Elena Stefoi: Ön szerint a gazdasági válság önmagában megmagyarázhatja azt a könnyedséget, mellyel nálunk fenn lehet tartani, illetve ki lehet élezni az etnikumközi ellentéteket?
Frunda György:
Nem. A
gazdasági helyzet egyike a legfontosabb összetevõknek,
de nem az egyetlen. Legalább enynyire fontos a magyarságra
vonatkozó ismeretek csaknem teljes hiánya. Emlékeztetnem
kell önt arra, hogy tavaly készült egy felmérés,
mely a román–magyar viszony eddig ismeretlen aspektusaira is rávilágíthat.
A magyarellenes érzelmek azokban a románokban a legerõsebbek,
akik soha életükben, még a tévében sem
láttak magyart, az újságokban viszont annál
többet olvastak rólunk. És még valami: nagyon
fontos volna, hogy a román iskolákban is tanítsák
a magyarok, s ezen belül a romániai magyarok történetét.
Ideje volna újra felfedezni azt az együttélést,
mely közel 1000 esztendõre tekinthet viszsza, még ha
vannak is olyanok, akiknek ez nem tetszene. Nem tudom, hogy a dák
eredet vagy 2000 éves román folytonosság teóriája
milyen tényalapokon nyugszik. Erõs fenntartásaim vannak.
De nem ez a lényeg. A fontos az, hogy hosszú évszázadok
óta, akarva-akaratlanul együtt élünk ezeken a tájakon,
voltak helyi harcaink, nem a szó modern értelemben, nem nemzetek,
hanem fejedelemségek között, a középkor törvényei
szerint, de mégiscsak kijöttünk egymással. Az együttélés
eme hagyományainak, a közös kultúrának a
nem ismerete a legkomolyabb pszichológiai korlát, mely a
kölcsönös megértés útjában áll.
Sok román azt mondaná, hogy a „Pacsirta" színtiszta
román alkotás, s a világ egyetlen más népénél
sem lelhetõ fel. Nos, meg kell mondanom, hogy magyar változatban
is ismert, s a zenéje is azonos. A Manole Mester címû
népballadának is van magyar változata: a Kõmíves
Kelemen, s a Bárányka is fellelhetõ magyar változatban,
ugyanazok a motívumok, ugyanaz a három pásztor…
Nézzen szét
Európában, minden vonatkozásban felbukkan ma már
a türelmesebb politizálásra való törekvés,
a xenofóbia, a türelmetlenség elutasítása.
És én azt hiszem, hogy ez az, amire Romániában
a legnagyobb szükségünk lenne. A román iskolák
tanulóinak még ma, 1997-ben is azt tanítják,
hogy a magyarok a románok ellenségei. Még 1997-ben
is! Hogy nyereg alatt puhítjuk a húst és így
tovább.
A kérdés az, hogyan lehetne túllépni ezen az elõítélet-gubancon, a türelmetlenségen. Hat év után, melynek során azért a többség és a kisebbség is megváltozott. Hogy mennyire változtunk jó, és mennyire rossz irányban, hogy a kétértelmûségekbõl fakadó feszültségek vagy az ilyen-olyan komplexusok milyen mértékben alakultak át agresszivitássá az egyik oldalon, követelésekké a másikon, ez még elválik. Szeretném ha nagyító alá vennénk az utóbbi éveket, akár 1989-cel kezdõdõen. Ön azt mondta, hogy a magyarságnak fizetnie kellett naivitásaiért. Nekünk is fizetnünk kellett, még ha a magyar kisebbség ezt nem is hiszi el. Közös árat fizettünk, vagy külön-külön kellett fizetnünk? Szerintem nagyon fontos eldönteni, hogy megmaradunk-e annál a rögeszménél, hogy külön-külön kellett az árat megfizetnünk, hogy az egyikünk áldozata nagyobb, mint a másiké? Ez esetben ugyanis nemigen tudom: hol van az a feleút, ahol találkozhatnánk. Nem tartozik hozzá „a másik megismeréséhez", melyrõl ön beszélt, ez a közös erõfeszítés is? Vajon a különbség kultuszát a nacionalisták nem azért eszelik-e ki, hogy aztán fegyvert kovácsolhassanak belõle?
Nem ugyanazt az árat
fizettük. Van olyan ár, melyet mindkét közösségnek,
a többségnek és a kisebbségnek is külön-külön
kellett megfizetnie. S van ár, melyet valóban közösen
kellett megfizetnünk. És itt a mindkét oldalon megtalálható
jóhiszemû emberekre gondolok. Itt van például
1990 márciusa, Marosvásárhely. Februárban a
helyi magyar közösség tüntetett. A város központjában
tartott tüntetésen 100 000 magyar vett részt. Könyvvel
és égõ gyertyával. Csendes felvonulás
volt, melyen nem kértünk semmi mást, mint a törvénytelenül
megszüntetett kolozsvári Bolyai Egyetem újraindítását.
Aztán következett március 15-e, melyet mi minden évben
megünnepelünk. 1989 elõtt is megünnepeltük.
Nem a köztereken, hiszen azt nem lehetet, hanem belül, a lélekben.
Ellátogattunk egymáshoz és ünnepeltünk,
bár a Securitate még ezt is üldözte. Mindezt a
politikusok, a tömegpszichológia szakemberei arra használták
fel, hogy megrontsák a román–magyar viszonyt. A Securitate
is ezt az ürügyet használta arra, hogy újraalakulásának
feltételeit megteremtse. A közember hiszékenységét
és jóhiszemûségét fordították
ellenünk. Hogy egészen tiszta legyen, amit mondani akarok:
Marosvásárhelyen békésen tüntettünk,
a vásárhelyi román lapban azonban olyan cikkek láttak
napvilágot, melyek azt állították, hogy a magyarok
román diákokat gyilkolnak.
Mi történt tulajdonképpen?
Térjünk vissza 1989 decemberéhez. (…) Az utolsó
években a közé a néhány ember közé
tartoztam, aki megengedhette magának, hogy szinte naponta kocsiba
üljön. A havi benzinadag akkortájt 20 liter volt, nekem
mint ügyvédnek volt pénzem arra, hogy benzint vásároljak,
ha kellett, akár a hivatalos ár kétszereséért
is. Megengedhettem magamnak azt a hatalmas luxust, hogy gépkocsin
járjak! Egy kollégám, egy román kolléga,
aki barátom is volt, Iacob Gherman odajött hozzám, s
azt mondta: „Vigyél haza, légy szíves (a 200 000 lakosú
városban mindössze 6 taxi fungált), mert szereztem karácsonyra
20 liter bort." Megvárta, hogy befejezzem a tárgyalást,
hazavittük a bort, megkóstoltuk. Egy adott pillanatban átjön
az egyik – ugyanabban a háztömbben lakó – kolléganõnk
gyereke, s azt mondja: „Ceausescu bácsit kifütyülték
a tévében." „No, no, nem ittunk mi annyit, nem lehet ez igaz",
bukott ki belõlünk, de azért csak bekapcsoltuk a készüléket,
s azonnal megértettük, hogy a gyerek igazat beszélt.
Egy félóra alatt összeverõdtek az emberek, jöttek
a szomszédok, románok, magyarok, mind értelmiségiek.
Hárman ügyvédek voltunk, hárman orvosok, volt
két mérnök is. „Valami történik." Egyszer
csak így szól az egyik orvos: „Gyertek, mert tüntetés
lesz Vásárhelyen." „Honnan a jóistenbõl tudod
te, kérdeztem, hogy tüntetés lesz?" Õ azonban
csak megismételte: „Tüntetés lesz, megvannak nekem az
információim." „Jó, mondtam, de elõször
hazaviszem a kocsit." (Daciám volt, voltam valaki!) Anyámmal
laktam együtt egy családi házban. A ház és
a járda közt jó méteres szintkülönbség
volt. Mindig a kapu elõtt álltam meg, kinyitottam a kaput,
bementem, aztán visszacsuktam. Mikor kiszálltam a kocsiból,
odajött hozzám egy hölgy, akit soha életemben nem
láttam, s magyarul azt mondta: „Frunda úr, vigyázzon,
mert keresi a Securitate." Mire észbe kaptam, az asszony eltûnt,
ott hagyott magamra. Bementem a lakásba, megpróbáltam
telefonálni – a telefonokat azonban már kikapcsolták
–, elmentem hát a leendõ apósomékhoz, akik
a Securitate utcájában, annak épületétõl
nem messze laktak. Az épületet már állig felfegyverzett
katonák vették körül.
Mikor bementem volna apósomékhoz,
egy lány, akit ismertem korábbról – s aki a közelben
lakott és magyar volt – odakiáltotta nekem románul
(evidens volt, hogy a szöveg a katonának szól): „Gyuri,
kapok egy csókot tõled, ma van a születésnapom!"
Odamentem hozzá, s mikor odaértem azt mondta: „Vigyázz,
mert téged és Kincses Elõdöt keresi a Securitate".
Megkérdeztem: „S te ezt honnan tudod?" „Beszélik a városban"–
válaszolta.
Bemegyek apósomékhoz,
elmondom, mi a helyzet, megkérem õket, hogy vigyázzanak
anyámra, ha egyedül maradna. Én elmegyek a lányuk
után. Õ akkor a remetei körzetben volt körorvos
Gyergyószentmiklós mellett.
Odahaza már nagy tömeg
volt a ház elõtt, attól féltem, hogy nem tudok
majd kijönni, és valóban letartóztatnak. Visszamentem
hát a kollégámhoz, Iacob Ghermanhoz, s azt mondtam
neki: „Jack, keres a Securitate, megmondták nekem. Maradhatok nálad,
vagy nem?" „Hogyne maradhatnál, maradj – mondta. – Maradj csak nálam,
én megvédelek..." Este fél tízig-tízig
maradtam, akkor már hallatszottak a fegyverek. Hatan haltak meg
akkor Vásárhelyen. Ágyúból is tüzet
nyitottak. Kockázatos volt, de átmentem a kocsival a városon,
s ki is jutottam Remetére. Ott töltöttem az éjszakát
(…) 22-én Remetérõl Szováta felé indultunk
haza. Izgatott várakozás töltött el, friss hó
esett, azon töprengtünk milyen karácsonyunk is lesz. Útközben
levágtunk két kisebb fenyõfát, hogy hazavigyük
Vásárhelyre. Mikor megérkeztünk Szovátára,
a barátom (aki a Hotel Sovata shopjában dolgozott) bekapcsolta
a tévét, s mi megláttuk Dinescut, a közismert
jelenetet. Jellemzõ az emberek lelkiállapotára, hogy
felugráltunk, összecsókolóztunk örömünkben,
sokan sírtak is, de az egyik igazgató felesége azt
mondta: „Vigyen el titeket az ördög, keserves ára lesz
ennek!" Elrohant, de minket továbbra is elkápráztatott
az, amit láttunk...
Aztán hárman-négyen
is beültünk a gépkocsikba és elindultunk Vásárhely
felé. Szováta és Vásárhely között
90 százalékban magyarok által lakott falvak sora húzódik.
Megható volt látni, hogy az öregek, magyarok természetesen,
román zászlóval a kezükben, románul és
magyarul köszöntöttek bennünket: „Szabadság!",
„Le Ceausescuval!", „Megszabadultunk a zsarnokságtól!", vagyis
az akkor divatos jelszavakat. Az eufória, az érzelmek országszerte
azonosak voltak.
Vásárhelyre
érkezve ugyanezt a román–magyar testvériességet
találtuk. Az ortodox pópa, a katolikus és a református
pap együtt, mindenki a saját nyelvén és a saját
hite szerint tartotta a szertartást. Ha egy román beszélt,
utána egy magyar következett, senkinek eszébe sem jutott
sértegetni, vagy megsértõdni, mert a másik,
mondjuk, magyarul beszél.
Ez történt 1989
decemberében. Alig három hónap múlva március
20-án románok és magyarok gyilkolták egymást
Vásárhelyen. Mi sem érzékeltethetné
szemléletesebben ama „berlini fal" mentalitásnak a hatalmát
és veszélyességét, melyet a lelkekben az évtizedek
során emeltek, s melyet krízishelyzetekben olyan hatásosan
ki lehetett aknázni. S milyen cél érdekében!
Emlékeztetnem kell arra, hogy december utolsó napjaiban,
a Nemzeti Megmentési Front dekrétumban szüntette meg
a Securitatét, s tagjait a hadsereg felügyelete alá
helyezte. A Securitaténak nyomós érvekre volt szüksége
ahhoz, hogy újjáalakulhasson.
Azaz, hogy igazolja a múltját, sõt a jövõjét.
Pontosan. És mi lehetett volna erre alkalmasabb, mint az állítólagos magyarveszély! Igaz, Szatmáron március 15-én valóban kibontottak egy magyar zászlót is. A tévé már Magyarország zászlajáról beszélt. Vásárhelyen azt a tüntetést teljesen félremagyarázták. Azt mondták a parasztoknak, hogy a vásárhelyi városházán magyar zászló lobog, hogy egyetemistákat ölnek, hogy a magyar vandálok levagdosott román fejekkel futballoznak. Ezeket a képtelenségeket nagyon komoly emberek írták le, akik késõbb aztán az Egységpárt szenátoraiként vagy képviselõiként a törvényhozásba is bekerültek, olyan elvtársak, akik korábban évtizedeken át az RKP KB tagjai voltak.
A jóhiszemû tévénézõ könnyen manipulálható, s a manipulációk mindenütt hatásosak. De 1990 után a politikai elit, a „jó társaság" tagjai is ugyanúgy bedõltek a diverziónak, mint az utca embere. Miben látja ennek a magyarázatát?
Mindez igaz. És meg van a magyarázat is: 1990 márciusának magyar politikai személyiségei kezdõk voltak a politikában, korábban nem nagyon politizálhattak. A szó nemes értelmében mindannyian naivak voltak. Azt mondták: „Uraim, elég tudatában lennünk az igazunknak, Ion és János bármilyen bonyolult kérdésre megtalálhatja a megoldást." Annál is inkább, mivel abban az idõben sok román értelmiséginek is az volt a véleménye, hogy ismét létre kell hozni a magyar egyetemet, vissza kell állítani a magyar oktatási rendszert és így tovább. Ezért volt sürgetõ szükség az etnikumközi konfliktusra. A Securitatét újra kellett indítani, s ehhez félre kellett állítani azokat a román politikai vezetõket, akik, elvileg legalábbis, képesek lettek volna a román–magyar kérdés megnyugtató rendezésére, még azelõtt, hogy erõfeszítéseik esetleg sikerrel járhattak volna. A jóhiszemû embereket félreállították – én azt hiszem például, hogy a kisebbségi követelések vonatkozásában Mazilu1 is jóhiszemû volt –, de nem csak õket, egy kalap alatt félre kellett állítani azokat a politikai ellenfeleket is, akik ismerték a demokráciát és demokratizálni akarták az országot, még ha a kisebbségi kérdésben nem is volt átgondolt álláspontjuk.
Ebben a konfliktusban a Securitate különbözõ irányzatai, a nacionalisták és az européerek közti harc is felszínre tört? Úgy véli, hogy forradalom után a nacionalisták gyõztek, éppen mert a forradalomban az européerek kerekedtek felül?
Az én szájamból szeretné hallani a saját véleményét. Így van. Önnek tökéletesen igaza van. A döntés valamikor december és március, egészen pontosan december–február között, legalább egy hónappal a konfliktus kirobbanása elõtt megszületett. A nacionalizmus fegyverét használták arra, hogy kikényszerítsék akaratukat. A küzdelem már januárban, az ellenzék nagy bukaresti tüntetései után jól érzékelhetõ volt. Világosan körvonalazódott a demokratikus európai szárny – amely a jogállam alapelveinek kialakítására, az emberi jogok tiszteletben tartására törekedett – és a másik szárny, az emberarcú szocializmus híveinek tábora, akik az elõbbiek hatalomból való eltávolításában voltak érdekeltek. A román–magyar konfliktus kirobbantásával sikerült is elérniük céljukat.
1991 szeptemberében vagyunk. Ezt a pillanatot a hatalom, az ellenzék öntudatlan közremûködésével a demokratikus fejlõdés megakadályozására használja fel... Lehet, hogy a magyar kisebbség nem is volt egyéb, mint a csalétek a csapdában, melynek segítségével ki lehetett zökkenteni a túlságosan nekilendült demokratikus változási folyamatot, meg lehetett torpedózni a normalizációt.
Azt azért nem kéne elfelednie, hogy a normalitás elképzelhetetlen lett volna a román–magyar viszony rendezése nélkül. Mert az 1990-es év Romániájában lehetetlen volt megoldani a nemzet sorskérdéseit anélkül, hogy megoldást találtál volna a román–magyar kérdésre. Ez volt a legérzékenyebb pontja a belpolitikának. 1991 szeptemberében ugyanazt a nacionalista fegyvert most már a társadalmi kérdések úgymond megoldása érdekében vetették be. Ebben egyet kell értenie velem.
De milyen kérdéseket sikerült megoldani ebben az idõszakban a magyar–román kérdés megoldásának elmulasztása árán? Épp arra használták a román–magyar kérdést, hogy számos más „feszültség" és „konfliktus", köztük a gazdaságiak megoldását elodázzák.
Ismét emlékeztetnem kell. December utolsó napjaiban a demokratizáció és a régi struktúrák eltakarítása szinte lavinaszerûen következett be. Pillanatok alatt összeomlott minden, ami szocialista volt: 1989 utolsó napjaiban néhány dekrétummal az alkotmányt hatályon kívül helyezték, az intézményeket felszámolták. A Nemzeti Megmentési Front Tanácsa a francia forradalom parlamentjére emlékeztetett, mely felfalta önnön gyermekeit. Tele volt ez a Tanács naivitással. Azt hittük, hogy föl lehet számolni a régi, sok évtizedes múltra visszatekintõ intézményrendszert anélkül, hogy új intézményeket állítanánk a helyükbe. A neokommunista garnitúrának, mely az általa végrehajtott puccsal meg akarta ragadni a hatalmat, blokkolnia kellett a demokratizálási folyamatot. Az elvtársak nagyon jól megtanulták a leninizmust: a láncot ott kell elszakítani, ahol a leggyengébb. És hol volt a leggyengébb? A román–magyar kapcsolatok, a nacionalizmus láncszeménél.
Nem hiszem, hogy ez a láncszem lett volna a legsebezhetõbb, de azt én is hiszem, hogy ez volt az egyetlen mely valóban alkalmas volt a provokációra. Az oroszellenesség formulája már nem lehetett volna hatékony.
Pontosan. (…) A cél az volt, hogy az emberek figyelmét a helyzet normalizálására tett erõfeszítésekrõl, az ellenzékkel való kiegyezésrõl, az úgynevezett „magyar veszély"-re tereljék.
Miért volt ennyire könnyû? Hogyan jöhettek mintegy „rendelésre" a reakciók? Itt megnyomták a gombot, és túlfelõl kigyúlt a lámpa. Az RMDSZ létrehozásának pillanatától minden szinte elõre kidolgozott terv szerint alakult. A konfliktust mintha beprogramozták volna, láncreakciószerûen terjedt tova, hogy szolgálja azokat, akiknek az ilyesmi érdekében állt. Lehet, hogy sok politikus színre se léphetett volna ezek nélkül az irányított-kiprovokált reakciók és ellenreakciók nélkül. Mi késztette arra a magyar kisebbséget például, hogy olyan szolgálatkészen, alázatosan a Securitate által elõírt reakciókat szolgáltassa, ahogyan – ha óhajtja – a bukaresti elitértelmiség is a Securitate által sugallt reakciókat szolgáltatta például a fiatalok Egyetem téri tiltakozó akciói kapcsán. Gyakorlatilag ugyanannak a megtévesztésnek estek õk is áldozatul. Mi késztette arra a magyarokat, akiket kisebbségi helyzetük elõvigyázatosabbakká tehetett volna, hogy a demokratikus folyamat ellen fölhasználható segédcsapatokká váljanak? Egy ideig legalábbis mindkét oldal szolgaian teljesítette „kötelességét". Ön azt válaszolhatja erre, hogy a magyaroknak kezdetben nem voltak politikusaik. De elég volt egyetlen hógolyó, hogy a lavina elindulhasson. A „felvilágosult" többségnek sem voltak politikusai. Mi is, önök is, elvileg ugyanazt az utat jártuk be. Emberek, akiknek látniuk kellett volna, nem voltak képesek látni, mert meggyõzõdéseik elvakították õket, az „ideálok" – ellentétes irányból bár – a türelmetlenségbe tereltek mindannyiunkat…
Sokakat sikerült félrevezetni, mert jóhiszemûek, s ebbõl következõen manipulálhatóak voltak. A háttérben az mûködött, amit én a „magyarellenesség berlini falá"-nak nevezek. Nagyon könnyû volt a közvélemény román alakítóit is félrevezetni. Mentalitásuk ugyanis a '89 elõtti periódusban alakult ki, ez a mentalitás a késõbbiekben módosult, de nem változott alapvetõen. Közvetlenül '89 után roppant egyszerû volt manipulálni a közvéleményt, fõként ha rendelkezésedre állt egy légiónyi szakember is, akinek ez volt a mestersége: a tömeglélektan. Az RMDSZ létrehívását azonnal követte a Vatra születése. Nekem meggyõzõdésem, hogy a Vatra tagjai közt sok jóhiszemû ember is található, olyan emberek, akiktõl lényegében idegen a nemzeti türelmetlenség, akik jól kijönnek, gyakran barátkoznak is magyar szomszédaikkal, de a Vatra fedõernyõje alá rengeteg volt szekus is befurakodott, akik a szervezetet az etnikumközi konfliktusok szítására használták fel.
Nem ugyanez történt az RMDSZ-ben is? Mi a különbség?
Nehéz lenne megmondani. Talán a magyar közösségben is voltak ilyen emberek, de én egyet sem ismerek, bár 1990 óta egészen jól ismerem a magyar értelmiségi elitet. Vannak olyanok, akikkel nem értek egyet, másként ítélem meg a politikai, a társadalmi, a nevelési kérdéseket. Olyan emberekkel azonban nem találkoztam, akikrõl azt mondhatnám, hogy a Securitate emberei, akiket azért szivárogtattak be közénk, hogy az õ provokációiknak alájátsszanak. Nem zárhatom ki, hogy ilyen eset is van, én azonban nem tudok róla.
Föltettem a kérdést, Ön azonban megkerüli: vajon a magyar kisebbség nem reagált inadekvát módon, azaz épp úgy, ahogyan azt a nacionalisták elvárták tõle? Ha elfogadjuk a feltevést, hogy olyan stratégiáról van szó, amely mind a két félnek károkat okozott, hol van az az ellenstratégia, mellyel a szembenálló felek valamelyike is megkísérelte volna meghiúsítani az ellene irányuló akciókat? Ha mi akkor békülünk meg, és akkor esünk egymásnak, amikor a szekusok akarják, akkor el vagyunk veszve – autonómiával és autonómia nélkül, véleményszabadsággal és anélkül. Hogyan szabadulhatnánk meg a türelmetlenségtõl, ha ezeknek az éveknek a politikai fejlõdése továbbra is a provokációkra való esztelen reagálásainkon alapulhat?
Már leszögeztem, hogy szerintem 1990 után mindkét felet, a magyart is és a románt is a Securitate, illetve azok a politikusok manipulálták, akik saját érdekükben a Securitaténak utasításokat adhattak. A mai helyzet azonban nem ugyanaz. Az elmúlt hét esztendõben megváltozott a románok és a magyarok mentalitása is. A románok már a magyarokat sem látják feketébbnek az ördögnél. Még ha szenteknek nem is látnak bennünket. Van azonban egy árnyalati különbség. Ma, 1997-ben, alig hinném, hogy lehetséges volna a libánfalviakat Marosvásárhelyre hozni, s kövekkel, botokkal harcba vinni õket, merthogy a magyarok el akarják rabolni Erdélyt.
A bukarestieket sem lehetne már rávenni, hogy tapsoljanak a bányászoknak.
(…) A mentalitás változott. A hétéves parlamenti gyakorlat nem volt teljesen hiábavaló. Az állami televízió, melynek megvannak a maga fogyatékosságai, s mely egyértelmûen Iliescu-párti volt, idõközben kemény versenytársakra akadt a magántévékben, melyek az alternatív vélemény kinyilvánítására is lehetõséget teremtettek. Mi magunk is sokat tanultunk egymástól, egyéniségünk a demokratikus konfrontáció folyamataiban is formálódott. Ami pedig a románok és a magyarok közötti kapcsolatokat illeti, nem hiszem, hogy 1991-ben vagy 1992-ben az RMDSZ állíthatott volna saját elnökjelöltet. Vagy ha megtette volna, azzal csakis kárt okozhatott volna önmagának. Az emberek mentalitása változik. De nem kevésbé fontos az sem, hogy Románia bekerült az Európa Tanácsba, kapcsolatokat épített ki a demokratikus államokkal – mondjuk ki tisztán, Románia gazdaságilag nagyon erõsen, kényszerítõen érdekelt ezekben a kapcsolatokban –, és létrejött az a politikai osztály, mely a román társadalom alapvetõ kérdéseinek realista megoldására törekszik.
Az 1996-os hatalomváltás a többség-kisebbség viszonyában beállt változás eredménye, vagy pusztán a szavazótestület változtatás utáni vágyának kifejezõdése? Újabb szakaszba léptünk, azt jelentené ez, hogy a dolgok az utóbbi hét évben mégiscsak jó irányban haladtak?
Fékekkel, korlátokkal, akadályokkal…
1992-tõl kezdõdõen a magyarellenes politizálás a hivatalos politika szintjére emelkedett. Mi volt az RMDSZ szerepe ezekben az években? A szembenállás idõnként aberrációkat eredményezett, lehet, hogy a román törvények többsége jobb lenne, ha nem folytonosan „a magyarok ellenében" szavazunk. A magyarokkal viaskodtunk, amikor jóváhagytuk az alkotmányt, a magyarokat gyõztük le, amikor a privatizációról döntöttünk, a magyarokkal álltunk harcban, mikor az oktatási törvény megszületett…
Mindig, ha valami fontos törvényrõl volt szó…
A többség és a kisebbség rögtön ellenkezõ irányokba lendültek, ha törvényes szabályozásról volt szó, így vagy úgy mindannyian csapdába estünk. Most, hét esztendõ múltán kiderül, hogy ezeknek a mesterségesen fenntartott ellentéteknek semmiféle hatásuk nem volt…
Már hogyne lett volna. Ha nem lett volna semmi hatása, a román alkotmány ma sokkal jobb lenne, mint jogász mondom önnek, hogy elég lenne az alkotmányban öt pontot módosítani, plusz az etnikai közösségekre vonatkozó passzusokat, s máris kitûnõ alaptörvénnyé válhatna. Más lenne a privatizációs törvény, túllennénk már a privatizáció elsõ megrázkódtatásán, ami a jövõ héten kezdõdik, hét esztendõvel ezelõtt érhetett volna véget. Hét évvel ezelõtt a lej–dollár árfolyamot 100 lejen stabilizálhattuk volna, ma aligha sikerülhet 7000 alatt, de lehet, hogy 10 000 alatt sem. Mára a mezõgazdaságot teljes egészében privatizálhattuk volna, a turizmus is megbízható alapokon nyugodhatna. Ez lett volna az eredménye annak, ha a sajtó és kormányzat nem tartja fenn mesterségesen a magyarellenes hangulatot, ha a legfontosabb fordulópontokon, a legfontosabb törvényekrõl való szavazás során a nacionalisták nem jöhetnek elõ a magyar veszély fantomjával. Mert 1990 és 1996 között, valahányszor csak fontos törvény került a terítékre, a nap – ez az állításom a jegyzõkönyvek alapján könnyûszerrel ellenõrizhetõ – mindig a magyar veszély fantomjának felrajzolásával kezdõdött. Elégséges volt, ha két részeg összepofozkodott Csíkszeredán, Udvarhelyen, vagy valamelyik magyar faluban, hogy a kérdés mint a nemzeti identitás végveszedelme jelenjen meg. Elegendõ volt a budapesti rádió egy kijelentése, vagy egy New Yorkban élõ magyar nyilatkozata, s a parlament szószékérõl máris beindult a magyar irredentizmus elleni küzdelem gõzhengere. Ez volt a reform megállításának és jogállam kialakítására tett erõfeszítések befagyasztásának egyik legfontosabb stratégiája. És sajnos nagyon is hatásos volt, következményeit az állampolgár, minden román ember életkörülményeinek alakulásán is nap mint nap lemérhette.
Igen, a közember drágán fizette meg, létezik azonban egy – szûk – réteg, mely a stagnálásból minden vonatkozásban hasznot húzott. Vajon azok, akik politikai, gazdasági, vagy pénzügyi érdekbõl éveken át táplálták a magyaroktól és a reformoktól való félelmet, rájöhettek volna idõközben, hogy nekik maguknak kell feszültségmentesíteniük az etnikumközi viszonyokat?
Nem. Ezek véleményem szerint a jövõben is újabb és újabb kísérleteket tesznek a feszültségek felszítására. Ilyen szempontból tünetértékû az exelnök Ion Iliescu magatartása az elnökválasztás második fordulójában. Õ eltökéltebben vetette be a nacionalista fegyvert, a magyar veszély argumentumát, mint akár Funar pártja a parlamenti választásokon. Ez a tény, úgy vélem, önmagáért beszél.
Igen, de a lehetõ legostobább módon tette, önnön politikai érdekei ellenében.
Nincs nagy jelentõsége annak, hogy hogyan, maga a tény a sokatmondó, az, hogy a döntõ pillanatokban újra és újra ugyanazokhoz az eszközökhöz térnek vissza. A lényeg az, hogy a jövõben is ugyanezt fogják tenni, a lényeg az, hogy a románoknak ezt tudni kell, hogy ne mehessenek ismét lépre. Az, amit ön korábban mondott, hogy ugyanis Iliescu az erdélyi románok szavazataival veszítette el a választásokat, kétségtelen igazság.
Sõt Iliescu az egyetlen értelmes dolgot tagadta meg, amire éveken át törekedett, érvénytelenítette azt a hatalmas érdemet, hogy õ kezdeményezte és támogatta a román–magyar kiegyezést.
Igen, a nemzeti kiegyezés, melyrõl szerette volna elhitetni, hogy valóban akarja, és mellyel elnöki pályafutása végén szembefordult. Ezt azonban tanácsosai sugalmazására tette, akik arról szerették volna meggyõzni, hogy ha ismét beveti a magyar fegyvert, sikerül megszereznie Funar erdélyi szavazatait. De nem ez történt! Azok az erdélyi románok, akik közvetlen kapcsolatban vannak a magyarokkal, és nem csak az erdélyi magyar kisebbséggel, hanem magyarországiakkal is, akik üzletet kötni jönnek, vagy akikkel Magyarországon kerülnek kapcsolatba (románok milliói látogatnak ma már évente Magyarországra), rájöttek, hogy mindebbõl semmi sem igaz.
Sok sloboziai vagy brailai magyarfaló is rájött már erre.
Ebben már nem lennék annyira bizonyos. Nem tudom. Nem vagyok meggyõzõdve.
Ha nem így lett volna, a választási arányok is mások lennének. Mindenesetre a korábbi kormányzat képviselõinek kalkulusai alapjaiban bizonyultak téveseknek, vagy azért, mert egyes vezetõk az erdélyi románok nacionalizmusára alapoztak, vagy azért, mert az ország más tájain élõk félelmeire spekuláltak. „Elveszítjük a magyarokat, de megnyerjük a tömeget"– úgy tûnik, ez volt a fejükben, de a fegyver éle idõközben kicsorbult, s ezt õk nem vették észre.
A fegyver azonban ma is létezik. A csatabárdot indián rítus szerint egyelõre elásták, de csak azért, mert ebben a pillanatban nem lehet hatásosan forgatni. Hogyan áshatnánk el véglegesen? Ez a nagy kérdés. Mit tehetünk, hogy a nacionalizmus fegyverét a jövõben többé senki ne áshassa elõ? Csakis a Románia és Magyarország közti partneri viszony elmélyítése segíthet ebben. Nem tartja kielégítõnek a választ?
Nem, mert politikai vagy
diplomáciai szinten, a kétoldalú tárgyalások
szintjén a dolgokat éppoly mesterségesen, éppoly
hamisan „meg lehet oldani", mint az ún. szocializmus éveiben.
A kisebbség és a többség azonban marad, függetlenül
attól, hogy Budapesten Horn és Bukarestben Ciorbea kormányoz-e
vagy sem. Kevesen hiszik úgy, hogy amit az államközi
kapcsolatokban dobra vernek, annak az egyének közti viszonyok
szintjén is megvan a megfelelõje. Ma megköthetünk
egy államközi szerzõdést, egy holnapi választási
kampányban azonban politikai, konjunkturális megfontolásokból
mindkét fél az ellenkezõjét vallhatja. A kérdés
számomra továbbra is az: vajon e fegyver újraélezéséhez
nem járul-e hozzá mind a két fél? A mi nacionalistáink
sikeressége nem annyira a szélsõségek vagy
túlzások iránti érzékenységen
múlik, hanem a folytonosan frusztrált reakciókon,
a provokációkra való beteges érzékenységen.
A politikusoknak jobban kéne tudniuk, mint a közembernek –
a magyarnak vagy a románnak –, hogy a provokáció a
politikai fegyvertár része. Bizonyos politikusok gyakorta
csak a provokációkra képesek reagálni, hogy
aztán az ellentábor a provokációra adott válaszra
válaszoljon. Óriási a kockázata annak, hogy
ez a bûvös kör elõbb-utóbb szembenállásba,
túlzott gyanakvásba, kölcsönös sértegetésbe
torkollik.
Milyen mértékben,
milyen okokból csökkent a provokációkra való
érzékenységünk? Nem lenne nehéz elkészíteni
a nyilatkozatoknak és ellennyilkatkozatoknak azt a leltárát,
mely a konfliktuális helyzetek tartósításának
forgatókönyvét modellezné. E reakciók
– pozitív visszacsatolás logikája szerint alakuló
– láncolata teszi lehetetlenné, hogy a közvélemény
az adott témákat a jelentéktelen kérdések
sorába utalja. Talán éppen emiatt jelentették
ki a kisebbségek iránti nyitottságukról ismert
román politikai elemzõk a két választási
forduló között, hogy „Az RMDSZ soha nem kerülhet
kormányzati pozícióba." Többeket közülük
magam kérdeztem meg: mire alapozzák ezeket az állításaikat?
A válasz mindig egy másik kérdés volt: „Hogyan,
egy olyan politikai alakulat, mely nem szavazta meg az alkotmányt
és nem szavazta meg a román–magyar alapszerzõdést,
kormányozhat Romániában?"
Az is kérdés
persze, hogy az RMDSZ hány vezetõje hitt valóban a
kormányban való természetes, demokratikus, tehát
zsarolástól, kétes értékû nyomástól
mentes részvétel lehetõségében. A mentalitások
elavultsága nem csak a többség privilégiuma,
a magyarok körében is virulens a folytonos gyanakvásból
fakadó tehetetlenség, az általánosításra
való hajlam, az elõítéletes gondolkodás
kényelme, mely szerint a románok blokkban sovinisztáknak,
antidemokratáknak, nacionalistáknak minõsíthetõk.
Vagy nem így van?
Egy pillanatig sem állítottam, hogy ne lenne így.
Én nem ismerem a magyar elitet. Nem tudok magyarul, nem tudok olvasni ezen a nyelven, tehát önöktõl eltérõen, hátrányos helyzetben vagyok. Nem tudom, hogyan is állnak a dolgok valójában, de azt azért nehezemre esne elhinni, hogy az egyik fél egészében toleráns, tiszta és demokratikus, a másik oldal meg a kisebbségekhez való viszonyában folytonosan zavaros, lobbanékony, és kiegyensúlyozatlan.
Ilyesmit soha nem állítottam. A magyar közösségnek is, akárcsak a románnak, vannak erényei és hibái, s a román közösségben fellelhetõ túlzások valamilyen formában a magyar közösségben is fellelhetõk. A romániai magyarok parlamentjében az RMDSZ Szövetségi Képviselõinek Tanácsában vannak emberek, akik ellene voltak, és ma is ellene vannak a kormányban való részvételnek. Õk azt állítják, hogy ezzel a lépéssel föladjuk az autonómiára vonatkozó igényünket, hogy a közösség legképzettebb emberei a román hatalom szolgálatába állnak, s ezzel saját esélyeinket rontjuk, röviden, a kormányzásban való részvétel értelmetlen dolog. Mellettük azonban ott van a másik, az általam racionálisnak nevezett szárny, melynek az a véleménye, hogy ha valóban ki akarjuk vívni a jogainkat, erre nincs más lehetõségünk, mint a demokratikus kormányzásban való részvétel – igaz, nem bármilyen koalíció keretében és nem mindenáron. Egy demokratikus kormányban azonban részt vehetünk, sõt részt kell vennünk. Mi, azok, akik megpróbáltuk befolyásolni a Szövetségi Képviselõk Tanácsának és a magyar közvéleménynek a döntését, meg vagyunk gyõzõdve róla, hogy ez az az út, amely valóságos egyenjogúsághoz vezet. Közvélemény-kutatást is végeztettünk. A megkérdezettek 90 százaléka helyeselte a döntést (a választások elõtt novemberben csak 76 százalék vélekedett így). Az elmúlt hat évben az RMDSZ, amely a romániai magyarok jogainak védelmére alakult, olyan politikai erõvé vált, mely alkalmas arra, hogy kivezesse Romániát a válságból. Ha elolvassa választási programomat, s megnézi, hogy mit tûzött ki célul a Ciorbea-kabinet, látni fogja, hogy ugyanazokat a gazdasági eszközöket jelöljük meg. A különbség az, hogy én ezeket az irányelveket még 1996 szeptemberében-–októberében megfogalmaztam. Az alternatívát ezért is tartom reálisnak, hiszen a legtöbb ponton módszerekben, felfogásban és célokban nagyon közel állunk egymáshoz. Mi sem bizonyíthatná világosabban, hogy mi nem csak az ország polgárainak érezzük magunkat, de gondjait is azzal a felelõsséggel vállaljuk, mint a többségi nemzet legjobbjai. A jogainkról azonban nem mondhatunk le, azokat közösségünk természetes, elidegeníthetetlen tulajdonának érezzük, s úgy véljük, elõbb vagy utóbb mindenképpen kijárnak majd nekünk.
1 Románia 1989 elõtti ENSZ képviselõje, aki Ceausescuval összeütközésbe került, s aki így közvetlenül a fordulat után Iliescu egyetlen komoly ellenlábasaként jöhetett számításba, de akit Iliescunak hamarosan sikerült diszkreditálnia, s eltüntetnie a politikai küzdõtérrõl.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu