Antonioni zsákutcája

  (…) Még egy nagy számot emésztett meg a fesztivál: Michelangelo Antonioni - akit hívei keresztnévrokonához hasonló óriásnak tartanak a modern filmben - bemutatta Blow-up címû, Angliában sok-sok pénzért készített filmjét. Antonioni formátuma valóban nagy, kiváló rendezõi egyéniség, csupán a témája, az a vetülete a valóságnak, amelyet oly ritka érzékenységgel ábrázol, az tûnik nekem kicsinek. [[Otilde]] a pangás klasszikusa a mai fimben: a céltalan, értelmetlen lézengés, az akváriumlét érzékeltetésében szinte utolérhetetlen: de meddig lehet valaki eredeti és érdekes, aki mindig csak ennyit lát, mindig csak ezt mondja? Ez a filmje, eltérõen a korábbiaktól, némi történést ugyan tükröz, de ezt is csak azért, hogy bebizonyíttassék: hiábavaló minden igyekezet, amellyel elménk be akar hatolni a folyamatokba: az emberi cselekményekre nem lelhetünk magyarázatot.
  Egy reklámfényképészrõl van szó, aki, mert mérhetetlenül unja, hogy ostoba modellekkel bajlódjék napestig, akikbõl mindenféle trükkel rafinált hatásokat kell kicsalnia, elmegy - találomra - a valóságot fényképezni. Egy elhagyott londoni parkban egy különös szerelmespár tûnik fel neki: idõsebb, elegáns úr és fiatal lány - ez is téma, közelebb lopakodik hát, lekapja õket, egyszer, kétszer, sokszor. De amikor azok észreveszik, hogy fényképezik õket, a lány utánairamodik, és szenvedélyesen követeli rajta a filmet. Eredménytelenül. Késõbb megjelenik a fényképész mûtermében is, s miután nem sikerül másképp megszereznie a negatívot, még fel is ajánlkozik a fiatalembernek. De nem jár eredménnyel ez alkalommal sem. Heves igyekezete csak növeli a fényképész kíváncsiságát: miért kell ennek a lánynak annyira ez a film, mit ábrázolnak azok a képek? Neki áll hát elõhívni a filmet, kinagyítva minden részletet. S lám, kiderül, hogy az egyik bokorból egy pisztolyos kéz körvonalai látszanak, a másik alatt egy hulla hever. A nézõk detektívregényeken csiszolódott agya lázasan kombinál: valami csapdába csalhatta ez a lány az idõs urat, az is elpusztult volna a magányos parkban, ha a fényképész nem zavarja meg az idillt… Kezdõdhet hát a krimi…
  Ám egy közönséges nyomozás története nem érdekelheti Antonionit, akitõl alighanem idegen az ilyen leleplezéshez is szükséges logikai racionalitás. Így is van: nem tudjuk meg, hogy ki volt a lány, ki volt a hulla, és a kiszemelt új áldozat: nem tudjuk meg, ki szorongatta a revolvert, semmit nem tudunk. Nem tudjuk meg, mert a társadalom, a világ, amelyben ez a mi hosszú hajú és neurotikus fényképészünk él, elborult agyú ópiumszívóival, alkoholos és szexuális delíriumban tántorgó figuráival, képtelen az összefüggések felderítésére, képtelen, mert nem érdekli a valóságos viszonyok tisztázása. S mint a befejezõ képsorból tételesen is kiderül, azért képtelen erre, mert tudata nem más, mint illúziók rendszere, mint kényszerképzetek sora.
  Ezt példázza a részeg társaság, amely hajnalban megjelenik a parkban, ahol elkezd labda és ütõ nélkül teniszezni, de úgy, hogy mindenki látja a labdát, hallja az ütéseket. Igaz, ez a nagyon is közhelyesnek tûnõ jelkép nem magyarázott meg semmit, legfeljebb feleslegesen összefoglalta, amit a film elõzõ képeiben már elmondott, és ami nem azért nem igaz, mert nem valóságos viszonyokat érzékeltet, hanem mert féligazságokat von le belõlük. Épp azt nem látja meg, ami a modern kapitalista lét legszembetûnõbb ellentéte: hisz nagyon is átgondolt, nagyon is racionális világ ez, ha az anyagi érdekeit szolgáló technikáról, a hatalomról és az üzletrõl, a pénzrõl és ügyeinek igazgatásáról van szó - és hogy hol, miért õrül meg, mikor mered megbabonázva a nem létezõ teniszlabdákra, annak is van logikailag kikövetkeztethetõ, tisztázható oka.
  Antonioni, amikor arról faggatták, hogy mit akart mondani ezzel a titokzatos históriával, a Kennedy-gyilkosságra hivatkozott, mint korunk fel nem deríthetõ titkainak példájára. Ott is volt fénykép meg másféle nyom, mégsem sikerült s talán sohasem sikerül felderíteni az igazi okokat és tetteseket… Tudásunk, íme, korlátozott…!
  De kell-e mondanunk, hogy ez a szemlélet, nem pedig az emberi tudás lehetõségei korlátozottak? És hogy nagyon is tudatos erõk tették titokká azt, ami - ha ismerhetnénk - alighanem nagyon is szimpla agyak számára is érthetõ lenne? Sajnos, ez a fajta játék a titokzatossággal - a legjobb szándék ellenére - egyenesen segíti e világ kényes titkainak elpalástolását. S annál inkább, minél nagyobb a mûvész, aki alkotóképességét rendelkezésre bocsátja.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el következõ címre: beszelo@c3.mail.hu