Mi (egészen pontosan a tulajdonosok) vállaltuk
(vállalták) annak a kockázatát, hogy tévedünk,
mert valójában meg voltunk gyõzõdve, hogy a
kockázat nem komoly, hogy a hallgató nem kapcsolja ki a készüléket,
ha a magyarokról esetleg az igazságot és nem a nacionalisták
által terjesztett képtelenségeket mondjuk el. S nem
tévedtünk. Ez több szempontból is elégtétel
volt számunkra. Szakemberekként és románokként
is kihúzhattuk magunkat (egy icipicit).
De a változást ebben
az esetben sem mi idéztük elõ, mi csak érzékeltük,
és megszólaltattuk a többségivé vált
meggyõzõdést, hogy ami korábban zajlott, az
folytathatatlan. A hatalom fokozatosan elveszítette minden legitimitását.
Az persze igaz, hogy a PRO TV nagy hallgatottsága révén
állásfoglalásaink, adásaink tárgyilagos,
kiegyensúlyozott hangvétele erõsítette és
visszaigazolta a közvélemény hangulatváltozását.
Az adó közvélemény-kutatást is finanszírozott
a választás alatt, az elõrejelzések fontos
szerepet játszottak abban, hogy az eredményt nem lehetett
meghamisítani. Az, hogy az állami adó becslései
mellett a mi becsléseink is megjelentek, lehetetlenné tette
az adatokkal való túlságosan durva manipulációkat.
Senki nem vállalhatta az ezzel járó kockázatot.
A választások estéjén a PRO TV nézettsége
60 százalékra ugrott, ami valóban fantasztikus teljesítmény
volt. A hatvan százalék fölötti nézettség
bármelyik nyugati tévétársaság számára
az álomhatár.
Hogyan jutottatok idáig?
A tavalyi év adatainak elemzése a nézõszám megkétszerezõdését mutatja. Fõként a városi környezetben, ahonnan nézõink többsége kikerül. Adásaink jelenleg az ország területének mintegy 55 százalékán foghatóak, a városokban azonban, ahol kábeltévés hálózatok is léteznek, mindenütt jelen vagyunk. Ezen a piacon a PRO TV nézettsége 1996 januárjában 22 százalék körül volt, és december végére 44 százalékra kúszott fel. Ebben – nem pusztán hazabeszélek – óriási szerepe volt annak a kutatóintézetnek is, melynek egyik irányítója vagyok. A kutatásokat természetesen nem mi végezzük, mi csupán megrendeljük õket. Ez a világon mindenütt így történik. Az adók független közvélemény-kutató intézetekre bízzák a feladatot. Mi a CSOP (Közvélemény-kutató Központ) szolgálatait vesszük igénybe. A Központ a múlt év márciusától végez számunkra felméréseket. A mi feladatunk az, hogy az általuk (és más intézetek) által rendelkezésünkre bocsátott adatokat feldolgozzuk, értékeljük, a kidolgozandó stratégiára javaslatokat tegyünk. Az egyik legfontosabb feladatunk annak a képnek a felderítése és folyamatos figyelemmel kísérése, melyet a nézõk az adóról kialakítanak. Ezt a képet nagyon sok szempont figyelembevételével értékeljük és igyekszünk alakítani. Egészen pontosan nem csak mi alakítjuk, a kép voltaképpen az adó és a közönség folyamatos egymásra hatásában alakul. Mi természetesen megpróbálunk kezdeményezõ szerepet játszani, de nem csupán alakítani engedjük magunkat, kezdeményezéseinkkel mindig megpróbálunk elébe is vágni a közönség várakozásainak. Az új adásokat – mielõtt rendszeresítenénk – minden esetben hosszadalmas ellenõrzésnek vetjük alá, élõben teszteljük õket.
Mit mutatnak ezek az elemzések: kik nézik – elsõsorban – a PRO TV-t?
A nézõtábor összetétele szempontjából is nagyon jól állunk. A PRO TV közönsége nagyon jó közönség. A felsõ- és középfokú végzettséggel rendelkezõ férfiak és nõk dominálnak. Az állami tv nézõinek többsége ezzel szemben az elemi vagy középfokú iskolák végzettjeinek soraiból kerül ki. A mi közönségünk túlnyomó többségét ráadásul a negyven év körüli felnõtt lakosság és a fiatalok alkotják. A társadalom viszonylag jól keresõ rétegei is fõként bennünket néznek, ami a reklámbevételek szempontjából egyáltalán nem lényegtelen.
Melyek a legsikeresebb mûsoraitok?
A legnagyobb nézettsége
a fél nyolcas hírmûsornak van. Ez megközelíti
az 50 százalékot. Az állami tévé hírmûsorának
nézettsége, minden erõfeszítés dacára
sem haladja meg a 35–40 százalékot. A leglátványosabb
ugrást a különbözõ vetélkedõk,
a
Tudsz és nyersz
, illetve a
Nézed és nyersz
vele
jelentették, ezek nézettsége ma is meghaladja
a 30 százalékot, ami már fõ adásidõbe
illõ nézettség, annak ellenére, hogy ezek a
mûsorok a fõ adásidõn kívül zajlanak.
Ezt követik a filmek, melyekre szintén nagyon sokan kíváncsiak,
és persze a folytatásosok. A legnagyobb nézettsége
az
X akták
nak van, ez egy adott pillanatban meghaladta a
hírmûsor nézettségét is. Nagyjából
ez a hierarchia. A filmeket is megpróbáltuk tipizálni.
A nézõ tudhatja: ha hétfõ van komédiát,
ha kedd, akkor folytatásost, ha szerda, szerelmi románcot,
ha csütörtök, kalandfilmet, ha péntek, horrort lát
(fõ adásidõben természetesen). A PRO-n mindenki
könynyedén rátalálhat arra, amit keres.
A politikai mûsoroknak mindig
nagy jelentõséget tulajdonítottunk, még ha
ezek nem is tartoznak a legnagyobb nézettségû programok
közé. A nyereség ezek esetében nem közvetlen,
de nem is elhanyagolható. Hosszú távon a politikai
kultúra alakulása, a külföld iránti nyitottság,
a nyugati értékekbe vetett bizalom, nem csupán a fogyasztási
szokásokat, hanem a belsõ piac alakulását,
a jövedelmek növekedését stb. is befolyásolhatja,
egy komoly kereskedelmi tévé számára tehát
elsõrangú jelentõsége van. Romániában
a magán tévéállomásokat nem kötelezi
törvény kulturális mûsorok sugárzására
(mint Magyarországon például), ennek ellenére
nemrégen indítottunk be egy eléggé kedvelt
kulturális mûsort, melyet a legjelentõsebb hazai irodalomkritikus
szerkeszt. A politikai kulturális mûsorokból is napi
választékot alakítottunk ki. Ezeket a késõ
esti órákban sugározzuk, és másnap délelõtt
általában megismételjük. Az adott adásidõre
vetítve ezeknek is magas a nézettségük, bár
abszolút számban nyilván jóval kevesebben nézik
õket, mint a fõ adásidõ mûsorait.
Az adó ellen leggyakrabban felhangzó vád, hogy a közvélemény, sõt az egész közélet amerikanizálására törekszik, hogy egyfajta kulturális imperializmus szolgálatában áll… Mennyiben érzed ezeket a vádakat megalapozottaknak?
Majdnem semmiben. Azok az értékek
ugyanis, melyeket ezek a filmek, ezek a mûsorok terjesztenek, egyáltalán
nem amerikai értékek, inkább a nyugati civilizáció
egészének értékei: a pluralizmus, a szakszerûség,
a vállalkozó szellem, az emberi méltóság,
a választási és véleményszabadság.
Mitõl lennének ezek kizárólag, vagy akár
fõként amerikaiak? Már önmagában az a
tény, hogy a mi meglehetõsen köldöknézéshez
szoktatott közönségünk ezeket az értékeket
preferálja, arra utal, hogy itt nem sajátosan amerikai, hanem
egyetemes emberi értékekrõl van szó. Megpróbálkoztunk
francia filmekkel is, de a románok legendás franciaimádata
dacára sem kellettek a nézõknek. Én sok mindenben
igazat tudok adni a francia kultúra védelmezõinek,
a francia különállás híveinek, de nekik
sem ártana magukba nézniük, a híres francia egyetemesség
mintha már nem is lenne olyannyira egyetemes. A nézõnek
nagyobb szüksége van az amerikai példára. Nálunk
meg különösen. A civil társadalom
feltámasztásában, az autonóm politikai gondolkodás
képességének kialakításában ezeknek
a részben valóban amerikai eredetû, de nézetem
szerint egyetemesen emberi értékeknek meghatározó
szerepük volt és van.
Abban, hogy az emberek végre
teljes jelentõségében fölismerték a Nyugathoz
való tartozás jelentõségét, hogy a kezdetben
csupán érzelmileg megalapozott reakciók fokozatosan
racionálisakká váltak, nekünk is megvolt
a magunk szerepe. Mi vagyunk az egyetlen olyan nem kormányzati intézmény,
melynek ebben a vonatkozásban – a civil társadalom részeként
– saját programja is van. Módszeresen bemutatjuk a NATO-t
mint intézményt, ismertetjük célkitûzéseit,
azt a politikai normarendszert, melyre tevékenységét
alapozza, funkcióit, történetét. Igyekszünk
föltárni a csatlakozás elõnyeit és természetesen
esetleges hátrányait is. Azokat a felelõsségeket,
melyeket nekünk kell vállalnunk. Tervezünk egy PRO-karaván
elnevezésû vándorforgatást is, mely helyszínrõl
helyszínre haladva jut majd el Brüsszelbe, s bemutatja azokat
az országokat, melyek társaink lesznek majd a szövetségben.
Az út Budapesten kezdõdik és Madridban ér véget.
Említetted, hogy a CME-hálózat nem csupán Romániában, hanem Kelet-Közép-Európa-szerte mindenütt mûködtet kereskedelmi adókat. Milyen helyet foglal el ezek sorában a PRO?
Egyike vagyunk a legsikeresebbeknek. De meg kell jegyeznem, hogy a CME-hálózat adói mindenütt sikeresek. Csehországban a Nova nézettsége a mi nézettségünknél is nagyobb, egy ideig meghaladta a 60 százalékot, azóta picit viszszaesett, ma 59 százalék, de az állami televízió nézettsége ott sem haladja meg a 26 százalékot. Nagyon sikeres a szlovákiai testvéradó, a Markiza, ennek nézettsége is 45 százalékos az állami tévé 21 százalékos nézettségével szemben. Szlovénia: a POP TV a maga 32 százalékos nézettségével szintén nem marad el az állami tévé mögött (az is 32 százalék). Mindenütt komoly versenyben vagyunk.
És egymással milyen kapcsolatban vagytok?
Nagyon fontos kérdés. Ezek az országok ebben a pillanatban mind szinte görcsösen a Nyugatra függesztik tekintetüket, s így nem mindig veszik észre azokat a lehetõségeket, melyek az egymással való együttmûködésben rejlenek. Pedig ezek az elõnyök evidensek. Ebben a vonatkozásban sajnos mi is csak a legutóbbi idõben kezdtünk el tapogatózni, s ébredtünk rá arra, hogy a térség nyugati integrációjának egyik legfontosabb akadálya a regionális bizalmatlanság, az a rossz szokásunk, hogy mások hátrányára próbáljuk elõnyös helyzetbe játszani magunkat. Meg kell értetnünk a közvéleménnyel, hogy az európai integráció nem valamiféle zéró összegû játszma, melyben minden siker, amit mondjuk a magyarok elérnek, a mi kudarcunk gyanánt lenne értékelendõ, hanem hogy a másik sikerei esetleg számunkra is hasznosak lehetnek. Ha normalizáljuk kapcsolatainkat, s úgy tûnik, hogy erre soha nem voltak olyan jók az esélyek, mint manapság, egymás sikereit saját érdekünkben is kamatoztathatjuk. Magyarország ígéreteket tesz arra, hogy ha nélkülünk jutna is be a NATO-ba, minden eszközzel segíteni fog bennünket a bejutásban. Én hajlok arra, hogy ezeknek az ígéreteknek hitelt kell adnunk. Azt hiszem, hogy a magyarok igazat beszélnek, amikor azt állítják, hogy a szó szoros értelmében érdekeltek Románia európai integrációjában. És azt hiszem, ez nem csak a magyar kisebbség miatt igaz, hanem amiatt is, hogy a magyar gazdaság komolyan érdekelt a román piacokon.
A román televíziózás történetében elõször épp a PRO TV-nél esett meg, hogy budapesti tudósítóként egy olyan fiatalember bukkant fel a képernyõn, a bukaresti Barabás Balázs, akinek már a neve is – szinte hivalkodóan – magyar…
Igen, mi sem természetesebb számunkra, mint hogy egy szomszédos ország fõvárosából olyasvalaki tudósítsa a román nézõt, aki nem csak ismeri az adott ország nyelvét, kultúráját, szokásait, de legalább olyan erõs érzelmi szálakkal kötõdik a szóban forgó országhoz, mint a hazájához, esetünkben Romániához. A legfontosabb persze az, hogy Barabás, amint azt te is láthattad, kitûnõen végzi a munkáját. Igen, ilyen „apróságok”-kal kezdõdik, de nagyon reméljük hogy ezekkel azért nem ér véget. Örömmel tölt el, hogy a magyarok ma már a kormányban is ott ülnek… Ennek a ténynek is nagyobb az ideológiai, mint a gyakorlati jelentõsége. A mi nézõközönségünk a jövõ Romániáját képviseli. Fiatal nézõink memóriájába most kerül be az a szoftver, melynek alapján a jövõ román társadalma feltehetõen mûködni fog. Azt kell hinnem, hogy a dolgok jó irányban (vagy legyünk szerényebbek jó irányban is) haladnak…
Adja az a mûholdas nagy ég, hogy a próféta szóljon belõled.
Végül is miért ne?
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu