A hazatérés feltételei
Az Ideiglenes Központi Bizottság
(IKB) hosszas hezitálás után 1957. február
26-án úgy döntött, hogy a Romániában
fogva tartottak közül Szántó Zoltánt, Vas
Zoltánt és Lukács Györgyöt leválasztják
a Nagy Imre-csoportról, mint olyanokat, akik szervezetten nem vettek
részt ellenséges összeesküvésben, s ennek
megfelelõen sorsukról „egyéni elbírálás
alapján” a többiekétõl elkülönítve
döntenek. Azt azonban, hogy ki mikor térhet haza, bonyolult
összefüggések határozták meg. Szántó
és Vas Zoltán esetében Kádár a két
régi kommunista tekintélyétõl és esetleges
politikai decentralizáló hatásától tartott,
Lukáccsal kapcsolatban viszont ekkor is, és ezután
mindvégig a nyilvánosság – a hazai és külföldi
sajtó – várhatóan nagy érdeklõdése
aggasztotta.
A személyi kérdések
ezért 1956 novemberétõl állandóan visszatérõ,
és nehezen megoldható problémaként jelentkeztek
a párt vezetõ testületeinek ülésein. Hogy
a döntést megkönnyítsék, levélváltások
és személyes találkozás útján
is igyekeztek puhatolózni: a három megtévedt káder
miként interpretálja az 1956 õszén történteket,
hogyan értékeli az új párt eddigi mûködését,
és miként gondolkodik saját jövendõbeli
politikai szerepérõl.
1957 januárjában Kállai
Gyula Romániába utazott, hogy információkat
gyûjtsön az ügyben. Tapasztalatairól az Ideiglenes
Intézõ Bizottság (IIB) január 29-i ülésén
számolt be. Elmondta, hogy Lukács rendkívül kritikusan
ítéli meg az MSZMP november 3. utáni tevékenységét,
ennek ellenére megígérte, hogy véleményét
nem hangoztatja, vagyis távol tartja magát a politikától
és fõként a nyilvánosságtól.
„Politizálni nem akar, de azt hangsúlyozza, hogy tudományos
munkásságában a sztálinizmussal komolyan akar
foglalkozni, mint ideológus a sztálinizmus revíziójával
akar foglalkozni.”
(1)
Lukács beleegyezett abba is, hogy
visszavonultan alkot, nem tanít az egyetemen, és nem nyilatkozik
újságíróknak, vagyis kerüli a nyilvánosságot,
és „megírja õ is, amit errõl a csoportról
tud”. S bár Lukács a vele készült életrajzi
interjúban úgy emlékezett, hogy hazatérésének
nem voltak feltételei, még az is az elõzetes megállapodások
között szerepelt, hogy Magyarországra érkezésekor
ne budapesti lakásába, hanem valami üdülõhelyre
vonuljon vissza, és csak néhány héttel késõbb,
a nagy érdeklõdés elmúltával költözzön
újra otthonába. Ezt a javaslatot a pártvezetés
végül elvetette, így a konspiratív otthonkerülés
szükségtelenné vált.
A végleges döntést
megelõzõen a párt vezetõ testületei sokáig
hezitáltak, a vélemények megoszlottak, Kádár
maga is bizonytalan és fõként bizalmatlan volt. És
nem alaptalanul, hiszen hazatérte után Lukács a Kállainak
tett ígéreteibõl szinte semmit sem tartott be; legfeljebb
annyit, hogy valóban kitartóan és következetesen
hangoztatta a sztálinizmus-kritika szükségességét.
Kádár az IKB 1957. február 26-i ülésén
mintegy hangosan gondolkodva elõ is adta aggodalmait. „Nézzük
az öreg Lukácsot. Vele volt már két üzenetváltás.
Megértette, hogy ha õ idejön, bemegy a lakásba,
másnaptól elkezdenek mászni rá az újságírók,
egyetemisták. Én ahogy ismerem, öt percnél tovább
nem tudja megállni, hogy ne fecsegjen. Az öreg megértette,
hogy jobb lenne, ha munkáját kinn folytatná. Aztán
megint megbolondult, elfogta a méreg, és azt mondta: csak
menjek haza, fogok én olyan ellenzéket szervezni, hogy attól
koldulnak. Hogy valóban milyen politikai problémák
lennének, csak akkor tudnánk meg, ha hazajönne.”
(2)
Aztán valahogy mégis
mérlegelték azt, hogy a nyilvánosság elõtt
a fogva tartás vagy a nyilatkozatok okoznak nagyobb károkat,
és úgy döntöttek, hogy Lukács hazajöhet,
sõt elsõként jöhet haza 1957 tavaszán.
Visszavonulásáért cserébe – egyéni elbírálás
alapján – mentesült a felelõsségre vonás
alól, az MSZMP-nek azonban nem lehetett tagja annak ellenére,
hogy május 15-én levélben fordult a KB Titkárságához,
amelyben kérte, hogy vegyék fel a pártba. „E közel
negyven éve szoros kapcsolat természetessé teszi számomra,
hogy ahol élek, benne akarok lenni a kommunista pártban.
[…] Kádár és Kállai elvtársakhoz intézett
leveleimbõl az elvtársak pontosan ismerik álláspontomat.”
(3)
Az említett pártvezetõk valóban
jól ismerték Lukács álláspontját
az MSZMP tevékenységével kapcsolatban, éppen
ezért az IIB május 21-én levette napirendjérõl
a kérést, és ezzel egy idõben megbízták
Kádárt és Kállait, hogy beszéljenek
Lukáccsal, majd tegyenek javaslatot a kérelmet illetõen.
A Politikai Bizottság július 9-i ülése Kállai
beszámolója alapján úgy döntött,
hogy elutasítja a felvételi kérelmet, mert Lukács
továbbra sem ért egyet a pártnak az októberi
eseményekrõl adott értékelésével,
és általában a párt politikai irányvonalával.
Makacsságának az lett a következménye, hogy végleg
vissza kellett vonulnia a nyilvános közéleti szerepléstõl;
1958 õszén hivatalosan is nyugdíjazták.
A nyugdíjazásról
Benke Valéria mûvelõdési miniszter intézkedett,
majd egy jelentésben beszámolt Lukács reagálásáról.
A jelentésbõl egyértelmûen kitûnik, hogy
a sokat megélt filozófus-pártember igazodott a már
ekkorra kialakult kettõs struktúra és kettõs
diskurzus szabályaihoz, és egyfelõl elfogadta, hogy
a kormánynak, mint az õt kinevezõ munkaadónak
joga van õt nyugdíjazni, másfelõl továbbra
is hangsúlyozta fenntartásait a párt politikájával
szemben. Felajánlotta ugyanakkor, hogy egyetértését
általában a szocializmussal hajlandó kifejteni, ha
fenntartásait „legalább óvatos formában jelezhetné”.
A konstelláció
Benke Valéria érthetõen
nem javasolta Lukács nyilvános megszólalását,
mert úgy vélte, erre sem a magyar, sem a nemzetközi
munkásmozgalomnak nincsen éppen szüksége. S ebben
nem is tévedett.
A kommunista rendszer és
a vele szimpatizáló nyugati baloldal ekkor már több
éve átalakulóban volt; szilárd elvi viszonyulási
pontjaik már a Sztálin halála körüli idõben
elmozdultak, a XX. kongresszust követõen pedig már egyértelmûen
rajzolódott ki az a kényszerû poszt-sztálinista
folyamat, amely lényeges pontokon módosította a korábbi
kommunista ideológiát, és ennek következtében
a két világrendszer egymáshoz való viszonyát
is. A korszakot alapvetõen három mélyreható
változás alakította: a sztálinizmus-kritika,
a két nagyhatalom által formált koegzisztencia elve,
és az 1956-os magyar forradalom tapasztalata. Az 1956 utáni
Lukács-kritikát ez a hármas összetételû
politikai és ideológiai konstelláció határozta
meg.
Az 1950-es évek közepén
megindult sztálinizmus- és dogmatizmus-kritika felkavarta
a kommunista történelemértelmezést; felélesztette
a régi vagy lappangó elvi-politikai vitákat (például
a népfront hosszú távú lehetõségeirõl,
a fiatal Marx elgondolásairól és a marxizmus megújíthatóságáról),
a koegzisztencia kényszere pedig egyértelmûen új
megvilágításba helyezte a korábbi doktrínákat.
Az 1956-os magyar forradalom felerõsítette
az átértékelés, az útkeresés
folyamatát: meggyorsította a „civil” szférában
az exegesis-kényszert, elõhívta a különbözõ
marxizmus-interpretációk ütközését,
a (nagy)hatalmi politika szintjén pedig az ideológiák
átalakulását. Az ötvenes évek második
fele éppen ezért a kommunista rendszer desztalinizálódásának,
vagyis a „kommunizmus” interpretációjának dinamikus
korszaka.
Lukács 1956 nyarán,
talán elsõként a keleti blokkban – de kelet–nyugati
viszonylatban is mindenképpen az elsõk között –
összegezte azokat a legfontosabb következtetéseket, amelyek
a nagyhatalmak által meghirdetett koegzisztencia elvébõl
szükségszerûen adódtak. 1956 júniusában
a Politikai Akadémián tartott elõadásában
beszámolt a koegzisztencia legfrissebb lukácsi értelmezésérõl.
Ennek lényege az volt, hogy a Lenin halála utáni korszak
legfontosabb problémája a fasizmus elleni harc, a Sztálin
halála utáni korszaké pedig a békéért
való küzdelem, azaz a koegzisztencia idõszakában
a haladó nyugati és keleti politikai erõknek hatékonyan
össze kell, és össze lehet fogni a háború
elkerülése érdekében. A választóvonal
tehát nem a kapitalizmus és a szocializmus között
van, s így szükséges és lehetséges a haladó
kultúrák érintkezése.
Lukács minden bizonnyal tudatában
volt annak, hogy ez az igen rövid és vázlatos elõadás,
A haladás és a reakció harca a mai kultúrában,
a kor sürgetõ és még megoldatlan politikai-ideológiai
problémájára adott gyorsan reagáló,
friss és éles szemû választ, s ezért
ez az õ legfontosabb politikai elemzései közé
tartozik. Az ebben kifejtett tételeket ezért soha nem vonta
vissza, még közvetve, látszólag, taktikázgatva
sem.
(4)
Az 1956 utáni Lukács-kritikának
azonban éppen ez az elõadás lett az alapja. A Lukácsot
bíráló tanulmányok és párthatározat-részletek
általában ennek az elõadásnak az állításait
sorolják fel vádpontokként, amikor Lukács revizionizmusát
akarják alátámasztani. A vádpontok között
kiemelten szerepel, hogy Lukács félreérti a jelenkori
ellentétek lényegét, s így opportunista módon
értelmezi a koegzisztencia elvét, békülékenységével
feladja a feladhatatlan osztályharcot, s ezzel demobilizálja
a munkásmozgalom sorait.
Az 1956 utáni Lukács-kritika
Az 1956 utáni Lukács-kritika
téziseinek hangsúlyai az állandóan változó
politikai és ideológiai környezetben viszont folytonosan
változtak, és ebben a változásban több
fordulat követi egymást.
Az elsõ szakasz 1959 áprilisáig
tart, amikor a PB elõször tárgyalja rendes, önálló
napirendi pontként a Lukács nézeteirõl szóló
elõterjesztést. 1957 végéig Lukács politikai
és elméleti tevékenységének értékelését
illetõen még nem történt túl nagy elõmenetel,
érthetõen, hiszen a nehezen rendezõdõ politikai
viszonyok között a felkészületlen és egyébként
sem egységes pártvezetés teljesítõképességét
ez jócskán meghaladta volna.
Az 1957 szeptemberében nyilvánosságra
hozott irodalmi intézkedési terv már ígért
egy pártállásfoglalást Lukáccsal kapcsolatban,
de az még 1958-ban is késett; az Akadémia is húzta-
halasztotta a rá kiosztott Lukács-vitát. A sajtóban
azonban megjelent néhány cikk, néhány vázlatos
elõtanulmány a tervezett határozathoz, amely fõként
azt bizonygatta, hogy Lukács revizionizmusa közvetve vagy közvetlenül
az 1956-os megmozdulás elõkészítõje
volt. Ezek a cikkek alapvetõen a politikai összefüggésekre
koncentráltak, és arra, hogy Lukács nézeteit
elhelyezzék a „nemzetközi revizionizmus” irányzatai
között, és kimutassák ezek veszélyét
az egyébként is viták és válságok
között lavírozó kommunista táborra. A legismertebb
Szigeti József tanulmánya a
Társadalmi Szemle
1958. évi elsõ számában. A cikk a kádárista
interpretáció éppen aktuális fordulatait sorakoztatta
fel. A hangsúly a
politikai
összefüggéseken
volt: Lukács hibáit elsõsorban politikai és
nem filozófiai nézeteiben kell keresni, mert ezek a nézetek
a cikk szerzõje szerint – fõként a
demokrácia
és a
szövetségi rendszer
értelmezését
illetõen – közvetlen összefüggést alkotnak
a Nagy Imre-csoport tevékenységével.
Az MTA Lukács-vitája
1958 õszén viszont a politikai összefüggések
felmutatásán túl, már egyértelmûen
a megtorlás légkörét idézte. A vita fõ
téziseit Fogarasi Béla ismertette az Akadémia rendes
évi nagygyûlésén. Elõadásában
kifejtette, hogy a nemzetközi revizionizmus 1956 után különösen
veszélyes, mert a dogmatizmus elleni harc címén elvtelen
egységfrontba lép az összes antimarxista ideológiai
irányzattal. „[…] funkciója a szocialista országokban
az ellenforradalom eszmei elõkészítése” (a
proletárdiktatúra marxi elméletének tagadása
– K. M.) „nem egyéb, mint a
népi demokratikus államrend
megdöntésére irányuló ellenforradalom
eszmei elõkészítése
.”
(5)
Határozat Lukács György revizionista nézeteirõl
A Politikai Bizottság végül
1959. április 28-án tárgyalta „
A Lukács
György revizionista nézeteirõl
” szóló
elõterjesztést. Ezt megelõzõen, még
ez év februárjában nyilvánosságra hozták
a párt irodalompolitikájával kapcsolatos párthatározatot,
amelyben már röviden elítélték Lukács
elõzõ korszakban kifejtett elméleti tevékenységét,
a politikai felelõsséget azonban megosztották közte
és a Révai által irányított kultúrpolitika
között.
1959 áprilisában a
Politikai Bizottság a Filozófiai Munkaközösség
elaborátumát tárgyalta, amely összefoglalta a
Lukácsról szóló addigi megnyilatkozások
eredményeit. Ezt a kevésbé aktuálpolitikai
elõterjesztést egészítette ki a hivatali pártapparátus,
Orbán László és Szirmai István feljegyzése,
mintegy használati utasításként, politikai
útmutatóként.
Az elõterjesztést
tárgyaló PB tagjai most elõször szembesültek
kikerülhetetlenül a Lukács-kritika nehézségeivel,
s mindjárt hosszú és bonyolult vitába is keveredtek.
Egyedül abban voltak biztosak, hogy a testület egyelõre
semmilyen formában nem tud egyértelmû határozatot
hozni, mert úgy látták, hogy „a Lukáccsal kapcsolatos
ideológiai tevékenység túlságosan sokrétû
ahhoz, hogy egyetlen állásfoglalással vagy cikkel
meg lehetne oldani”.
(6)
Úgy tûnt, rövid távon
nem tudták feloldani azt a dilemmát, hogy hogyan lehetne
külön-külön vagy egyszerre, kétféle értelmiségi
rétegnek megfelelõ bírálatot elõállítani.
Egyfelõl a
filozófus
szakemberek számára,
akikrõl tudták, hogy nem lesz könnyû meggyõzni
õket Lukács nézeteinek helytelenségérõl,
fõként ha addig Lukács hívei voltak. Végül
megegyeztek abban, hogy nekik az egyszerû politikai propaganda helyett
valamilyen filozófiai szaktanulmányt kellene kiadni. Másfelõl
azt is tudták, hogy errõl is – mint a kádárizmusban
minden ideológiai kérdésrõl – el kell készülnie
majd egy
népszerûsítõ
(amennyire lehetséges),
közérthetõ, de az ideológiai-filozófiai
cáfolatokat is lényegében tartalmazó változatnak,
„párttag tanárok, írók és esztéták
számára”. A dilemma tehát ez volt: ha a „filozófiai
tolvajnyelvet” kihagyják a szövegbõl, akkor az a szakemberek
számára kizárólag dilettáns politikai
érvelésnek tûnik, ha viszont benne hagyják:
a laikusok az egészbõl nem értenek semmit. A vita
végén, alapvetõen Kádár javaslatára,
úgy döntöttek, hogy az elemzõ kísérleteket
még több hónapon keresztül, akár egy évig
is folytatják különbözõ cikkek közlésével,
mialatt valaki vagy valakik (valahogyan, mégiscsak) elkészítenek
egy monográfiát, amely Lukács nézeteinek „szakszerû”,
összefoglaló bírálatát adná. Közben
a
Pártélet
ben tájékoztatják majd
a párttagságot a Lukács-vita állásáról.
Abban is megegyeztek, hogy a bírálatot Lukács tanítványaira
is ki kell terjeszteni.
Ezt követõen igyekeztek
tisztázni a párt álláspontját Lukács
különbözõ
politikai és teoretikus
tevékenységeit
illetõen, s hogy az eligazodást megkönnyítsék,
sorra vették az éppen érvényes értékelõ
verziókat, melyek közül a legfontosabbak a következõk
voltak:
A kádárizmusban is
létezni akaró vagy kényszerülõ Lukács-hívek
kettéválasztották Lukács politikai és
elméleti tevékenységét, és bár
elismerték, hogy az elõzõvel lehetett némi
probléma, mégis úgy gondolták, hogy ez nem
érinti Lukács gondolkodói nagyságát.
Az emigráció körében
fõként az a nézet terjedt el, hogy Lukács elméletben
és gyakorlatban is a sztálinizmus elleni baloldali harc megtestesítõje,
ezért politikai magatartása és elméleti munkája
is helyes.
A nyugati konzervatív polgári
sajtó viszont ennek éppen az ellenkezõjét hangoztatta,
vagyis hogy Lukács politikailag is, elméletileg is bolsevik,
és a „szabadság fõ ellensége”.
A kádárista vezetés
ezzel szemben kimondta, hogy Lukács mindkét értelemben
revizionista, mert helytelenül értelmezi a koegzisztenciát,
az ideológiai megbékélést és a „blokkonkívüliség
titoista elvét hirdeti”. „Nyílt kimondásban nem ment
el addig, mint Tito és Nagy Imre, de az elvi alap azonos. Õ
csak titokban csinálta ezt 1956 elõtt.”
Lényeges fordulat azonban
ezen a PB-ülésen az 1958-as Lukács-interpretációkhoz
képest, hogy most már vitatéma, mennyire lehet
közvetlenül
összekapcsolni Lukács nézeteit Nagy Imre nevével
és a jugoszláv revizionizmussal. A jelenlévõk
többsége úgy gondolta, hogy mindezek nyílt kimondása
nélkül
kell kimutatni, hogy Lukács az 1956-os
események elméleti/ideológiai elõkészítõje
volt. Kádár ezt így fogalmazta meg: „De nem úgy
kell mondani, hogy õ támogatta (a Nagy Imre-csoport tevékenységét
– K. M.), mert
Lukács filozófiája
a revizionista
csoportnak
adott eszmei alapot
. Ehhez képest az a szerepe
Lukácsnak, hogy rohangált fel, alá a nap alatt, elenyészõ
és jelentéktelen. Döntõ, hogy õ filozófiai
alapot adott a támadásnak. Hozzá lehet persze fûzni,
hogy napi értelemben is támadást adott.” Fock Jenõ
ennél is világosabban fejezte ki magát: „Azt hiszem,
Lukács elvi nézetei, amikor Rudas elvtárs 1924-ben,
Lenin még korábban kezdte kimutatni, hogy ezek revizionista
nézetek, akkor ennek bizonyítására minek (egy
oldalon – K. M.) hétszer emlegetni Nagy Imre nevét. És
ahogyan ezt csináljuk, ez a Nagy Imre-per után sokat árthat
nekünk. Pedig Nagy Imre nem ideológiai nézeteiért,
botlásaiért lett felakasztva.” Késõbb Szigeti
József fogalmazta meg az összefoglaló jellegû,
finomított verziót, ami úgy hangzott, hogy az aktív
hatalmi harc idõszakában a filozófiai nézeteknek
is a politikai jelentõsége volt fontos, ekkor pedig már
a rendszeres, hosszú távra szóló revizionizmus-kritika.
„Bizonyos mértékben más a helyzet a Nagy Imre-per
után, mint elõtt volt.”
Kádár ezen a PB-ülésen
a Lukács-kérdés tárgyalásakor meglehetõsen
ingerült volt, mint mindig, ha makacs ellenállásba ütközött.
Mostanra már teljesen világos volt elõtte, hogy Lukáccsal
törököt fogtak: semmit sem tart be abból, amit korábban
ígért, sõt a külföldi publikációival
a nyilvánosság veszélyes, és a kommunista táborban
másoknak is igencsak feltûnõ kerülõ útjain
jelenik meg.
A Lukács teremtette nyilvánosság trükkjei
A következõ probléma
éppen ebbõl származott 1960 õszén. Lukács
az év március 2-án benyújtotta az Akadémiához
Az esztétikum sajátossága
címû
könyve elsõ öt fejezetét azzal, hogy azt hivatalosan
juttassák el egy nyugatnémet, egy olasz és egy lengyel
kiadóhoz, amelyekkel Lukács a kiadásra elõzetesen
már szerzõdést kötött. Az Akadémia
a kéziratot eljuttatta az illetékes pártszervekhez,
a nyugati kiadókhoz azonban nem. Nyolc hónap elteltével
Lukács levelet írt Kádár Jánosnak, amelyben
kérte, hogy az ország jó híre érdekében
segítse elõ, hogy a kézirat eljusson a kiadókhoz.
Úgy vélte, ezzel az intézkedéssel teljessé
vált az a „szellemi internálás”, aminek 1957 eleje
óta alá van vetve.
Az ügy tisztázása
azzal kezdõdött, hogy Orbán László és
Szerényi Sándor szeptember 13-án elbeszélgettek
Lukáccsal, és megpróbálták meggyõzni
arról, hogy korábbi politikai és ideológiai
hibáitól nyilvánosan határolja el magát.
Lukács erre nem volt hajlandó.
A könyvkiadás ügyét
és az ezzel kapcsolatos egyéb bonyodalmakat a PB 1960. október
25-én tárgyalta elõször. A probléma igencsak
bonyolult volt: engedélyezhetik-e, hogy a mû megjelenjen egy
nyugati kiadónál
? Engedélyeznék-e
itthoni
megjelenését? Egyáltalán, hol jelenjen meg
elõször
? És ha megjelenik, milyen lesz majd a
könyv
külföldi visszhangja
, a külsõ és
belsõ kommunista pártok reagálása a Lukács
által megjelenített magyar elhajlásnak erre a nyilvános
megjelenésére?
Az esetleges itthoni megjelentetést
az ideológiai/politikai ellenvetéseken túl még
az is nehezítette, hogy bár a politikai döntéshozók
kértek szakértõi véleményeket, a német
nyelven írt szövegrõl annak nehézsége
miatt, igazából még azt sem tudták, mit tartalmaz.
Többen felvetették, hogy a fordítás hosszú
idõt venne igénybe, ami legalább egy évvel
eltolná a megjelenést, s a külföldi kiadók,
amelyekkel Lukács már szerzõdést kötött,
e mögött nyilvánvalóan adminisztratív intézkedéseket
sejtenének.
A legnagyobb gond a kiadással
kapcsolatban azonban az volt, hogy Lukács korábbi rossz tapasztalataira
hivatkozva nem is ajánlotta fel a könyvét magyar kiadónak.
A PB tehát patthelyzetben volt: végül is
nem dönthetett
abban, hogy engedélyezi-e az itthoni megjelenést, illetve
hogy hol akarná elõször megjelentetni a Lukács-mûvet,
mivel az itteni megjelenést Lukács nem is kérte. Jórészt
feltételezésekre voltak tehát hagyatkozva; érveik
mintha fiktív argumentációs mezõben mozogtak
volna. Egy idõre aztán a megoldási javaslatot halogatva,
mintegy átugorták azt a kínos hiátust, ami
az érdemi döntést teljesen lehetetlenné tette,
és azon tanakodtak, hogy az akkori ideológiai/politikai konstellációban
milyen lenne a könyv megjelenésének
külföldi
visszhangja
. Várható volt például a keletnémetek
rosszallása, akik joggal tarthattak attól, hogy Lukács
könyve a keletnémet értelmiség kezébe
kerül, és annak komoly, nemkívánatos befolyása
lesz.
Marosán ebben a dologban
rendkívül borúlátó volt: „Most (azonban),
amikor a nemzetközi munkásmozgalomban ideológiai kérdésekben
vita folyik – amirõl senki nem tudja, milyen méreteket ölthet
–, Lukács könyvének megjelentetésével
lehetõséget adunk arra, hogy ebben a vitában zászlóvá
tegyék Lukácsot. Meg kell nézni, használunk-e
a többi pártnak a könyv kiadásával. Véleményem
szerint ez lobogó lesz.”
(7)
Néhányan ezért
azt javasolták, hogy tárgyaljanak a német, olasz és
lengyel testvérpárttal, miként vélekednek a
kiadásról. Kádárnak nem voltak illúziói
a nemzetközi méretû vita résztvevõinek
álláspontja felõl, s így nem voltak kételyei
sem a válaszokat illetõen. „Elõre megmondom a konzultáció
eredményét: két párt azt fogja mondani, hogy
igen, és a németek azt mondják, hogy ne. Ebben a kérdésben
nekünk kell állást foglalni.” Kádár általában
is sürgette az ügyben az egyértelmû állásfoglalást,
és rendkívül elégedetlen volt a határozattervezet
semmitmondó megfogalmazásaival és emberei bizonytalankodásaival.
A maga szokásos módján igyekezett a bonyodalmak összegubancolódott
szálait szétválogatni, és mindenben arra törekedett,
hogy halogatás nélkül világos és egyértelmû
döntés szülessen. Úgy vélte, jobb, ha elõször
Németországban és nem idehaza jelenik meg a könyv.
A két testvérpárttal pedig mindenképpen tárgyalni
kell – mondta –, annál is inkább, mert várhatóan
a lengyel és az olasz kiadás is megelõzi majd a magyart,
és ebbõl a külföldi közvélemény
a pártok közötti nézeteltérésekre
fog következtetni.
A hazai kiadással kapcsolatban
az ügy tanulságaként Kádár végül
elvi következtetésre jut: „Meg kell mondani: elvileg nem vagyunk
az ellen, hogy antimarxista könyvek is megjelenjenek. Ez érvényes
Lukácsra is! Egyébként a tanítványai
szerepeltetésével kapcsolatban hagyjon békén.
Meg kell minden lényeges dolgot mondani.”
A kádári útmutatásoknak
megfelelõen október végére Orbán László
elkészítette az új határozattervezetet, amelyet
a PB
1960. november 1
-jén tárgyalt. Ebben már
szerepelt egy olyan pont is, amely a további hasonló bonyodalmak
elkerülése végett a végképp megbízhatatlannak
bizonyult Lukácsot arra noszogatja, hogy hagyja el az országot.
„A Politikai Bizottság szükségesnek tartja Lukács
György tudomására hozni, hogy ha a hazájában
való szabad életet õ »szellemi internáltságnak«
tekinti, úgy nem kíván akadályt gördíteni
az elé, hogy feleségével együtt a Német
Szövetségi Köztársaságba vagy valamely más
tõkés országba kivándorolhasson.”8 A november
11-i határozatban ez a pont Kádár javaslatára
már valamelyest finomított-bonyolított változatban
szerepelt: „Tekintettel arra, hogy Lukács György nem méltányolja
azokat a kedvezõ feltételeket és életkörülményeket,
amelyeket a népi hatalom tudományos alkotó munkájához
biztosított, és úgy érzi, hogy nincs biztosítva
alkotó szabadsága, a PB nem látja akadályát
annak, hogy Lukács György kivándorlási szándéka
esetében ilyen irányú kérésével
az illetékes állami szervekhez forduljon.”
A PB tagjai végül abban
egyeztek meg, hogy a testvérpártoknak nem írnak külön
levelet, hanem lényegében ismertetik velük a PB-nek
ezt a határozatát. Elmondják nekik, hogy mi a helyzet,
hogy Lukács eljárását nem tartják korrektnek,
a szóban forgó írással nem értenek egyet,
de elvi álláspontjuk az, hogy nem marxista mûvek is
megjelenhetnek itthon és külföldön egyaránt.
Biztosítják azonban a testvérpártok vezetõit
arról, hogy a megfelelõ marxista bírálatokról
a késõbbiekben gondoskodni fognak. Kádár végsõ
javaslata az, hogy a határozat végrehajtásával
és a levelek elküldésével várjanak még
két hétig, ez alatt az idõ alatt Szirmai beszéljen
Jánossyval (Lajossal – K. M.), Lukács nevelt fiával,
hogy õ vegye rá Lukácsot: „mondjon le errõl
a félig- meddig provokációs manõverrõl,
s ajánlja fel a mûvét a Tudományos Akadémiának,
s akkor egy év múlva itthon kiadnánk. […] Neki megmondhatjuk
még azt is, amit Lukácsnak soha nem fogunk megmondani. Jánossy
kommunista, gondolkodó ember, meg fogja érteni, hogy mi itt
a helyzet. Megmondom, elvtársak, ez a dolog nem ajándék
sem az NDK-nak, sem a lengyeleknek, olaszoknak, ha ezt mi így küldjük
el.”
Hogy Jánossy beszélt-e
Lukáccsal, arra vonatkozóan dokumentumot nem találtam,
de Szirmai István feljegyzésébõl valószínûnek
látszik, hogy ez megtörtént. Lukács a kivándorlásra
való felszólítást sértõnek találta.
Ugyanakkor kijelentette, hogy magára nézve eltekint a szellemi
internáltság hangsúlyozásától,
de tanítványai (Heller Ágnes és Almási
Miklós) számára szabad publikálási lehetõséget
kér.
*
A kora kádárista Lukács-kritika
tehát 1956 és 1960 között (késõbb
pedig még inkább) a forradalommal való közvetlen
politikai összefüggések hangsúlyozásától
a filozófiai revizionizmus általános bírálatának
irányába mozgott.
Ebben az idõszakban Lukács
nagy terhet jelentett a magyar pártvezetés számára,
hiszen a térség legnagyobb revizionista filozófusát
éppen annak az országnak a pártvezetése mondhatta
magáénak kénytelen-kelletlen, ahol a társadalom
látványosan fellázadt a kommunista uralom ellen. Miközben
Kádárék az 1956-os forradalom után érthetõen
igyekeztek, amennyire csak lehet, „láthatatlanok maradni”, Lukács
revizionista nézetei, amelyeket így vagy úgy, de Nyugaton
is elismertek, és intranzigens magatartása, amellyel ezeket
– az egyébként változatlanul kommunista nézeteket
– külföldön is terjesztette, minduntalan kellemetlen feltûnést
keltettek a „nemzetközi munkásmozgalomban”, nem kevés
pártdiplomáciai bonyodalmat is okozva.
Lukács ekkorra már
a párt katonájából igazi „partizánná”
vált: az állandó unszolások ellenére
sem akarta elhagyni az országot, ugyanakkor a Kádárékkal
kötött eredeti politikai alkut folytonosan megszegte, vagyis
nem tartotta be a nyilvánosságra vonatkozó korlátozásokat.
A kommunizmus ügyét, amikor lehetett, a hazai, amikor nem lehetett,
akkor a külföldi nyilvánosság elõtt képviselte,
a maga sajátos partizán módján.
Az esztétikum
sajátossága
végül 1963-ban jelent meg német,
és 1965-ben magyar nyelven.
1
A Magyar Szocialista Munkáspárt
ideiglenes vezetõ testületeinek jegyzõkönyvei,
szerkesztette: Némethné Vágyi Karola és Urbán
Károly, 1993, Intera Rt., II. kötet 78. o.
2
Uo. 220. o.
3
Lukács György Archívum
4
A haladás és a reakció
harca a mai kultúrában.
Társadalmi Szemle
,
1956, 6–7. o.
5
Magyar Filozófiai Szemle,
1958, 3–4. 269. o.
6
A PB-ülés jegyzõkönyve
megtalálható MOL MDP–MSZMP Iratok Osztálya 288. f.
5/1959/128. Az ülésrõl a további idézetek
innen.
7
A PB-ülés jegyzõkönyve
megtalálható MOL MDP–MSZMP Iratok Osztálya 288. f.
5/1960/206. Az ülésrõl a további idézetek
innen. 8 A PB-ülés jegyzõkönyve megtalálható
MOL MDP–MSZMP Iratok Osztálya 288. f. 5/1960/207. Az ülésrõl
a további idézetek innen.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu