Kántor Lajoshoz

Örvendj, Kolozsvár, árdeli tûnt Athén,
Hisz bölcs elõdök eetheri nyomdokán
 Jár berkeidben sok fiad, kit
  Múzsasereg koszorúz koronként!

Övedze áldás socrati homlokuk,
Kerülje ármány szellemüket, ha új
 Idõk gerince is ropog, s a
  Tántori nyáj laurust legelget:

Kérõdzik és bõg, vészt kesereg, henyél,
S farkast kiátoz pásztora egyre, mert
 Ürült ürüknek hõs ürügy, hogy
  Fölmelegednek a szûk akolban.

Terelhetõk még, lomposak itt a bús
Lelkek – s a balsors réthori cselfogás,
 De öszvesúgnak õs Dodóna
  Tölgyei mind… Csupa régi baljós,

Görcs törzsök: árvult, gyér levelük zörög
Intelmeket, míg váteszek, álpapok
 Vidéki Parnassz tar virányin
  Dörzsölik agg tenyerük dönögve

Kabóca-dühvel… Telnek az évek, ó,
Futnak, suhognak, el, Lajosom, tovább –
 Majd nélkülünk is… Ládd, poétád
  Thália nyûtt csecsein fityegvén

Mûvészetek híg, megkeserült tején
Tengõdik épp, zöng, s mint köhögõ tücsök,
 Cirpelget ódát: szárnya tört már,
  Hogysem a hars Helikonra mászna!

S miközben antik metrumokat cipel,
Kíván a léthez tán kevesebb terût,
 Derûs türelmet, könnyed elmét,
  Mely szavak isteni lepleként leng

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu