Sztereó színes ’67

  Az 1967-es Budapesti Nemzetközi Vásár legnagyobb szenzációja az Orion gyár kétéves kutatómunkája eredményeként létrejött elsõ hazai színes tévékészülék, neve találóan COLORION. Alig használható még e korra vonatkoztatva a média vagy a tömegkommunikációs eszköz, sem más egyéb hangzatos kifejezés… Rádió volt, antenna, erõsítõk, késõbb a televízió, álmok és vágyak, meg az örökké kutató szellem. Ez utóbbit serkentette 1967-ben a politikai akarat, hogy az ország nem maradhat le a fejlõdéstõl, másrészt gátolta a devizahiány, az importkorlátozás. A színestévé-kísérletek meggyorsítására már korábban megalakult az Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottság színestévé-albizottsága, melyet dr. Barta István egyetemi tanár irányított. A lemaradás több évtizedes volt, 1944-ben az amerikai CBS már felszólította a rádióipart, hogy gyorsan kezdjenek hozzá a színestelevízió-készülékek gyártásához, igaz, a rendszeres adás csak 1953-ban kezdõdött az ún. NTSC szisztémával. Az Európai Rádióunió 1963-as londoni ülésén Nyugat és Kelet küldöttei együtt tanácskoztak a bevezetendõ szabványokról. Ekkor már ismert volt a francia Henry de France által 1957-ben nyilvánosságra hozott SECAM (Séquential Mémorie) és a német Bruch által 1962-ben feltalált PAL (Phase Alternation Line) rendszer. De van politikai rendszer is, beleszól a tudósok dolgába; a Szovjetunió és a szocialista országok a SECAM mellett döntöttek. Az utolsó, 1966-os oslói tanácskozásnak sem sikerült az egységes európai színestévé-rendszer létrehozása. 1967-ben tehát itthon mindenki SECAM-ban gondolkodott. „Az eredeti elképzelés az volt, hogy az adót import útján szerzik be, és az ismert nagy cégektõl ajánlatot is kértek. Kiderült, hogy a szükséges devizakeret nem áll rendelkezésre, így az Elektromechanikai Vállalatot kellett megbízni az adóberendezés elkészítésével. Az EMV egyéves szállítási határidõvel vállalta az adó és antennája leszállítását, az új antenna felerõsítése azonban statikai problémát vetett fel. A postai fejlesztéssel párhuzamosan folyt a tévéstúdió színes adásokra való alkalmassá tétele. A televízió 1967-ben megkapta az elsõ Ampex videomagnót, de ezt például házilag kellett a SECAM-adásra alkalmassá tenni.” (Sugár Gusztáv: A színes televízió és a sztereó rádiózás. Ajtósi Dürer, 1995.)
  Leleményesség, tehetség és lelkesedés pótolta mindazt, ami alkatrészben és a bélyegét mindenre rányomó drága devizában hiányzott – így mégis sikerült 1969 márciusára az egyelõre napi kétórás színes adást elindítani. A Rádió 1967-es mûszaki szenzációja a bécsi Siemens cégtõl vásárolt, sztereó hangverseny-közvetítésekre alkalmas nagy közvetítõkocsi. Megépül a nagyzenekari stúdió 6/2 elnevezésû sztereótechnikai helyisége, melynek áldozatul esik és örökre eltûnik a stúdió hátsó falának híres intarziás falburkolata. A felvételek még évekig monóban készülnek, ezek csak kísérletek, elõkészületek, melyek Bognár Ferenc mûszaki igazgató, Horváth Gyula és Ujházy László vezetésével folynak. A hangfelvételi területen elterjedõ újfajta gondolkodásmód 1967-ben lassan elér még a csigalassúsággal fejlõdõ szovjet hanglemeziparhoz is, megkezdõdik a sztereó lemezek gyártása. „A kapitalista országok hanglemeziparában a kommercializálódás rideg és kemény viszonyokat teremt; amelyik mûvész eladási statisztikája megáll vagy pláne csökken, annak többé nincs helye a felvételi stúdiókban. A kapitalista hanglemezipar és kereskedelem egészére jellemzõ profithajhászás ismeretlen a Szovjetunióban és a szocialista országokban, ahol kultúrpolitikai meggondolások alapján kialakított, elõre megtervezett program szerint készülnek a felvételek…” (Oldal Gábor: A vájtfülû kutya esete. Zenemûkiadó, 1975.)
  1967 áttörés az élõ és friss mûsorok irányába – írja Lévai Béla rádiókrónikája…, még a „profithajhászó kapitalista lemezipar” felé is kaput nyit a zenei fõosztály. E sorok írója 1967 nyarán elõször jut el Londonba, hogy rádióra hangszerelje az EMI hanglemezcég történetét. A His Master’s Voice, a vájtfülû kutya század elejéig követhetõ történetébe egy Londonba áttelepült ausztrál klarinétos, a kitûnõ Harry Flower „public manager” (rejtélyes kifejezés akkoriban) nyújt betekintést, és a mûsorhoz rögtön kéttucatnyi sztereó lemezt ajándékoz. 1967-ben 25 lemezzel nem veszélytelen átjönni a vámon – már egyetlen LP-lemez csomagban való küldése is vámolással jár, pedig a rádió a külföldre járók által behozott vagy rokonoknak küldött felvételeket veszi át csekély díjazásért átmásolásra, így tudja követni a nyugati „hangzásvilágot” (a kábelen érkezõ, gyakran már élõ közvetítések, a nemzetközi egyezmények értelmében küldött szalagok viszont élénk zenekapcsolatot biztosítanak a világgal). Devizaprobléma a hanglemezek importja, a „kapitalista” világból karácsonyra érkezik csekély mennyiség a boltokba, ahonnan órák alatt a pult alól talál gazdára. Ennek a piciny importnak a monopolhelyzetben lévõ Magyar Hanglemezgyártó a szabályozója, mint ahogyan a szocialista behozatalt is õk regulálják a Kultúra Nemzeti Vállalat közremûködésével. A fõ siker idehaza a cseh SUPRAPHON, tõlünk keletre a magyar felvételekért állnak sorba… Pedig a MELODIA, a szovjet mamuthanglemezgyár nagyszerû mûvészekkel jeleskedik, bár a felvételek és a lemeznyersanyag minõsége erõsen kifogásolható – igaz, mindössze 50 forint az ára (a többi szocialista zenekorong egységesen 70 forintért kínálja magát a kirakatokban). A magyar mûvészek egyelõre kultúrpolitikai meggondolásoktól vezérelve egy, legfeljebb két lemezt vehetnek fel, a Bors Jenõ-féle elit mûvészpiramis gondolata még szunnyad, bár nemsokára kényszerré válik. Az elvek-megszorítások gyûrûjében is igen-igen kedvezõ a magyar hanglemez nemzetközi megítélése, a mûvek elsõsorban ritkaságértékük miatt sikeresek.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu