A médiamûvészetnek két központja van Budapesten, a Soros Alapítvány C3 Központja és a Képzõmûvészeti Fõiskola intermédia tanszéke. Mi egyáltalán a médiamûvészet?

Peternák Miklós: Azt jelenti, hogy nem pusztán a létrehozott mûvek a fontosak, hanem az eszköz, amellyel létrehozták õket. Marshall McLuhan, akitõl a szó is származik, egyenesen azt állítja: a médium maga az üzenet. Eredetileg ez csak az „új médiumokra” vonatkozott: a kísérleti fotót, a képzõmûvészeti célra használt fotót és filmet, illetve a videót foglalta magában, de idõközben megjelentek a számítógépen elõállított és hálózaton, WEB-en terjesztett mûalkotások – animációk, grafikák, térbeli installációk, videoszobrok. A különbözõ iskolák persze különbözõképp nevezik meg ugyanezt: beszélnek mixed-médiáról, multimédiáról vagy intermédiáról, mások intermédia alatt olyasfajta konglomerátumot értenek, amely különféle eszközök együttes használatát célozza. Mi az intermédia tanszék megalakításakor és mûvészeti szakként való mûködtetésekor olyan tevékenységegyüttesre gondoltunk, amely a tudomány-technológia-mûvészet háromszögében zajlik.

Ezek közül fõként a tudomány szerepe nem világos.

Peternák: Azt mondják például: a matematika szép, de ma már arra is módjuk van, hogy olyan képeket produkáljanak, amelyekkel meg is tudják mutatni, hogy valóban miért szép. Használják a képet, amely korábban a mûvészek kizárólagos kompetenciájába tartozott. A mûvészek pedig a tudomány által produkált eszmék, új világképek és új technikai eszközök sokaságával szembesülnek.

Milyen világképpel például?

Peternák: Például három-négy évvel ezelõtt volt divatban a Rössler és egyéb fizikusok által felvetett teória, amely szerint más egy adott axiómarendszernek a karaktere, ha a jelenségvilágot annak részeként ábrázoljuk és definiáljuk, és más, ha ezt a rendszeren kívül állva tesszük meg. Mindkettõ érvényes, mindkettõ bizonyítható, noha egymásnak tökéletesen ellentmondó eredményekre vezet. Ez egy mûvész számára hihetetlenül inspiráló elmélet.

Törvényszerû, hogy egy mûvész olvasson fizikusi elméleteket?

Peternák: Nem törvényszerû, de az utóbbi idõben vannak olyan mûvészek, akik ezeket az elméleteket elolvassák, reagálnak rá, és úgy gondolják, hogy a mûvészet funkciója és vele az õ feladatkörük is megváltozott: továbbra is a szépség és a szabadság területe a kompetenciájuk, de mindkettõ helyét máshol keresik. Nem feltétlenül a kellemességnek mondjuk a Matisse által képviselt kategóriájában gondolkoznak, vagyis hogy ülünk egy szobában egy fotelban, és olyan objektumot szemlélhetünk, amelyet kellõképpen felkészült szerzõ hozott létre, és ettõl nekünk jó. Most egészen más a tét: most kérdések vannak, amelyeket meg kell fogalmazni, és amelyek választ várnak, és már a kérdések és a válaszok megformálásának a mikéntje is mint mûvészi probléma merül föl, miközben egyáltalán nincs elõre világosan meghatározva, hogy a kérdés és válasz milyen formákat ölt. Csak az biztos, hogy ezen formák egyike legalábbis mûvészi forma lehet, amely ugyanolyan érvényességgel rendelkezik, mint egy tudományos értekezés.

Sugár János: Szerintem a döntõ változást az hozta, hogy a felvilágosodás nyomán új paradigma alakult ki, amely lehetõvé tette, hogy a vallás, a tudomány, a mûvészet, a filozófia elváljon egymástól, és saját törvényeit követve kezdjen el mûködni a világ értelmezésében. Most új eszközeinkkel ismét megpróbáljuk a hiányzó keresztkapcsolat létrehozni, s a XX. század technikai felfedezései minõségileg új alapra helyezik mindezt. A tubusos olajfesték megjelenése például nagy szerepet játszott az impresszionizmus kialakulásában, hiszen a festõ kimehetett a természetbe. Vagy a litográfiával, amely az elsõ igazi képsokszorosítási eljárás volt, alakult ki a plakát mûfaja. Vegyük csak a hangrögzítést: egy fejedelem, aki Haydnt foglalkoztatta, életében talán kétszer-háromszor tudott meghallgatni egy zenemûvet. Felvételrõl bármennyiszer meghallgathatja az ember ugyanazt az elõadást. Mostanra viszont a technológiai fejlõdés olyan eszközöket produkált, amelyekrõl korábban nem is álmodtunk, s ami végképp új helyzetet eredményezett: az egymásról való tudásunk dimenziói, a tudás megszerzésének a lehetõségei hatalmasra tágultak. És van egy még döntõbb változás: ezeknek az eszközöknek a használatához és az általuk létrehozott mûvek befogadásához semmiféle korábbi kulturális vagy társadalmi minta nem szolgál referenciául. Nekünk kell kitalálni, mit lehet velük kezdeni. Az avantgárd mûvészetnek volt meg mindig is az a tapasztalata és szokása, hogy a hagyományoktól eltérõ módon használt kifejezési eszközöket. Ez a fajta avantgárdista mentalitás létfontosságú képességgé vált az új, még nem megtapasztalt eszközök használatának kialakításában. Mind a számítógépet, mind a kép- vagy hangtovábbítás eszközeit meg kell tanulnunk destruálni, provokálni, meg kell szereznünk a képességet, hogy rá tudjunk kérdezni a médiumunk lehetõségeire, határaira. Ebben a McLuhan-i elmélet nagyon sokat segít, de csak akkor, ha belátjuk: minden, amivel ki tudjuk fejezni magunkat, médium, és a médium jelenléte nem passzív, nem díszítésként van a produktumon, hanem mélyen és alapvetõen befolyásolja az üzenetet.

Ebben az újfajta mûvészetcsinálásban mi a viszony a befogadó és a mûvész közt?

Peternák: Ez a mûvészet elsõsorban kommunikatív kíván lenni: nem tárgykészítõ, nem egy kész, befejezett objektumot, múzeumi darabot akar létrehozni elsõsorban, hanem kommunikációs folyamatként értelmezi magát, számolva mindazokkal, akikkel kapcsolatba kíván lépni. Számol azzal, hogy ha én mint befogadó nem lépek magával a dologgal kapcsolatba, akkor egyrészt meg se tapasztalhatom, másrészt befejezetlenül hagyom, hiszen ez a „mû” csak akkor kezd el mûködni, ha én hozzáadom a magam tevékenységét.

Ez a nézõtõl miféle érzékenységet kíván? És ez hogyan szerezhetõ meg? Egy médiamû nehezebben fogadható be, mint mondjuk egy festmény?

Peternák: Szerintem egy festmény sokkal nehezebben érthetõ és fogadható be, mint egy ilyen mûtárgy. Csak végig kell nézni egy múzeumi napot: a turisták raja végigrohan a termeken, és úgy gondolja, attól, hogy elmegy egy festmény mellett, és látja, mint a zebránál a zöld lámpát, azzal már befogadta. Holott tíz-tizenöt perc nézelõdés minden festménynek kijár ahhoz, hogy egyáltalán kapiskálni kezdjük, mirõl is szól. Ehhez senki sem szokott hozzá. Viszont egy médiamû vagy egy interaktív felület gyakran eleve az effajta rohanásra van felépítve.

Vagyis a médiamûvészet hajlamos a befogadó felszínességéhez alkalmazkodni?

Sugár: Ma másként állunk szemben egy képpel: a kép befogadása az új médiumokon át teljesen másfajta stratégiát követel. Letapogatjuk a képeket, megkeressük, hogy a jelentésükbõl visszakövetkeztethetõen hol lehetnek olyan területeik, amelyek esetleg újabb csatornákat, újabb alternatívákat takarnak: nincs a befogadásnak egy kizárólagos érvényû lineáris vonala. Ez azonban megint sokkal inkább világnézeti kérdés, mintsem technikai: ahhoz, hogy bármit megértsünk, tisztáznunk kell a helyzetünket a világban, hiszen ezt vetítjük ki az eszközökre. És amikor nonlineáris eszközökkel dolgozunk, a világképünk is egyfajta nonlineáris világképpé alakul. Ez viszont egészen más beállítódást igényel, mint a hagyományos. Ezért nem puszta felületesség az, amikor egy multimédia- rendszer, egy CD-ROM a digitális tárolás elõnyeit kihasználva „fecseg” – sõt kötelezõ is fecsegnie –, ugyanis tartalmaznia kell és láthatóvá kell tennie azokat az alternatívákat, amelyeket egy más médium, mondjuk a könyv, képtelen tartalmazni, egyszerûen fizikai okok miatt, hiszen egy könyvnek mégiscsak kézbe vehetõnek kell lennie.

Mit jelent ez a fecsegés?

Sugár: Azt, hogy olyan területekhez is hozzá lehet férni, amelyek csak érintõlegesen vagy akár csak egy asszociáció erejéig kapcsolhatók az eredeti irányhoz. Ugyanakkor az, hogy mindezen lehetõségek közül melyiket követjük, merre megyünk tovább, kizárólag hangulatunktól függ: amikor egy multimédia-hierarchiában böngészünk, döntéseinkben óriásira nõ saját pillanatnyi diszpozíciónk szerepe. Épp ezért érdekes a fecsegés, mert sokkal nagyobb játékteret biztosít számunkra.

Peternák: A fecsegés éppen az internet egyik sajátossága, bármelyik pillanatban bármelyik ötletemet felrakhatom rá asszociációként, és holnap levehetem. Egyfajta folyamról van szó, amely ráadásul azzal áltatja a benne evickélõt, hogy itt információkat kap, holott az információk helyett a „mi az információ?” és a „mi a tény és mi a fikció?” kérdést szegezik vele szembe. Ennek figyelembevétele nélkül a folyam kontrollálhatatlanná válik: ha ragaszkodunk a régi kérdésünkhöz, sohasem kapunk rá választ. Nem kérdezhetjük meg az interneten lévõ anyagtól, hogy te igaz vagy, vagy sem, csupán elhihetjük, hogy tényleg akkor indul a busz, hogy az a kép tényleg abban a múzeumban van, de a megszokott, hétköznapi háromdimenziós realitásnak és internetes változatának csak esetlegesen van köze egymáshoz.

Ez nem változtat azon, hogy egyrészt mindennapi életünk meghatározó hányadában kizárólagosan a linearitás viszonyai között zajlik, másrészt a tény és a fikció állandó elválasztásán alapszik. Ha viszont, mint azt állítjátok, hogy itt az új technológia újfajta világszemléletet is gerjeszt, mennyiben hathat ez ki a hagyományos, megszokott tájékozódási módjainkra?

Peternák: Attól, hogy az interneten a fikció és a tény különválasztása nem jó taktika, attól a világban ez még természetesen mûködik. Csakhogy ha van egy technika, amelyik a valóságról szóló üzeneteket egy másik, virtuális felé eltolódó rendszerbe szervezi át, akkor egyben a világunkkal való kommunikáció módját is megváltoztatja. És felveti a kérdést, hogyan értjük meg azt a világot, amelyet eddig úgy értettünk meg, hogy igen, a történések lineárisak, a tény és a fikció pedig külön van választva.

Sugár: Azt hiszem, nem fogtuk föl, hogy ezek a technikák igazából már most mindent megváltoztattak. Nemcsak a fizikai, hanem a társadalmi, kulturális, kommunikációs környezetünket is. Egy virtuális, azaz fizikailag nem okvetlenül létezõ szint tört be hihetetlen erõvel a mindennapjainkba. Még a politikát is döntõen befolyásolják az új médiumok. Például az adatgyûjtés, az adatok kiértékelése tipikusan olyan munka, amelynek a komputertechnika teljesen új dimenziót adott.

Most másról beszélsz: itt csupán arról van szó, hogy egy speciális terület, a politika hogyan használhatja fel a maga céljai érdekében az új technikát.

Sugár: Nem. Nem egyszerûen úgy változott meg környezetünk, hogy más lett a divat, más formájúak lettek a házak vagy az autók, hanem másként viszonyulunk a lehetõségeinkhez is, egymáshoz is. Ez a társadalmi élet minden területét érinti: a politikai pártok jelentõsége például folyamatosan csökkenõben van, miközben azoknak a csoportoknak a szerepe, amelyek bármilyen érdeket meg tudnak jeleníteni, erõsen megnõtt ebben a fizikai valóságról levált és nagyon hatékony kommunikációs közegben. Használják már az „elektronikus lobbista” kifejezést, és ez csak látszólag ugyanaz, mint a lobbizás régi szisztémája, mert a hatékonysága dimenziókkal nagyobb: egy éjszaka alatt több ezer faxot vagy e-mailt ki lehet küldeni, pontosan azoknak, akiket egy bizonyos döntés elõtt befolyásolni kell.

Ennek mi a jelentõsége egyébként a személyiségre nézve?

Sugár: Az, hogy a közvetettség és a közvetítettség, ami tulajdonképpen a médium szóból eredeztethetõ, mindennapi életünk alapjellemzõjévé vált. Hogy egy régi példát mondjak: egy római harcos, akinek egy karnyi hosszúságú karddal kellett megölnie az ellenfelét, közvetlen kapcsolatba került azzal a gepidával, akit éppen ledöfött: arcára ráfröccsent a vére, keze könyékig véres lett. Most már nem véres a kezünk. Ha valaki egy távcsöves puska ravaszát húzza meg, biztonságosan, közvetett helyzetbõl öl. Megsokszorozódtak a közvetett kapcsolataink a világgal: nagyon kevés olyan terület van, ahol a kapcsolatunk közvetlen lehet. Hogy ebben az új közegben van-e valami új érték a személyiségre nézve? Talán éppen az a tudatosság, amely megköveteli, hogy a megfelelõ helyzetben a megfelelõ médiumot alkalmazzuk. Ez a tudatosság világíthat csak rá a közvetlen élmények fontosságára is.

Az ember érzéki lény. Ez számomra az internet hatókörén belül is nyomon követhetõ. Az itt kialakuló emberi kapcsolatok virtuálisan indulnak, és meglehetõsen szûk sávban mozognak, Semmiféle érzéki élménye nincs annak a két embernek egymásról, aki az interneten beszélget. Ennek ellenére létrejöhet köztük a szimpátiától a szerelemig mindenfajta kapcsolat. De nem maradnak itt: kénytelenek visszamenni az érzéki valóságba, oda, ahol a kapcsolatnak valójában létre kellett volna jönnie.

Sugár: Hadd mondjak egy példát. Amikor a multimédia megjelent a piacon a CD-ROM közvetítésével, sokakban felmerült, hogy ez a könyv halálát okozza majd, hiszen mindenki a számítógép képernyõjén fog multimédia-anyagokat böngészni. Természetesen nem ez következett be, hanem az, hogy jóval tudatosabban tudjuk eldönteni, mi a legmegfelelõbb formája egy adott anyagnak. Ezáltal magát a könyvet mint médiumot is tudatosabban tudjuk használni. Az az ellentmondás, amely abból ered, hogy körül vagyunk véve nagy hatású, jól mûködõ nonlineáris rendszerekkel, csak még hangsúlyosabbá teszi azt, hogy egy nonlineáris közegben, univerzumban mi egyedül vagyunk lineáris, azaz a visszafordíthatatlan idõben létezõ egyedek, akik az életüket egyfajta linearitásban tudják csak leélni. Ezért mondtam azt, hogy a hypermédia, amit a World Wide Web reprezentál, világszemléleti, világnézeti jelentõségû: rákényszerít bennünket, hogy az össze kommunikációs lehetõségünket – a beszélgetéstõl a telefonáláson át a faxolásig vagy az internetezésig – tudatosabban tekintsük át. Francia teoretikusok szerint telefonon két dolgot nem lehet csinálni: szerelmeskedni és igazat mondani.

Peternák: Minden új eszköz kikapcsol bizonyos szükségtelen kényszereket, ugyanakkor megváltoztatja a korábbi eszközök használatát. A telefont azért találták ki, hogy fontos üzeneteket gyorsan, azonnal lehessen közvetíteni. Célzott, direkt és lényegi információközlés volt: ég a ház, jöjjenek a tûzoltók. A mostani használatában viszont másfél-kétórás csevegésekre szolgál, tehát a redundancia és a nem célirányos és szükséges üzenet értékû dolgok kommunikációs eszköze lett.

Ismét csak azt kérdezem: megváltozik ettõl az ember, illetve a viszonyai?

Peternák: Attól függ, melyik antropológiai vonatkozást nézzük. Ha az ember válaszoló lény, föltétlenül másként és más eszközökkel kell válaszolnia. Ha a poliszlakó lényt vesszük, a zoon politicon-t, akkor elkezdheti építgetni a saját virtuális vagy valódi poliszát, akár a világfalu szintjén, akár kis internet-közösségként, és ott politikát csinálhat, virtuális parlamenttel, képviselõkkel. Egyébként a német parlamentnek van virtuális tagja, a kölni médiafõiskola segítségével dolgozik, általában hozzá is szól az ülésekhez.

Sugár: Úgy gondolom, a személyiség sokkal komplexebb és sokkal jobban védett területe az embernek, mintsem hogy csak úgy megváltozzon egy új kommunikációs technika vagy közeg megjelenésével. Ami viszont biztosan megváltozik, az a társadalmi személyiség, tehát az a mód, ahogyan a társadalomban élünk: a társadalmi élet a totális medializáltság állapotába kerül. A geopolitika eltûnik: folyamatosan informálódhatunk olyan területekrõl, amelyek fizikailag nagyon távol esnek tõlünk, noha egyébként van közünk hozzá, csak ezt korábban nem volt módunk észrevenni. De ami leginkább megváltoztathatja a személyiséget, az a hatékonyság. Ez lehet drog is, amelyikrõl még nem is tudjuk, hogy drogként mûködik. Abban a hiszemben élünk, hogy a kommunikáció vagy az ügyintézés sebessége a végletekig fokozható. Az ember állandóan szembesül azzal, hogy noha nem tud egyszerre két helyen fizikailag ott lenni, mégis egyszerre több módon van jelen: ha be van kapcsolva a telefonod, az e-mailed. És ha van veszélye ennek a kornak, az az, hogy ezt a hatékonyságot is egyfajta médiumnak tekinthetjük. Nem alkalmazható egy személyes kapcsolat, egy barátság, egy szerelem mûködtetésekor, mert ezekben a viszonyokban a látszólag redundáns, jelentéktelen elemeknek ugyanolyan komoly jelentésük van, mint amelyeket hagyományosan is fontosnak tartunk.

Peternák: Egyébként a Soros Alapítvány C3 Kulturális és Kommunikációs Központja és a C3 programja pontosan erre a jelenségre épülõ információs és kutatóbázis. Olyan újszerû szerkezetben – a Matáv és a Silicon Graphics támogatásával – létrehozott vállalkozás, amely nem kizárólag a mûvészeti és történeti válaszokat keresi, hanem tudomásul veszi, hogy ez a „konglomerátum” annyira túlszaladt a mi megszokott hétköznapi viselkedésünkön, hogy megér egy nyugodt tapasztalatszerzést, hogy megértsük, mi is ez, hová tart a kultúra és a társadalmak megszokott rendje. Ingyenes oktatási programok, tanfolyamok segítik az eligazodást, külföldi és hazai szakemberek vezetnek workshopokat, interakciókat, ahol sokszor be sem határolható elõre, mi szabad és mi lehetséges. A program centrumában az internet áll, de mûvészhallgatók számára speciális kurzusaink vannak, pályázati lehetõségeket nyújtunk, a pályázatok nyerteseinek.

Mennyire tanulható-tanítható mindez?

Peternák: Majdnem ugyanannyira, mint más, de nem ugyanúgy. Ez a tapasztalatunk a C3 egyéves és a Képzõmûvészeti Fõiskola intermédia tanszékének hétéves mûködése alapján egyaránt. A tanszék egyfelõl annak a ténynek az intézményes tudomásulvétele volt, hogy a 20. századi mûvészet nemcsak festészetbõl, grafikából, szobrászatból áll, hanem vannak képzõmûvészek, akik filmkamerához, fotókamerához, szövegekhez és bármi egyébhez is nyúlhatnak. És nem érdemes megkérdõjelezni, képzõmûvészet-e ez, mert a világ tényei közé tartozik. Lehet, hogy néhány évtizede a tilos kategóriájába utalták, de mára a mûvészeti tankönyvek alapesetei. S ha létrejön egy új, papírt adó mûvészeti szakág, akkor még intézményesen is legitimálhatók. A túlzott intézményesüléstõl azonban óvakodtunk: ez a mûvészeti gondolkodás eleve úgy határozza meg magát, hogy közben a meghatározatlanságra is folyamatosan gondol. Ezért a tanszék egyrészt csak alapvetõ gyakorlati szakismeretet ad a hallgatóknak a technikai médiumok használatáról, másfelõl teoretikus alapot arra, hogy tudjanak tájékozódni, ki mit mond manapság a mûvészetrõl. Mindenekelõtt persze szabadságot nyújt, hogy ezen ismeretek alapján a hallgatók maguk válasszák ki a saját pályájukat, sorsukat, médiumaikat. Nem oktatunk kötelezõ stílust vagy világnézetet, hanem csupán az indító mozzanatokat vagy gesztusokat próbáljuk megszervezni.

Sugár: Maga a mûvészetoktatás eléggé furcsa helyzetet jelent. A társadalom elvárja, hogy intézményesítve legyen a képzõmûvészet oktatása, és beállítja egy olyan iskolai szerkezetbe, ami nemigen felel meg magának a mûvészetnek. Amit mégis szeretnénk elérni, hogy kialakuljon egy olyan készség, amelynek birtokában valaki nem reagál okvetlenül hisztérikusan, ha egy addig még nem ismert jelenséggel találja szemben magát. Az intermédia tanszék megkísérli, hogy egyfajta egész-tudatot is nyújtson a hallgatóknak. Hogy képesek legyenek arra, hogy az új eszközöket és lehetõségeket összhangban kezeljék a korábbi, a mûvészettörténetbõl ismert „hagyományos” mûvészeti ágakkal. Hogy ne érezze magát egy festõ okvetlenül a falu rosszának akkor, amikor nem fest, hanem mondjuk egy videómûvet készít.

Mi a különbség az intermédia tanszék és a C3 központ között?

Peternák: Az intermédia tanszék elõzménye lényegében egy diákforradalom volt: hallgatói kezdeményezésre jött létre, egyetlen új hazai médiamûvészeti szakként. A C3 egy magánalapítvány helyzetfelismerése: elsõként fogta fel egy ilyen központ szükségességét, nemcsak Magyarországon, hanem regionálisan is. A Soros-program létrejötte óta keressük a kapcsolatot a mûvészeti egyetemekkel és a technikai egyetemek megfelelõ karaival, speciális oktatóprogramokat hoztunk és hozunk létre.

Sugár: Az új vagy legfejlettebb technikai eszközökkel folyó munka Magyarországon eddig kizárólag kommerciális összefüggésekben volt elképzelhetõ. Ez hihetetlenül veszélyes folyamat, mert egy olyan világban, ahol a vizualitásnak, a vizuális kommunikációnak ekkora a jelentõsége, nem szabad, hogy a kutatás megmaradjon a pénztermelõ szférában: ott csak deformálódhat, elveszti a „versenyképességét”, mert a kreativitás, a kezdeményezés, az eszköz provokációja nem fogható be a kommercionális a kereteibe. Rajtuk nem lehet számon kérni, hogy miért nem engednek embereket szabadon kísérletezni. Ezért mondhatjuk, hogy a C3 nyilvánossága és a formális vagy informális oktatási programok között nagyon értelmes kapcsolat létesülhet. A kutatókedv és a pénz értelmes összekapcsolása.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu