Visszabeszélõ

Rogán Antal
Poszthumanista alapvetések

Ez év februárjában nagy megtiszteltetés ért: a Beszélõ újonnan megjelent számában és a Merlin Színházban egy ún. Élõ Beszélõ, azaz egy beszélgetés keretében bemutattattam. Úgy is mint az 1989 utáni nemzedék egyik képviselõje, és úgy is mint konzervatív gondolkodású fiatalember. A szokatlan izgalmak – hiába no, így szokott ez lenni – ezzel korántsem értek véget. Március 3-án reggel, kinyitva a Népszavát, egy egészen új érzés kerített hatalmába: definiáltattam. Bozóki András politológus, egyetemi docens szíves segedelmével: „poszthumanistaként”.
A dologban nem csak ez volt az érdekes. Elsõ alkalommal figyelhettem meg, miként is zajlik az, amikor az embert definiálják. Iskolai élményeim szerint (akkurátus oktatóim voltak valaha) definiálni annyit jelent, mint valamit meghatározni. Ennek alapján úgy gondolom, poszthumanistaként definiáltatni úgy lehet, ha leírják mi a poszthumanizmus, ki a poszthumanista, és õ miért poszthumanista. Nos, Bozóki András szerint van „poszthumanista korhangulat”, vannak „poszthumanista (PH) értékek”, van „poszthumanista kritika”, van „poszthumánus értelmezés”, van „poszthumánus gondolkodásmód” és van „poszthumanista ideológia”. Olvasatom szerint a cikkbõl az világlik ki, hogy poszthumanista az, aki poszthumánus ideológiát hirdet. Poszthumánus ideológiát pedig az hirdet, aki poszthumánus értékeket vall, vagy poszthumánus kritikát gyakorol, esetleg a fennálló viszonyok poszthumanista értelmezésében hisz, ne adj’ isten, poszthumánus gondolkodásmódban bûnösnek találtatik.
A „poszthumanista korhangulat” cinikus társadalmat feltételez. Olyat, ahol eltûrik a kisebbségek sanyargatását, anyagiasak és közönyösek az emberek, tehetetlen és telhetetlen az állam, bizalmatlan az állampolgár. Pontosan olyat, amilyen a mai magyar valóság. Ez bizony egy „embertelen világ”. Bozóki András szerint poszthumánus értelmezésben a bajnak két gyökere van: egyrészrõl az, hogy többet költünk, mint amenynyit megtermelünk, másrészrõl pedig nem vesszük észre az egyén és az állam között létezõ közösségek fontosságát. Poszthumanista nézetek szerint tehát fontos a politikai participáció, a közéletben való részvétel megteremtésének gondolata. Ez lehet a gyógyszer a cinizmus, a közönyösség és a tehetetlenség érzése ellen. Ami persze felettébb emberléptékû megközelítés egy poszthumánus ember részérõl, de bizonyára nem egyeztethetõ össze a valóban emberszabású (valószínûleg emberjogi) humanizmussal. Bozóki András szemében a baj a poszthumánus gondolkodásmóddal mégsem ez. Inkább az, hogy mindennek ára van. S a hiányzó összeget ezek a fránya poszthumanisták az emberi jogok gáláns védelmezõinek életeket mentõ kezeibõl kívánják elragadni. A poszthumánus ember ilyen. Galád, kíméletlen, törtetõ és érzéketlen. Bezzeg a humánus jóságos, gyengéd, szuperérzékeny. Õ sem tökéletes, de „PH-értéke” legalábbis alacsony.
Nos, emlékeim szerint maró hatása nemcsak a magas pH-értékû (lúgos), de az alacsony pH-értékû (savas) folyadékoknak is van. Ez a bizonyos szempontból banális, de helyénvaló hasonlóság lehet az alapja annak, ami az interjúvoltak és Bozóki András közötti félreértések tárgyát képezi. Kár lenne tagadni: Bozóki András és én az emberi jogok kérdésében valószínûleg nem értünk egyet. Fõként azért nem, mert nem mindig ugyanazt értjük emberi jogok alatt. Az európai alkotmányosság által képviselt liberális értékek, a jog elõtti egyenlõség, a lelkiismereti és vallásszabadság, a szólásszabadság, a tulajdonhoz való jog vagy a személyiségi jogok védelme egyértelmûen és vitathatatlanul idetartoznak. A jogállamra pedig szükség van, a jogállamot még a „feltörekvõ fiatal yuppie-értelmiség” is igényli (akikrõl az interjúkban valóban szó esett, de akikkel a róluk beszélõ Korvin Ádám, úgy vélem, nem azonosult), és finanszírozni is fogja. Itt következik a de…
Vannak olyan vélt vagy valós jogok, amelyek törvénybe iktatását, és azok érvényesítésének az állam útján akár erõszakkal is lezajló kikényszerítését sokan vitatják. Nyugaton, azaz az Egyesült Államokban és Európában, valamint idehaza egyaránt. Ilyen a drogfogyasztás legalizálása vagy a homoszexuális párok gyereknevelésre való alkalmasságának, azaz örökbefogadási jogának elismerése. Szó éri a ház elejét akkor is, amikor a „nagyobb szabadság” hirdetõi a hagyományos társadalmi kötelékek, kötõelemek felszámolását proponálják. Máig sem értem, mi szükség volt és van a nemzedéki szolidaritás elvén nyugvó családi gondoskodás lehetõségeinek bagatellizálására, vagy a kiskorú gyermekek szülõkkel szembeni jogainak, azaz a gyermeki engedetlenségnek erõszakos érvényre juttatására. Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekben az emberek elõítéletekkel bírnak. A magam részérõl úgy vélem, hogy ezekkel a többé-kevésbé jogos elõítéletekkel együtt kell élnünk. Nekem is vannak kedvenc elõítéleteim, ahogy bizonyára Bozóki Andrásnak is, például a poszthumanistákra vonatkozóan.
Az egyes elõítéletekkel lehet vitatkozni, sõt néha kell is. Fel is lehet ellenük lépni, de aki minden elõítélet ellen fel akar lépni, az bizony óhatatlanul radikalizálódik. Mivel elõítéletei (szerinte csak ) a többségnek vannak, neki a többséget kell átnevelnie. Vagy kellõ hatalmat szerez, s minden bizonnyal elõítélet-ellenes diktatúrát vezet be, vagy meg kell keresnie társait, akikkel osztozhat egyetlen megmaradt elõítéletében, az elõítéletekkel szemben. Nota bene: tényleg „a radikálliberális szubkultúra azilumában” a helye. Ami engem illet, maradnék a semleges PH-értéknél.
Bozóki András nemcsak definiál, de el is helyez engem. Valahová Bob Dole és Buchanan közé. Tehát ha jól értem, valahová a szerinte még elfogadható és a teljesen elfogadhatatlan közé. Határeset ugyan, de ha igyekszik… Minek tagadjam, ez a kijelölt referenciapont nagyon is szimpatikus nekem. De kár volt keresgélni, mivel az interjúkban egyértelmû, mit értünk republikanizmus alatt. Való igaz, nem mi definiáltuk, hanem az interjúkat készítõ Babarczy Eszter, midõn „az emberjogi liberalizmussal szemben teret hódító Tocqueville nevével fémjelezhetõ republikánus liberalizmusról” kérdezett, amely „nem annyira az emberi jogok védelmét és az állam korlátozását hangsúlyozza, mint inkább a politikai participációt, a közélet megteremtésében való részvételt”. Ezt a participációs gondolatot, amit idehaza 1990 és ’94 között az MDF jól vagy rosszul, de képviselt, neveztük „republikánus patriotizmusnak”. Világos, hogy ezt Nyugaton nem Franz Vranitzkynél és Bill Clintonnál kell keresni, de nem is ott kerestük. Az „új magyar köztársasági hazafiság” immár kinevezett képviselõjeként bizton állíthatom, hogy a fiatal magyar demokrácia politikai közösségének alakítását mi is „vitákban, konfliktusokban” képzeljük el. De a vita könnyen abbamaradhat, ha a potenciális vitapartnert – emberi jogaival egyetemben – rögtön az elsõ ellenvetésnél kidobják az ablakon.

* Bozóki András
Szabadság és közösség

hivatkozások: < >

Remélem, Rogán Antalt nem korlátoztam emberi jogaiban azzal, hogy kritikai vita tárgyává tettem néhány olyan nézetet, amelyet – nem is elsõsorban õ, hanem – vele együtt nyilatkozó társai a Beszélõ februári számában megfogalmaztak. (1) Cikkem a Népszavá ban jelent meg március elején. (2) Mivel a szabad vita híve vagyok, az interjúban elhangzott egyes állításoknál jobban zavart az a tény, hogy a Népszava – általam nem ismert okokból – Rogán Antal fenti válaszát nem közölte.
A Beszélõ olvasóitól nem várható el, hogy olvassák a Népszavá t, így kénytelen vagyok felidézni azokat az állításokat, amelyeket cikkemben vitattam. Korvin Ádám szerint az SZDSZ-ben elhalványult az emberi jogi irányzat, ami a Fideszben is egy darabig megvolt, de ma már nincsen meg. „Lehet azon vitatkozni, hogy ez baj-e vagy sem, de nyilvánvaló, hogy nem nagyon van rá igény. Ez a fajta yuppie-értelmiség ezt nem igényli. (…) Csak egy kicsi, a politikai értékek iránt elkötelezett politikai réteg az, amely az emberi jogokat komolyan veszi.”
Õ maga mindenesetre nem tarthatja ezt különösebb problémának, mert ugyanabban a bekezdésben leszögezi: „az utóbbi egy-másfél évben csak a Fidesz parlamenti kommunikációja volt jó – tehát követhetõ és konzekvens”. Nincsen ugyan már meg a pártban az egykori emberi jogi irányzat, de Korvin számára ez nem jelent „nagy értékváltást”, hiszen a párt politikusai „az európai alkotmányosság által képviselt liberális értékeket” azért „alapjában elfogadják”.
Korvin Ádám tehát maga is úgy véli, hogy az emberi jogok nem tartoznak „az európai alkotmányosság által képviselt liberális értékek” közé. Így bizony azonosul az általa – látszólag távolságtartóan leírt – „yuppie-értelmiség” értékrendjével. Nem tartozik azok közé, akik az emberi jogokat komolyan veszik.
Felmerül a kérdés, hogy ha az emberi jogok nem részei a liberális minimumnak, akkor mik tartoznak oda. Akkor a republikánus patriotizmus nem hozzátesz valamit a liberalizmushoz, nem gazdagítja azzal, ami hiányzik belõle, hanem éppen elveszi azt, ami a lényege. Ezt a megközelítést neveztem „poszthumanistának”.
Különösen nyugtalanítónak tartottam az a – szintén Korvin Ádámtól származó – megfogalmazást, mely szerint „a kisebbségek védelme tipikusan olyan dolog, amit a kisebbségeknek kell kikényszeríteniük, és néhány, hogy úgy mondjam, nagylelkû többségi ezt támogatni fogja. Nem lehet arra számítani, hogy a többség valaha is a kisebbségek érdekeire fog figyelni – ez nem lenne normális.” Ezt a megközelítést neveztem egy másik cikkemben a többség szabadelvûségének. (3) Addig vagyunk szabadelvûek, amíg a többség is úgy gondolkodik, ahogy mi. Szabadelvûségünknek a mindenkori többség aktuális preferenciája szab határt. Vagyis nem vagyunk szabadelvûek.
Amennyiben szabadelvûségünket a mindenkori többségi preferenciákhoz igazítjuk, akkor nem szerencsés Tocqueville-re hivatkozni, õ ugyanis éppen ettõl óvott.
Talán valóban másképp vagyok szabadelvû, mint a nyilatkozók, de én olyan társadalomban szeretnék élni, ahol Eötvös Károly, Apor Vilmos, Iványi Gábor, Furmann Imre, Ill Márton, Solt Ottilia és mások kisebbségvédõ tevékenységét a többség nem tekinti abnormálisnak. Ahol az alkotmányba iktatott emberi jogok garantálását a fiatal, mûvelt és demokrata értelmiségiek nem a gazdasági finanszírozhatóság függvényeként kezelik. Mert ha már õk is így gondolkodnak, akkor komolyan aggódhatunk a liberális demokrácia magyarországi jövõjét illetõen. Akkor a mindannyiunk által hangsúlyozni kívánt közjó értékei meg sem jelenhetnek a közrossz indulatos közegében.
Szívesen vitatnám még Felföldi Zoltán és Rogán Antal egy-egy állítását, de ezek a fentiekhez képest már kevésbé fontosak. Nem hiszem, hogy a szociálliberalizmus lényege egyes „elnyomott” kisebbségek „felfedezésében” vagy „kitalálásában” állna – ennek állításához csöppnyi rosszindulat szükséges. Azt sem hiszem, hogy az emberi jogok eszméjét az elõttünk járó generáció „készen kapta” volna: a gondolat közép-európai újrafogalmazásáért és elterjesztéséért Michnik, Havel, Kis János és mások igen sokat tettek. S talán e szabadságszeretõ embereket aligha az motiválta gondolataik kifejtésében, hogy azokat „jól fogadták” a nyugati értelmiségiek. (Például a Brandt- és Kreisky-féle Ostpolitik bírálatát nem fogadták jól.)
Egyes részkérdésekben való éles vitám ellenére fontosnak tartom a – Beszélõ ben nyilatkozókénál pontosabban definiált – republikanizmus érveit, gondolatait. Könnyen meglehet, hogy individualistább vagyok náluk, mégis nagy érdeklõdéssel olvastam Kende Péter, Lánczi András, Elek István és Tamás Gáspár Miklós idevágó írásait. Egyetértek Kende Péterrel abban, hogy „a republikanizmus helyes értelmezése szempontjából nagyon fontos, hogy ne veszítsük el útközben a liberalizmus elveit. A köztársaságnak ez a közösségi felfogása sem hatálytalaníthatja az egyén szabad önmeghatározását igenlõ liberális felfogást, még kevésbé az emberek egyenlõ méltóságának elvét, amely egyébként nemcsak liberális elv, hanem ugyanúgy a keresztény értékrendbõl is levezethetõ.” (4) Egyetértek Tamás Gáspár Miklós értékelésével, amikor azt írja, hogy „a polgárgyûlölet és – fõleg cigányellenes – rasszizmus valamennyiünk mindennapos élménye. (…) Politikai és morális viszonyunk honfitársainkkal nem lehet egymáshoz viszonyított helyzetünk függvénye, különösen nem osztályhelyzetünké vagy faji származásunké.” (5) Megfontolandónak tartom Lánczi András érvelését, aki szerint a morál közösségi garantálása – de nem a morális többség elõállítása! – törvényhozáson kívüli eszközökkel is elérhetõ. (6) Ugyanígy figyelemre méltó Elek Istvánnak az a gondolata, hogy a közösségi kulturális identitás („kulturális nemzet”) problémája nem küszöbölhetõ ki a republikánus patriotizmus tisztán politikai meghatározása által. (7) A liberalizmus értékeit megõrizni kívánó republikánus patriotizmusnak választ kell adnia a közösségi kulturális identitás kérdésére, anélkül hogy visszacsúszna a hagyományos nacionalizmus vagy az antiliberális „többségi” demokrácia sémáihoz.
A politikai közösség tartalmának és kereteinek megtalálása azonban szabad vitákban, konfliktusokon keresztül zajló folyamat. (8) A politikai közösség nem eleve adott, különösen nem az negyven év kommunizmus után. Ha az elsõ demokratikus kormány valóban a „participációs népi kapitalizmus” útját járta volna, aligha bukott volna ekkorát. A participációt összetévesztették az „erkölcsi polgárháborúval”. Lánczi András akkori leírása szerint „az erkölcsi fölény mai arrogáns bajnokai nem akarnak jogot sérteni (legalábbis durván nem), de nem is akarnak kizárólag eszerint cselekedni. Céljuk saját erkölcsi fölényük megkérdõjelezhetetlenné tétele, mások erkölcsi érzékének kétségbe vonására.” (9) A nem kizáró ( more or less ) típusú konfliktusokat is kizáró ( either – or ) típusúakká próbálták átalakítani. (10) Így pedig nem megy.
A szabadelvû és demokratikus politikai közösség akkor sem volt „rendben”, és ma sincs. Kiformálódása évtizedekig is eltarthat. Ebben a vitában azt az álláspontot szerettem volna a lehetõ leghatározottabban képviselni, hogy „liberális szemlélet republikánus kiigazítása” nem jelentheti a liberális értékek egy alapvetõ csoportjának (emberi jogok) kiiktatását. Örülök, hogy Rogán Antal fenti cikkében ezt maga is egyértelmûvé tette, s innentõl kezdve másodlagos, hogy nézeteink milyen részletkérdésekben különböznek.

Tisztelt Beszélõ!

Lassan már röstellkedem, hogy felvágósnak látszom, és eljátszom dr. Del Medicót – de mit csináljak, ha zavarnak a tárgyi hibák? A Garton Ash-interjúval kapcsolatos levelemmel ellentétben, amelynek közzétételét kifejezetten szeretném, ezt a mostanit önökre bízom, és talán elég, ha az érintetteknek megmutatják.
Kedves Beck Tibor és Germuska Pál, akik az 1963-as év eseménynaptárát összeállították! Belegondoltak-e abba, hogy ha 1963. február 16-án az ukrán ortodox egyház metropolitáját bocsátották volna szabadon szibériai számûzetésébõl, akkor õ miért ment volna Rómába ? Abba a Rómába, amely számos ortodox fõpap szerint ma is ellenség – lásd a pannonhalmi „Róma– Moszkva csúcstalálkozó” meghiúsulását!
Valójában – és ez igazán könnyen kitalálható – Joszif Szlipij lvovi érsek-metropolitát, késõbbi bíborost, az 1946-ban az egész Szovjetunióban betiltott és erõszakkal az ortodoxiába beolvasztott ukrán görög katolikus egyház vezetõjét engedték szabadon, miután XXIII. János pápa személyesen Hruscsovnál emelt szót az érdekében. Így már természetes, hogy a Vatikánt választotta lakhelyül, ha már otthon nem élhetett. Bár majdnem 100 évig élt, azt már csak utódja, Miroszlav Ivan Lubacsivszkij bíboros-érsek érte meg, hogy Ukrajnában – bár mindmáig súlyos konfliktusok közepette – újraszülethetett a görög katolicizmus, vagyis a Rómával egyesült, de a keleti rítust követõ egyház.

Tisztelettel

Domány András

Magyar Rádió

Hivatkozások
Bozóki András cikkében.

1 „A harmadik nemzedék” Babarczy Eszter interjúja Földváry Gáborral, Korvin Ádámmal, Felföldi Zoltánnal és Rogán Antallal. Beszélõ , III. folyam, II. évf. 1997. február, 33–47. o.
2 „Köztársasági hazafiság” Népszava , 1997. március 3.
3 „Ellenzéki pártok, eszmék, stratégiák” Népszabadság , 1997. május 3.
4 Kende Péter: „A liberális szemlélet republikánus kiigazítása” Világosság , 37. évf. 2. sz. 1996. február, 44. o.
5 Tamás Gáspár Miklós: „Közhaza és republikánus hit” Magyar Hírlap , 1996. január 27.
6 Lánczi András: „A magyar demokrácia morális válsága” Világosság , 37. évf. 2. sz. 1996. február, 39. o.
7 Elek István: „A kulturális nemzet és a republikánus közösség” Magyar Nemzet , 1997. június 7. 8 Vö. Albert O. Hirschman: „Közösség és konfliktus” 2000 , 7. évf. 11. sz. 1995. november, 11–15. o.
9 Lánczi András: „Ki rontja meg az ifjúságot?” Magyar Narancs , 1993. december 9.
10 Hirschman, op. cit.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu

C3 Alapítvány c3.hu/scripta/