1996. november 17-én a romániai
választások második fordulójában elnökké
választották Emil Constantinescu geológus professzort,
a bukaresti egyetem rektorát, a Romániai Demokratikus Konvenció
(RDK) vezetõjét és jelöltjét. Az RDK egyedülálló
politikai tömörülés a modern Románia történelmében.
Nemcsak azért, mert elõször sikerült a román
liberalizmus és konzervativizmus képviselõit közös
program alapján szövetségesként indítani
a választásokon, hanem elsõsorban azért, mert
sikerült egy olyan szervezetet létrehozniuk, mely túl
azon, hogy ennek a választási szövetségnek a
keretéül szolgált, önálló identitással
rendelkezik, amelyben a különbözõ értékrendszerek
inkább kölcsönösen kiegészítik, semmint
kioltják egymást. Olyan identitással, amely kihat
a Konvencióba tömörülõ elit szinte minden
tettére és megnyilatkozására. Nem szeretnék
idealizált képet festeni az RDK-ról. Tagadhatatlan,
hogy Románia két legnagyobb történelmi pártját
és legnagyobb történelmi ellenfeleit egy közös
ellenség, az elmúlt hét évben kormányzó
Ion Iliescu vezette politikai elit terelte egy csapatba. Azzal sem érdemes
áltatni magunkat, hogy ezek a pártok mentesek mindenféle
elõítélettõl. Viszont az a látásmód
és azok az eszmények, amelyeket képviselnek, jórészt
egészen újak a román politikai életben.
Az RDK olyan értelmiségi
rétegnek a gyûjtõszerve, amely az elkövetkezõ
hónapok vagy évek során fel fog váltani egy
tekintélyét és hitelét vesztett elitet. Ez
az elitváltás a román történelem folyamán
elõször történik demokratikus úton, a társadalom
többségének akaratából. A társadalom
elvárásai és a saját vállalásai
egyaránt arra késztetik ezt az elitet, hogy fontos problémákra
keressen megoldást: a politikai vezetõ körök és
a társadalom a látásmódjukat meghatározó
nemzetállami eszmények miatt nem tudnak mit kezdeni az országban
élõ és létjogosultságot követelõ
kétmilliós kisebbséggel; a román társadalom
öntudatába nem épült be egyértelmûen
a demokratikus értékek és az emberi szabadságjogok
érvényességének és védelmének
igénye. Mindezek mellett pedig nem szabad elfelejteni, hogy Románia
két alapvetõen különbözõ kultúra,
az ortodox-bizánci és a nyugati (katolikus/protestáns)
vallási és politikai kultúra határán
fekszik. Mindkét kultúrkör jelentõs hatást
gyakorolt a modern kori román társadalom kialakulására,
ugyanakkor egyik sem tudta teljesen a saját vonzáskörében
tartani.
Történelemkép: mítoszok ellen
Az RDK – bár több mint
egy tucat kisebb-nagyobb párt és polgárjogi szervezet
alkotja – két meghatározó politikai erõre épül:
a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártra és a Nemzeti
Liberális Pártra. E két párt nem egyszerûen
az 1947-ben betiltott Liberális és Parasztpárt utódjának
vagy követõjének tekinti magát. Minden bemutatkozó
anyagukban világosan kijelentik, hogy pártjuk részese
vagy megvalósítója a román történelem
olyan eseményeinek, mint az Egyesült Fejedelemségek
létrehozása, az 1918-as egyesítés, a függetlenség
kivívása és a monarchia megalapítása.
Ez is mutatja, hogy folytonosságot feltételeznek a háború
elõtt létezett elõdpártok és önmaguk
között. Ez a folytonosság többé-kevésbé
a valóságban is kimutatható: mindkét párt
meghatározó személyiségei között
ott találjuk az 1947-ben emigrációba kényszerített
politikai elit tagjait vagy azok utódait (Corneliu Coposu, Ion Ratiu,
Radu Campeanu, a Bratianu család tagjai). Ez a történelmi
öntudat az RDK összekötõ kapcsa.
A Demokratikus Konvenció
alapgondolata Corneliu Coposutól, a Parasztpárt nemrég
elhunyt vezetõjétõl, a román politikai élet
egyik legnagyobb tekintélyétõl származott.
A Konvencióba tömörülõ pártok és
szervezetek megtartották önálló szervezetüket
és mûködési szabadságukat, önálló
programjuk és álláspontjuk van. Önállóan
tehetnek nyilatkozatokat, ha ezt szükségesnek érzik.
Ugyanakkor a Konvenció több egyszerû választási
szövetségnél: egyfajta „felettes énhez" lehetne
hasonlítani. Önálló programja van, amely nem
föltétlenül áll összhangban a pártok
álláspontjával, ám a súlya kétségtelenül
nagyobb a pártokénál. Az elmúlt évek
során a romániai ellenzék legfontosabb megnyilatkozásaira
a Konvenció keretein belül került sor. A közös
fellépés pedig olyan önálló, a pártokétól
egészen különbözõ szemléletmód
kialakulásához vezetett, amit joggal nevezhetünk a Konvenció
identitásának.
A Demokratikus Konvenció
mindkét vezetõ pártjának szemléletében
fontos szerepet töltenek be a történelmi minták.
A legerõsebb párt a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt,
egy alapvetõen tradicionalista értékeket valló
politikai tömörülés. Társadalomszervezési
elképzeléseinek középpontjában a kis paraszti
közösségek állnak, ezek értékeinek
és erkölcseinek a hordozóját pedig a falusi értelmiségben
látja, mégpedig a tanító, a pap és a
közösség vezetõjének hármasában.
Az a társadalom, amelyben ezeknek az értékeknek a
továbbélése elképzelhetõ lett volna,
már a XIX. század közepén, a román fejedelemségek
egyesítését és az elsõ iparosítási
hullámot követõen bomlásnak indult. Ezzel maga
a Parasztpárt is tisztában van, és programjában
– bár a parasztság és a falu továbbra is központi
tényezõ marad – nem foglalkozik a hagyományos paraszti
közösségek visszaállításának
a gondolatával. Viszont érthetõ, ha eszményeiben
és erkölcsi mintáiban igen erõsen kötõdik
azokhoz a történelmi idõszakokhoz, amikor a fent leírt
minták még életképesek lehettek volna.
A Liberális Párt a
XIX. század második feléhez, ahhoz a történelmi
idõszakhoz vonzódik, amikor megindult a román polgárosodás,
és megvalósultak a liberális társadalomszervezési
elképzelések feltételei: az egységes állam,
a stabil államkeret (jelen esetben a monarchia), az iparosodás
és a függetlenség.
Az RDK múltról alkotott
képének visszatérõ eleme, hogy a történelem
kiemelt idõszakai azok, amelyekben az egész nemzet (parasztság
és polgárság) eszményei megvalósultak:
az Egyesült Fejedelemségek létrehozása, az 1918-as
egyesítés, a függetlenség és a monarchia.
Ezeknek az eseményeknek a megvalósítói nem
a kor meghatározó tekintélyei, vezetõi vagy
teoretikusai voltak, hanem maga a társadalom, amely határozottan
kiáll valamilyen eszmény mellett, amirõl úgy
gondolja, hogy a boldogulását szolgálja. A társadalom
ilyen megmozdulásainak mozgatója nem a közös ellenségkép
és nem valamilyen ködös nemzeti küldetéstudat,
hanem a társadalom és az azt alkotó személyek
boldogulásának vágya.
Ez a három gondolat Emil
Constantinescu balázsfalvi beszédében követhetõ
nyomon a legvilágosabban. Ez a beszéd 1996. szeptember 8-án
hangzott el Balázsfalván, a Szabadságmezõn,
annak az 1848-as tömeggyûlésnek a színhelyén,
ahol elõször fogalmazódott meg az egységes román
nemzet eszménye.
A beszéd alapja és
visszatérõ eleme a Szabadságmezõ szimbolikája:
az egész nemzet megmozdulása egy eszmény megvalósításáért.
„Az elnyomás évei alatt hányszor tekintettünk
titkolt reménykedéssel a megszámlálhatatlan
sorokban gyülekezõ, legyõzhetetlen erejükben fegyelmezett
és nyugodt románok ezreinek képére, annak a
forradalomnak az emlékeztetõjére, amelyben a modern
Románia megszületett." Constantinescu retorikájában
ennek az eszménynek központi jelentõsége van,
de nem mint öncélnak, hanem annak feltételeként,
hogy a társadalom akadálytalanul fejlõdhessen, és
tagjai megvalósíthassák egyéni céljaikat.
Ugyanakkor cáfolja azt az álláspontot, hogy a tömegek
megmozdulása valaki ellen kell hogy irányuljon, legyen az
a közösségen kívül vagy belül: ily módon
teszi meg Constantinescu a nemzeti egységmítoszt a nemzeti
megbékélés alapjának. Egy – a román
nemzet öntudatában nagyon erõsen élõ és
többnyire a kirekesztõ retorika alapjául szolgáló
– történelmi eseményt új üzenettel ruház
fel: a társadalmi feszültségek felszámolására
szólít fel.
Az elõzõ történelmi-politikai
idõszakok szemléletéhez viszonyítva két
síkon történt lényeges eltolódás:
a mennyiség és a minõség, illetve az egyén
és a tömeg viszonyának síkján. Az elsõ
alatt azt értem, hogy az elmúlt közel száz év
történelemszemléletében a nemzeti nagyság
nem a nemzet alkotásainak, megvalósításainak
függvénye volt, hanem a közösség gyökereinek
régiségéhez kötõdött. Ennek eredményeként
megindult egyfajta licitálás a román történettudományban
és politikában a románság folytonosságáról
a Kárpát-medencében, amelynek az lett a következménye,
hogy az 1945-ös tankönyvekben szereplõ 2000 éves
románságelmélet 1989-re 2500 évre tornászta
fel magát. A Konvenció múltképébõl
kimarad a régiségmítosz, és elsõsorban
azokra a – nem túl távoli – történelmi idõszakokra
koncentrál, amelyekhez a legfontosabb nemzeti vívmányok
kötõdnek.
A másik síkon a „nagy
ember" és a tömeg társadalmi szerepe áll szemben
egymással. A román történelemszemlélet
hajlamos a nagy történelmi eseményeket egy-egy – napóleoni
tekintélyû és „bölcsességû" – személyhez
kötni, akit mitikus tulajdonságokkal ruház fel, és
fokozatosan társadalmi, erkölcsi szimbólummá
emel. A Konvenció újszerû szemlélete abban áll,
hogy a történelem mozgatórugójává
a tömeget, a közösséget teszi, példaértékûvé
pedig a társadalom erényeit: a nyitottságot, a közös
akaratnyilvánítás képességét,
a társadalom erkölcsi érzékét és
bölcsességét. A román társadalom nem puszta
szemlélõje már a történelemnek, hanem
tudatos alakítója.
Egy másik fontos elmozdulás
ebben a múltértelmezésben az, hogy megváltozik
a történelmi események szerepe: nem valami ködös
és megmagyarázhatatlan küldetés részét
képezik, és nem irányulnak valamilyen más közösség
léte ellen, hanem kizárólag a román társadalmat
mozdítják elõre a boldogulás irányába.
Ez a történelemszemlélet
nagyon fontos üzeneteket közvetít a társadalom
számára. Mindenekelõtt azt, hogy a társadalom
sorsa mindig a saját kezében van, vagy ha nem, akkor a saját
kezébe veheti. A másik üzenet az, hogy a társadalmi
fejlõdés célja az egyén boldogulása,
és nem valamilyen mitikus küldetés teljesítése.
A Konvenció múltképének
legnagyobb pozitívuma pedig ennél is több: a társadalom
önbizalmát erõsítõ üzenet. Azoknak
az eseményeknek a kiemelése a történelem folyamából,
amelyekhez a román társadalom nagy teljesítményei
kötõdnek, azt az üzenetet hordozza, hogy a társadalomnak
nem természetes állapota az elmaradottság és
a stagnálás, és léteznek másféle
sorsot alakító minták is.
Jövõkép: szerzõdés Romániával
A Demokratikus Konvenció jövõképe
a modernitás és a hagyomány valamiféle harmonikus
keverékét, egyensúlyát keresi. A társadalmi
fejlõdést mindenképpen modern értékek
alapján képzeli el, ám az eszközök tekintetében
jelentõs szerepet juttat a tradicionalista, konzervatív elveknek.
Ez egy helyenként kiegyensúlyozott, helyenként pedig
kifejezetten ellentmondásos jövõkép kialakulásához
vezetett.
Emil Constantinescu elnök a
beiktatási beszédében úgy fogalmazott, hogy
az európai román állam újjáteremtését
tartja feladatának. Ebben a beszédben és több
más megnyilatkozásában elkötelezte magát
a demokrácia, az emberi szabadság elvei, és a román
társadalom modernizálása mellett. Ugyanakkor más
kijelentései valamiféle poroszos konzervatív-hagyományelvû
erkölcsi álláspontról tanúskodnak. Jellemzõ
példája ennek Constantinescu elnök 1996. október
21-i beszéde az RDK konferenciáján, ahol olyan kijelentést
tett, hogy az új román társadalom alapintézményei
a család, a tulajdon, az egyház, a hadsereg és az
iskola.
Az alábbiakban ennek a vegyes,
néhol ellentmondásos jövõképnek a legfontosabb
elemeit tekintem át.
A végzetszerûség
elutasítása.
A Konvenció társadalmi-gazdasági
programjának egyik kiindulópontja az, hogy határozottan
szembeszáll minden olyan állásponttal, amely a román
társadalom elmaradottságát és problémáit
valami sorsszerû, elkerülhetetlen történelmi szükségszerûség
számlájára próbálja írni. Tulajdonképpen
az egész választási kampány egyik vezérmotívuma
volt Constantinescu elnöknek az a próbálkozása,
hogy belesulykolja a közvéleménybe: Románia hanyatlásának
megállítása nem a szerencsén, hanem a társadalom
elhatározásán múlik. „A régi nemzedékek
tapasztalata azt mutatja, hogy egy intelligens kormányzás
alatt a románoknak sikerült egy szegény, jelentéktelen,
rurális tartományból néhány évtized
alatt modern és demokratikus államot létrehozni. Vannak
emberi erõforrásaink, tehetségünk és képzelõerõnk,
hatalmunkban áll ezt a jövõnk alakítására
felhasználni."
Nincs olyan természetfeletti
erõ vagy isteni átok, amely a román társadalmat
örök szegénységben, tanulatlanságban és
hanyatlásban tartaná. Ennek az elvnek a kifejezõdése
volt az a formai megoldás, amelybe a Konvenció programját
ágyazták: a „Szerzõdés Romániával",
amely a Konvenció megválasztásával lép
érvénybe. A vállalások nagy része –
az elmúlt hónapok folyamán ez kiderült – nem
valósítható meg abban a formában, ahogy azokat
kidolgozták. A program igazi jelentõsége azonban abban
áll, hogy egy politikai erõ egy szerzõdéses
kötelességvállalással hitet tett amellett, hogy
a társadalmi változások iránya megváltoztatható.
A demokrácia és a szabadságelvek . A demokrácia és az emberi szabadságjogok sérthetetlenségének fõ elemként való beépítése egy politikai szervezet jövõképébe ma már meglehetõségen közhelyszerûnek tûnhet. Közép-Európában nehéz olyan – komolyabb tömegtámogatást maga mögött tudó – pártot találni, amelyik, legalábbis retorikájában, nem ezekre az elvekre építené a programját. Ugyanakkor Romániában éppen az az elit kerülte ki legkövetkezetesebben ezeknek a témáknak a feszegetését, amelyik az 1989-es demokratikus forradalom megvalósítójának tartja magát. Ma Romániában azt megfogalmazni, hogy az emberi jogok és a demokrácia fölött semmilyen más elv sem állhat, nemcsak annak elismerését jelenti, hogy ezek az ország érvényes társadalomszervezési formái. Inkább azt az üzenetet hordozza, hogy a Konvenció világképe és értékrendszere szöges ellentétben áll a uralkodó politikai elitjével, s ugyanakkor, normáiból következõen morális jogosultsága van arra, hogy ezt a társadalmat kormányozza.
A nyugati orientáció
.
Arról már esett szó, hogy a Demokratikus Konvenció
elkötelezettsége a nyugati társadalomszervezési
elvek és kulturális értékek mellett egyértelmû.
Arról azonban nem beszéltünk, hogy ennek mekkora jelentõsége
van.
A román parlamentarizmus
és alkotmányosság meghonosításának
elsõ lépései az 1860-as évekig nyúlnak
vissza. Ekkor született meg az elsõ (nyugati minta alapján
kidolgozott) román alkotmány. A román értelmiség
köreiben ettõl kezdve a második világháború
végéig ádáz vita folyt arról, hogy vajon
a román társadalom fejlõdése szempontjából
hasznosak-e a képviselet értékei. A román történelem
három legjelentõsebb szellemi irányzatának
– a zsunimizmus (a monarchia külföldön tanult, fiatal konzervatív
értelmiségének társadalmi-kulturális
mozgalma), a samanatorizmus és poporanizmus (két paraszt-
és agrárorientált tradicionalista társadalmi-kulturális
mozgalom, amelyek a Parasztpárt szellemi elõfutárait
és a századforduló román szellemi életének
meghatározó irányzatait alkotják) – képviselõi
arra az álláspontra helyezkedtek, mely szerint a román
társadalom szellemiségétõl idegenek a nyugati
demokrácia elvei, bevezetésük pedig mesterséges
és fölöttébb káros volt. E három
irányzat képviselõi és szellemi vezetõi
egyben Románia tekintélyes államférfiai (Nicolae
Iorga, a modern román történettudomány megalapítója,
miniszterelnök és a király tanácsadója;
Titu Maiorescu és Petre Carp, konzervatív politikusok) és
legnagyobb irodalmi személyiségei (Mihai Eminescu, a román
költészet világirodalmi rangú képviselõje,
Ioan Slavici, Ion Creanga, Mihail Sadoveanu, a népi-realista irodalom
megteremtõi) voltak. A demokratikus értékek tagadása
vagy figyelmen kívül hagyása komoly szellemtörténeti
hagyománnyal rendelkezik Romániában. Bár a
kommunizmus hatalomra jutása ezt a vitát több mint 40
évre felfüggesztette, a demokrácia és az emberi
szabadságjogok iránti igény a mai napig sem épült
be szervesen a román társadalom és a román
szellemi elit öntudatába. Az elmúlt hét évben
a hatalmon lévõ politikai elit egyetlen ideológusa
sem állt ki határozottan ezeknek az elveknek a „szentsége"
mellett, és nem kötelezte el magát egyértelmûen
a nyugati iránt. Az államszervezet bizánci-ortodox
jegyei – a központosított, tekintélyelvû közigazgatás,
a polgárok alattvalóként kezelése, a bürokráciának
a polgárok fölé helyezése – mindennapos része
a román közéletnek.
A nyugati orientáció
beemelése a Konvenció jövõképébe
korántsem egy létezõ közakarat megfogalmazása,
inkább egy olyan szándéké, amely a román
társadalom mentalitását ilyen irányba kívánja
alakítani.
A nemzeti megbékélés
.
A nemzeti megbékélés programja a Konvenció
jövõképének egyik legfontosabb eleme. Constantinescu
elnök Gyulafehérváron – a román nemzeti egységmítosz
egyik „szent helyén" – tartott beiktatási beszédében
egyenesen ehhez kötötte a romániai reformok sikerét.
Ennek a megbékélésprogramnak
két fõ jellegzetessége van. Az egyik az, hogy megpróbál
túllépni azon az évtizedek óta folyó
értelmetlen vitán, hogy a viszálykodó társadalmi
csoportok melyike felelõs a konfliktus kirobbanásáért:
egyszerûen a hatalmon lévõ politikai elitet és
negyven évig uralkodó kommunista elõdeit teszi felelõssé.
A másik eleme az, hogy nem szûkül le pusztán a
nemzetiségi feszültségekre: „Ebben a hat évben
egymásra uszítottak családtagokat, szomszédokat
és egész generációkat. Elég! A múlt
egymás ellen uszított minket, itt az ideje, hogy a jelen
összebékítsen. (…) Ezért kijelentem, tõlünk
nem kell félnie, csak annak, aki törvényt sértett;
nem akarjuk megtölteni a börtönöket, csupán
minden polgár védelmét kívánjuk biztosítani"
– hangzott el Constantinescu elnök gyulafehérvári beszédében.
A Konvenció jövõképében ennek az egész
feszültséghalmaznak a felszámolása, a társadalom
minden rétegének összebékítése
szerepel.
Ez a szemlélet tehát
túlmutat azon a hatalmi stratégián, amely a társadalmi
indulatokat megpróbálja egyetlen – lehetõleg nem a
legfontosabb – problémára irányítani, és
amely ennek érdekében feláldozza a társadalom
valamelyik kiszolgáltatott rétegét, rendszerint a
kisebbségeket.
Az emberi erõforrások
szerepe
. A korábbi kormánypárt egyik kedvelt mentsége
a reformok halasztgatásának vádjára a források
hiánya volt. A Demokratikus Konvenció programja viszont éppenséggel
a társadalomban rejlõ emberi erõforrásokra
alapozza a reformokat: ez egyrészt összhangban áll a
Konvenció ember- és társadalomközpontú,
önbizalom-növelõ szemléletmódjával,
másrészt kikerüli annak lehetõségét,
hogy a politikai ellenfél – a tömegek számára
érthetetlen – gazdasági kérdésekre és
elméletekre terelje a vitát.
A Konvenció tehát
– talán ebben az évtizedben elõször – olyan jövõképet
fogalmazott meg, amelybõl nem lehet kihátrálni anélkül,
hogy bele ne bukna. Ugyanakkor nem a negatív elemek dominálnak
benne, nem a sérelmi politizálásra épít,
nem valamilyen vélt vagy valós ellenség legyõzését
hirdeti meg, amelyet követõen önmagától
helyreáll a társadalmi harmónia; nem azt sulykolja,
hogy nincs szükség építõ, alkotó
tevékenységre, elég az ellenséget elpusztítani:
a Konvenciónak ezt a csapdát szinte teljesen sikerült
elkerülnie.
Tény azonban, hogy a hagyományelvû
és a modern értékek ötvözése gyakran
vezetett ellentmondásokhoz. Így szerepelhet egy programban
az önkormányzatok jogainak kiterjesztése és az
állami intézmények erõsítése,
a nemzeti egység szimbolikája és a kisebbségek
államalkotó tényezõként való
elismerése.
Önkép: törvényerõre emelt felelõsség
Az RDK – abban a formában,
ahogyan megnyerte a választásokat – alig három éve
létezik. Ez meglehetõsen kevés idõ, hogy határozott
képet alakíthasson ki magának, ám valamiféle
önképnek néhány eleme Constantinescu elnök
és a Konvenció megnyilatkozásaiban határozottan
körvonalazódik.
Eszerint a Demokratikus Konvenció
és szövetségesei az egyedüli demokratikus erõt
képviselik az országban. Ez az egyik leghangsúlyosabb
elem, amely nem is teljesen alaptalan. A Konvención és szövetségesein
kívül ugyanis csupán egyetlen komolyan vehetõ
politikai erõ létezik Romániában: a Ion Iliescu
vezette Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja,
és a körülötte gravitáló kisebb szélsõjobboldali
és szocialista pártok. Ezeknek a tömörüléseknek
a demokratikus érzelmeivel kapcsolatban a román társadalomnak
az utóbbi években erõs kételyei vannak. Ez
az álláspont azonban a Konvenció részérõl
megint csak nem egy fennálló helyzet elismerése, hanem
az RDK legitimációjának egyik eleme, s egyúttal
program, egy demokratikus állam egyetlen igazán demokratikus
politikai tömörülésének programja.
A Demokratikus Konvenció
építõ, és nem romboló erõ. Ezt
Constantinescu elnök többek között a gyulafehérvári
beiktatási beszédében fejtette ki, amelyben arról
biztosította az országot, hogy a Konvenciónak nem
áll szándékában bosszút állni
semmilyen õt ért sérelemért, sem pedig lerombolni
bármit, amit az elõzõ kormányzat hozott létre.
Egy normálisan fejlõdõ társadalomban ez az
álláspont egyáltalán nem számítana
különlegesnek, Romániában azonban ez két
okból is a Konvenció politikusainak „lényeglátó
realizmusát" dicséri. Elõször is azért,
mert az 1996-ig hatalmon lévõ elitnek sikerült elérnie,
hogy ma az országban nincs egyetlen olyan társadalmi réteg
sem, amelyet nem ért valamilyen sérelem. Ezért egy
olyan retorika, amely bosszúhadjáratot hirdet ezeknek a sérelmeknek
az okozói ellen, jelentõsen növelte volna a Konvenció
szavazóbázisát. Az RDK egyik nagy erkölcsi gyõzelme
az, hogy sikerült kikerülnie ezt a populista csapdát.
A másik ok az, hogy a Konvenciót alkotó történelmi
pártok retorikájából ez az elem egyáltalán
nem hiányzik. A Konvenciót összetartó politikusok
bölcsessége és önmérséklete játszhatott
közre abban, hogy az RDK programjából ez kimaradt.
A Demokratikus Konvenció
az egyetlen politikai erõ, amelyet erkölcsi tartása
és kvalitásai képessé tesznek arra, hogy az
új román elit gerincét alkossa. Constantinescu elnök
Corneliu Coposu sírjánál mondott beszédében
három legitimációs elvrõl beszélt: a
moralitásról, a kompetenciáról és a
felelõsségtudatról, amelynek a Konvenció birtokában
van, és három olyan tulajdonságról, amely az
új elitet kell hogy jellemezze: az erõ, a pragmatizmus és
az a képesség, hogy változtatni tudjon a román
történelem irányán. „Corneliu Coposu egy erõs,
pragmatikus, történelemalakító és nem
fecsegõ Konvenciót akart. Néhány nappal a távozása
után aláírtam a »Szerzõdést Romániával«.
Megígértem neki, hogy legyõzzük a politikai ellentéteket,
és a moralitás, a kompetencia és a felelõsség
elvét törvény rangjára fogjuk emelni."
Ellenségkép: a román „antikrisztus"
A Demokratikus Konvenció ellenségképének
egyik legnagyobb pozitívuma az, hogy a társadalom igényeinek
egy felelõs – és egyben legyõzendõ – ellenség
iránt sikerült úgy eleget tenni, hogy közben a
társadalom figyelmét a mitikus ellenségképekrõl
– a kisebbségekrõl, a tõkésekrõl, az
„idegenekrõl" – egy sokkal valósabb felé terelte.
Ez a jelenlegi politikai elit két szimbóluma: Ion Iliescu
és a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja.
A Konvenció felfogása
szerint ennek az ellenségnek a jelleme két részbõl
tevõdik össze.
Minden tulajdonsága a Konvenció
önképének ellentéte: antidemokratikus; keleti,
fõként orosz orientációja társadalmi
anarchiát okoz, és kiszakítja Romániát
természetes közegébõl, az európai államok
közösségébõl; romboló erõt
képvisel; sem erkölcsi, sem képességbeli legitimációja
nincs, világképe és irányultsága pedig
ellentétben áll a román társadalom nemzeti-történelmi
karakterével. Olyan politikai erõ, amelyik kormányzása
során minden lehetséges módon visszaélt a hatalmával,
és felelõs az ország válságáért.
A Konvenció szemléletében
ez a politikai elit egyfajta Antikrisztus szerepét tölti be.
Jó volna hinni, hogy ez csupán egy létezõ társadalmi
igény kielégítése, és nem több
választási taktikánál. Azonban ez korántsem
igaz. A valóságban a Konvenció teoretikusai – fõként
a '47-es emigráció tagjai – hajlamosak a novemberben leváltott
politikai elitben az összes társadalmi probléma okát
látni a török idõkig visszamenõleg. Annak
a hatalmas indulatmennyiségnek a felszínre törése
ez, amelyet a 90-es években visszatért emigráns elitek
sérelmei táplálnak. Nem is azért jelent ez
veszélyt, mert akikre irányul, nem szolgáltak volna
rá, hanem azért, mert az a hatalmas mennyiségû
gyûlölet és bosszúvágy, amelyet ezekre
a politikai csoportokra zúdítanak, jelentõsen ront
a Konvenció kiegyensúlyozottságán és
mérsékelt pragmatizmusán.
Mindennek ellenére az RDK
programjának kulcspontja a hallatlanul erõs erkölcsi
tartás és a társadalom, a politikai nemzet soha nem
látott tisztelete, ami – amennyire az ma megítélhetõ
– talán soha nem fogja lehetõvé tenni, hogy egy 23
milliós nemzetet puszta hatalmi eszköznek tekintsen.
A Demokratikus Konvenció
identitása és programja – az ország történelmében
elõször – olyan elemeket foglal magában, amelyek a társadalom
szinte minden rétegét felsorakoztatták e szervezet
mögé, beleértve a nemzeti kisebbségeket is, akik
elõször váltak kormányalakító tényezõvé.
Olyan bizalmi tõke ez, amely lehetõvé teheti, hogy
a román társadalom az elkövetkezõ idõszakban
sikerrel rendezze kulturális hovatartozásának, állam-
és társadalomszervezési ellentmondásainak és
nem utolsósorban kisebbségeinek problémáit.
Az ehhez szükséges társadalmi légkör mindenesetre
adott.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu